Az áldozat lángja visszavonhatatlanná teszi a kilépést. Gedeon ugyan keresvén keresi a visszahátrálás indokait, ám ezek megtalálásában maga sem hisz már. Kérdéseket tesz fel Istennek, és Isten válaszol. A pajtán kívül a mégoly "hitetlen" kérdések is eljutnak Istenig.
Gedeon kemény munkéval szerzett békessége, ellenállói aurája a pajtát odahagyván szertefoszlik.
"Jaj nékem, Uram Istenem!" (6,22)
Miért jajgat Gedeon halálra váltan?
Azért, mert immár jobban fél a rettenetes Istentől, mint Midiántól. Kiderül számára, hogy jóval nehezebb csatát kell megvívnia, mint amire gondolhatott, mert Isten szemelte őt ki ellenfeléül.
A félelmet nem az erő, hanem a nagyobb félelem tudja kiűzni. Az emberektől való félelmet a szerető Istentől való félelem.
"Békesség neked!" - köszönti Isten Gedeont.
Az én békességemet adom néked, mondja Isten.
Én vagyok a békesség, mondja.
"És építe ott Gedeon oltárt az Úrnak, és nevezé azt Jehova-Salomnak (azaz: az Úr a béke), mely mind a mai napig megvan az Abiézer nemzetségének városában, Ofrában." (6,24)
Gedeon békét köt Istennel.
És aznap éjjel megkezdődik a harc Izráel békességéért.

A Sok és az Egy

hogy őt lássa...
Lukács 19,4

A tagolatlan (tömeg) és a megreformált (arc) története a Zákeusé. Egy újabb evangéliumi találkozás-történet, az isteni eleven lényegből való részesülés gyermekien áttetsző esete.
A személytelenül várakozó, a tömeg, személytől elválasztható eseményre vár. Az esemény a személyesen létezőn kívül vagy attól elszakítva: mutatvány. A csodálkozás tárgya, és nem az imádatot mozgósító megnyilatkozása a távol levő égnek. Az értelemé és nem a hité. A mutatványban kifelé tárul a világ, a személytelen irányába, és nem befelé, ahol a személyes van.
A teremtés mint első esemény a Személy kiáradása volt arra, ami "kietlen és puszta". Arra, ami Lélek nélkül való.
A Megváltóval találkozni csak azon az úton lehet, azon a keskeny helyen, ahol a tömeg nem fér el, mert az "út" keskeny. Csak egyedül lehet ott jelen lenni, semmit nem birtokolva.
Az Isten előtti "kopár", leplezetlen egyedülmaradás bizonyos értelemben paradicsomi kötelességnek is mondható, és ahhoz hasonlatos, ahogyan Mózes szólt az Atyához: "amiképpen ember beszél barátjával."

A tömeg nem találkozik. A közvélekedés elkerüli; a spirituális kor, aminő a mienk, tárgyává teszi; a hagyomány intézményi keresztet ácsol; az okoskodás fraternizál; a törekvő értelem megsemmisíti; az erudíció mindenütt és mindenekben felismerni véli és elvéti; a megigazultak "tiszta" kasztja visszariad a tanítványok "tarka" serege láttán.
Tisztán maradni annyit tesz: eltitkolni rászorultságomat. A ráutaltság az a bizonyos zákeusi "alacsonyság", amihez még a gyűlöletes, a fennálló idegen hatalommal kollaboráló (fővámszedő) életforma kapcsolódik.
Aki eltávolodik a tömegtől, az a Mester közelébe kerül. Ám ez a megbélyegzettség visszhangos felfokozódását vonja maga után - és ez nem kerülhető el. Azzal a személlyel bocsátkozom szóba, aki "útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, útált volt, és nem gondoltunk vele" - írja Ézsaiás a messiási próféciában (53,3). Ámde azon a helyen, ahová Zákeus áll(t), mindez immár nem hallatszik, nem így legalábbis. A találkozás örömében - "örömmel fogadá őt" - a Megváltó személyének titokzatos és természetes nagysága mint bensőségesség, hozzánk közel álló és magához szólító szeretet mutatkozik meg.

Ha az Egy nincsen, nincsen semmi sem, mondja Platón. Ha a tömeg van, a Sok, jóllehet várakozó, mi több Jézust követő tömeg, akkor nincs találkozás.
Mi "van"?
Odabent a találkozás létrejött terében ama vacsora folyik, amelyről a búcsúzkodó Krisztus azt mondja (tulajdonképpen parancsolja): "Ezt cselekedjétek..." Künn pedig a kívülrekedtség hisztériája, a "külső sötétség" érzékelése történik, a magyarázat-gyártás mint szellemi immunizáció.
A tömeg - s itt most különösképpen hangsúlyoznom kell, hogy ezen nem feltétlenül "sok embert" értünk - maga alá gyűri az egyént. A tagolatlannak egyedül a szeretet adhat formát; a tömegben mozgót egydül a szeretet ruházhatja fel az egyszeriség kiragadó-megkülönböztető-felékesítő jegyeivel - gondoljunk az Énekek énke szerelemhimnuszaira vagy Keresztes Szent János és Clairvaux-i Szent Bernát eksztatikus szeretet-tapasztalataira.
"Semmilyen gondolkodás nem viheti közelebb az embert ahhoz a valósághoz, amelyet a hívő Isten megtestesült jelenlétében (Leibhaftigkeit) megtapasztal..." (Karl Jaspers)

Manifestum est

... a törvényben a jövendő jóknak árnyéka, nem maga a dolgok képe van meg...
Zsidók 10,1
Őlvasni csendben. Elfordulva. És oda.
"Nyilvánvaló ui., hogy akit szeretnek, természetszerűleg benne van abban, aki szereti." Ahogy Szent Ágoston mondja 'amint a lélek a test élete, úgy Isten a lélek élete'. És ez nyilvánvaló". "És helyesen mondja..." (Et bene dicit) "És különösen nyilvánvalóvá teszi..." (Maxime manifestat...)
Aquinói Szent Tamás kedvenc fordulatait idézem az Előadások a Tízparancsolatról-ból. Idézem, riadtan. És akkor ez a riaalom most magyarázatra szorul. Ne ölj! - manifestum est? És a szeretet nagy parancsolata, mondjuk? Vajon valóban az? Nyilvánvaló? Akiknek az volt, "hitvány zsoldosok" kezére adták őt, akit aztán "megölhettek", tudjuk a szakirodalomból.

A Szent Tamás-i konstrukció anti-tragikusnak volna mondható, ha nem volna valóban tökéletes. De az. Szépségét magam az ószövetségi törvények teremtést szorgalmasan "alulról" újraalkotó épületéhez hasonlítanám legszívesebben. Tágas, napfényes terek. Járni ott csak fölfelé tekintve lehet. Ám ennek, bizonyos értelemben mindkettőnek, a skolasztikának és a törvény épületének, szükségképpen össze kellett omolnia. (Csakhogy összeomolván nem Tamást, bennünket temetett maga alá.) Hiszen amikor kijelenti, "manifestum est", nekem erről csak az juthat eszembe, nem hallok tisztán. Nem azon a helyen állok ahol Tamás, Kafka, Pilinszky. És még az: van ilyen hely, s legalább annyira valószerű, mint ez a valóság-hallucináció, itt, bárhol.
Arra gondolok, hogy ezek az Előadások ugyanúgy a meditáció tárgyai lehetnek csak, és csak így olvashatók, mint a hagyomány megszakíthatatlnam folyamatába beékelődött, jószerével "érthetetlen" szövegek.
Pilinszkyt idéztem fennebb. "Megölhették", írja. A szóalakkal az égi beletörődésre utal. A titkot érinti. Et bene dicit.

A szó és a Szó

...kérdezzétek meg az Urat [...] e könyvnek beszédei felől...
2Királyok 22,13

Nincs tiszta helyzet. Jósiás király idjében folynak a templon helyreállításának munkálatai, kijavíttatnak a "ház romlásai", a közvetlen őst, a bálványoknak szolgáló Amon királyt a helyébe lépő fia megtagadja, Dávidot nevezvén meg atyjának (2Kir 22, 1kk). Jósiás adig elégedettaz ő útjával, míg elő nem kerül az elveszettnek hitt törvénykönyv, váratlanul, a templomból.
Világossá válik számára, ohgy a könyv beszédei előtt menthetetlenné vált Isten népe. Ám az ítélet tárgyában az élő Istenhez fellebbez. "Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat én érettem és a népért és az egész Júdáért, e könyvnek beszédei felől, amely megtaláltatott; mert nagy az Úr haragja..." (13.v.) A király megszaggatja ruháit, mindenestől magára veszi az atyák bűnét, és elküld a prófétához. A templom felújítása sem merül fel mint enyhítő körülmény.

A választott nép (a próféták, királyok stb.) voltaképpen soha nem feledkezik meg arról, hogy a törvényt a szerető Isten adta. A törvényből kivonni Isten személyét - aki a törvényadó, de a törvény magyarázója is - egyenlő a halállal. A király nem a törvény hatályát akarja érvényteleníteni - éa mint kiderül, nem is lehet -, hanem Istennel együtt akarja mintegy magához venni a könyvet.
Nincs tiszta helyzet, meg kell kérdezni a prófétát. Meg kell hallgatni Istent, noha a könyv az ő világos szavait tartalmazza. "Azért én is meghallgattalak, azt mondja az Úr." (19.v.)
Nagy történet a Jósiásé. A törvényhez való viszonya azt az esetet juttatja eszembe, amikor a világos szombat-törvény egyértelmű megszegésekor Mózes, mielőtt a törvény szavával ítéletet hirdetne, megkérdezi Istent. Mintegy fölajánlja Istennek az általa adott törvény fölülbírálatának a lehetőségét.
Nincs tiszta helyzet. "Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat..."

A kobrini Móse rabbi azt tanította:
- Ha egyetlen szóval fordulsz Istenhez, abban a szóban minden porcikáddal benne légy.
Az egyik hallgató megkérdezte:
- Hogyan lehetséges az, hogy az a nagy embet egy kicsi szóba belefér?
A rabbi így felelt:
- Aki nagyobbnak képzeli magát, mint a szó, arról mi nem beszélünk.
Úgy tűnik, súlyos és kiszolgáltató különbség van az íge és a "te ígéd", az igazság és a "te igazságod" között: "Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te ígéd igazság" (Jn 17,17). Az igazság különállóan és megközelíthetetlenül létezik, a "te igazságod" a viszonyban. A kijelentésnek, miszerint a tied, az a belátás áll a hátterében, hogy nem tartható a kijelentőnél, emberi mérték szerint legalábbis. Ha alanyivá válik, úgy ebben a mozzanatban a második személy megjelenése - a Te ígéd - esszenciális esemény. Az ígére való puszta hivatkozás, amennyiben a kijelentő és a hallgató nem ugyanúgy vélekedik tekintélye felől, nem több retorikai leleménynél. A "te ígéd" ehhez képest a Te eljövetelét, közöttünk való megjelenését munkálja.
A különbség tehát - a textus szerint...! (2 Kir 22,13) - a megszentelődés titkában van. A "te ígéd" és a "te igazságod" megszentel, olyannyira kisajátít - vö. "félretesz" -, hogy immár lehetetlenné teszi a bárminek való kisajátítást vagy fölhasználást. A megszentelt ember - gondoljunk csak a szentek olyannyira problematikus intézményesítésére, a procedúra esetenként való humorára - mindenek előtt szabad. Amint "betölti a törvényt" (Mt. 5,17), máris "felette áll." Hiszen a betöltött törvény a szükségtelen törvény. Jézus törvényhez való viszonya nem azért traumatikus, mert lépten-nyomon megtöri -ez egyszerű eset volna -, hanem mert teljesség szerint tölti be. Semminek nem sajátítja ki, még a római hódoltság kemény helyzetében levő népnek, a nép vezetőinek sem engedi meg, hogy üdvtörténeti dimenzió híján értelmezzék. Az üdvtörténeti dimenzió híján értelmezett törvény ugyanis megszűnik egyszersmind lét-törvény lenni.

A második mérföld krisztusi törvény-értelmezése erről szól. Hiszen mindaddig, amíg a megszállóhoz az a viszony köt, amelyet az ő törvénye szabályoz, addig nincs mód megszálló és meghódolt, erős és megalázott stb. közti emberi viszonyra. Ez nyilván csak a második mérföld elkezdésekor válik lehetségessé, amikor a római katona terhét már nem a törvény kényszere alatt cipelem tovább, jóllehet immáron jogom volna levetni. A második mérföld idején tiszta viszony jön létre, ember megy ember mellett, a félelem, a düh, a "jogos" gyűlölet elrekesztő érzése mnélkül.
Ember ember mellett a kiszolgáltatottság közösségében.
A megszentelődés semmi esetre sem valamiféle távoli, elérhetetlen tisztaság, nem a megszokottból kiemelkedő másság. Semmi esetre sem "abnormális" állapot, melyet magunk fölé emelve egyszersmind elszigetelünk, távol tartunk mindennapi életünktől. A "te igaszágod" és a "te ígéd" viszonylatából sokkal inkább az derül ki, hogy Jézus erre az útra mintegy helyezi a tanítványait.
A viszony nem az elérendő állapot, hanem az elinduló. Hogyan is folytatódik a főpapi ima? Rettenetesen, lássuk be. "Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra. És én őérettük odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban."

A megértés ünnepe

... és kezdének szólni más nyelveken, amint a Lélek adta nékik szólniuk
Cselekedetek 2,4

A Feltámadottal való találkozás átfordítja a tanítványok riadt és süket hallgatását a szemlélődés és várakozás nyitottságába és csendjébe.
"Maradjatok Jeruzsálem városában" (Lk 24,49) - szólt Jézus parancsa. Nem mondta, meddig. Egyszerre kell készülni és késznek lenni. Késznek lenni meg azt jelenti, egyre mélyebben érzem készületlenségemet, és egyre jobban várom, ezisztenciális sóvárgással. S a megérkezés bizonyosságával. A tanítvány nem tudja az időket, nem dolga. Tudja mindazonáltal Mesterét. Tudni azt jelenti, engedelmeskedni. Csendben szemlélődni és várni. "Maradjatok..."
A tanítványok pünkösdig tartó némasága arra utal, hogy a rendelkezésükre álló nyelv - szakrális értelemben - nem alkalmas küldetésük teljesítésére. "Maradjatok [...] mígnem felruháztattok mennyei erővel." Pünkösdkor a nyelvet kapják ismét ajándékba. Kezdetben, úgy tűnik, az ember nyelve alkalmas volt az Istennel való párbeszédre, és - így! - a természeti teremtett renddel, a teremtett világgal is kommunikációs viszonyban lehetett. Aki a Teremtő nyelvét ismeri, szót ért a teremtménnyel is. A bűneset folytán az ember számára egyre több érthetetlen elem került Isten nyelvébe. S az ember, amit/akit nem ért, úgy érzi, ellenére van. A próféták korában a szakrális nyelvet már csak a próféták "beszélték", ők közvetítették a nép felé Isten üzeneteit. A próféták a szavak értelme felett őrködtek, hivatásuk a nyelv - a törvény - eredeti, ősi értelmének a megőrzése.
Isten és ember (nyelvi) eltávolodását legbrutálisabban a nagypénteki-húsvéti események mutatják meg. Úgy tűnt, a tanítványok, ők, a választottak értik Jézus példázatait, halálát és feltámadását előrejelző próféciáit, az utolsó közös vacsorán megtört kenyér és kiöntött bor jelét. Am nagypénteki és nagyszombati süket magukba zuhanásuk kitörölte belőlük az ígéretek emlékét.
Pünkösdkor, a várakozás szemlélődésében, váratlanul, "nagy hirtelenséggel , az égből (ApCsl 2,2) kettős tüzes nyelvek jelentek meg, "és kezdének szólni más nyelveken" (4.v.) Ami addig a szétválasztottság, kirekesztettség legtragikusabb ismérve volt, a nyelv, ekkor összekötő elemmé lette. Amikor lélek találkozik lélekkel, felismerszik a Lélek, magától értetődő lesz az együvé tartozás, miként a kezdetben: természetes és önkéntelen. A nyelv: az, amit nem használhatsz egyedül. Ajándék: nem kirekesztő tehát, kissé agrammatikusan szólva: neked adja a másiknak. Az ajándékot csak a sokaság közepette élheted meg: tied, amennyiben a másé; s olyan mértékben.

Pünkösd a másik ember conditionne-jával való azonosulás ünnepe is. Más nyelvet használni azt jelenti: másikká lenni. Szólok vele. Te én vagyok, egybeszerkesztve.
A Lélek kitöltetésének ünnepe az édenkerti diabolikus szétválasztásunk folyamatának a visszafordítása. A kettéosztott ember mindenekelőtt önmagával kerül kommunikációs Bábel-helyzetbe. A másik ember jelenlétében mélyebben, tragikusabban élem meg önnön szétszakítottságomat. Pünkösdkor: együvé került kettős nyelvek. A pünkösd utáni ember egyszerre éli meg az Istentől való szétválasztottság drámáját - amelynek kulminációs, de ugyanakkor beteljesedett végpontja Krisztus kivettetése a városon kívülre, és felfeszítése a Koponyák-negyén - és az Istennel való újratalálkozás és beszélgetés örömét.
Pünkösd az egymásraismerés ünnepe, amikor is élesen és élményszerűen megmutattatik az emberi nem (a gens). Az ajándékul vett összhang nem egy új nyelvi összegzés az eszperantó mintájára ("más nyelveken"), hanem a húsvét-pünkösdi nagy identitás-élményből fakadó harmónia mirákuluma - "mindenki a maga nyelvén hallotta" (8.v.)-, aminek szerves mozzanata a másikra való rátalálás. A kettős tüzes nyelvek alászállása egygyökerűségünk gyönyörű képe. "Párthusok és médek és elámiták, és ki... lakozunkMesopotámiában, Júdeában és Kappadócziában, Pontusban és Ázsiában, Frigiában, Pamfiliában, Egyiptomban és Líbiának tartományiban, mely Cziréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok, krétaiak és arabok..." (9-11.v.) - a felsorolás gyönyörűsége, íme.

Légy önmagad, hogy én is magam lehessek. Önmagad lévén vagy leginkább én, s önmagam lévén vagyok leginkább te.
Veni creator spiritus.

A talákozás ünnepe
-mondatok a vasárnapról-

Mikor pedig a föld népe megyen be az Úr eleibe az ünnepeken, aki az északi kapu útján ment be, hogy leborulva imádkozzék, a déli kapu útján menjen ki; aki pedig a déli kapu útján ment be, az az északi kapu útján menjen ki; ne térje vissza azon kapu útjához, amelyen bement, hanem annak ellenében valón menjen ki.
Ezékiel 46,9


A látható egyház a láthatatlan Egyház kiábrázolása. Láthatóvá tenni a láthatatlant az áldozat útja. A látható és a láthatatlan Krisztusban egy: "Aki engem látott, látta az Atyát." (Jn14, 9) A hit a látás meghosszabbítása. Az áldozat tökéletességében megmutatkozik az Atya. Az áldozat minig túlmutat azon, aki az oltárnál van, mert túlmutatott azon is, Aki az oltáron volt. Az Atyát mutatja. Az egyház kiábrázolása annak, amit Dávid próféta a világ-egésznek tekint: "...az Úr pedig egeket alkotott." (Zsolt. 96,5)
A láthatatlant megragadni a láthatóban: ez az áldozat. A kiábrázolás a szertartás maga. A szertartás középpontjában az áldozat áll: ez nemcsak magára az áldozatbemutatásra vonatkozik, hanem az istentisztelet minden mozzanatára. A kimondott szóra, a Könyv megnyitására, a boltozat összehajló íveire. Amelyek soha nem ott végződnek, ahol összeérnek.

Az egyházban való létel: participatio. A régiek számára ez egyszerre jelentett az egyházhoz való tartozást és részvételt. Hogyan? Aki az északi kapu útján ment be, az a déli kapu útján ment ki. A participatio ennél soha nem kevesebb: nem ugyanaz az ember távozik, mint aki belépett. Aki a megállapított rendtartás szerint jár el, annak az oltár mellett kell elhaladnia. Aki bemegy tehát, saját személyében éli meg a kiábrázolás drámáját. Az Egyházat - ami Krisztus teste (Ef 1,23) -, a maga egészében. Ámde egyszemélyben csak úgy, hogy maga is áldozat az Áldozatban, teljesség a Teljességben. Átmenvén a templom hajóján, észak felől dél felé, délről északra, érinti az áldozattá létel valamennyi stációját, el egészen a megszűnésig, mígnem visszanyeri ismét - megtisztított - önmagát.

A templomi élet rendje: a keresztút. Aki belép, kevesebbet ennél nem tehet, mert akkor be sem lépett. Bent van ugyan, de kívül rekedt.
*
A kívülmaradás: a keretre feszített Krisztus, szemben, mindig szemben és idegenül a keresztre feszített Krisztussal.
*
Nem az számít, miféle szellemi égtájak felől érkezem, hanem hogy merre távozom. (Lásd Charles de Foucault végzetes betoppanását a templomba.)
*
Bemenni északon és távozni délen (Vagy fordítva) azt jelenti, más emberré lenni. Az áldozat soha nem erősít meg abban, ahogy bementem. Még csak rész szerint sem (Észak felől jövén nem távozhatom - keleten...), nem ismer el dolgokat, nem igazol. Az áldozat egyedül Krisztust ismeri el, egyedül Őt igazolja. Az az áldozat "kedves" az Atyának, amelynek középpontjában a Fiú áll. A participatio azért tesz minden esetben mássá, mert - Általa - el kell jutnom az Atyához. "Senki sem mehet az Atyához - jelenti ki Jézus -, hanem csak énáltalam (Jn14,6). Másfelől meg folyamatosan érvényes a felszólítás: "ha valaki követni akar, tagadja meg magát." (Mk 8,34)

Jézus radikalizmusa szelíd, szelídsége radikális.
*
A megújulás áthatja az egész emberi egzisztenciát. Nem spirituális smink, hanem "félelem és reszketés". (Fil 2,12) Tremendum.
*
A lélek elindulása önmagától az oltárig és találkozása az áldozatban a felülről alászálló Krisztussal. Keresztút. Az élő egyház naponta halad a szentség felé. (Kálvin)
*
Az egyházban való létel kommunikatív szituáció. Az észak felől érkező ember találkozik a dél felől érkezővel. Participatio az áldozatban = participatio egymás életében. A megértés momentuma. Az északi ember, aki az északi kapu útján távozik, nem találkozhat a déli emberrel, aki a déli kaput zárja be maga mögött.