csak nincs vége?
ugye nem...

nem, nincs vége, csak hétvégén nem voltam gépközelben...
ha lesz egy kis időm, beírom a mait.
bocsánat.

üdv
nX

Fájdalmasan távol vagyunk a tökéletességtől, és hálásak lehetünk Istennek Jézusért, aki megbocsátja a bűnt, megvigasztalja a megtört szívűeket, megért minket, és megengedi, hogy mindent elölről kezdjünk.
Egy teljesen más műben, az előző századfordulón írt Három ember egy csónakban című könyvben Jerome K. Jerome leírja, hogy a barátaival hogyan találják meg egy fiatal nő hulláját a folyóban, és hogyan tudják meg később, hogy miután leányanyaként megszülte gyermekét, úgy ránehezedett a szegénység és a magány, hogy véget vetett az életének.
- Bűnt követett el - mondja Jerome. _ Néhányunkkal megesik hébe-hóba, tudják...
Hát igen, de még mennyire, hogy megesik, és a legtöbben nagyon is jól tudjuk, mit tettünk, anélkül, hogy az orrunk alá dörgölnék a kárhozat szigorú előfutárai, akik annyi keresztényt bántottak meg, akiknek már eleve nagyobb volt a fájdalmuk, mint amit elképzelni tudtak.

(Ma a fasorban pont a tökéletességről volt Igehirdetés, a Szentségről.
Krisztina azt mondja a végén, milyen jó, ha már fáj a bűn, ja de nem a más bűne, hanem a tied)

Miközben a Cadfael-t néztem, azon kaptam magam, hogy hálát adok Istennek, amiért a történelem során mindig voltak olyan emberek, akikben - gyakran a kor szellemével vagy szellemi divatjával dacolva - valóban Jézus édes Lelke lakott, az a Lélek, aki soha nem köt kompromisszumot, de mindig képes megbocsátani, és magához ölelni azokat, akiketaz emberek kivetettek maguk közül, de még mindig képesek hozzá fordulni. Hála Istennek azokért az emberekért, akik életben tartják azt a fontos igazságot, hogy Isten bölcs és melegszívű és felnőtt és megértő és megbocsájtó és szentül józan, mert ezek az emberek azok, akik bemutatják a Megváltót a világnak.
Ne nevessenek ki!
Tudom, hogy ez csak egy kitalált történet volt, de mint minden mást, a televíziót is Isten teremtette, és ezen a bizonyos estén felhasználta.

Azért követem Jézust, mert...
mindenkit egyformán értékel, és engem is erre tanít

Ez a történet arról szól, hogy egy utazás a múltba hogyan befolyásolta a jelent.
Apósom, aki már Bridget születése előtt is Norwichban lakott, úgy ünnepelte a kilencvenedik születésnapját, hogy egy hetet a gyönyörű Lancashire-ben töltött, ahol a múlt század elején született és nevelkedett. Feleségem fivére és sógornője két gyermekükkel csatlakoztak a mi teljes családunkhoz e nagy esemény alkalmából, e hosszú élet megünneplésére, amely - a maga módján - hatásos reklámja a mértékletességnek.
Bridget édesapja, George Ormerod, aki egy nagy bank hivatalnoka volt egész munkás életében, mind a kilencven éve alatt mértéktelen módon a mértékletesség híve volt, s ennek következtében izgalmasabb életet élt, mint bárki más, akit ismerek. Ez óhatatlanul így van, ha minden váratlan esemény egy kaland. Azokon a ritka alkalmakon, amikor előre be nem jelentett látogató kopoga norwichi Ormerod-lak ajtaján, az élet hirtelen Az elveszett frigyláda fosztogatói üzemmódba kapcsol, ahogy George aggódva félig felemelkedik a székből, ahol mindig üldögél, idegesen találgatva, vajon ki lehet az, aki megszokott életének rutinját ilyen drámai módon megzavarja.

Amióta bármely ismerőse vissza tud emlékezni, az ételeknek pontosan ugyanazt az egészséges kombinációját fogyasztja reggelire, minden falatot ugyanannyiszor rág meg, pont ahogy tanították kiskorában, és soha nem eszik étkezések között, kivéve karácsonykor, amikor teljesen megengedett egy kis édesség és egy kis pohár likőr abból az üvegből, ami már három éve kitart, mivel ezek apró, de változatlan részletei az átfogó, mértékletes rutinnak.
Az évek során George élvezte fia, lánya és családjaik látogatását, bár mindkét család gyermekeinek egészséges anarchiára való hajlama időnként meg- és összezavarta. George túlzások elkerülésére irányuló fanatikus ösztönének egyik leglenyűgözőbb oldala az a csodálatos képesség, hogy egyszerűen ne vegyen tudomást azokról a dolgokról, amik nyilvánvalóan ellentmondanak saját attitűdjéről és szokásairól való elképzelésének. Példának okáért, a gyerekek néha bekapcsolják a tévét nagymami és nagypapi házában, és bemondják, hogy egy vicces sorozat epizódja következik.
- Ó - mondja nagypapi feszengve, amikor megszólal a sorozatzene és kiírják a címet -, mi ezt sohasem nézzük. Nem találjuk mulatságosnak.
George a film alatt (merthogy nagyi ragaszkodik hozzá, hogymegengedjék a gyerekeknek, hogy nézhessék, hiszen úgy élvezik) végig kuncog és hahotázik a vicceken, nyilvánvalóan minden percét élvezi. Azonban amint megjelenik a stáblista a végén, a fejét csóválja, és bejelenti az egész világnak a zavar legkisebb jele nélkül:
- Tudjátok, mi ezt a műsort soha nem nézzk. Nem találjuk mulatságosnak.

Ennek a rendszeres életstílusnak az egyik fő előnye - leszámítva persze az állandó izgalmat -, hogy George korához képest jó kondícióban van. Kicsit talán nehezebben veszi a levegőt, de még most is amellett, hogy úszni jár a helyi uszodába, egyenletes tempójú túrákat tesz, ami kedvenc szokása, amióta egy túrázós nyraaláson a Tóvidéken megismerte feleségét még a háború előtt. George már kilenc évtizede "rendületlenül halad", ahogy szokta mondani, és az írásom időpontjában semmi látható ok nincs arra, hogy miért ne "haladjon rendületlenül" további tíz évig, és elérje a százat, ami különösen kedves szám neki, mint volt krikettjátékosnak.
Senkinek nem okozok vele meglepetést, ha elárulom, hogy kezdetben a kapcsolat köztem és apósom között némileg feszült volt. Olyan távol álltam a mértékletességtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Szegény George nyilván úgy érezte, hogy egyetlen lányát elragadja egy érzelmi és társadalmi szempontból kiszámíthatatlan fickó, és ebből az egészből óhatatlanul sérülésekkel és csalódottan fog kikerülni. Sok évbe telt megérteni és elfogadnia, hogy Bridget önmagától is hajlamos időnkét egy kis kiszámíthatatlanságra, és hogy mi mindig is egymásba kapaszkodtunk a vihar közepén.

Nekem is meg kellett értenem és el kellett fogadnom egyet s mást. Mint a hatvanak évek gyermeke, megvetettem a "jó, öreg, bedohosodott" előző nemzedéket. Élből lenéztem azokat, akikről úgy tűnt, nem hajlandól felfedezni extrém élményeket, ellentétben a hozzám hasonló "szabad szellemekkel". Mit számít a karrier? Mit számít a pénz? Mit számít a jövő? Miért törrődjünk ilyen lényegtelen dolgokkal? Ilysmi intelligens dolgokat mondogattam. George-ot nyilván teljesen megrémítette a személyem, csakúgy, mint váratlan befurakodásom a családjába. Jövendőbeli apósom szemszögéből nézve a dolog úgy festett, hogy egy földön kívüli landolt nála, akivel már a kommunikáció is problémát okoz - és akkor még enyhén fejeztem ki magam. MOst már értem, miért volt ezolyan nehéz a számára, és a kirándulás, amit Clitheroe-ba szülővárosába tettünk, segített még alaposabban megértenem.

Észak-Angliának abban a részében, ahol George felnőtt, a pamutipar volt az uralkodó -egy olyan régió volt ez, ahol malmok százai ( ) gyártottak pamutot az egész világ piacai számára. Abban az időben többé-kevésbé magától értetődőnek tekintették, hogy George is ebben a szakmában helyezkedjen el, csakúgy, mint családja sok tagja őelőtte. Ehelyett azonban a fiatal George Ormerod, ez a szelíd, zárkózott fickó a vonzó kék szemével és kedves mosolyával, aki egy olyan házban nőtt fel, ahol állandóan csendnek kellett lennie édesanyja krónikus betegsége miatt, és aki kimagasló eredményt érte el az iskolában, képes volt 15 évesen biztosítani magának egy állást egy blackburni bankban. Abban az időben, a világnak abban a részében, ez komoly teljesítmény volt. Az elvárásokból való kitörést jelentette, lehetőséget a felemelkedésre, esélyt adott George-nak arra, hogy valóban kiépítse a jövőjét. Manapság ez nem tűnik valami nagy dolognak, de akkor, az 1920-as évek elején az volt. George a húszas évek gyermeke volt. Mialatt Clitheroe-ban voltunk, elautóztunk a kicsi, kőből épült ház mellett, ahol George nevelkedett, és leparkoltunk a krikettpályánál az út túlsó felén, ahol a nemrég felújított pavionban találtunk egy régi fekete-fehér fotót a 74 évvel ezelőtti clitheroe-i krikettcsapatról. A képen nemcsak a csapat 11 tagja szerepelt, hanem a pontozó is, a 15 éves G.T. Ormerod, aki idegesen, de büszkén mosolygott bele a kamerába a csapat hősei mögötti szerény helyéről.

George később is játszott a clitheroe-i csapatban, sőt kapitány is volt, emelett a gyülekezetében a gyerekek vasárnapi iskolájának vezetője lett, ami hatalmas felelősséget jelntett akkoriban, amikor minden héten gyerekek sokasága vett részt ezeken az alkalmakon. Mindent egybevéve nagyon is benne volt a város életében - sokat tett érte, részt vett az eseményein és beletartozott a közösségbe.
Nem hiszem, hogy George és én valaha is egymás legjobb pajtásai lettünk volna, de a kezdeti negatív érzéseim átadták helyüket a felismerésnek, hogy George személyisége, a saját felnevelkedését és fejlődését figyelembe véve, ugyanolyan gazdag az élet dolgaiban, mint bárki másé, beleértve engem. Bízom benne, hogy ő is módosította a véleményét rólam.
Bárcsak Jézus segíten nekünk, hogy ne essünk bele abba a csapdába, hogy azt hisszük, mindenki más automatikusan kevésbé értékes nálunk, csak azért, mert a személyiségük vagy az éltmódjuk kívül esik a felfogásunkon vagy az élményvilágunkon. Végül ugyanazt az utat fogjuk megtenni hazafele, úgyhogy akár már m ost is elkezdhetjük megérteni és nagyra becsülni egymást.

Azért követem Jézust, mert...
nem válogatós meteorológiai szempontból

Hisz Ön az időjárás-előrejelzésben? Hitetlen? Netán agnosztikus? Nemrég tért meg? A nagy Aigner próféta szilárd követője?
Akár hiszik, akár nem, felfedeztem egy nagyon érdekes kapcsolatot a televíziós időjárás-jelentés és sok keresztény azon nehézsége között, hogy megértse a valódi szenvedés helyét az életében.
Ne lapozzanak át a következő fejezethez! Tudom, hogyez valószínűtlen kapcsolatnak tűnik, de csak olvassanak tovább!
Először is csak gondoljanak vissza, hogyan változott ez a program az évek során! Egykoron az időjárás-előrejelzésnek egyetlen, szűken behatárolható szerepe volt: nevezetesen, hogy előre jelette az időjárást. A nyersességig egyszerű, nem? Egy elegáns, tiszteletre méltó, nem különösebben drága öltözéket viselő, némileg tudományos úriembermentegetőzve felvázolta, milyen időjárásra számíthatunk jó eséllyel az elkövetkező 24 órában. Ez a prófétikus mackó, miután előadta tétova jóslatát, rendszerint visszabújt a barlangjába, amelyből előbukkant, és meg se jelent addig, amíg a következő időjárás-jelentés órája el nem érkezett. Persze, soha nem volt igaza, d emár ez is hasznos segítség volt a tevékenységek megtervezésében. Ha a szakértő kijelentette, hogy a hétvége hideg és csapadékos lesz, előástuk a naplolajat, és irány a strand. HA azt mondta, hogy meleg és napos idő várható, rendeltünk egy extra adag szenet, és feldühödtünk, mert valaki elcsórta a MOnopoly-ból a dobókockát.

Manapság az időjárás-jelentés hemzseg a legmodernebb technikai kütyüktől és a látványos kis, rajzfilmekre emlékeztető szimbólumoktól, és szinte mindig gyönyörű, fiatal egyedek adják elő, akik nem tudják, mi a különbség a légnyomáscsökkenés és a mély depresszió között, de a népszerű meteorológiát hátsó ajtónak tekintik a hírnév és a vagyon világába. És valóban, ezen hihetetlenül fehérfogú, hivatásszerűen megnyerő modorú ifjk közül egy-kettő tényleg továbblépett, és kisebbfajta híresség lett belőle a szórakoztatóipar izobármentes övezeteiben.
Ennek a megváltozott stílusnak az egyik következménye, hogy az előrejelzők hajlamosak személyes előítéleteiket becsempészni mondandójukba. Ennek köszönhetően lett egy egész új értékkészletünk minden egyes időjárástípusra, ami lényegében azon alapul, hogy a Fiatal Megnyerő Teremtések hogyan látják a világot.
Az eső például mindig rossz, annak ellenére, hogy cáfolhatatlan és nyilvánvaló okok miatt valójába nagyon is jó. "Attól tartok, rosszhírt kell közölnöm. Záporoknak nézünk elébe" - mondja egy Fiatal Megnyerő Teremtés. szomorúan, leírva a rövidesen rendelkezésünkre álló bőséges szállítmánytegy olyan anyagból, amelyet egyesek az aranynál is többre értékelnek. A Fiatal Megnyerő Teremtések semmi hasznát nem veszik az esőnek. Lehet, hogy furcsának fognak gondolni, de én úgy örülök, hogy nálunk sokat esik az eső, és én kifejezetten szeretek esőben sétálni.

A napsütés mindig jó. "Örömömre szolgál, hogy mára napsütést ígérhetek!" - trillázza FMT vidáman. Egyetértek azzal, hogy a napsütés gyakran nagyon jó, de egy egyhangú, pusztán napsütéses napokból álló diéta halálra untatna. Csakúgy, mint Chesterton, én is mindenféle időjárást képes vagyok élvezni, kivéve azt, amit az angolok "csodás nap"-nak hívnak.
A havazás rossz, ha megakadályozza az embert abban, hogy a stúdióból a borozóba ránduhasson, de jó is lehet, ha olyan helyen esik, ahová a Fiatal Megnyerő Teremtések a hétvégén síelni készülnek.
És a többi, és a többi. Napról napra, apró lépésekben a tévénéző gyerekek egész generációját tanították meg arra, hogy örvendjenek a napsütésnek, és dühöngjenek, ha eső lesz. Na most, ha eltekintünkaz Önök egyre erősödő és nevetséges meggyőződésétől, hogy valójában a neheztelés beszél belőlem amiatt, hogy unalmas és középkorú vagyok, ahelyett, hogy fiatal és megnyerő lennék, van itt egy párhuzam azzal a tanítással, amit sok egyház az utóbbi húsz évben tévesen hirdetett a szenvedésről. Talán azért, mert mi, nyugati keresztények - még ha tudat alatt is - állandóan igazolni próbáljuk a luxust, amiben élünk, hajlamosak vagyunk azt tanítani, hogy a szenvedés esője a lelki gyengeség és alkalmatlanság jele, míg az egészség és jólét napsugara Isten mosolyát és elismerését jelzi.
Én ezt veszélyes butaságnak tartom.

Ha csak futólag is, de átolvassuk az evangéliumokat, nyilvánvalóan kiderül, hogy nem így van. Jézus egyértelműen figyelmeztette tanítványait, hogy kemény idők várnak rájuk. "Ha azt gondoljátok, nekem nehéz sorom volt, csak várjátok ki, veletek mi fog történni!" - ez a leegyszerűsített, de elég pontos átfogalmazása annak, amit követői kis csapatának mondott, akiknek akkor fogalmuk sem volt, miről beszél. Később megtudták.
Nem azt akarom mondani, hogy örülnünk kell, ha rossz dolgok történnek velünk. Jézus nem volt fanatikus, és tőlünk sem várja, hogy azok legyünk, de már azt a jogunkat is, hogy hazamehetünk Istenhez, bolygónk történelmének legkimagaslóbb szenvedése árán vásárolta meg. Úgy gondolom, nem kellene megvetnünk a szenvedésünket. Szerintem fel kellene ajánlanunk Istennek, és kérni, hogy tegyen vele, amit akar. Aztán lehet, hogy meglepődünk.
Mi történik tehát, amikor a helyzet válságosra fordul, és belecsöppenünk az igazi szenvedés kellős közepébe? Jakab levele arra tanít, hogy minden próbát és nehézséget teljes örömnek tekintsünk. Segítség! Mi értelme van ennek a való világban?