- No de - a mögöttem állók minden bizonnyal égtek a vágytól, hogy rámutassanak - az ember úgy érzi, mintha elérne valamit azzal, hogy előrelép, szóval, mi a csudának nem mozdul már meg?
A munkahelyi ellenségről szóló beszélgetés, még ha némileg akadozva is, de folytatódott, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy ki lépett elő egyes számú ellenséggé, már ami a közvetlen környezetüket illette. Továbbra sem tömtem be a keletkező réseket a sorban, egészen addig a pontig, amíg én nem következtem, mindvégig megőrizve az ártatlan, kívülálló szórakozottság látszatát, amit időről időre hasznosnak találtam a nyílt kritika elterelésének eszközeként. A két hölgy, akik épp a mellettem lévő ablakhoz kerültek, rosszindulatú pillantásokat lövellt az irányomba, miközben lemérettem ragacsos batyumat, és bélyeget vettem. Rájuk mosolyogtam barátságosan, kedves ártatlansággal, és hazaindultam.

Csak néhány perccel később, amikor a kaput nyitottam, tört rám hirtelen a szégyenkezés a buta postai játék miatt. Mi goon ítéltem meg, hogy hogyan beszél az a két nő a munkatársáról? Nem tettem már én is ilyesmit? Hogyan tudom igazolni azt a tényt, hogy szántszándékkal frusztrációt és dühöt keltettem bennük, csak mert elegem volt a szerencsétlen csomagomból és a fárasztó évemből? Kértem Jézust, adja meg nekem azt az ajándékot, hogy tudatában lehessek, mit művelek másokkal, legyenek ezek akár olyan dolgok, amik annyira elvesznek az élet mindennapos ügyei között, hogy alig veszem észre, hogy bűnök. Kértem, bocsássa meg hogy olyan gyerekes, buta és bosszantó voltam a postán - és hogy annyira élveztem.

Azért követem Jézust, mert...
néha megengedi, hogy meglátogassam a börtönben

A nyilvános beszédtől való tartózkodás éve, amit az előző fejezetben említettem, furcsán nehéz időszak volt. Egyszer sem éreztem hiányát, hogy menjek és különféle csoportokhoz beszéljek, bármenyire élvezem is ezt, amikor éppen csinálom. Így hát ezen a területen nem volt veszteségérzetem. Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy ha az ember abbahagyja, amit tenni szokott, elkezdi felfedezni azt, aki, és ez elég ijesztő tud lenni. Könnyen beszélnk aról, hogy mi keresztények, semmik vagyunk, és Isten az, aki cselekszik, de úgy tűnik, egy egész élet kell arra, hogy ez az információ megtegye az utat a fejünkből a szívünkbe.
Mindezek miatt erősen reménykedtem, hogy a vallásos dadogás világába való újbóli belépésem olyan környezetben fog történni, ami minimális kihívást és maximális előnyöket kínál. Végül is, hála Istennek, csak egy pontot sikerült megszereznem a kettőből. Megmagyarázom.
Amióta ebbe a déli parthoz közeli városba költöztünk, ahol most is lakunk, jó barátságban vagyunk egy itteni csalábbal, amely két fiúból, három lányból, és édesanyjukból June-ból áll, aki - mióta férja valamikor házasságuk korai éveiben elhagyta őket - sokat küzdött, hogy gyermekeit egyedül fel tudja nevelni. Erőfeszítései ellenére az egyik fiú, Daniel már fiatalkorában többször összeütközésbe került a rendőrséggel, és felnőttként is már vagy kétszer-háromszor volt börtönben, általában lopásért vagy erőszakos cselekményekért, amik a kábítószerrel álltak összefüggésben. Annak ellenére, hogy Daniel csinált egy-két kellemetlen dolgot az utóbbi években, Bridget és én fenntartottuk vele a barátságot, és továbbra is hittük és reméltük, hogy egy nap megváltozik az élete.

A beszédmentes évemben, nem sokkal karácsony előtt megkeresett valaki, aki egy különleges projektet vezet Dél-Nyugat-Anglia egyik börötnében, Elmagyarázta, hogy ő egy olyan szárny felelőse, amelyben csupa keresztény dolgozik, és egy brazíliai börtönből származó modell alapján irányítják, ahol a személyzethiány miatt a rabok önkéntesen vállalkoztak rá, hogy megszervezik maguknak a börtönbeli életet. A váratlan következménye mindennek nagyszabású ébredés volt a börtönben.
Minden rab, akinek a jelentkezését ebbe a szárnyba elfogadják - magyarázta tovább az illető -, részt vesz egy hétvégén, ahol intenzív képzést kap a keresztény hitről, és arról, hogy számára mi mindennek a jelentősége. A hétvége istentisztelettel zárul, amelyen az összes résztvevő jelen van, továbbá olyan küldősök, akik rendszeresen látogatnak be és nyújtanak segítséget. Ez az alkalom, amit "Zárás"-nak hívnak, általában komoly érzelmeket és sok könnyhullatást vált ki, hiszen az emberek szembesülnek a bennük lévő sötétséggel és az őket hívogató fénnyel. Amíg abban a szárnyban maradnak, keresztény személyzet és külső látogatók foglalkoznak velük, továbbá egy önszabályozó rendszerben vesznek részt, amely eléggé megerőltető tud lenni olyan rabok számára, akik a hagyományos börtönkultúrában való túléléshez szoktak.
- Daniel Scott is épp itt van - tette hozzá, miután mindezt elmesélte -, és azt mondta, hogy ha megkérjük Önt, szívesen lejön ide, és beszél egyik hétfő esti összejövetelünkön.
Ezért volt tehát, hogy egy januári reggelen a vonaton találtam magam, útban az ország délnyugati része felé, azon töprengve, hogy fog elsülni a dolog. Daniel részvétele komoly izgalommal töltött el.

Ezért volt tehát, hogy egy januári reggelen a vonaton találtam magam, útban az ország délnyugati része felé, azon töprengve, hogy fog elsülni a dolog. Daniel részvétele komoly izgalommal töltött el.
Az ötórás vonatozás után a börtön maga ugyanolyan lehangolónak tűnt, mint amennyire az összes börtön szükségszerűen lehangoló: egy szürke hajóroncsra emlékeztető épület, amely a domb tetejéről ereszkedik le zordan az öböl felé. Az agresszívan unalmas épületért azonban bőven kárpótolt azonban Daniel meleg üdvözlése, amint beléptem abba a szárnyba, ahol a beszédet kellett tartanom. Meglepetésemre ott volt vele egy másik régi barátom, egy Jack nevű fickó, akit még kisfiúkorából ismertem, amikor azon a zárt osztályon volt, ahol dolgoztam. Olyan jó volt, hogy ekkora lelkesedéssel üdvözöltek!
Kicsit később azonban, amíg figyeltem, ahogy a 60-70 férfi bevonul a terembe, némileg megcsappant az önbizalmam. Tudtam, mert előzőleg megmondták, hogy közülük nem mindenki keresztény, és az általánosan uralkodó közhangulatból éreztem, ohgy egy külső előadónak itt nem feltétlenül terem babér. Elég idegesen kezdtem neki a beszédnek, de néhány perc múlva birtokba vett a felismerés, hogy Isten meg akarja érinteni ezeket az embereket, és kzdtem megnyugodni, miközben egyszerűen Isten szeretetéről és az általa felálított nehéz követelményekről beszéltem nekik, valamint annak izgalmáról, amikor az ember próbál rájönni, hol akarja Isten őt haználni. A végén többükkel elbezélgettem, beleértve Danielt és Jacket. Daniel megváltozása lenyűgöző volt. Őt magát is megdöbbentette a benne végbement változás.
- Arról van szó, Adrian - mondta -, hogy régen olyan dühös voltam, és mindent úgy próbáltam megoldani, hogy kitörtem és csapdostam mindenfele... most meg... nem is tudom... látom, hogy másképp is lehet csinálni a dolgokat. Tényleg azt akarom, hogy megváltozzon az életem.
Daniellel, a többi rabbal és a projekt vezetőjével beszélgetve azt szűrtem le, hogy a változás az egyén életében szinte mindig úgy kezdődik, hogy szembetalálja magát a feltétel nélkül szeretet lehetőségével - egy olyan szeretettel, ami sokat követel, de soha nem szűnik. Nem sok változott 2000 év óta.

Később, amikor visszavittek a kis vendégházba, ahol az éjszakát töltöttem, szívből megköszöntem Istennek azt a kiváltságot, hogy ha egy röpke este erejéig is, de részese lehetttem annak, ami a börtönben folyt, és hogy találkozhattam Jézussal ezeknek a férfiaknak a szívében, akik annyira vágynak rá, hogy megváltozzon az életük. Az első fellépésem abban az évben az elképzelhető legszürkébb környezetben történt, valószínűleg kisebb közönséggel, mint amivel az év hátralévő részében találkozni fogok, és a lehető legkisebb anyagi haszonnal. Ezek ellenére nem tudtam jobb módot elékpzelni arra, hogy egy keresztény hogyan kezdjen bele 12 hónapnyi utazásba és előadásba.
Ha van egy perce, mondjon egy imát Danielért és Jackért, és a szárny többi lakójáért, akik mernek hinni a változás lehetőségében.

Azért követem Jézust, mert...
egyéb jó dolgok mellett a nyelveken szólás ajándékát kínálja nekünk

Amikor nemrég részt vettem egy vitán a nyelveken szólásról, felidéződött bennem annak az emléke, amikor én magam először találkoztam ezzel az érdekes jelenséggel. Az 1960-as évek közepén, 16-17 éves tinédzserként minden csütörtök este Sevenoaks városába utaztam, ahol a Cavern (Barlang) névre kereszelt gyülekezeti szervezésű eseményen segédkeztem (meg kell mondanom, az egésznek semmi köze nem volt az azonos nevű helyhez, ahonnan a Beatles indult). Itt hívő és nem hívő fiatalok egyvelege járt össze a templom alatti, átalakított pincében, hogy nagyon gyenge kávét igyon és nagyon hangos zenét hallgasson. Nem sokkal azelőtt tértem meg, és eltökélt szándékom volt, hogy annyi elveszett lelket fogok kirángatni a pokol tüzéből, amennyit csak lehet. Visszatekintve úgy gyanítom, hogy sokkal többeket taszítottam, mint vonzottam a lerohanós evangélizációs stratégiámmal, de a szándék nemes volt - azt hiszem.
Egy Marian nevű keresztény lány is elég rendszeresen járt a Barlangba, és ő volt az, akitől először hallottam a "nyelveken szólásról", erről a furcsa ajándékról, amit az Újszövetség némi részletességgel említ, s amiről úgy tűnt, képessé teszi azokat, akik megkapják, hogy olyan nyelveken szóljanak, amiket nem tanultak. Fiatalos faragatlansággal megkérdeztem Mariant, nem tartana-e nekünk egy bemutatót, és ő nagy bátorságról tanúbizonyságot téve - tekintve, hogy valójában igen félénk volt - így is tett. Keresztényekből álló kis csoportunk (ez utóbbiak még nálam is jobban össze voltak zavarodva) csak ült egy hátsó szobában, és izgatottan várta, hogy elkezdődjön a "varázs". Marian a Szentlélek segítségét kérte, majd lágy hangon elkezdett beszélni egy olyan nyelven, ami az én fülemnek mindenképpen telesen idegennek hangzott.
Fogalmam sincs, hogy bárki más hogyan reagált arra, amit ezen a téli estén Sevenoaksban hallott, de engem lenyűgözött és borzasztóan felizgatott. Számomra ez volt az első utalás arra, hogy Isten közvetlenebbül jelen lehet követői életében, mint valaha is képzeltem. Miután megvizsgáltam az ilyen dolgok igei alapját (azaz olvastam róla), még inkább elcsodálkoztam attól a felfedezéstől, hogy a "nyelveken szólás" a legkisebb ajándéknak tűnt, és hogy Pál arra buzdít, hogy még inkább kérjük a prófétálás ajándékát, amely alapvető fontosságú az egész egyház számára. Délelőttönként elkezdtem egy helyi pünkösdi gyülekezetet látogatni, hogy láthassam, ahogy használják az ajándékokat az istentiszteleteken; esti istentiszteletre továbbra is jártam a megszokott anglikán gyülekezetembe.

A következő év folyamán én is elkezdtem nyelveken szólni de akárhogy is erőlködöm, nem tudok visszaemlékezni egy konkrét pillanatra, amikor ez először történt. Ezt az ajándékot akkor is, most is nagyon hasznosnak találom a magányos imáimban, mert úgy tűnik, a pszichém mélyéről hoz felszínre szeretetet és vágyódást, de - hadd legyek teljesen őszinte - sokáig élt bennem egy csppnyi kétely az egész üggyel kapcsolatban. Valóban nyelveken szóltam, vagy csak becsaptam magamat? Talán értelmetlen halandzsa volt, amitől jobban éreztem magam?
Aztán egy kedd este, úgy négy-öt évvel ezelőtt történt valami. A bibliatanulmányozó csoportunkkal, amit Bridgetel vezettünk, meghallgattunk egy vendég előadót, aki a feleségével jött el hozzánk. A remek előadás után csoportunk egyik tagja a nyelveken szólásról érdeklődött, majd a vendégünk imádkozott érte, minden azonnali látható eredmény nélkül.
Nagyon kényelmetlenül éreztem magamat. Korábban szinte soha nem szóltam nyelveken mások előtt, és szemben régi barátommal Mariannal, nem volt bátorságom önként vállalkozni egy bemutatóra, akármilyen jó ötlet is lett volna. Összeszedtem magam, és belekezdtem egy kényelmes, megszokott záróimába, ami mindig meg szokta előzni a kávé és a keksz elfogyasztását. Képzelhetik, hogy megrémültem, amikor az ima, amit angolul kezdtem, minden átmenet nélkül átváltott a legfolyékonyabb nyelveken szólásba, ami valaha is elhagyta a számat. Amikor befejeztem, vendégelőadónk felesége értelmezte az üzenetet (az értelmezés persze egy külön ajándék), de én semmit nem is hallottam meg abból, amit mondott, és muszáj volt azonnal leülnöm, mert elég bizonytalanul álltam a lábamon. Istenben egyszerűen nem lehet megbízni, ugye?

Nagy becsben tartom ezeket az élményeket, de szeretném, ha világosan látnák, mit gondolok erről a témáról. Jézus sok, ha nem a legtöbb követője soha nem szólt és nem is fog szólni nyelveken. A Biblia azt tanítja, hogy ez, az ajándékok legkisebbike, semmilyen értelemben nem szükséges része a keresztény életnek, akármit mondjon is némely tévedésben leledző tanító.
Mindazonáltal miért ne kérjük Jézust, hogy adja meg mindazokat az ajándékokat,amelyek hasznosak lehetnek nekünk és a gyülekezetnek, ahol Istent dicsőítjük? Legyen az nyelveken szólás vagy tanítás, vendégszeretet vagy gyógyítás, mindegyik értékes, Isten pedig bőkezűen ad azoknak, akik hálás szívvel készek elfogadni ajándékait.

Azért követem Jézust, mert...
igazán érti, mit jelent egy emberi család tagjának lenni

Tavaly volt egy olyan hét, amikoor két, látszólag egymástól független, de fontos esemény történt. Az első Thomas Patrick McCusker születése. a második pedig gyülekezetünk lelkészének távozása.
Néhány éve együtt dolgoztam egy könyvön Paul McCuskerrel, a tapasztalt amerikai íróval, aki az Egyesült Államokban borzastó népszerű hangjáték műfajban. Közösen írt könyvünk, a You Say Tomato [Te azt mondod, paradicsom] egy elképzelt levelezés George és Brad, egy angol és egy amerikai között. Néhány hét alatt írtuk meg úgy, hogy mindketten a saját számítógépünk előtt ültünk egy bérelt házikóban Hailshamben. Az írás folyamatát megterhelőnek, harciasnak és lebilincselőnek találtuk. A könyvet, amely 1995-ben jelent meg, hangos értetlenség, kifejezett elismerés, és sűrű csend fogadta. Úgy látszik, Pault nem érintette túl negatívan ez a szokatlan élmény, később ugyanis feleségével Elizabeth-tel Angliába költöztek, és most pont abban a városban élnek, ahol mi.
Thomas Patrick, elsőszülöttjük, egy pénteki napon, este fél kilenckor érkezett, és mi másnap láttuk őt először.
Mint tudjuk, újszülöttek esetében van egy kihagyhatatlanul fontos rituálé. Először is, megkérdezzük a kisbaba súlyát. Ha több, mint három és fél kiló, az elismeréstől eláll a lélegzetünk. Ha a pöttömke a skála alsó felében helyezkedik el, kedvesen sóhajtunk. Thomas Patrick 3 kiló 5 dekával látta meg a napvilágot, amire az ember semmit nem tud mondani. Bridgettel éreztük, hogy kötelességünk lenne elragadtatva fölkiltani, de furcsa lett volna őrült lelkesedéssel azt mondani, hogy "Tyű! 3 kiló 5 deka! Hát ez... hát ez igazán elképesztően átlagos, nem? Nahát!"

Szerencsére Tommy önmagában elégséges volt az őszinte elragadtatás produkálásához. Odavagyunk a kisbabákért, és ő - amellett, hogy nem volt több, mint egy emésztőcsatorna egy zsákban, csakúgy, persze, mint minden kisbaba - gyönyörű volt. A látványa elindította a rituálé második részét. Melyik szülőhöz hasonlít inkább, és mely vonásai nyújtanak e téren fogódzót? Ebben az esetben nem volt hely vitának. Ha egy vad dél-amerikai fejzsugorító törzs egy nap lenyilazá Pault az Amazonas erdejében, leszerelné a fejét, hazavinné a táborhelyükre, és eredeti mérete harmadára zsugorítaná, akkor az arca pontosan ugyanolyan lenne, mint Tommyé. Ez a kisbaba édesapja mása volt. Látni lehetett a szemén, a száján, és - bár ezt némi szomorúsággal kell megállapítanom - a fülén.
Mi köze van ennek a lelkészünk távozásához?
Pár nappal később egy partin, amit az előbb említett lelkész és családja tiszteletére tartottunk, megvitattuk, hogy Jeremynek mint lelkésznek mely tulajdonságait becsüljük a legtöbbre. Ami nekem beugrott, az az a szokása volt, hogy igehirdetésibe remek eredeti gondolatokat csempészett, s én ezeket az apró kincseket mindig elraktároztam az agyam egy sarkában, hátha írásaimban majd felhasználhatom őket. Ezek a gyöngyszemek gyakran csupán elejtett megjegyzések voltak, olyasmik, amikre a magunkfajta gátlástalan, keselyűfajzat irkászok rávetik magukat, és sietős élvezettel elfogyasztják.

Ezen a búcsúestén, valószínűleg Tommy miatt, eszembe jutott, amikor Jeremy azt mondta, hogy Jézus, amellett, hogy rendelkezett mennyai Atyja lelki tulajdonságaival, egész biztos örökölt testi vonásokat Máriától, az édesanyjától. Ez a magától értetődő tény korábban soha nem jutott az eszembe, és miután jól megforgattam az agyamban, elraktároztam, és történetesen "orr" címszó alatt iktattam az elmémbe.
Ahogy Tommyról, Máriáról és Jézusról gondolkodtam, elém került egy kérés az alaposan megrágandó kategóriából, amelyek azért izgalmasak, mert kényszerítenek arra, hogy vers, történet vagy dráma formájában választ adjak rájuk, de lagalábbis tippeljek.
Amikor Mária először látta a feltámadt Jézust, vajon ellenőrizte-e - akár tudatosan, akár tudat alatt -, hogy azok az apró vonásai, amiket tőle örökölt, sértetlenül megvannak-e? Persze, ezt itt földi életünkben sohasem fogjuk megtudni. Egy nap majd megkérdezhetjük Máriát, de addig is, nem érdekes találgatni?
Azok a hús-vér, legendás, híres férfiak
Akik a sabbati kalászt vele ették ezer
rejtélyes emlékkel ezelőtt
Mára sokkal magabiztosabbá váltak
Vásári trombitáikkal a piacon
Hirdetik az igazságot
Jézus az atya képmása
Telve szeretettel, kegyelemmel
és igazsággal
És persze, persze természetesen
Atyjának egyszülött fia
A Szent, a Szabadító
Persze
És mégis az a csecsemő,
aki annyira az enyém volt,
az a csecsemő, aki ifjú lett,
majd férfi és sokkal, de sokkal több
Tőlem örökölte azokat a dolgokat,
amiket anyai szívem legjobban szeretett
Az orrát
A fülét
Ahogy felemelte az állát,
amikor az út rögössé vált
Olyan jó volt látni rajta
a kedves vonásokat feltámadás után
Nem sok, talán, de nekem - elég.

Kíváncsi vagyok, Jézus és az anyukája miről beszélgetnek mostanában.

Azért követem Jézust, mert...
kedvesebb és könyörületesebb azoknál, akik borzalmas dolgokat követtek el a nevében az elmúlt 2000 esztendőben

Egyik este, tévénézés közben, nem azért fakadtam könnyekre, mert olyan gyenge minőségű volt a program, hanem mert a Cadfael című sorozat aznapi epizódja - egy hatalmas érzelemhullám kíséretében - ismét ráeszméltetett, milyen mélyen vonz engem Isten irgalma és szeretete.
Cadfael egy kitalált, gyönyörűen megformált személy, akit Ellis Peters író alkotott: egy igen intelligens és érzékeny középkori szerzetes, akinek fő tvékenységi területe, hogy rejtélyes gyilkossági történeteket old meg. A Cadfael-könyvek őrült népszerűek, csakúgy, mint az azonos címen futó tévésorozat Derek Jacobi főszereplésével, aki szerintem nemzedéke legjobb színésze mind színpadon, mind képernyőn.
Ebben a rám oly nagy hatást tett epizódban Cadfael két haláleset ügyében nyomoz. Az egyik egy meglehetősen morgolódós és kellemetlen szerzetesé, aki nem sokkal korábban érkezett, hogy betöltse a prior szerepét abban a kolostorban, ahol a történet játszódik, a másik egy hajadon lányé, aki egy ismeretlen férfitól esett teherbe. A fiatal lány felkereste az új priort, hogy meggyónja bűnét, és feloldozást kérjen, de ő kegyetlen módon elutasította, és gonosz nőszemélynek bélyegezte. A Cadfael rendelkezésére álló bizonyítékok mind arra mtatnak, hogy erre az elutasításra való reakcióként a lány öngyilkosságot követett el: a rendház mögötti malomárokba vetette magát.
Abban a történelmi korban, amikor a Cadfael játszódik, az egyház az öngyilkosságot halálos bűnnek tartotta. Akik ilyen tragikus módon igyekeztek megszabadulni problémáiktól, azokat kivétel nélkül felszenteletlen földbe temették, és úgy tekintettek rájuk, mint akik nyilvánvalóan eljátszották az üdvösségüket. Cadfael abban reménykedett, hogy ha rájön, a lányt valóban meggyilkolták, elintézheti, hogy keresztény módon temessék el.

Nos, azt hiszem, annyit tudok megosztani Önökkel a történetből - nem azért, mert félek, hogy amúgy nem tudnák élvezni, ha egy napon megnéznék, hanem egyszerűen mert világ életemben soha semmilyen, látott vagy olvasott kriminek nem bírtam többet felfogni az egytizedénél. Élvezem én őket, de az agyam valahogy nem képes követni a cselekmény fordulatait. Még akkor is, amikor a Columbo-t a kedvenc krimisorozatomat nézem, és a többi ember minden egyes epizódnál már a kezdet kezdetén tudja, ki volt a tettes, nekem az elejétől a végéig teljes homály az egész. Ennél a Cadfael-sztorinál két dolog világlott ki a ködből, ami megríkatott.
Az első az a momentum volt, amikor egy másik szerzetes a kolostorból fennhangon kijelenti, hogy a lány nem volt egyéb, mint szajha, mire Cadfael halk felháborodás és szomorúság keverékével a hangjában szinte csak saját magának megjegyzi: "Nem szajha volt, gyerek volt."
A második az epizód végén történt, miután nyilvánvalóan bebizonyosodott, hogy a fiatal terhes anya valóban maga vetett véget az életének, ahogy eredetileg gondolták. Cadfael titokban kiment arra a helyre, ahová a lány testét a megszenteletlen földbe temették, és egy kis láncon függő feszületet temetett a sír frissen hantolt földjébe.
Könnyel telt meg a szemem. Talán azt gondolják, hogy hülye vagyok, de nem érdekel különösebben. Ez a két momentum különös erővel és közvetlenséggel juttatta eszembe, hogy az az Isten, akit mi szolgálni próbálunk, sokkal könyörületesebb, mint a legtöbb követője, az ellenségeiről nem is beszélve.