"Vala kedig az leváltak közzöl ember Nikodémos nevő a zsidóknak fedelmek." (Müncheni kódex, 1466)
"Meater, tudjuk..." Kikről beszél? A farizeusokról? Meglehet, igen. Aki azonban a Mester elé áll, annak meg kell szabaulnia az álatlánosító többestől. A Mester ahhoz szól, aki szemben áll vel. S ki az, aki ott áll? A farizeus? A főember? A tanító?
Mi az, ami tudható Jézussal szemtől szemben állván? A törvény? A közéleti magatartás paraigmái a hódoltságban? A tiszta tan?
Igen, a törvény az tudható. De csak amennyiben mellőzni lehetaz isteni személybenne-lételének alanyi mozzanatait. Ám Isten a törvényt nem önmaga visszavonása árán adja, hiszen a parancsolatok alapja nem törvény szava, hanem az önmagára hivatkozó Isten személye: "Én az Úr vagyok..." A szmélyhez való viszony a törvény prima ratiója, de az ultima is egyszersmind. És ez az, ami "tudható". Ez az, ami nincs, de "adatik". Aki "tudja" a törvényt, annak szükségképpen szembe kell kerülnie azzal, aki a törvény maga.
"Ne ölj!" - tudható? Igen, amennyiben az ÉN-Te realizált viszonyában értelmet nyer. Isten nem kínál semmilyen támpontot, amely az ő személyén kívüli volna. Van a törvény, amennyiben vagyok. Amennyiben: "Jelen leszek, akiként jelen leszek." (2Móz 3,14) Amennyiben: "Jelen leszek veled. (2Móz 3,12)

Aki azt állítja: "Tudjuk...", annak hamarosan azt kell hallania, kétszer is nyomatékosítva: "te nem tudod ezeket..." (Jn3,10)
*
Aki találkozik a Mesterrel egyszercsak kérdez. Önmaga felől kérdezi a Mestert. Ki teszi ezt? Az elveszett. Akihez voltaképpen jött a Mester.
"mimódon lehetnek ezek?"
"... az ember sorsa az Isten és az ember között zajló párbeszédben dől el, ama párbeszédben, melynek életet kitöltő, világot kitöltő valóságával semmiféle ceremónia nem veheti föl a versenyt." (Martin Buber)

Megvan! Nem a manók voltak...

A megszólító

Vagyok, aki vagyok
2Móz 3,14

A megértés feltétele: üresnek lenni és tisztának. Ám ha nem, akkor elesettnek.
A kimondott szó csak a várakozóhoz jut el. Ahhoz, aki hallani akar.
Az emberi mivolthoz hozzátartozik a megszólítottság, ezt idézi fel a megformáltatásunkat leíró Genezis, azt követően pedig a találkozások és elszakadások drámai szerekezetű láncolatát létrehozó teremtményi beszélgetések a megszólaló és megszólító Teremtővel. A megszólítás, a név említése "a szívben várakozó végszóval" (Rosenzweig) találkozik, visszhangra lel, és szóváltássá lesz.
Nincs szó, amely a teremtő kiiktatásával embertől emberg eljuthatna. Csak az a szó van, amely a formátlanból kiszólít magának, és szeretetét ráruházza a megszólítottra.

Elesettnek lenni annyi, mint szellemben szegénynek fogadni el önmagunkat. Ez nem önkorlátozás, hanem visszahelyeződés; nem egyszerűen belátása annak, akikké nem lehetünk, hanem felismerése annak, akik valójában vagyunk.
A Teremtő az érkező Isten. Ennek a tanúsága a prófétai kor, a "Halld Izráel!" távoli és távolodó visszhangjainak kihallása és közvetítése, mi több, megjelenítése az áldozati szertartásrendben; majd pedig az Ember Fiának belépése a láthatóba, aki által minden megmutattatott, ami egyáltalán látható. "Aki engem látott, látta az Atyát" - mondja Jézus.
A "vagyok" egyszersmind azt jelenti: veled vagyok. A személyesen létező Isten szava elszólítja az embert a személyes létezésre. Veled vagyok, azaz hogy jelen leszek veled.
Az emberi jelenléttől elválaszthatatlan Isten jelenléte - ember efelől nem dönthet. A különkerülés egyedül a tragikum szférájában jöht létre, ekkor adatik meg az égbe való bepillantás súlyos és felemelő kegyelme is egyben.
Nem vele lenni a nem-lét "formája", amiképpen az egymás mellett való lét is halálnem, amennyiben nem Isten adja meg a minduntalan önmagára, a Teremtőre utaló, titokban fogant alakját.
A "vagyok" arra is utal, hogy bennem van az, aki van. És hogy kívül lehet kerülni és továbbélni. És ez, a tragikumtól megfosztott létezés alighanem a pokol.

A bukás

...és olyanok lesztek, mint az Isten...
1Móz3,5

Az édenkerti állapot egy speciális tudás. Az ember színről színre ismeri Istent, úgy szól vele -ahogy ezt később Mózesnél olvassuk -, "amint szokott az ember szólani barátjával" (2Móz 33,11). Az ember benne van a természetben. Az ember az ISten arca, magán viseli a Teremtő ujjának nyomait. Amikor az ember emberre tekint, akkor IStent idézi fel. Amikor megszólal,az Isten hangjával szólal meg, s szavai jelentése maga az ISten. S jóllehet Isten a természeti rend fölé állította, viszonya a temészethez: a növényekhez, állatokhoz, vízhez, levegőhöz a Teremtőn keresztül realizálódik. Meghatározottsága kettős: egyszerre ura és sáfára a természetnek. Nem kell meghódítania a természetet, mert az lényeg szerint az övé. Kitől hódítnaá el, mi célból? (Lásd: a természet leigázásának mítosza, mint ökológiai apokalipszis.) Úgy az övé, hogy vele - a természettel - együtt az Istené. Mi következik ebből? A világ: teatrum gloriae Dei. A növényvilág, az állatvilág, a víz, a levegő. Az ember. Akinek a lelke Istenből való lélek. Imago Dei. Fentról lefelé él a világban. Úgy érinti a világ dolgait, hogy lehajlása, az érintés, az ahogyan magához emeli a föld gyümölcseit - istentisztelet. Szertartás. Semmi sietség, semmi kapkodás. És nem versengés. Kivel? Miért?
Az édenkerti bukás: a mint. A mint a szétválasztás gesztusa, amit a Kísértő a nevében hordoz: diabolosz. Miért kell olyannak lennem, mint Isten, amikor benne vagyok? Lelkem belőle való lélek, teljes közösségben ővele a teremtés rendjében. Pál apoostol azt mondja: "Mert ő benne élünk, mozgunk és vagyunk..." (APCsel 17,28) A mint az közbevetés. Eltávolítja az embertől az IStent, s belekényszeríti egy evolutív hajszába. Falat emel Isten és az ember közé, elfedvén az ember szeme elől önnön eredetét. A bukás tehát: kevesebbnek lenni, mint rendeltettünk. Az elbukott ember: az ember alatti ember.

A mint megosztása annak, ami egy: elválasztása annak, ami a teremtés rendjében egybeszerkesztetett. Az Istentől elválasztott ember istenképűségétől megfosztott lény. Arctalan. A Vulgata szerint az ördöngős ember: homo divisus. Az önmagával meghasonlott ember, akinek arcán Isten képmása legfeljebb emlék, valahol mélyen eltemetve az arc földtani rétegei alatt.
Az emberi arc restaurációját Jézus végzi el. "Én és az Atya egy vagyunk." (Jn 10,30) Nincs közbevetés, nincs különbségtétel. S a főpapiimában: "Hogy mindnyájan egyek legyenek: amint Te énbennem Atyám, és én te benne, hogy ők is egyek legyenek mibennünk..." (Jn 17,21) Az Ember Fiának könyörgése az emberért.

A kérdező Isten

Hol vagy?
1Móz 3,9

A bűneset folytán elmagányosodott Isten a magára maradt embert keresi. Hol van, hol lehet az édeni állapotból kiszakadt ember? Van-e egyáltalán és miképpen (még)?
Isten kérdése rettenetes: visszhangtalan. A kérdezett nem tudja megválaszolni. Ádám az elrejtőzött ember, aki miközben a Teremtő elől menekül, önmagától távolodik. Hiszen Ádám identitása: Isten. Elbujdosott Isten elől, szembe kell néznie önnön egyedülmaradásával a teremtett világban. Mert identitása híján nem kerülhet közel a másik emberhez sem. A másik ember, aki azért adatott mellé, hogy magányát fölfüggessze - "Nem jó az embernek egyedül lenni..." (1Móz 2,18) -, még inkább elmélyíti elszakadásának föloldhatatlan tragikumát. Az istenképűségét elveszített ember nem tükrözi vissza arcával a reá tekintő másik embernek az Isten arcát.

Ádám osztályrésze a visszhangtalan lét. Menekülésének nincs célja, legfeljebb negatív módon lehet szólni róla: valakitől el, de kihez? A menekülés tehát nem célirányos. Létállapot. Miközben futása többszörösen is kilátástalan: hova futhatna - Augustinust parafrazálva -, mint Istentől, a kegyelmestől Istenhez, az ítélőhöz. Az egyedül maradt ember útja ennyi: önmaga elől a kifosztott önmagához.
e nemcsak az egyes ember útja ez, hanem a világtörténelemé. A világegyetem Omega-pontja (Teilhard de Chardin), a centrum, ami felé haladunk - így vagy úgy - az Krisztus. Az ítéletvégrehajtó pribék, aki a keresztrefeszítés botrányát celebrálja, a prófétei szó beteljesülését munkálja. Végigjárja ő is a minden élők útját: Istentől Istenhez. A kegyelemestől az ítélőhöz. Ugyanezt az utat teszi meg, csak más irányból a tarzuszi Saulus. Az ítélőtől a kegyelmesig.
"Hol vagy?" Isten, amikor kérdez, a tőle elszakadt ember felé közelít.

Nem győzve - legyőzetlenül

Hol van Ábel a te atyádfia?
1Móz 4,9

Ha azt monod, Ábel, olyan könnyű a szó, mintha csak lélegzetet vennél. Mintha szél fújná a ligeteket. Mintha juhnyáj legelészne a réten, s hangtalanul menne előre, mint a felhő az égen. Ám a súlytalanság minduntalan az elmúlást is felidézni, aig kell megérinteni és szertehull a szélben, mindazonáltal a földre semmi sem kerül belőle.
Ha Kaint mondasz, az első kemény mássalhangzón szétfröccsen a többi hang. Nem lehet erőfeszítés nélkül kimondani, fájdalmas görcsbe rándítja a torkot. A Kain szó fáj, igen.
Miért kellett Kainnak elbuknia?
Kain bukásának büntetése: a túlélés. Úgy él, mint akinek a hátára kötözték az áldozatát, s így - együtt (?) - van igazán egyedül a vilában. Hiába szól, nem válaszolnak neki, s ez annál gyötrőbb, mert Kain a másik ember színe előtt él, és nem a Teremtő előtt. Kain a saját áldozatával éli meg azt, mait Isten él meg a sötét és eltökélt hallgatásba magát elszigetelő Kainnal, mikor a gyilkosság előtt párbeszédet kezdeményez vele. Isten azt mondja Kainnak: "Miért gerjedtél haragra?
és miért csüggeszted le fejedet?" (1Móz 4,6). Fejének ezzel a mozdulatával Kain eltörli maga felől az eget, s most már csak testvérével, Ábellel számol.

Kevesebbnek érzi magát Ábelnél, s ha már így érzi, az is. Jóllehet az előállt szituációt másként is meghaladhatná: igaz, hgy Isten nem tekintett az ajándékaira, ám őt, Kain megszólította. Isten kérdésében mintha az volna: nincs két azonos út, ami hozzám vezet. Ábel útja nem a Kainé. Ábel útja más. A másik emberre éppen azért van szükségem. A másik ember valamiképpen tükör a számomra: általa látszik igazán, ki vagyok én. Ha pedig megmutat magamnak, akkor már mindhiába zúzom össze: vele kell élnem egy teljesen visszhangtalan létet, mindvégig. A másság: az ajándék. Ablak, amelyen át magamra látok.

Mi a különbség Káin és Ábel között? Ábel a megszólítható férfi. "És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával." (1Móz 4,8). Mit mondhatott Káin Ábelnek a gyilkosságot megelőző pillanatokban?
Egymás mellett áldozik a két fiú. Előbb Ábel, azután Káin. Vajon Ábel látta-e Káin áldozatának alacsonyan szálló füstjét? Úgy hiszem, nem. Az áldozatot bemutató Ábel egyedül a Teremtő jelenlétében van. Az áldozat a teremtmény magányos szóváltása Istennel. A mindent elengedés állapota, amelyben az Édenből kiszakadt ember ismét betekint a Paradicsomba, s látván látja, honnan s kitől ered. Az áldozat aktusában egyszerre éli megaz elszakadás fájdalmát és a megígért üdvözítő miatti örömet (1Móz 3,15), aki, ha eljön, a kígyó fejére tapos. Az áldozat: kilépés az átokból és a kegyelem állapotának megélése, megnyílás fölfelé és megtöltkezés a teremtés eredeti tisztaságával, a Jó utáni sóvárgás, ami immár - a bűneset folytán - nem természetes állapota az embernek. Az áldozat az Isten megszólítása és a megszólítottság egyidőben; a föld javainak a fölmutatása, ami a földdel folytatott óriási küzdelem ellenére - ajándék.
Miért kellet Kainnak elbuknia? Kain Isten jelenlétében Ábel áldozatához mérte a sajátját. Nem Istennek áldozott, hanem - önmagának. S a füst alacsonyan szállt.
Senki sem ölheti meg a másikat anélkül, hogy a másikban ne ölné meg önmagát. Túlélőként is áldozat. A pusztítás mértékében pusztul, mígnem ráborul az örökkévaló magány csillagtalan éjszakája.

A hábavaló Isten

Az Úrnak, a te Istenenek nevét hiába fel ne vedd
5Móz 5,11

A törvényt a szabadító Isten adja a megszabadított népnek. A törvény előtt a szabadítás van, amely lehetővé teszi és "érthetővé", mi több, bensőségessé a "te Istened" kifejezésben rejlő kölcsönös birtokviszony használatát. A szabadító Istent magáénak tudja a nép, Isten saját osztályrészének tekinti a leggyengébbet a népek sorában.
A törvény a szabadság formája. A "szabadság tökéletes törvénye", olvassuk Jakab levelében (1,25). És mert formai, kiszakad az elvontságból, megszűnik "eszmei" lenni, belép a létezésbe, lakozást vesz. Megmarad a hit tárgyának, ám a hitben és a hitből való (meg)élése egyszersmind elevenségének, érzékletes köztünk-létének a feltétele.
A szabadság szakrális jellege, való-szerűsége hozánk való közelségében és kimeríthetetlen mivoltában ismerődik fel. Valamint abban, hogy a benne létel eredendően drámai természetű, sohasem lezárt, sohasem folytonos. A "szolgaság házából" nem a teljesség szerinti szabadság hajlékába vezet az út, hiszen az maga az evilági megszűnés volna, eltávozás az "elkészített helyre", a látás honába. A jordánon túl, itt, még a hallás, a hallgatózás országában vagyunk, ahol szabadságunk Isten megszólalásához van kötve.
Akkor mi az, ami kivonulván Egyiptomból, lehetővé válik?
Az ünnep. Az ünnep közvetlen és bensőséges megélése.

Isten a Veres-tengeren túl ismét megajándékozta népét a Szombattal, a szombat révén meg a teremtés emlékezete vált újfent elevenné. Az ünnepet előkészített szívvel fogadja a nép, a menyasszony-királynőt az érte epekedő vőlegény. 'Jöjj, barátom, fogadjuk hát Szombatot, a szép arát'. A szolgaság házát elkerüli az ünnep, nem tér be, mert nem ismeri fel. A rabszolgaság honában az öldöklő angyal nem tud különbséget tenni a választott nép és a nem-nép között, amiért is Isten elkülöníti, megjegyzi és felismerhetővé teszi, mintegy magát emlékezteti önnön választására.
Az isteni emlékezés jele az áldozati vér, s ez megszakíthatatlan folytonosságot mutat az üdvtörténetben. A vér "az én emlékezetem", mondja a Fiú, és ebben a visszaemlékezésben Isten közösséget vállal az emberrel, az idők végezetéig.

Az Isten-ember viszony mindenkor egzisztenciális természetű. Megszólalása "hatékony", még akkor is, ha időről időre visszhangzó térre, testre nem talál. Egyetlen szava sem tér hozzá vissza üresen. A pusztában kiáltó szó olyan intenzív jelenlét alakját ölti Keresztelő Szent János személyében, hogy, ismeretlen erőnek engedve, a városból kimennek hozzá a pusztába az emberek. Isten szavához nem a kíváncsiság visz közelebb, amennyiben pedig annak mutatkozik, úgy az egzisztenciánk mélyén izzó vágy az, ami oda taszít és a közelségét keresi.
Ennek a titoknak tette részévé Isten az ősatyákat, erre hivatkozik Mózes, amikor a Név nevében kéri a fáraót, hogy bocsássa el a népet.
Az üdvtörténet egésze arról szól, hogy a rettenetes Névhez nem kapcsolódik hozzá sohasem hiábavalóság, mert a való maga a Név, és rajta kívül semmi nincs.
Az önmagát kijelentő Isten valóságos Isten, aki megszólal és megszólít, ebben az aktusban pedig egy titokzatos emlékeztetés történik, emlékezés az eredetre, létünk megformálójára és tulajdonosára. A Névben a Személy közli magát a személlyel, a Kép a képmással, az Atya a fiúval.
A Név a van, a személyesen létező való.
Mit jelent akkor hiábavalóan "fölvenni" a nevet?
Helyettesíteni Istent a fogalommal, a konkrétan létezőt az elvonttal, a hozzánk közellévőt az elérhetetlennel, a Személyt a tárggyal, a szerető Atyát a működő világszellemmel, a dialógust a felőle való monologizálással.
A figalom-Isten az elfogadható isten. A valóságosan létező - a visszautasított Isten. Ugyan mi másról szólna a Krisztus-esemény, mint erről az elszánt és - emberi részről legalábbis - végleges visszautasításról?
Isten a róla való beszédben válik hiábavalóvá. Amiből az következik, ohgy Istent mindenek előtt a népe teszi hiábavalóvá. Mert amíg a nem-nép szól Istenről, távol tartva őt, addig legfennebb azt mondhatjuk, törvényszerű, ami történik. Ám ha az ő népe teszi ugyanezt, akkor ez azt jelenti, hogy a világ előtt a hiábavaló Isten jelenik meg.