Pár másodpercig mindannyian csendben ültünk, s ahogy ezen a látszólag megválaszolatlan kérdésen tűnődtünk, kimondatlanul is együttérzéssel telt meg a szívünk. A csendet végül egy gumiruhát viselő idős hölgy törte meg, kezében, egy láncon, tüskés golyóbis volt.
- Úgy gondolom - mondta bizonytalanul-, hogy egy olyan dolog, mint a szado-mazochizmus, amely önmagában erkölcsileg nyilvánvalóan semleges, lejáratódik néhány felelőtlen ember miatt, aki saját önző céljaira használja fel.
Mélyet sóhajtott, majd távolba meredő tekintettel folytatta.
- Tudjátok, a régi szép időkben minden más volt. Amikor apám még élt, saját kínpadunk volt, és különleges alkalmakkor elővettük, rátettünk egy nagynénit - általában nagynéni volt, ha jól emlékszem -, és, tudjátok, mindannyian húztunk rajta egyet. Annyira élveztük! Nyújtózott egyet a néni. - Kuncogott egy kicsit a saját viccén. - Manapság, ha az ember magával visz egy imaalkalomra, mondjuk, egy hüvelykszorítót, mindenki rögtön arrébb húzódik, és fanyalog. Az egyház úgy általában minden szempontból jobb volt a régi szép időkben. Gyönyörű hagyományos énekeket énekeltünk, és nem kuszáltuk össze a dolgokat, nem kevertük össze azt, amit hiszünk, azzal, ahogy élünk.

Ezután már senki nem fogta vissza magát. Egy alacsony, kövérkés, kopaszodó férfi, aki eddig egy szót sem szólt, most kaszáláshoz hasonlító gesztikulálással szelte a levegőt, miközben elmesélte életre szóló túlélési küzdelmét egy olyan gyülekezetben, ahol nyíltan helytelenítették mélyről jövő, lefejezés iránti szükségletét. Az érdeklődésre, hogy talált-e társat, fejét két keze közé fogta, és szomorúan ide-oda rázta. A legtöbb gyülekezet mérföldekre van attól, hogy elfogadható normának tekintse két, szabad elhatározásból, kölcsönös egyetértés alapján cselekvő felnőtt között a kölcsönös lefejezést.
Ennyi boldogtalanságot! Egy sportos testalkatú fiatal hölgy élénk képet festett ellenállási harcáról azzal a széles körben elterjedt nézettel szemben, amely szerint elítélendő dolog eldugott , sötét helyeken láncfűrésszel ráugrani az emberekre. Egy középkorú bankár büszkén számolt be immáron húsz éve tartó stabil és monogám kapcsolatáról egy gyújtogatótársával; majd egy kis szakértő csoportról hallhattunk, amelynek fi- és nőtagjai épp most készülnek egy információs hálózatot kiépíteni olyan embereknek, akik jövőjüket értelmetlennek látják "napalmhoz való hozzáférés" nélkül - csupa olyan ember, akit az egyház a leggyatrább kifogásokkal szívtelenül elutasít.
MOst muszáj visszamennem hozájuk, de nyomatékkal megkérem, gondoljon bele, hogy ezek a szerencsétlen emberek ugyanúgy az egyházhoz tartoznak, mint Ön vagy én. Már nagymértékben sikerült kitágítanunk a látókörünket. Nem torpanhatunk meg! Hála Istennek, egyre felvilágosultabb időket élünk. Talán Ön is egyetért azzal, hogy az egyházban tapasztalható tolerancia szelleme okot ad a bizakodásra, hogy ezeknek az üldözött embereknek az úgynevezett "különcségei" az igen közeli jövőben a normális gyülekezeti élet részei lesznek.
És hát nem ezt szeretnénk mindannyian?

2. példa

A második példám egy hollandiai újságban jelent meg, ahol a felvetett témák különösen időszerűek, és a következő kérdéssel kezdődött:
Ki veszélyesebb a társadalomra, egy gyilkos vagy egy liberális teológiaprofesszor?
Bocsánat a triviális kérdésért. Pusztán arról van szó, hogy engem teljesen összezavarnak olyan témák, amelyeket mások teljesen egyértelműnek és egyszerűnek találnak. Azt hiszem, ez a konkrét kérdés attól a különös dologtól vált bonyolulttá a számomra, ami akkor történt, amikor a jövedelemadómat próbáltam kikalkulálni a minap a számítógépemen. Amikor az egész folyamatnak kezdett pénzügyi szempontból valami értelme lenni, a képernyőn lévő számsor egyszer csak elhomályosult, és valami olyasmi jelent meg helyette, ami első hallásra egy filmrészletnek tűnt.
Egy fenséges főúri termet láttam, amelynek bútorzata és díszítése olyan stílust képviselt, amiben oly meglepő módon keveredett az extravagancia a jó ízléssel, hogy erős késztetést éreztem átugrani a monitor képernyőjén és belépni oda. A terem teljes hosszát betöltötte egy hosszú, fényesre csiszolt asztal, amelynek két oldalán palástot viselő alakok ültek, akik valahogy túl nyugodtnak és földöntúlian plasztikusnak tűntek ahhoz, hogy valódi emberek legyenek. Az asztal legvégén, tőlem legtávolabb, egy csodálatos kinézetű, hosszú szakállú és hihetetlenül mély tekintetű férfi ült. Típusában és vonásaiban ugyanolyan volt, mint a többiek az asztal körül, csak ő még sokkal inkább olyan volt, ha értik, mire gondolok.

Ekkor véletlenül a képernyő tetejére pillantottam, és hirtelen észrevettem, hogy ahol általában a fájl neve szokott lenni, a következő felirat olvasható: {mennyország/jövőbeli látomás.wps}. Tehát erről van szó! Akkor ez nem egy filmrészlet. Valamilyen oknál fogva olyan kivételezett helyzetbe keültem, hogy tanúja lehettem egy olyan eseménynek, ami majd csak később fog megtörténni a mennyi birodalmában, s amelynek nyilvánvalóan valami köze van a földi dolgokhoz - tételeztem fel -, hiszen a mennyben természetesen nincs se jelen, se jövő, se múlt. És azok a lények az asztal körül biztos angyalok! Igen, most hogy közelebbről megvizsgáltam őket, világosan láttam, hogy határozott nagy kitüremkedés van a palástjukon, pont ott, ahol normális esetben a lapockák helyezkednének el. Ami pedig az asztal végén ülő impozéns, kiemelkedő egyéniséget illeti - nos, ki más lehetne, mint maga Isten?
És ez az összejövetel pedig - elképzelhető, hogy a mennyei felvételi bizottság egy ülésének lehetek tanúja? Kimondhatatlan izgalommal figyeltem, ahogy egy ragyogó arcú szolga, akinek hatalmas arany kulcscsomó volt az egyik kezében, jegyzetfüzet a másikban, s egy nehéz könyv a hóna alatt, kopogás nélkül berohan a terem túlsó oldalán lévő ajtón keresztül, majd megáll az asztal végénél, és a bizalmasság és a tisztelet furcsa keverékével a hangjában szól a világmindenség teremtőjéhez.
- Van itt egy férfi, aki váratlanul megjelent a kapuban - mondta -, és be szeretne jönni. Mit tegyek?

- Neve? - kérdezte Isten érdeklődve.
A szolga a jegyzeteibe pillantott.
- Ööö, Kuitert - válaszolta -, Harry Kuitert.
Isten összeráncolta a szemöldökét, egy pillanatra elgondolkozott, majd lassan rázni kezdte a fejét.
- Sose hallottam róla - mondta, majd a tőle jobbra ülő angyalhoz fordult. - Neked mond valamit, Gábriel?
- Nem tudom, hova tenni. Mondd még egyszer a nevét!
- Harry Kuitert - mondta a szolga lassan és tagoltan. - Nekem mintha holland névnek tűnne.
- Ajjaj - dünnyögte egy angyal az asztal túlvégéről.
- Nem - jelentette ki Gábriel, miután egy pillanatig a távolba révedt. - Sajnálom, de semmi nem ugrik be.
- Nos, akkor mit mondjak neki? - érdeklődött a szolga.
- Hát mondd meg neki, hogy nem létezik - mondta Isten. - Mondd meg neki, hogy ő csak gondolja, hogy létezik, de ez csak tévedés. Könnyen megesik az ilyesmi.
A szolga újból a jegyzeteihez fordult.
- Mást is mondott. Azt állítja, hogy a földön teológiaprofesszor volt, és...
- Persze, ez még önmagában nem zárja ki őt a mennyből - szólt Isten barátságosan.
- És azt mondja, hogy olyan könyveket írt, amikben megkérdőjelezte a mindentudásodat és a végtelen hatalmadat.
- Úgy tűnik, igaza van - kuncogott Isten -, mert bárhogy is erőlködöm, sehogyse jut eszembe senki, akit Kuitertnek hívnak. Ez talán majd vigaszul szolgál neki, ha már majd megemésztette azt a tényt, hogy nem létezik.
- Ideadta nekem ezt, hogy mutassam meg neked - mondta a szolga, majd elővette a nagy könyvet, és az asztal végére helyezte. - Azt mondja, ő írta. Gyorsan átolvastam. - Lapozgatni kezdett, míg meg nem találta azt az oldalt, amit keresett. -Itt van valami arról, hogy Jézus követői hogyan túlozták el szándékosan az ő jelentőségét, meg arról, hogy Jézus maga semmiképpen sem gondolhatta magáról, hogy ő Isten.
- Hát ez mindent megmagyaráz - mondta Isten hátradőlve, és ahogy az asztalra csapott, az azt sugallta, hogy a kérdés le van zárva. - Nyilván nem létezik. Ha valakinek komolyan az a szándéka, hogy bejusson a mennybe, az semmiképpen sem taníthat ilyen veszedelmes badarságot. Hiszen az istenkáromlás lenne! De akárhogy van is, egy régi könyv nem bizonyít semmit. Lehet, hogy a fickó haverjai írták - úgy találták ki az egészet. Nem, nem, Harry Kuitert saját képzeletének koholmánya.

- Még azt is mondta, hogy amikor, izé, azt gondolta, hogy él - folytatta a szolga állhatatosan, de tiszteletteljesen -, sajnálta, hogy meg kell fosztania az embereket a Jézusról kialakított képüktől, amely szerint beszélhetnek hozzá, bízhatnak benne, közel kerülhetnek hozzá, meg minden, de meg kellett tennie, hogy őszinte legyen önmagához. Ehhez borzasztóan ragaszkodott. Nagyon okosnak néz ki - már úgy értem, hogy okosnak nézne ki, ha létezne.
- Aha, szóval okosnak néz ki, mi?
Isten hirtelen felkelt, az arcán meglehetősen ijesztő arckifejezéssel. Az ajtó felé mutatott, és harsogó hangon szólt a szolgához.
- Menj, és mondd meg neki, hogy ha egyetlen ember is lesz, aki azért nem fog belépni azon a kapun, mert Harry Kuitert elég okos volt ahhoz, hogy tudja, nincs szükségük, hogy megmeneküljenek egy olyan örökkévalóságtól, amelyben nem lehetnek itt velünk - nos, akkor ugyanannyi időt fog tölteni, hogy azt kívánja, bárcsak nekünk lett volna igazunk, és nem létezne! És az ég szerelmére, küldj be valakit, aki tényleg elég okos ahhoz, hogy ismerjen engem! Megteszi a szellemi fogyatékos barátaim közül valaki...
Ebben a pillanatban a jelenet elhomályosult, és újra az adószámításaim jelentek meg a képernyőn. Hát, ez történt, és ezért volt, hogy kicsit elbizonytalanodtam a korábban feltett kérdésemre adandó választ illetően? Butaság, ugye?
Ki veszélyesebb a társadalomra, egy gyilkos vagy egy liberális teológiaprofesszor?
Mintha kérdéses lenne!

Azért követem Jézust, mert... egyedül ő tudja, merre van a biztos talaj, ahol bátran megállhatok

Ugye hallott már Tunbridge Wellsről? A konzervativizmus szimbólumaként ismert, ami alatt általános hozzáállást és pártszimpátiát kell érteni. Népszerű nézet szerint ez a város az otthona annak az illetőnek, aki gyakran ír dühös leveleket a Times napilapba "Undorodó Tunbridge Wellsből" aláírással. Ami a látványt illeti, elég szép hely, gyönyörű George- és Victoria-korabeli épületei egy völgyben bújnak meg, amely egy csodálatos községi legelő lábánál terül el, ahol ma is olyan pihentető kószálni, mint 200 évvel ezelőtt lehetett.
Mielőtt azt kezdik gyanítani, hogy ezt a fejezetet a Tunbridge Wells-i Turisztikai Hivatal támogatja, hadd mondjak még el valamit az óriási babaházaknak erről az elbűvölő gyűjteményéről, amely Sussex és Kent megye határán áll. Itt nőttem fel. Erről a tényről kevés szó esik a reklámanyagaiban - ami azt illeti, egy szó sem -, de az a 18 év, amit ott töltöttem, nagyon fontos volt számomra. Egész tinédzserkorom alatt nap nap után órákon keresztül fáradhatatlanul róttam Tunbridge Wells utcáit, keresve valamit vagy semmit, valakit vagy senkit. Nyomasztó időszak volt, de volt benne egyfajta rothadt gazdagság is, mint az avarban. Eléggé megkönnyebbültem, amikor eljöttem onnan. Kezdtem azt hinni, hogy ez a lehangoló hanyatlási folyamat visszafordíthatatlan, és soha nem fogok elszakadni ettől a helytől és a negatív énképemtől, ami hozzá kapcsolódott.
Körülbelül 18 hónappal ezelőtt felfedeztem magamban a vágyat, hogy újra ott lehessek. Vajon miért? Két okot sikerült beazonosítanom.
Először is, nagyon úgy nézett ki, hogy költözni fogunk. 16 éve egy East Sussex-i háromszintes viktoriánus házban laktunk. Akkor költöztünk oda, amikor Matthew, a legidősebb fiunk 9 éves volt, Joe pedig, aki sorban utána következett, majdnem négy. Ebben a házban nőttek fel a gyerekeink. Látott mély bánatot, nagy örömöt, és hatalmas mennyiségű szokványos mindennapi életet. Sok szoba volt benne, de nem túl tágasak, kivéve a konyhát, amiről tudtuk, hogy nagyon fog hiányozni, mivel feleségem, jómagam és a legtöbb barátunk is világéletében konyhalakó volt. A ház, amibe költözendők voltunk, nagyobb volt, és közelebb a zöld területekhez, ezért már vártuk a cserét. Bridget és én alaptermészetünket tekintve meglehetősen nomádok vagyunk, és általában egyikünk sem bánja a felfordulást.
Ennek a tervnek eredményeképp azonban, amely változást készült hozni az életünkbe, váratlanul úgy éreztem, hogy valami sötétség kezd megnyílni alattam. Olyan volt, mintha a föld nagyon enyhén remegne a lábam alatt, ami azt az irracionális félelmet keltette bennem, hogy valami meghatározhatatlan szakadék fog megnyílni, és elnyel engem. Időről időre jól ismert Tunbridge-i utcák képe villant fel a fejemben, és ott akartam lenni - boldogtalanul talán, de a helyzet uraként.

A másik beazonosított ok, ami miatt visszavágytam, édesanyám előző év decemberében történt halála volt. Ahogy az évforduló közeledett, megfoghatatlan, nagyon mély érzelmeket kavart bennem felnőttként bekövetkezett elárvulásom, és igen erősen jelentkezett a belső késztetés, hogy ott legyek, ahol ő volt korábban.
Természetesen saját családom jelenléte egyfajta biztonságérzetet adott, és ezért tudhattam, hogy nem fogom végeláthatatlanul Tunbridge Wells utcáit róni az előttem álló hónapokban. De ez a remegés elgondolkodtatott.
Mi számomra a biztos talaj?
Valahol azt írtam, hogy Jézus feltámadása átértelmezte a biztos talaj fogalmát, és hogy ha elfogadtuk ezt az új értelmezést, akkor minden más tartószerkezetet reszketegnek fogunk látni, kivéve azt, amelyik majd egy nap vele fog élni. Továbbra is hiszem ezt teljes szívemből, de tisztában vagyok vele, hogy olykor-olykor még mindig görcsösen ragaszkodom stabilnak tűnő sziklákhoz, melyek óhatatlanul a homokba süllyednek, amint teljes súlyommal rájuk támaszkodom. Imádkozzunk önmagunkért és egymásért, hogy megtanuljuk Jézusban megtanulni a biztonságot!
De remélem, nem vettem el a kedvüket Tunbridge Wellstől. Gyönyörű város.

Azért követem Jézust, mert... megvéd minket és harcol értünk, és egy szörnyű vihart élt át miattunk

Szeretik a vihart? Én nagyon. A világ felénk eső csücskében a legutóbbi vihar lenyűgöző, Armageddon-szerű volt, minden viharok atyja és anyja. Soha azelőtt nm hallottam ekkora erejű természetes hangot. Olyan volt, mintha valami kozmikus óriás túl sok bolygót próbált volna cipelni egyszerre, aminek az lett a vége, hogy hatot-hetet elejtett, s azok végiggurultak palotájának lépcsőjén. Még a levegő is rázkódott.
Amikor ilyen kataklizmaszerű robbanások rengetik meg a ház alapjait, amelyben lapulunk, és a villámlás vakító fénye cikkcakkos repedést hasít az égboltba, olyankor nehéz nem arra gondolni, ohgy Isten valami fontosat akar mondani valakiről, bárki legyen is az. Ahogy már mondtam, általában nagyon szeretem a vad viharokat, de ez alkalommal szinte automatikusan azon kaptam magam, hogy az utóbbi egy-két hetemet ellenőrzöm végig, vajon nem követtem-e el valami olyan bűnt, ami ezt a drámai választ válthatta ki. Butaság, ugye, de hát ez van. Néha butákat gondolok.
Továbbá az is eszembe jutott, amikor filmrendezők, mint mondjuk Steven Spielberg, ilyen jelenségeknek lehetnek tanúi, biztos nagyon fáj rá a foguk, hogy ügyes, ötletgazdag ujjaik közé kaparintsák ennek a kegyetlenül látványos effektnek a vezérlőpultját. Azért megnyugtató érzés, ugye, hogy Hollywood összes kincse és meggyőző ereje együtt sem lenne képes rávenni Istent, hogy eladja a "viharhoz fűződő jogait".
Másnap felhívott egy barátunk, Helga, és két dologról szeretett volna beszélni velem. Hát nem volt nagyszerű? De igen. És ugye milyen hangos volt a mennydörgés? Fú, de még mennyire, hangosabb, mint bármely mennydörgés, amit valaha hallottunk! És nem káprázatos, ahogy a villám időnként hirtelen olyan élénken megvilágította a környező vidék minden apró részletét? De, persze. Kicsit félelmetes, nem? Hát, igen, egy ici-picit talán...

Jó volt átélni a vihar izgalmát és borzongását. Helga aztán áttért egy másik témára, amiről először úgy tűnt, semmi köze az előzőhöz.
- Tudtad - kérdezte -, hogy egy olyan 18-19 éves lány lakik a szomszédomban?
- Igen - feleltem -, az egyik fiam ismeri. Wendynek hívják, ugye?
- Pontosan - válaszolta Helga. - Egész kedves lány, kicsit szétszórt, de hát még fiatal, és egyedül lakik. Lényeg, hogy ma, amikor jöttem vissza a vásárlásból, nem messze a bejárati ajtómtól ott állt egy adag szomszéd összeverődve, és nagy hévvel vitattak valamit. AMikor megláttak, odahívtak. Wendyről beszéltek - azaz inkább panaszkodtak, nem csekély élvezettel. Megkérdeztem, mi a bűne, mire mindnyájan rákezdtek, hogy mekkora zajt szokott csapni, amikor későn este hazajön. "De hát nem mindig jár későn haza - mondtam erre én -, és egyébként is még csak 18 éves. Nem várhatjuk el tőle, hogy úgy éljen, mint egy apáca, csak mert mi mind szeretünk tízkor lefeküdni, ugye?"
Gondolhatod, hogy ezt nem túl lelkesen fogadta a lincselésre kész tömeg, sőt jó néhányan szúrós szemmel néztek rám, de úgy tűnik, mindenképpen a maguk oldalára akartak állítani, ezért előkapták a csodafegyvert. "Mondja csak el neki - parancsolt rá egyikük a mellette állóra -, mit látott tegnap a vihar közben!" Ekkor, a társaság többi tagjának hümmögésére, az utasított személy színpadiasan nekiveselkedett, és mély hangon, tagoltan beszélni kezdett. "A hálószobám ablakából pont Wendy hátsó kertjére lehet rálátni. Namármost, pont amikor legvadabbul tombolt a vihar, amikor dörgött a menny és cikáztak a villámok, véletlenül kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy a kertjében a gyepen - nos, egy fiatalembert láttam, aki alsónadrágban bukfencezett a füvön - a viharban. El tudja ezt képzelni?"
A lincselésre kész tömeg pár centit hátrébb húzódott, hogy jobban megfigyelhessék arcomat: mutatkozik-e jele annak, hogy az égbekiáltó gonoszság eme megnyilvánulásának hallatán végre átállok az ő véleményükre. Egy pillanatra ránéztem a zord tekintetű, magabiztos polgártársak eme kis csoportjára, és feleltem: "Hát szerintem elég normális dolog ezt csinálni a viharban. Ha megint lesz, talán én is kimegyek, és ugrálok egy kicsit. Habár - tettem hozzá a történetmesélő hölgyhöz fordulva -, nem hiszem, hogy azt is olyan lelkesen figyelné, amikor én bukfencezek, ugye?
Aztán beléptem a bejárati ajtón, és otthagytam a tátott szájú, lincselésre kész tömeget, bár nem gondolom, hogy sokáig maradtak csendben. Azt hiszem, mostantól Wendyvel egy tűzvonalban leszünk.

Helgával való beszélgetésem után még egy ideig ültem a telefon mellett, és arra a fiatalemberre gondoltam, aki alsóneműben gurult a fűben, annak a puszta izgalmát ünnepelve, hogy tanúja lehetett, amint a világ a saját hang- és fényjátékát adta elő. G.K. Chesterton, Brown atya történeteinek szerzője, és talán legkedvencebb íróm, nagyra értékelte volna, hogy valaki a rendkívüli körülményekhez ennyire illő cselekedetet hajt végre, még ha bizarrnak és botrányosnak is tűnik a nem elég merész normatartók szemében.
Aztán Helgára gondoltam. Örültem, hogy elég erős volt ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek, és ne csatlakozzon a gyűlölet és a rosszallás kórusához, amely nyilvánvalóan már egész jól beénekelt, mire ő megjelent a színen.
Később arra a kis embercsoportra gondoltam, akiket egy másik ember viselkedésével való közös egyet nem értés kovácsolt össze. "Hohó - mondanák nekem -, és mit szól az alsónadrághoz? MI következik az alsónadrágból? Erről mit tud mondani? " Nos, semmit nem tudok mondani róla. Nem tartozik rám. De bármilyen baljós dolgok következzenek is belőle, nem lehet sokkal rosszabb, mint egy fiatal lány háta mögött szövetkezni ellene, amikor minden bizonnyal valódi, együtt érző, meleg támogatásra lenne szüksége az őt körülvevő közösség részéről.

Végül Istenre gondoltam, és hogy mennyire vágyhat arra, hogy mi, akik kereszténynek hívjuk magunkat, tudatában legyünk a lelki háború hatalmas viharainak, amelyek a teremtés láthatatlan, de nagy fontosságú csatamezőin zúgnak és dörögnek. Arra gondoltam, mennyire örülne, ha azt látná, hogy levetjük az értelmetlen vallásosság fojtogató öltözékét, hogy sebezhetően, önfeledten ünnepelhessük mások előtt azt, hogy bármennyi mennydörgés visszhangozzon és villám cikázzon is a világmindenségben, a csatát megnyerte az Úr már akkor, amikor egy Jézus nevű fiatalember, akin nem volt egyéb, mint egy ágyékkötő, hangosan felkiáltott: "Elvégeztetett!"

Azért követem Jézust... mert csodákat tesz

Hatalmas vigasztalást jelent számomra a feltámadás. Természetesen, ami minket, embereket illet, ez minden idők legnagyobb csodája, egy fényes és soha el nem távozó ígéret az agyunk hátsó, középső vagy elülső részében arra, hogy Istennél abszolút bármi lehetséges.
Ami a legfontosabb, lehetséges a személyes megváltás csodája. Mi is, a tékozló fiúhoz hasonlóan, hátat fordíthatunk Isten nélküli életünk romjainak, és megörvendeztethetjük Mennyei Atyánkat azzal, hogy elindulunk a hazafelé vezető hosszú - vagy éppen rövid úton. Olyan sokan éreznek honvágyat egy hely után, amit még sohasem láttak, és nem is tudnak beazonosítani. Jézusnak köszönhetően megtalálhatják ezt a helyet, és egy nap megtudhatják, mennyire szereti őket valaki, sőt szerette már akkor is, amikor még javában elveszettek voltak.

Lehetséges a gyógyulás csodája is. Ezzel a sokat vitatott kérdéssel kapcsolatban gyakran összezavarodunk, nem értjük, feldühödünk miatta, szenvedélyesen vitatkozunk róla, dogmatikusak leszünk, és elkesederünk, de a Biblia szerint Jézus mindenki felé könyörületet tannúsított, akinek valamilyen szükséglete volt. Mindazonáltal fogalmam sincs, hogy miért csak olyan kevesen gyógyulnak meg azok közül, akikért imádkoznak, míg nagyon nagy részük nem. És egyáltalán nem vagyok hajlandó csodás gyógyulásként elfogadni azt, amikor a beteg kicsit jobban, vagy sokkal vidámabban érzi magát. Amikor Jézushoz mentek betegek, velük nem ez történt. Ő meggyógyította őket. Nagyszerű lenne, ha ugyanúgy láthatnám Isten gyógyító munkáját az emberek életében, mint azok, akik Jézust hallgatni sereglettek össze annak idején. Imádkozom is ezért, de egyben minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy el tudjam fogadni ezt a misztériumot, és bízni tudjak benne. hogy Isten tudja, mit csinál.
Igen, minden lehetséges a feltámadás miatt, és ez nekünk, emberi lényeknek nagyon jó hír, hiszen a Szentlélek ereje nélkül csak gyászosan véges választási lehetőségeink maradnak. Hála Istennek az életünkben történő csodákért: azokért is, amikről tudunk, és ami még fontosabb, azokért, amiket észre sem veszünk.

Azért követem Jézust, mert... nem tesz csodákat

Egyeseknek már biztos a könyökén jön ki, hogy hogyan szoktam le a dohányzásról. (Nagyon kérem, ne tegye le a könyvet az, aki dohányzik - magamról beszélek, célozgatás nélkül.) De mivel nagyon jól példázza azt, amiről szólni szeretnék, remélem, megbocsátják, ha röviden megemlítem.
Tizenhat évvel ezelőtt napi 60 cigarettát szívtam. Tudtam, hogy le kellen eszoknom, és reméltem, hogy Isten fájdalommentesen kiemeli ezt a problémát az életemből. Egy-két ismerősömnek megtette. Nekem nem - hála Istennek!
Amikor egyszer már majdnem feladtam, szinte biztosan Ő lépett közbe, hogy egy ici-picit kiegészítse az akaraterőmet, de ez minden. A kilenc hónap totális nyomorúság, amit fogcsikorgatva kellett végigcsinálnom, mielőtt a nyomás enyhült volna, életem egyik leghasznosabb és legépítőbb korszaka volt. Pedig Isten tudta ezt előre. Mint egy szülő, aki teret ad gyermeke növekedésének, Mennyei Atyánk is néha háttéérbe húzódik, és hagyja, hogy elcsodálkozzunk saját bébi teljesítményünkön. Egyszerűen azért, mert ez a jellemépítő gyakorlat nagyon jót tesz nekünk, akik kudarcra vagyunk beprogramozva. Ha pedig ez Isten akarata, akkor rövidebb utakat keresni tiszta időpocsékolás.