BELÁTÁS, NEM ÉRZELEM

„Mert hitben járunk, nem látásban."2. Kor.5:7

Egy ideig tudatában vagyunk annak, hogy Isten figyel ránk. Mikor aztán kezd minket felhasználni a maga vállalkozásaiban, szánalomgerjesztő arcot vágunk és próbatételről meg nehézségekről kezdünk beszélni holott Isten az egész idő alatt csak a kötelességünket próbálja megtétetni velünk, mint jelentéktelen emberekkel. Egyikünk sem akarna lelkileg jelentéktelen maradni, ha rajtunk múlnék. Megtehetjük-e a kötelességünket, ha Isten bezárta egyszer a menny kapuját? Sokan közülünk szeretnének mindig megdicsőült szentek lenni, arany fénykoszorúval, meg az ihletettség izgalmával és szeretnék, ha Isten szentjei állandóan foglalkoznának velük. Egy arany szent nem jó semmire; alkalmatlan a hétköznapi életre, aki Istenhez egyáltalán nem hasonló. Nem szárnyas angyalok vagyunk, hanem olyan férfiak és nők, akiknek e világ dolgait kell végeznünk és pedig, minthogy felülről születtünk, összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel kell végeznünk, hogy a viszontagságok közepette megállhassunk.
Ha megpróbáljuk az ihletettség ritka pillanatait visszaidézni, ez annak a jele, hogy nem magát Istent keressük. Bálványt csinálunk magunknak azokból a pillanatokból, mikor Isten jött és szólott hozzánk és konokul kitartunk amellett, hogy meg kell ismételnie ezeket a pillanatokat még. Isten azt kívánja tőlünk, hogy hitben járjunk. Közülünk hányan álltunk félre, mondván: Addig nem tehetek semmit, míg Isten meg nem jelenik nekem. Ő nem fog megjelenni; mindenféle ihletettség és Istennel való hirtelen találkozás nélkül kell felkelnünk. Ekkor jön a meglepetés: Ah, hiszen Ő az egész idő alatt velem volt, csak sohasem tudtam? Ne a ritka pillanatoknak élj: azok csak meglepetések. Isten akkor érinti meg a lelkünket ihletéssel, amikor látja, hogy már nem forgunk abban a veszélyben, hogy azok félrevezetnek minket. Az ihletettség pillanatait sohase tegyük meg szabállyá: a kötelességünk legyen a szabály!

Az "engedelmeskedni" igének, csak jelen időben van valósága.

És ha ez csak egy pohár víz átadása az Úr indítására, akkor is több mindennél, mert Vele együtt történik, ezért örökké való.

A tanítványok ennyit mondanak Tamásnak: "Láttuk az Urat". (Jn 20,25) Ennél kevesebbet mondhattak volna, ha a csoda tárgyi bizonyítákainak leltárát mondják fel. Tamás azonban nem az előtte álló Jázusnak hisz, hanem - önmagának. Aki pedig önmagának hisz, annek kételkednie muszáj. Ez a dolgok természetéből fakad: alacsonyabbrendű a közvetítő közeg - itt az érzékszervek - a megismerés tárgyánál. S mivel látni kíván, nem áll módjában szemlélődni. Minduntalan kívül reked. Nem lehet része a csodának, legfeljebb apró részletekben csillan meg időnként, amit keres. Ha azért kiált fel - Én Uram és én Istenem! - mert rátapintott valamire, újabb részleteket fog hajszolni a bizonyosságért. Aki pedig előtte áll. És amikor Tamás a kezét a Feltámadott oldalába bocsátotta, megértetette: van ennél rövidebb út is Jézus szívéig.

K. mint K.

Kicsoda szabadít meg engem...?
Róma 7, 24

A minap, maikor a HIvatal ablakán kitekintettem, a HIvatalén, mindegy, melyiket nevezném meg, nem volna eligazító, jóllehet valami eligazításra folyamatosan vágyakozunk, a minap egy galambot pillantottam meg a Szamos hátán.
A víz nyugodtan, amiképpen az eleve elrendelt dolgok érkeznek hozzánk, és módfelett mocskosan hömpölygött alá az ablak előtt, vitte magával a madarat, ki tudja meddig? A galamb - leginkább szirtinek gondolnám, de az is lehet, hogy antwerpeni postagalamb; nem azért említem őket, mintha röptükben-hulltukban, fulladozásuk közepette könnyedén kitalálhatnám fajváltozatikat -, a galamb alácsüngő, testétől eltávolított szárnyai segítségével ki-kiemelkedett a vízből, krisztusi columbidae, majd a szívdobogás ütemére visszahanyatlott ismét. Mígnem...
Mígnem?
Nem tuom, nem tuhatom: elvitte a víz a szemem elől a Széchenyi tér irányába. Nem: alá; le; az ismeretlenbe. Még. Ki tudja, meddig állt ellent, amíg...
Amíg?
Nincs válasz, erre sincs, szokjuk meg. A Széchenyi téri híd után nem túl magas duzzasztó van, a víz vékony vászna átsiklik rajta a galambbal; emberi mérték szerint adig tartott az út. Hacsak ki nem sodródott a partra vagy...
Vagy?
Nincs válasz.

Elsőre nem ama huszáriki "homage" jutott eszembe, és még csak nem a Van Escher-i látomás a hal-alakba vegyülő égi maarakról - ha felülről nézem, persze... -, erősebbnek mutatkozott a gyermekkori visszarántó ösztön, amely a Duna vizében riadtan uszkáló-menekülő kacsa-csapat látványát idézte elém a hozzátapadt végzet-történettel: nagy halak jönnek fel értük a mélyből, és rángatják alá őket, sorban. A part iránt vonssza őket ösztönük, ám a part egyre jobban távolodik...
A kolozsvári galambnak aligha ez lett a sorsa: a Szamosban ekkora hal biztosan nincsen már, kisebbek is csak elvétve, rövidre szabott életüket saját (?) közegükben töltik el, fuldokolva, nemzedékről-nemzedékre, értetlenül szemlélve bizonyára a világ látható közelségbe került, ki-kitapintható végzetének jeleit.
A dunai emlékképről azóta sem tudom megállapítani, vajon valóban végignéztem-e ilyes kiszámolósdit, megtörtént-e egyáltalán, vagy az ott hallott és megélt történeteknek szép (!) álomképpé tisztulása csak. S ha így van - márpedig erre mutatkozik több esély -, az álom és való egymásba hatolásáról és az átjárhatóságról is mondhatnánk ezt-azt, ha ez volna a célunk, és ha nem követne közelről, ami erről, jobb sorsra érdemes mondatokban elhangzott.

A galamb befejezetlen, mert befejezhetetlen története azonban nem kolozsvári létszimbólum. Úgy mondom, mintha zavarna némiképpen, hogy éppen Kolozsváron adatott meglátnom "a" metafora testet öltését. A testet öltő metafora: szép. Lefelé haladni, így elvegyülni az idegen közegben, és ellenálló, szétfeszített szárnyakkal eltűnni a szem elől. S a szem, a tekintet mintha Istené volna...
Isten szeme rajta az apokaliptikus mocskon. Ezt az érzést sem kell az irodalomból meríteni, gondolom, elbújdosva a nap heve elől. Tapasztalat van. Tapasztalat van. Meríteni lehet belőle.
Meríteni kell, igen, szörcsögi szemtelenül a vízcsap.
*
(EKSZTATIKUS KITÉRŐ 1.) Egy történet, ez, vajon szomorú-é vagy vidám önmagában? A kérdés nem cinikus, nem, hiszen amennyiben az apokalipszist emlegethettük, akkor máris lehet arra gondolnunk, hogy az ellebbentett fátyol (apokalüpto) ideje eljövén, ez a vég ugyan, ám a végső beteljesedés is, amikor a tükör általi "homályos látás" helyébe a "színről színre" való lép. A történet ennek a közelében halad el. Körkörös úton közelíti, és megmarad a mondhatóban.

(EKSZTATIKUS KITÉRŐ 2.) És mégis milyen kíméletlen az, ahogyan tisztán (értsd: kivehetően) halad tovább a maga medrében az Idő! És még csak észre sem vehetünk minden galambot; nem pillanthatunk meg valamennyi szenvedést! Nem vállalhatunk részt benne. Mi történik? A magyarázatok idegen attribútumát beleerőszakoljuk a végéremehetetlenbe.

A galamb történetét K. egyik félmondata juttatta eszembe. Így hangzik, emlékezzünk vissza: "hogy megalázkodva és elcsüggedve megtanuljuk félni ítéletét, csodálni könyörületességét."
A metafizikai csüggedésről szól itt K., van ilyen, hiszen a mondat "ekkora" terében hogyan lehetne lejutni a megalázkodástól és elcsüggedéstől az Ítéleten át a csodálatig? Melyik úton? (A misztikáén?) Hogyan származik csodálat - amely, ugye az adoráció szomszédságában van - a világot bevonó nagy csüggedésből?
Idemásolom válaszul az egyik korábbi bekezdést: Nincs válasz. Ám nem is szükséges. Ha csodálat van, akkor ott csak "kemény", kontemplatív kérdések vannak ("Ki szólít?" stb, de az is lehet, ez az egy...), amelyeket rendszerint nem egy magányos kérdőjellel hagyunk nyitva, hanem kérdőjel-felfiáltójellel zárunk be.
Kitárunk, berekesztünk: hiszen az igéket fel is cserélhetjük egymás között, amiképpen K. mondatában a csüggedést a csodálattal, a csodálatot a csüggedéssel. MIndkettő mélyén az Ítélet van, az Ítélet pedig, mondja, a könyörület szegeletkövén áll.
Így K.
Az idézett mondatot akár Augustinus is írhatta volna, olvassuk ismét, pontosan illeszkedik az európai kontempláció-hagyományba, amiről, egy ilyen spirituális korban, amelyben élünk, semmir sem tudunk.
Írhatta volna, d enem írta. Ezt írta Augustinus:"Te okoskodj, én csodálkozom; te vitatkozz, én hiszek, mert látom a mélységet, de odáig nem érhetek el" (De verbis Apost. Serm. 20)

Törekedj szelídlelkűségre!
Mt, 11.28-30

A praüpathia- szelídlelkűség, egyfajta kisugárzást jelent. Ráhangolódást egy másik emberre, az ő hullámhosszára. Ismerős talán az apátia - kedvetlenség; szimpátia - kedvesség; empátia - beleérzőképesség. Ezek mind olyan lelki fogalmak, melyeknek látható jeleik vannak, s egy emberi magatartásformát jelölnek. Ilyen a szelídség.
"Tanuljátok meg tőlem!"- mondja Jézus, tehát tanulható. Ahogyan az alázat az Isten felé, úgy a szelídség az emberek felé. Lehet számolni tízig, ha valami ér, de lehet komolyan végiggondolni, hogy mikor a másik kiállhatatlan, az egyáltalán nem biztos, hogy nekem szól- valószínűleg önmagára haragszik, több megértésre van szüksége, rossz napja volt, stb. Ha el tudom különíteni magam a másik embertől, s nem gondolom, hogy mindenki rólam beszél, nekem célozza a megjegyzéseit, sokkal könnyebben fogok szelíd maradni. S csak a szelídek fognak hitelesen szólni Isten nevéről!
A szelídség hatalmas erő. Mert szelídnek maradni is csak erős emberek tudnak. Akinek igaza van, csendben is meg tudja mondani, akár még hallgatni is tud. Nem véletlen, hogy a Példabeszédek könyve így fogalmaz:"A szelíd szó a csökönyösséget is megtöri."25,15

(EKSZTATIKUS KITÉRŐ 3.) "Nem! Senki nem merülhet feledésbe, aki e világon kiváló volt; azonban mindenki a maga módján volt nagy, annak nagysága szerint, akit szeretett. Hiszen aki önmagát szerette, az önmagában vált naggyá, aki másokat szeretett, az az odaadásban vált naggyá, aki azonban Istent szerette, az mindenkinél nagyobb volt. MIndenkit megőrizhet az emlékezet, de mindenki aszerint vált naggyá, amit várt. Van, aki arra várt, ami lehetséges, van, aki arra, ami örök; aki azonban a lehetetlent várta, az mindenkinél nagyobb volt. Mindenkit megőriz az emlékezet, de mindenki ahhoz képest vált naggyá, amivel viaskodott. HIszen aki a világgal viaskodott, a világ legyőzése által vált naggyá, és aki önmagával viaskodott, az önmaga legyőzése által; aki azonban Istennel viaskodott, az mindenkinél nagyobb lett.
Örökös harc dúlt tehát a világon, ember ember ellen, egy ezer ellen, aki azonban IStennel viaskodott, az mindenkinél nagyobb volt. Harc dúlt tehát a földön: volt, aki erejével győzött le mindent, és volt, aki erőtlenségével győzte le Istent. Volt, aki önmagában bízva mindent elnyert, volt, aki erejének tudatában mindent feláldozott, aki azonban Istenben hitt, mindenkinél nagyobb volt, nagy az ereje által, melynek mértéke az erőtlenség, nagy a bölcsessége által, melynek titka a balgaság, nagy a reménye által, melynek formája az őrület, nagy a szeretete által, mely egyben gyűlölet, önmaga gyűlölete."
*
Hol tartunk?
Amennyiben a csüggedést a csodálattal kapcsolja össze K., ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a csodálatot is csüggedésbe mártja. És ez - a megszakíthatatlan kontempláció-hagyomány kiegészítőjeként - valóban "újkori" paradigma. Ezt a következő mondattal példázhatnánk: "Semmit sem tehetünk" (Azaz: Minden kész.) Amiből az következik: "mindent meg kell tennünk" stb.
Egy másfajta dadogás, a kimondatlan és jelenlévő Ítélet közelről való megpillantása. Valamiféle "új" riadtság, amit egy másik mondat rejt: "Mi magunk is elfelejtünk helyesen beszélni, amint felhagyunk azzal, hogy Istennel szóljunk."
Állítja K.
K. mint Kálvin.

Ami látható, és ami nem

Menjünk, mi is haljunk meg vele.
János 11, 16

Ugyan miért kellene elviselni a homályt, a tehetetlenséget?
Miért kellene körbejárni, egyre szűkülő körökben, visszautasítva, ami várható, elhárítva a tapasztalhatót?
Mire való a várakozás, amikor Lázár, "akit szeretünk, beteg" (Jn 11,3) mi meg lekéssük folyvást az eseményeket?
Miért kellene végigélnünk mások halálát?
Nem, nem - mondja Tamás. "Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele." (Jn 11, 16)
Kivel?
Lázárral?
Jézussal?
Nem tudjuk, a szöveg nem igazít el e tárgyban. Haljunk meg, mondja Tamás, legyen vége, mondja, nem bírom. Vele haljunk meg, hiszen lehetséges-e egyáltalán a folytatás?
A nulla-megoldás hívét, Tamást János apostol közelről figyeli. Ebben a figyelemben féltő szeretet van. János azt tapasztalja, hogy Tamás nem hallgat el semmit. Főként azt nem, hogy nem érti, mi több, számára követhetetlen az út. Rossz vége látszik ennek a kísérletnek, noha, ami történik: a Mester, ahogyan elénk áll és megszólít, a kérdésekben lappangó meghívás, a válaszokban minduntalan fölfedezhető, valami érthetetlentől óvó elhallgatása az előttünk ismeretlennek, ami azonban közelről érint, életünk egészéről szól, nos ez az egész kétségtelenül - szép.
"Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izráelt" - mondja az emmausi tanítvány, Kleofás, hazafelé tartva társával és a hozzájuk szegődött tájékozatlan iegennel, a növekvő sötétségben (Lk 24,21)
Azt reméltük, mondja, mindhiába. Már nem remélünk.

Ami maradt ebből a kétségtelenül szép történetből, abból a férfiúból, "ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt" (Lk 24,19), nem egyéb asszonyi fcsegésnél, "üres beszédnél" (K 24,11).
Jézus az eredménytelen ember (Bonhoeffer).
És ott van Filep, a másik nagy kérdező, a maga történetével. Hogyan lehetne ötezer férfiút megvendégelni, fönn a hegyen? Filep elvégzi az elrettentő számítást, és azt mondja, "nem elég" (Jn 6,7) Nem lehetséges, hagyjuk.
"Uram, mi dolog, hogy nékünk jelented ki magad, és nem a világnak?" (Jn 14,22) - kérdezi, mert talán, végignézett a tanítványok seregén, "férgecske Jákób, maroknyi Izráel" (Ézs 41, 14), és ismét arra kellett gondolnia, a szeme előtt végül is megtörténtek ellenére, hogy "nem elég."
"Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és elég nekünk." (Jn 14,8)
"A szomorúság eltöltötte a szíveteket" - mondja Jézus. (Jn 16,6)
Miért kell félni folyvást és rettegni attól, ami látható? Miért marad rejtve a láthatatlan?
"Uram, nem tudjuk..." - áll a búcsúzkodó Mester elé Tamás. "Mimódon tudhatjuk...?" - kérdezi kétségbeesetten. (Jn 14,5)

Tamás kérdez. Helyettem cselekszi, mondja János.
Tamás az evangéliumi történet legvégén, az előtte álló Feltámadott oldalába bocsátja az ujját, elmélyítve a Megváltó sebét.
Helyettem cselekszik, mondja János: "Ami kezettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk..." (1Jn 1,1) - erről írok, mondja. (Kiemelés tőlem. V.A.)
Aki a János evangéliumot felüti, drámai szerkezetű művet tart a kezében. És nem veszi észre, mikor lép be a dialógusba. Csak arra lesz figyelmes, hogy a másik oldalon áll. Mindazonáltal ismét fölkerekedik, és, miként Nikodémus, a Mesterhez lopakodik.
És kérdez.

Tamás: Mester, hogyan tudhatjuk meg az utat?
Jézus: Én vagyok.
Tamás: Nem érted a kérdésemet, Mester. Mi tudjuk, ki vagy, örülünk annak, hogy közénk jöttél, de az utat is tudnunk kell, hiszen érted.
Jézus: Én vagyok, Tamás.
Tamás: Persze, persze, Mester, nem vagyok vak, már megbocsáss. És mivel Isten Fia vagy, téged ember meg nem sebezhet és meg nem ölhet. Vagy, mert így döntött az Atya. Jól mondom, nemde. Ám az én kérdésem kizárólag az útra vonatkozott.
Jézus: Az Atya mindent nekem adott.
Tamás: Az út, Mester, az út! Beszéljünk most csak az útról, marajunk a témánál! Hogy tudhatjuk meg? - erre válaazolj.
Jézus: Akik tudják az utat, Tamás, azok az úttalan vidékeken eltévednek.
Tamás: Hagyjuk, ez nagyon fárasztó.

Ha azt állítom, a hit elvezet a látásig, akkor vajon megfordítva - a látás elvezet a hitig - igaz-e az állítás?
Nem én kérdezek, jóllehet a kérdés az enyém (is).
A legélesebben látó, és a "tényekkel" a legtöbbet viaskodó apostol, a részletekre körültekintően ügyelő evangélista, a szeretett tanítvány evangéliumi híradásának egészét kitöltő küzdelem a látásé. A testet öltés - láthatóvá válás - kijelentésétől, Nikodémus éjszakai faggatózásán át Tamás sebekbe bocsátkozásáig. És még tovább, a mennyei Jeruzsálem színelátásáig.
János a látás és a láthatóvá válás történetéről szóló drámai evangéliumot hagy hátra. A hagyomány gyakran a legproblematikusabbként kezeli, apologetikus (ami megmagyarázva azt jelenti: harcos) vétetűnek mondja, s ez, lássuk be, az ideologikusság eufemisztikus jelzése.
Harcos?
Az.
De kivel száll tusába János?
Ki járja végig az utat a láthatók nyomába szegődve a "boldogok, akik nem látnak-ig? Tamás?
Tamás, igen.
Helyettem teszi, mondja János.
Helyettem, mondja helyettem, mondom.
Ebből a csatából Evangélium születik. "A jó hír megerősíti a csontokat." (Péld 15,30)
János evangéliuma: írásmű. Műalkotás. Ez meg mi volna más, mint az elkallódás hiteles története, elindulás a hagyomány atyai házától a teljes elszegényedés, semmivel nem bírás mély állapotáig. Hogy, visszatérvén, immár ne birtokoljon semmit. Semmit, ami nem birtokolható.