Hugo elharapta az utolsó mondatot, de engem megérintett, mert felidézte bennem azt a bizonyos bristoli bejárati ajtót és azt a nyomorult érzést, amikor a legnagyobb szükség közepette elküldenek. Nagyon rossz lehetett. Vajon miképp érezhetett HUgo, amikor annyi év reménytelen túlélés, mások elvesztése é shalála után - azok, akik, habár csak távoli rokonok, mégis együtt nevethettek vagy sírhattak volna vele - még csak be sem hívták? Nem tudtam, milyen mélyen bántotta őt, és valami miatt nem is mertem megkérdezni. Azt hiszem, saját magam miatt.
Hugo közben folytatta:
- ... a vonat pedig csak ment és ment és ment és ment, amíg három vagy négy megállónyira nem voltunk a lekhelyemtől, Oroszországban. A hábrú előtt ugyan Csehszlovákiához tartozott, de a határok megváltoztak, úgyhogy hirtelen Oroszországban találtam magam. Nem számít! Bárhol is volt, az otthonom volt, én pedig majdnemhogy megérkeztem. Szóval a vonat megállta néhány mérföldnyire végcélomtól, aztán valaki ugyanabba a kocsiba szállt fel, amelyikben én is ültem. Beszélgetni kezdtünk, és egy idő után kiderült, hogy ismeri a családomat.
"Tudod, hogy édesanyád otthon van?" - kérdezte.
Persze, hogy nem tudtam. Ez volt az első alkalom, hogy hallottam felőle. El is mondtam neki.
"De igen, otthon van, jól van, és vár rád... és az édesapádra. Hol van az édesapád?"

Elmondta, hogy valaki visszajött abból a táborból, ahol én és édesapám megéltük a háború végét, miután felszabadítottak az amerikaiak, és elújságolta az anyámnak, hogy mindketten túléltük. Úgyhogy megtudtam, hogy az anyám otthon ül, és azt várja, hogy az apámmal együtt besétáljunk az ajtón. Hát...
Csendben bámultam Hugóra, nyelvem hegyével megnedvesítettem száraz ajkaimat, és megpróbáltam elképzelni, mit érezhetett. Egyetlen regényíró sem képes ennél kuszább drámai helyzetet leírni.
- Amikor a vonat megállt a városomban - folytatta Hugo -, nem akartam leszállni. Mondtam is ennek az embernek: "Figyelj, továbbmegyek egy-két megállót, mert át kell gondolnom valamit, aztán vizajövök". Féltem leszállni! De... nem engedtek a vonaton maradni. Hogy egy időre feltartóztatták-e a vonatot, nem tudom, de valahogy arra kényszerítettek - irányítottak -, hogy szálljak le, úgyhogy hazafelé indultam. Csomagom nem volt. Sétáltam az úton a ház felé, ahol az illető elmondása szerint anyám várt. Egy nyári délután volt, és képzelheted, milyen ideges voltam. Aztán felnéztem, és ott volt anyám, az emeleti ablakból nézett le rám, amint vánszorogtam felfelé - egyedül. Aztán ott álltunk szemtől-szembe egymással, és ő nem kérdezett semmit. Rám nézett, mindent megértett, és megöleltük egymát.

Aztán... tudod, van nálunk egy szokás, hogy egy családtag halálakor sivát ülünk. Ez annyit jelent, hogy hét napon keresztül alacsony széken kell ülni, mert ez a hivatalos gyász. Azonban ha a halálhír késik, akkor is keresztül kell ezen menni, de csak egy óráig. Úgyhogy anyám körbenézett, keresett egy alacsony széket, és egy óráig csak ült csendben. Amikor az óra letelt, felállt - továbbra sem kérdezett semmit -, és így szólt hozzám: "Hugo, te vagy a fiú. Te mondd el a Kaddist!" Ez egy dicsőítő ima, és egyáltalán nem említi a halált. Úgy kezdődik, hogy: "Legyen áldva, dicsőítve a Szentnek neve...!" Tehát elmondtam. Aztán, amikor befejeztem, beszélgetni kezdtünk. Akkoriban ezt nem igazán értette, de most már igen. Tudod, a vallás, a rítus nyelvének, ha úgy tetszik, közvetítő hatása van.
- Úgy érted, a rítus volt az édesanyád és a te közted lezajlott beszélgetés?
- Úgy van - bólogatott Hugo -, és nem is volt szükségünk másra. Csak napokkal később kérdezte meg, mi történt. Túl sok mindent kellett volna elmondani első találkozásunkkor, úgyhogy nem is próbálkoztunk vele. A legfontosabb azonban, hogy már akkor megtudott mindent, amikor rám nézett.

A kávé megérkezett. Egy kis zörgés és kavargatás után ismét helyet foglaltunk.
- És miért van az, HUgo... -ezt a kérdést akartam feltenni -, hogy miután annyi szenvedést és kínt láttál, mégis úgy döntöttél, rabbi leszel?
- Ez jó kérdés. Tulajdonképpen mindig is tudós szerettem volna lenni, és az is vagyok, mert matematikából és biokémiából is lediplomáztam... de egyet kell értenem Emil Fakenheimmel, amikor azt mondta, nem engedhetjük Hitlert poszthumusz győzelmet aratni. Fakenheim találta ki a tizenegyedik paracsolatot...
- Amelyik...?
Hugo a szavakat kezével a levegőbe írta.
- Túl Kell Élned! Nem elég csak fizikailag túlélned. Ugyanilyen fontos, hogy a zsidó értékeket és mindenekfelett a zsidó tanulást megőrizzük. Az a helyzet, Adrian, hogy a zsidó hagyományban a tanulás és a lelkiség egymás nélkül nme létezik. Legtöbbünk a lelkiséghez a tanuláson keresztül jut el, nem pedig fordítva. Nagy szerencsém volt, mert volt egy kitűnő tanárom. - A mögöttünk lévő falon függő képre mutatott. - Leo Baeck. Végül ő és egy másik engem tanító rabbi megérezte, hogy azt kezdem hinni, én vagyok a vilgon az egyetlen, aki még érdeklődik a zsidó tudományok iránt, és ezt mondták: "Rendben, ha ez annyira fontos, akkor gyerünk, vesd bele magad a zsidó tanulmányokba!" Úgyhogy belevágtam.

Hugo kajánul kuncogott.
- Horogra akadtam, belevetettem magam, és tényleg szerencsés voltam. Így állították le a panaszkodásomat. Mindez azt mutatja, mennyire fontos jó tanárok kezébe kerülni a megfelelő időben.
- Úgyhogy rabbi lettél?
- Igen, rabbi lettem.
-De nem éreztél olyan fajta hívást Istentől, amilyenről néha a keresztények beszélnek?
- Lehet, hogy ki lettem küldve, de nem hiszem, hogy el lettem híva. - Hugo ismét elnevette magát. - Tulajdonképpen magam sem tudom... Azt hiszem, valójában Isten uralja a végyainkat, úgyhogy általános értelemben, valószínűleg ő küldött. Ennél különlegesebbet azonban nem mondanék. Nem hiszen, hogy Isten kiszemelt, és ezt mondta: "Nos, Gryn, azt hiszem, így meg így kellene tenned..." Nem, én nem így gondolkodom Istenről.
- De hát...
-Szabad akaratunk van - vágott közbe HUgo. - Nekem is, neked is. Ha visszaélsz a tiéddel, akkor korlátozod az enyémet is. Itt romolhat el minden. De... - Előrehajolt, egyik kezét felemelte, hogy megkülönböztesse az eget a földtől. - Nem okolhatom Istent, ha én rosszul vagy jól élek vele. Számomra ez a képlet nem működik. Amiket a táborokban láttam, az átélt szenvedések attól lehetnek értékesek, hogy miképpen használom az akaratomat. Valószínűleg sokkal jobban tudom, mint mások, mi sért vagy okoz fájdalmat az embernek. Az a célom, hogy ne kövessek el semmi fájdalmasat.

Meglengette cigarettáját, mintha csak a legbensőbb figyelmemet akarná felkelteni.
- Az Aranyszabály más a zidó és más a keresztény hagyományban. A keresztény tradíció szerint: "Tedd meg másokkal, amit szeretnéd, hogy mások is megtegyenek veled!" A zsidó hagyomány szerint azonban: "Ne tedd másokkal, ami utálatos előtted!" Ez különbség, és én ezt a különbséget szenvedésen keresztül tanultam meg.
- Benne van Isten a szenvedésben?
- Azt hiszem, Isten együtt sírt a zsidókkal a táborokban. Azt hiszem, Isten minden szenvedővel együtt sír, ezt úgy értem, a szenvedőkkel együtt, és nem csupán a szenvedőkért.
Továbbra is nehéz volt megértenem Hugo viszonyát Istennel. Úgy éreztem, felfogtam, miért olyan fontos és lényeges a tanulás, illetve miért kell megőrizni a tradíciót, valamint a rítust. Mégis olyan sok volt benne és történeteiben abból, ami egy olyan Istenről szólt, aki személyesen törődött és gondoskodott eről az emberről, aki elég "szerencsés" volt ahhoz, hogy találjon egy olyan tanárt, mint Leo Baeck, akinek a tekintélye megváltoztatta élete folyását, és volt olyan "szerencsés", hogy ott volt vele apja a táborokban.

Lehet, hogy csak az ösztönös protestáns szólalt meg bennem, de nem tudtam szabadulni attól az erős meggyőződéstől, hogy Hugo élete során nagyon közvetlenül és mélyrehatóan találkozott Istennel. Vagy talán csak arról van szó, hogy szükségem volt Istenről alkotott képzetem megerősítésére?
- Szólt már hozzád Isten, Hugo?
- Szavakon keresztül?
- Nem feltétlenül - vágtam rá gyorsan -, de volt már olyan élményed, amikor Isten meglökött vagy taszított rajtad egyet?
- Igen, volt. Igen. Elég egyértelműen.
Még csak nem is kételkedett. Nagyon csendesen ültem ott, amint Hugo folytatta.
- Jóm Kippurkor történt, amikor fogoly voltam, és volt egyfajta odúm ott, ahol dolgoztam. Tudtam , hogy ha napi tizenkét-tizennégy órát dolgoznék, ahogy azt elvárják, nem élem túl. Egyszerűen nem jutottam annyi kalóriához, hogy sokáig bírjam. Addigra azonban gyakorlott és ravasz fogoly lettem, és jól ismertem a tábori viszonyokat. Úgyhogy néha egyszerűen eltűntem néhány órára, és ültem az én kis odúmban. Ez egy bányászjárat volt, és ezt - velem együtt - az összes zsidó tudta a táborban, és éppen ott voltam - az én rejtekhelyemen. És... ugyan nem volt nálam imakönyv, de emlékeztem néhány imára, és... úgy döntöttem, imádkozni fogok. Így is tettem. - Hugo hangja gyenge mormogássá változott. - Félig eszembe jutott imák... darabok és részletek, végül aztán valódi sírásban törtem ki. Csak sírtam és sírtam....
Eleven kép volt. Hugo, akit a sorsa életkorához képest amúgy is jóval idősebbé tett, ül a sötétben, és sír a zsidóságért, a családjáért és saját magáért...

Halk, de határozott hangon folytatta.
Akkor is biztos voltam, és az is maradtam egészen a mai napig, hogy sírásom meghallgatásra tallt. Nem állítom, hogy az mentett meg, mert az véletlen volt, de tudom, hogy meghallgatásra talált, viszont én is meghallgattam... megértettem, hogy azok a módok, ahogy bántjuk egymást, azoknak semmi köze Istenhez. Tulajdonképpen azon a napon, abban az odúban lettem vallásos. És sohasem hagyott el engem. Még most is itt él bennem az a hely. Nagyon világosan. Le tudnám rajzolni. Azon a napon értettem meg először Isten valóságát; megértettem, hogy ő nemcsak az én meghosszabbításom - ő teljesen "más". És igen, szólok hozzá, és az nem egyoldalú...

- Továbbra is él ez az alapelv?
- Mindig.
Minden korábbinál biztosabb voltam benne, hogy Peter, George és Hugo valamiben közösek. Valamiben, amiben bíznak, bár nem ismerik pontosan. Valamiben, amiről csak annyit állítanak, amennyit tudnak... de én csak sejtettem, mi lehet az. Az órámra pillantottam, mindjárt ideje indulnom. Még egy kérdés.
- HuUgo, mondtad, hogy lehet, ma van édesapád halálának évfordulója. Mit gondolna rólad, ha itt lenne?
Ritka pillanatban lehetett részem - Hugo tanácstalannak tűnt.

- Meg szeretném jegyezni a kérdést. - Egy pillanatra elgondolkodott. - Hát, először is, meg lenne lepve, hogy rabbi, és nem tudós lettem. Azt mondaná, hogy visszatértem, mert nagyapám és dédapám is mindketten rabbik voltak. Nem lenne szomorú, csak meglepett. -Fújt egy hosszú füstcsóvát a plafon felé. - Aztán megpróbálnám megmutatni neki, hogy elégedett lehet. Azt hiszem, jól kijönnénk egymással. Nem hiszem, hogy lenne miért szégyenkeznie.
Én sem hittem. Sőt, azt gondoltam, nagyon is büszke lenne arra, ahogyan a fia megtartotta a tizenegyedik parancsolatot.

1983 végére idegeim kezdték egyre inkább felmondani a szolgálatot. Életem minden területén komoly változások történtek. Már több mint egy éve abbahagytam a dohányzást, ami korábban elképzelhetetlnennek tűnt. Aztán ott volt a tévéműsor, ami szabadidőm nagy részét kitöltötte.
Energiáim és időm többségét azonban a nem sokkal korábban nyílt Hailshami Ifjúsági Központ zárt részlegében végzett munkám kötötte le. Megtervezni és levezetni egy ilyen fajta terápiát minden vonatkozásban nagyon intenzív és gyakori feszültséggel járó elfoglaltságot jelentett, hiszen rendkívül nehéz helyzetű tizenévesekkel kellett foglalkoznunk egy nagyon kicsi és korlátozott környezetben. Az egyik ilyen fiatal különösen bonyolult is bonyolult esetnek bizonyult.

Már több hónapja nálunk élt egy tizenöt éves lány, aki rendkívül zavaros és nehéz kisgyermekkora után képtelen volt hosszabb ideig megmaradni a megye bármelyik intézetében vagy nevelőotthonában. Miután egyik hely a másik után adta fel, így hozzánk, a mi kis elzárt, fizikailag biztonságos szárnyunkba - ahol egyszerre legfeljebb öt fiatal tartózkodott - került Meryl, az intézmények szétzüllesztésének szakértője, a családja által elutasított tinédzser. Meryl képes volt az őrület határáig felhúzni és manipulálni a felnőtteket. Munkába érkezvén többször is megesett, hogy az egyik kollegámategyedül találtam az irodában, remegve az idegességtől és haragtól. Viselkedésük kiváltó oka egyértelműen a Meryllel töltött idő volt, akit szemmel láthatóan a felnőttek ezen reakciója éltetett.

Általában véve inkább nyugodt volt a hangulat köztem és közte, de néha kifinomult és fokozatosan erősödő hisztériájával, valamint folytonos figyelemfelkeltő módszerével eljuttatott a tűréshatárhoz. Ugyan már nem voltam olyan éretlen, mint tíz évvel korábban, amikor megütöttem azt a fiút a focipálya közepén, de csupán azért, mert védekező módszertáram kibővült, és megtanultam, miképp kell a feszültséget egy másik, belső helyre átirányítani, habár akkoriban nem vettem észre, hogy az a tároló már amúgy is vészesen túl van terhelve.
Az egyik őszön, amikor csak Meryl és én voltunk az épületszárnyban, egy tipikus incidens történt. Én kényelmesen elhelyezkedtem egy fotelban a több célt isszolgáló nappali egyik sarkában, míg ő meglehetősen rosszkedvűen a golyókat lökdöste a középen álló kisebb biliárdasztalon.

Meryl reménytelenül szeretett volna befogadó nevelőszülőket találni, ám ezeknek a szuperembereknek a megtalálása előre láthatóen sok időt vett igénybe.
Azon a napon átbeszéltük, mit végeztünk - pontosabban szólva nem végeztünk - ebben az ügyben, és jól tudtam, hogy dühös és kétségbeesett. Szegény Meryl, a hatalmas bukások sorozata ellenére is ott élesztgette magában a "következő hely" táplálta optimizmust és izgalmat. Minden másképp lesz! Hát persze! Meg fog változni! Miért nem történhetne meg holnap? Nem szokott velem szemben agresszív taktikát választani, de az a nap más volt. Teste és elméje megfájdult a folytonosan lüktető nehéz érzésektól, és én voltam az egyetlen rendelkezésre álló eszköz, akin levezethette sajgó fájdalmának legalább egy részét.
Kényelmesen ültem, és egy újságba merülve egyszer csak felfigyeltem Meryl gúnyos kihívással teli hangjára.
- Mit csinálna, ha kidobnám ezt a kicseszett dákót az ablakon?

Nagyon jól tudtam, mennyire fontos vilámgyorsan gondolkodni az adott helyzetben. Sőt, gyakran egy hirtelen gondolat eredményez sikeres végkifejletet vagy tragédiát az ehhez hasonló szituációkban. A múlt bajaiból ezt jól megtanultam. Meryl kérdése után, egy pillanat alatt a következő gondolatok villantak át az agyamon. Először is, nagy esély volt rá, hogy beváltja enyegetését, és fennállt a veszély, hogy az épületben okozandó, kevésbé jelentés károsodás mellett sérülést okoz magában is. A biliárdasztal másik oldalán, tehát hatótávolságon kívül állt, hacsak nem ugrok fel rakétasebességgel a székemből. Arra várt, hogy dühösen vagy idegesen reagáljak, vagy egyszerűen csak vitatkozni kezdjek vele. Bármelyik reakció nagy elégedettséggel töltötte volna el, felkínálva ezzel - ahogy lenni szokott - egy feszültségteljes beszélgetés lehetőségét, amely aztán egyfajta érzlmi "fröcskölésbe" mehetett volna át.