1983 elején David Watsonnál rákot állapítottak meg. A prognózis nem sok jóval kecsegtetett. Hacsak nem történik csoda, meghal. Szerte a világban sokan imádkoztak ezért a csodáért. Azt hiszem, néhányan még Istenről is lemondtak volna, csak hogy megmeneküljön David, már persze, ha ez egyáltalán lehetséges lett volna. És talán éppen ez volt a gond. Egy amerikai gyülekezetből, ahol sok gyógyulás történt, néhány testvér csak azért utazott Angliába, hogy érte imádkozzék. David interjúkban számolt be arról, hogy milyen furcsa melegséget érzett a testén átáramlani, amikor rátették a kezüket, de sem ő, sem pedig ők nem tudták megmondani, vajon meggyógyul-e, hiszen csak Isten tud, és talán fog is javítani állapotán.
Az egyik este arra kértük az Asztaltársaság nézőit, hogy imádkozzanak velünk, ahogyan sokan mások, David békességéért valamint felépüléséért. Később, júliusban Frances meghívta őt, hogy Bridgettel, velem és George Reindorppal egyetemben hét alkalomra legyen az Asztaltársaság tagja, és beszéljen arról, miképpen találtak vagy nem találtak meghallgatásra az imádságok, illetve, hogy miképpen látja a jövőt.

George korábban már találkozott néhányszor Daviddel, számomra azonban elég furcsa volt egy távoli emlékkel szembesülni élőben. Egyáltalán nem volt kiábrándító. A kifejezésnek és a szabadságnak ugyanaz a tisztasága, a békének és bizonyosságnak azonban sokkal nagyobb mélysége jellemezte. Ismét elcsodálkoztam azon, mennyire mások azok az emberek, akik szorosan követik Istent. David önmaga volt, jóllehet sok dologban hasonlított más keresztényekre. Egyáltalán nem tűnt vagy viselkedett halálos betegként, és a harrietshami lakásban együtt töltött este alatt sem tűnt úgy, mintha híjával lenne az energiának.
Amikor másnap reggel elhagytuk a lakást, feltűntek a főépületből a tulajdonosok, Lord és Lady Monckton, mire bemutattuk őket Davidnek, aki melegen kezet rázott velük. Amikor menni készültünk volna, Lord Monckton, aki katolikusként tért meg, és elragadóan lordszerű lord volt, elővett a zsebéből egy világos papírtasakot, és odaadta Davidnek.
- Magának adhatom? - kérdezte rekedtes mosollyal.
David a kis borítékra tekintett. Átsandítottam a válla fölött, és egy kis darab jellegtelen szövetdarabot láttam.
- Pio atya relikviája - folytatta Lord Monckton.
Már hallottam Pio atyáról, az egykori olasz papról és misztikusról, akiről azt mondják, testén viselte a keresztre feszítés stigmáit. E furcsa jelenség másoknál, Szent Pálnál, Assisi Szent Ferencnél, Dorothy Kerinnél és társaiknál is megfigyelhető volt. Ez a kis darbka ruha feltehetőleg az öreg pap öltözékének egy része lehetett.
- Nagyon kedves Öntől - köszönte meg David -, igazán hálás vagyok érte.
Lord MOnckton örömtelien elmosolyodott, lenyűgözve attól, ahogy David fogadta az ajándékot.
- Tudja, nagyon aktív Kentben és Sussexben.
Ez egy kicsit megdöbbentett. Az a római katolikus felfogás, miszerint a halottak jelentőséggel és hatással bírnak az élőkre is, teljesen távol állt tőlem. Egész biztos voltam, hogy David is hasonlóan golndolkodik. Nem tudom, miért, de ez a válasza Lord Monckton megjegyzésére jelentett számomra a legtöbbet és maradt meg bennem a leginkább Davidről. Nem a tartalom miatt, hanem ahogy mondta:
- Tényleg? Milyen nagyszerű.
Ilyen egyszerű szavakkal reagált ennek az embernek a véleményére, és nem toldotta meg azokkal a jól megszokott szavakkal, hogy "de", "azonban", "mindazonáltal", amelyek finoman a teljes egyet nem értés bevezetését szolgálják. Magától értetődőnek tűnhet, de valami teljesen újat tanultam meg abban a pillanatban. Megtanultam, mit kezdjek azokkal az emberekkel, akiknek megvan a saját szemléletük, és ne próbáljam őket a saját hitem arénájéba terelni, hogy ott aztán agyagba döngöljem az ő véleményüket.

Azon a délelőttön hét adást vettünk fel a stúdióban, melyet Michael Harper, David jó barátja és a TVS vallásügyi tanácsadója is végignézett. Az adások többségében közvetve vagy közvetlenül, de végig David betegségéről, és annak a hitére, családjára, és az Istenhez való viszonyára gyakorolt hatásáról volt szó. Ahogy az éjjelente történő felébredések pánikjáról, a verejtékezésről, az Istenben való kételkedésről szólt, egyfajta csendes figyelem lett úrrá a stúdióban és a keverőszobában. Arról beszélt, megvizsgálta a hitét, mi maradna meg belőle, ha minden meginogna körülötte , és vegül eljutott oda, hogy inkább Istenhez akarna menni, ám ha kell, akkor marad, és nem fordítva. Azzal a bizonyos meggyőződéssel beszélt, hogy a java még hátra van, miközben úgy mosolygott, mint a gyerekek szoktak szenteste.
- Isten szeretete - mondta - nem feltétlenül változtat a helyzeten, magán a betegségen, de megváltoztatja a hozzáállásunkat, és ez a lényeg. Az már az én felelősségem, vajon az önsajnálatnak adok-e teret, ami nemcsak nekem, de másoknak is csak problémát fog okozni, vagy pedig hagyom, hogy Isten szeretete átformálja a hozzáállásomat.

Megkérdeztük Davidet, mit üzen azoknak, akik ilyen helyzetben vannak.
- Az a legfontosabb, hogy mindenki tudja, hogy Isten szereti őt. A legtöbb ember ilyen vagy olyan ok miatt, de szenved. Ha leásunk a gyökerekhez, azt tapasztaljuk, hogy nem biztosak abban, vajon szereti-e vagy elfogadja-e őket valaki. Ezért mindennél fontosabb tudni, hogy Isten szereti őket.
A végén David hangosan imádkozott:
- Atyánk, köszönjük, hogy magadat a szeretet Isteneként mutattad meg nekünk. Kérlek, segíts nekünk és mindazoknak, akik fájdalmak vagy szükségek között élnek, hogy felismerjék, mennyire szeretsz minket, és segíts nekünk minden körülmények között bízni benned. Jézus nevéért kérünk, ámen.

Amikor aznap elhagytuk a stúdiót, olyannyira jól nézett ki, olyan erősnek és bizakodónak látszott, hogy nehéz volt elhinni, a rák ott munkálkodik a testében, arról nem is beszélve, hogy a közeljövőben meghalhat.
Még ugyanabban az évben Bridget és én találkoztunk Daviddel, amikor Frances Tulloch-hal együtt meglátogattuk őt és feleségét., Anne-t, londoni házukban, megbeszélni a következő tavaszra tervezett vasárnapi istentiszteleti műsort. Érdekes volt Anne-nel találkozni. Megdöbbentett, mennyire valóságos és üdítően gyakorlatias a lelki dolgokat illetően. A megbeszélés rendben lezajlott, attól eltekintve, hogy David sokkal rosszabbul nézett ki, mint az év korábbi szakaszában. Nagy örömmel töltött el minket, hogy egy egyórás műsort készíthettünk a kevesebb, mint tízperces helyett, és azt hiszem, abba meglehetősen hiú ábrándba ringattam magam, hogy személyes lelki problémáim megoldhatóak lesznek a Daviddel történő találkozásoknak köszönhetően.
Amikor 1984 elején beléptem a TVS épületébe, és megtudtam, hogy David Watson meghalt, olyan volt, mintha valakik kegyetlen tréfát űznének velem. Tudom, gyerekesnek hangzik, de becsapottnak éreztem magam. Természetesen együttéreztem Anne-nal és gyermekeivel, ám ők idegenek voltak számomra. Azon gondolkodtam, vajon miért ragadta el tőlem az Isten azt az embert, aki talán megoldhatta volna a gondjaimat. Okkal vagy ok nélkül, de így éreztem, és aharag bennem mindig is ott égő tüze veszélyesen lobbant lángra, amikor ezt az újabb adag benzint rálocsolták.

Folytattuk a "Találkozóhely", a virágvasárnapi műsor előkészületeit, és szerencsénkre sikerült megnyerni David MacInnes-t David Watson közeli barátját, hogy tartsa meg az istentiszteletet, de egyikünk sem érezte igazán jól magát - ideértve a kis Davidet is, legkisebb gyermekemet, aki szintén szerepelt a műsorban, de a felvétel napján rubeolás lett. Nem tudom, melyikünk volt boldogtalanabb, ő vagy én.
Ahogy emlékszem, abban az évben a húsvéttól őszig tartó időszakot mániás hullámhegyek és nyomorult hullámvölgyek jellemezték. Az égvilágon minden értelmét elvesztette előttem, úgyhogy egyáltalán nem számított, mit tettem, gondoltam vagy mondtam. Egyfajta krízisnek néztem elébe, de az addig vezető út során akadt két "pillanat", amelyről a későbbiekben kitűnt, nagyon fontosak voltak.

Az egyik akkor történt, amikor egy vasárnap délelőtt az istentiszteleten ültem. Képzeletemben egy kép kezdett összeállni agy hatalmas tóról, amelyet felosztott parcellák vettek körül. A tóval határos parcellákon túl újabb magánparcellák voltak, Ahogy képzeletben jobban szemügyre vettem a képet, a vízparti tulajdonosok két csoportra oszlottak. Az egyikbe tartozók fel s alá rohangáltak a telkükön a tópart és a víztől elzárt területek közt, miközben poharakkal vizet hordtak szomszédaiknak. A víz java ugyan kilöttyent a sietség következtében, ám mégis kétségbeesetten futkároztak, hogy megtegyék a tőlük telhetőt. A másik csoportba tartozók minden kétségbeesés nélkül dolgoztak. Egyszerűen kitartóan ástak saját parcellájukon, annak a legkisebb jele nélkül, mintha különösebben érdekelné őket víz nélküli szomszédaik sorsa. Az egyik vízhordó megállt és vérvörös fejjel, levegő után kapkodva, indulatosan rákiáltott az egyik ásó emberre:
- Miért nem csatlakozol te is hozzánk? Miért nem kapsz fel te is egy poharat és hordasz vizet azoknak, akiknek nincs? Önző dolog csak a saját földeden dolgozni!
Erre amaz letette egy pillanatra ásóját, és elmosolyodott.
- Nem érted? - mondta. - Én árkot ások.

A második pillanat egy ima pillanata volt. Mint a legtöbb embernek, nekem is gondot okozott Istenhez beszélni. Néha minden rendben volt, de a legtöbbször imáim a plafon és a falak között pattogtak, akár egy rosszul megütött pingponglabda, amelyik végül odagurul, és megáll a lábaim előtt. Bizonyos ritka alkalmakkor azonban egy-egy imáról úgy tűnt, azzal a kedves eufóriával hatol át a köztem és Isten közt meglévő akadályon, amikor valaki félpályán túlról dob kosarat (ami az én esetemben szintén ritkaságszámba ment). Ez az imádság ilyen volt. Bridget és én, miután felismertük, hogy az általunk megélt kereszténységnek nem sok köze van a Jézus által lefestetthez, úgy döntöttük, elmondunk egy nagyon kockázatos imádságot.
- Atyánk, jól tudjuk, hogy eddig szinte semmit sem csináltunk jól, de végig akarjuk járni veled az utat. Tudjuk, nem sok elképzelésünk van arról, mindez mit jelent, de bármibe kerül is, bármennyi fájdalmat is okoz, hadd történjen meg. Ámen.
Ha még azelőtt el tudtam volna kapnui és visszahúzni azt az imát, mielőtt eltávolodott volna a mennyei távolságba, azt hiszem, megtettem volna. De nem tudtam, és mindez nem sokkal azelőtt történt, hogy Isten váratlan és riasztó módon választ is adott rá.

- Itt van a rendőrség.
Zsongott a fejem, amikor az ápolónő egy újabb kötést tett sérült csuklómra, szavai azonban éles tűszúrásként hatoltak az elmémbe. Letartóztatnak. Miután már annyi fiatalt hoztam ki a rendőrségről, és oly sokszor beszélgettem velük arról, miképpen lehet mindezt elkerülni, most azon kellett gondolkoznom, vajon milyen lehet "bekasztnizottnak" lenni. Visszafeküdtem a párnára, és megpróbáltam ismét felidézni, mi is történt velem. Mit is állapított meg nálam a doktor három héttel ezelőtt? "Súlyos idegkimerültség". Csupán két szó. De mi történt valójában?

Amikor három fiam még "kisgyerek" volt, reggelente néha arra ébredtem, hogy öten fekszünk a nagyméretű franciaágyban. A magas és jól megtermett Matthew az ágy végébe kucorodott, ezzel mintegy magzati pozícióba kényszerítve engem, míg JOseph általában szorosan a hátamhoz préselődött, így nem maradt más választásom, mint hogy hátrahajtsam a fejem, hogy ezzel helyet biztosítsakaz állam alatt fekvő kis Davidnek, aki az éjszaka folyamán valami melegforrást keresve bújt oda hozzánk. Így végül egyy ugrás közbeni távolugróra emléketető pozícióban végeztem; kezeim a fejem felett kinyújtva, hátammal homorítok, lábaim behajlítva, hogy a lehető legmesszebbre repüljek. Szegény Bridget semmihez sem volt hasonlítható, amint ez az eleven emberi kirakós játék a falhoz préselte. Reggelente azután nem győztem nyújtózkodni, hogy helyrehozzam azon tagjaimat, melyeket az éjszaka nagy részében ennek a három szilárd éjszakai látogatónak a makacs testéhez kellett igazítanom. Mivel elég magas vagyok, a fájdalom néha nagyon komoly tudott lenni, sőt néhanapján saját felségterületemet is elhagytam, és vagy nagyon korán felkeltem, vagy menedéket kerestem a gyerekszobában üresen hagyott hetven centi széles emeletes ágyban. MIndegy, csak enyhüljön csontjaim fájdalma.
Azt hiszem, ez a legjobb kép arra, amivel ki tudnám fejezni, mi is történt velem 1984 nyarán. Elmém és érzelmeim begörcsöltek, és felmondták a szolgálatot attól az állandó feszültségtől, hogy mindig meg kellett felelnem az emberek különféle elvárásainak, érzelmeinek és a helyzeteknek, melyek egy perc nyugtot vagy kinyújtózást sem engedtek, vagyis hogy végre szégyen nélkül önmagam lehessek, bármi derül is ki valódi "önmagamról". Azt nem tudom, vajon több nyomás alatt voltam-e, mint a hozzám hasonló helyzetben levők. Azt viszont igen, hogy az a "szerep", ami ebben az összetett játékban a mindennek megfelelni tudáshoz kellett, és amiről úgy tűnt, a normális élet szükséges velejárója, felőrölte minden belső erőmet.

Még a saját magamba és Istenbe vetett hitem is elpárolgott belőlem, mivel úgy tűnt, egyre többet és többet követelnek tőlem, mint szociális munkástól, mint apától, mint férjtől, mint hívőtől, és mint olyan valakitől, aki gyakran tűnik fel e tévé képernyőjén, ahol Istenről beszél úgy, mintha lenne is valami értelmes mondanivalója.
Belefáradtam, hogy a ránk bízott gyerekeket kezdettől fogva be kellett zárnunk. Furcsa módon a zárt részlegben eltöltött két évem alatt már elkezdtem hinni, hogy elég biztonságos az, ha megnyugszom, és őszintén foglalkozom a rám bízott személyekkel. Örültem a gyerekek szükségéből fakadó kihívásnak, és kezdtem elhinni, hogy a velük való foglalkozás során esetleg igazi önmagamat adhatom. Az igazi emberek azonban sebezhetőek, így az évek alatt elfojtottam, elnyomtam magamban és nem engedtem felszínre jutni szavakkal nehezen kifejezhető érzelmeimet. Reménytelenül próbáltam gondoskodni ezeknek a gyerekeknek a sorsáról és jövőjéről. Jóllehet voltak sikereink, ám egyre nehezebb volt együtt élni a sikertelenségekkel, különösen úgy, hogy én és a vezetőség többi tagja zártuk rájuk naponta az ajtót. Addigra Meryl idegosztályra, Miranda pedig börtönbe került. Oly sok gyerek ment keresztül a gondtrhelt-goromba-gonosz soron, még mielőtt hozzánk került volna; és a társadalom részéről a leggyakrabban az elzárás tűnt a nyilvánvaló bűncselekményekre adható legegyszerűbb válasznak. Az egész gyakorlat kezdett egy mérhetetlenül drága, cinikus játékhoz hasonlítani, és én, aki olyan sokat tettettem a múltban, képtelen voltam tovább is tettetni.

A munkahelyemen az összeomlásomat megelőző hat hónapban éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a belső idegesség, és egyre inkább eltávolodtam attól az intézménytől, amelyik – habár az általam ismert helyekhez képest kitűnő volt – számomra nevetségessé vált; a helytől, ahol "lerakták" a társadalom számkivetettjeit, és ahol mi összejátszottunk a szociális hálózat magasabb szintjeivel a „hozzáértő segítségnyújtás” nevű játékban. Kétségtelen, akkori látásom eltorzult a feszültségtől és a színjátszás fáradalmaitól, azonban most, hogy nyugodtabban és objektívebben nézek vissza, ugyanúgy látom. Dolgozott néhány jó ember az agyonbürokratizált rendszerben, amely túl gyakran inkább hasznos, mintsem gondoskodó volt.

Emellett sokat romlottam a hívőnek-lenni-és-templomba-járni nevű játékban is. Úgy éreztem, hogy nem leszek képes betartani a szabályokat. Azt akartam, hogyha szomorú vagyok, akkor mondhassam, hogy szomorú vagyok,ha boldog vagyok,akkor, hogy boldog, hitetlen, ha Isten nem tűnik létezőnek, haragos, ha haragos vagyok, és rossz, ha rossz vagyok. Élvezni akartam annak a szabadságát, hogy én hadd lehessek én, nem pedig egy kicsi, gerinctelen, lelki sérült változata önnön valómnak. Ki akartam törni abból a szörnyű és negédes keresztény nyelvből, ami elhomályosította és elnyomta azt a szenvedélyt és emberséget, amely az alkalmak, istentiszteletek és beszélgetések gondosan megtervezett spontaneitásának határait veszélyeztette.
Le akartam rázni azt a száraz erkölcsöt, ami oly sok évig a valódi jóság helyére lépett, minden erőmmel szembe kívántam kerülni a valósággal; meztelenül bele akartam merülni a kockázatos, nemvallásos világ sötét vizeibe, ahonnan aztán Isten – ha tényleg Isten – azért ment ki engem, mert szeret, nem pedig azért, mert minden erőmmel igyekeztem megfelelni az értékes csoportnormáknak, amik azokon a ki nem mondott egyezményeken nyugszanak, hogy senki nem rúgja fel őket a teljes igazság kimondásával. Ezek azonban akkoriban nem voltak tisztán meghatározott és méltóságteljes kívánságok. elkeseredett vad vágyódás volt ez Isten valósága iránt, melyet annyi évvel azelőtt, azon a vasárnap este megígértek a Szent János Gyülekezetben. Elég a rendszerekből, elég a tettetésből, elég a tartóoszlopokból! Elég régóta vagyok becsapva, és elég kompromisszumot kötöttem már! Törjenek össze azok a gerendák, és csináljon Isten, amit akar – ha egyáltalán létezik!

A több mint harminc év alatt egy hatalmas kiáltás gyülemlett fel bennem, annak az elkeseredett tiltakozásnak a kiáltása, amit nem voltam képes kezelni, hogy úgy tűnt, az emberek nem hiszik, amit mondanak, hogy úgy éreztem magam, akár egy nagy színész testében csapdába esett kis ember, hogy csupán egyvalamit akarok, összeomlani, és hogy végre engedjenek haszontalannak lennem. Ami Istent illeti és azokat, akik azt állították, Őt képviselik – képzeletemben – ők voltak a főkolomposok, a „mosolygók”, akik csupán annyira csapták be magukat, hogy ezzel aztán másokat is át tudjanak verni. Utáltam és lenéztem a takaros kis középosztálybeliséget, amelyik megengedte nekik, hogy keresztényként pózoljanak minden különösebb erőkifejtés vagy befektetés nélkül. Most rajtam volt a sor, hogy úgy tegyek, olyan legyek és azt mondjam, amilyen én magam vagyok, a hazug, mosolygós, ostoba, rohadt világ többi része pedig akassza fel magát!

Az egyik este épp hazafelé tartottam egy barátokkal megejtett közös sörözés után. Ahogy beléptem a bejárati ajtón, valami váratlan dolog történt. Elkezdtem kiabálni és ordítani, mindkét kezemmel a falat püföltem és zokogtam, Feleségem, aki egy barátnőjével több órán keresztül küzdött velem, elmondta, hogy ugyanazokat a kifejezéseket ismételtem:
- Nem tudom bezárni őket! Nem tudom többet bezárni őket! Megpróbáltam jó lenni! Megpróbáltam jó lenni! Önmagam akarok lenni! Önmagam akarok lenni! Nem tudom többet bezárni őket!
És nem is tudtam. A gyerekeket, az érzéseimet, a régmúlt sebeit, a másokkal átélt agóniákat, az Istennel szembeni keserű haragot, az egyházat és mindent, aminek köze volt hozzá - nem tudtam többet bezárni őket. Kisgyerekkorom óta először cserbenhagyott védekezési képességem, így nyersen és sebezhetően kiszolgáltatott a körülöttem lévő kísértéseknek és hatásoknak.

Az elkövetkező hetek számomra, de Bridget számára is rémálom voltak. Nem mentem dolgozni, se templomba, egyensúlyomat vesztettem, és semmi okát ne láttam, hogy tegyek - vagy nem tegyek - bármit, mint ami abban a pillanatban éppen jólesett, vagy elnyomta az érzéseimet. Volt a sötétségnek valami nehezen elutasítható dús ésédes vonzása. Időnként órákra eltűntem otthonról, és csak késő este - általában részegen - tértem haza, gondolataimat és érzéseimet azonban otthon is hangos, erőteljes rockzenébe vagy még több italba fojtottam. A harag pedig továbbra is ott dühöngött bennem, lehetetlenné téve, hogy ismerőseimmel találkozzam, különösen azokkal, akik leginkább akarták közölni velem, hogy "elhagytam Isten útját", és csak úgy kerülhetek vissza, ha ilyen vagy olyan szabályoknak megfelelek.