(Északi ember, déli ember.) Két ember viszonya egymáshoz mindig ez. A megértésnek semmilyen illúzióját nem táplálhatjuk. A kommunikáció drámájában a másik ember mássága erőteljesebben jelentkezik, mint az eredendő azonosság. Pál apostol a házasságról írt gyönyörű soraiban magát a házasságot tartja lehetetlennek (észak, dél - férfi, nő), amennyiben nem kifejezetten Krisztus és az egyház viszonyát ábrázolja ki: "Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok." (Ef 5, 32) A házastrsak egymáshoz, gyermekekhez, világhoz való viszonya Pál szerint alter ecclesia.
*
A találkozás geometriája: háromszög. Találkozni: nem egymást nézni - egy irányba tekinteni (Saint Exupéry)

Találkozni egymással csak a Teremtővel találkozva lehet. Az oltárnál a másik arca: szép. Mindaz, ami szeretetből ered, a szépség fényétől világos." (Simon Weil)

Mi volna más a Credo-ban emlegetettt communio sanctorum, mint a sajátosan és összetéveszthetetlenül, és mindenki által másként megélt áldozat titkának az egymással való közlése, megosztása.
*
A találkozás alapvető mozzanata az áldozat. Akkor: nem-én vagyok és nem-te vagy. Valami, ami a két különálló egisztencia felett van, s ahol egy a kettő. S ez több bármely elgondolásnál.
*
Communio sanctorum és communicatio sanctorum. (Lásd még Pünkösd nagy
hermeneutikai pillanatát.)
*
Az északi ember (a déli ember), aki az északi kapun (déli kapun) tér vissza, zavaros identitású. Az identitás lényege szerint kommunikatív. Semmi esetre sem agresszív. Annyira "biztos a dolgában", hogy odatartja a másik orcáját. Lázár Ervinnek, irodalmunk legigazabb mesemondójának van egy ragyogó, minden ízében evangéliumi hőse: "Arról van szó - mondja magáról -, ha engem megüt valaki, az neki fáj. Ha meg én ütök meg valakit, az nekem fáj."

Ez nekem magas.

Melyik része? A forma, a jelentés vagy a közlési szándék?

Múlt és jövő
...kinek jelentetett meg?
Ézsaiás 53, 1

A világmindenség első eseménye egyetlen egyszersmind: "Minden őáltala lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett." (Jn 1,3) Ami általa van, nem eltűnik és aláhull, jóllehet csak a pillanatnyi, az éppen szemünk előtt történő értelme mutatkozik meg benne, hanem egész valónk konstitutív részévé válik. A pillanatnyi rész szerinti értelmében az örökkévaló a maga teljességében vesz részt, az esemény ennélfogva drámai telítettségű. A győzedelmes Isten "rettenetes"; a hirtelen haragú Úr népe és az ítélet közé áll; a magasságban "lakozó" Atya alászáll és velünk "lakozik"; az örökkévaló elvegyül a történelemben.
A változhatatlan Isten sohasem ugyanaz.
A prófécia a múlt elbeszélése. A Messiás "felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte..." (Ézs 53,2) Az Atya előtt ott van a Fiú; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremtettek" (Kol 1,16): életünk centruma a várakozás. Várakozás a megtörténtre. Az emberi élet mindig egész: a beteljesülésre vár, és várakozása időről időre meg is érinti, mi több, színre hozza a várakozás tárgyát.

Csak az a baj, hogy én műszaki vagyok, nem pedig humán. A humán értelmiségi pedig pont fordítottan működik, mint a műszaki. Ha valamit meg akar magyarázni, azt sokkalta bonyolultabban teszi, mint az eredeti szöveg volt.

értem. csak el akartad mondani, hogy a műszaki jobb, mint a humán.
hát, egészségedre!

no jó... lefordítom müszakira:

ülsz az étteremben, nézed az étlapot, és megcsap az ILLAT...

így a jelenben élvezed a JÖVÖ ígéretét!


egészségedre!

Szó se róla, nem piszkálni akarlak. A Frommot sem szerettem, tudtam olvasni. Ezzel én nem érzem egyikőnket sem többnek, sem kevesebbnek.

Már ezzel a mondattal is bajom van:

"A találkozás alapvető mozzanata az áldozat."

Ki találkozik kivel? A "mindenki által másként megélt áldozat titkának az egymással való közlése, megosztása." esetéről van szó, amikor találkozik a kát fél közölni, megosztani? A találkozás viszonylatrendszere Jézus áldozatára alapul, vagy nem alapul erre? Erről van szó? Miért mozzanata, miért nem jellemzője? A mozzanat egy röpke része a találkozásnak, a jellemzője az egész találkozásra vonatkozik.

Nem kötekedem, tapogatózom....

Az északi ember a délivel, de ez behelyettesíthető. Egyik ember a másikkal. Két különböző ember egymással. Ez igazán csak akkor lehetséges, ha mindketten találkoznak az áldozattal, igen, a Jézus által bemutatott áldozattal. Az áldozat titkának közlése, megosztása nem mindig történik szavakkal. Keresztények sokszor ismerik fel egymást anélkül, hogy egy szó elhangzott volna közöttük. Abból, ahogyan reagálnak. Pontosabban Krisztus természetét ismerik fel a másikban, ez is az áldozat titkának közlése. Jézus áldozata végtelen, kiapadhatatlan forrása a gazdagságnak (ez a jellemzője), de amikor ezt kapjuk és felismerjük (vagy felismerve kapjuk), az egy mozzanat. Számunkra akkor van, ami egyébként mindig van.

A prófécia az atyai kinyilatkoztatás pillanatában igaz, és nem a megvalósulástól számítva. A prófétai jövendőmondás igazsága nem a beteljesülésre vonatkozik, hanem Isten megszólalásának tényére.
Isten megszólalása a "legyen" és a "lett" egymást tökéletesen átfedő "idejében" megy végbe. Maga a való mutatkozik meg benne, amihez képest a létrejövés gyöngébb, esendőbb minsőség, átkerülés a homály tartományába.
Nem azért igaz, mert beigazolódott; nem azért mert dokumentálható - ez minden esetben kérdéses és módfelett esendő útja a hitnek -, és még csak azért sem, mert hitbéli - szövetségi-össznépi - bizonyosságunk van jövőbeni megvalósulása felől. Kartoték-adatok ellenében kartoték-adatok sorakoznak, statisztikának statisztika szegül ellen. Az élő hagyomány Veronika-kendője a Megszólalás és Megszólíttatás, amely a megszólítás megszakítatlan folyamatában eleven.
A prófétai igazság nem relatív, hanem revelatív.
A prófétai kinyilatkoztatást a fennálló minden esetben cáfolja, ha pedig nem, igazsága nem abban van, hogy elfogadható. Ha nem így volna, úgy a hit-mozzanat hozzá való viszonyunkban, ha módszertani megfontolásból is, megszabott időre kiiktatható volna. A prófétai szó azonban megvalósulása után is a hit tárgya marad.

A létrejött nem önmagában van, külön; nem jelentése önmagának. A megjelenő az isteni jelentéstulajdonítás révén bír eszkatologikus értelemmel. Általa van és vele van, kizárólag. (Az Isten-nép viszonyban Isten az, aki "féltékeny".)
A Messiás akkor "jött el", amikor Isten megosztotta ezt a titkot a prófétával, s benne egész várakozó népével. A reá való várakozás formája - forma doctrinae (Róm 6,17) -, s ez, a hit, az eljövendőt folyamatosan úgy tükrözi, mint már beteljesültet.
A próféta, amikor jövendöl - emlékezik. "Mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, amelyet készítettél minden népeknek szeme láttára..." (Lk 2,30-31) - fohászkodik Simeon. Mit látott? Egy gyermeket, alig néhány napos csecsemőt, a védelmezésre szoruló Messiást, a Szabadítót. "Karjaiba vevé őt..." Magasba emelte, a megnyilakozott ég felé. Isten elé tartotta a Megtartót.

Hajnali sugarak


(IMA, MEGHALLGATATLAN) A bombasztikumtól szabadíts meg engem, Uram.
*
(ASZTALI BESZÉLGETÉS) Apám: - Miért parancsolja Isten Mózesnek, hogy korán reggel álljon a Faraó elé?
Csend.
Ő maga válaszol: -Mert akkor a Faraó még kicsi.
*
(BESZÉLGETÉS - FELEJTÉS ELLEN) Amikor a Szentírást felnyitjuk, nem Isten szavával - noha az ő szava -, hanem magával Istennel dialogizálunk. (Nem Isten szavához imádkozunk, hanem Istenhez stb.)
Erre azt lehet mondani, hogy nyilvánvalü, persze.
Vajha az volna.
A dialóguson kívül, amit Istennel folytatunk nemcsak hogy nem értelmezzük helyesen az ő szavát, hanem nyelvünk is megromlik. Kálvin szerint "min magunk is elfelejtünk helyesen beszélni, amint felhagyunk azzal, hogy Istennel szóljunk."
*
(ASZTALI BESZÉLGETÉS) Az igének növekednie kell, a hangnak pedig alábbszálnia. Így szólt test szerinti atyám homiletikai hitvallása, jut eszembe. Nem tudja elviselni a kioktató, "kívülről" beszélő szónokokat. De főként az üvöltözőket.

(SZÁMVETÉS) "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" - mondta Jézus. Tele van az életem ilyen semmikkel.
*
(SZÖVEG-CSÓK) Mert a leírtak bizonyos titkok megjelenési formái és az isteni dolgok képmásai". Origenész írásértelmezői hitvallása, amit A princípiumokról írt "rendszeres" munkájában olvashatunk, vajon jelentheti-é azt, hogy a(z Írás) magyarázat(a) különben abban különbözik az Írástól, hogy feltárja a titkokat, elénk állítja a Képet a képmás segítségével? Alkalmas-é erre az Írás?
Origenész számára a megértéshez vezető út - érthető módon - egyenes, és - érthető módon - az allegórián át vezet. Ám azáltal, hogy aggálytalanul érthetőnek mondjuk, értjük-e az origenészi utat? Az Énekek énekét kommentáló művében azt mondja a "szájnak csókjairól": "...minden egyes homályos hely megvilágosodása csók Isten Igéjétől, amelyet a tökéletes léleknek ad." Van tehát valami, ami megelőzi az értelmezői felvértezettséget, ez pedig a készenlét. A lélek tökéletessége, a szív tisztasága. Ezt az értelem előtti értelmet, mely minden értelmet felülhalad" (Fil 4,7), akkor tapasztalja meg az olvasó, amikor megriad attól, hogy milyen tiszta a szöveg. És hogy, talán éppen ehhez a tisztasághoz, nincsen kulcs. Hiszen, amikor minden világos, még mindig szorongat az az érzés, hogy nem részesültem a szöveg csókjában. Ebben az unio mysticában.
A szöveg minduntalan azt kéri tőlünk, hogy teljes felvértezettségben legyünk gyöngék és szoruljunk segítségre. Valami olyasmihez hasonlatos ez, amikor a szent szövegek "sokszorosítását" végző elkülönítettek, oda érvén a szent tetragrammatonhoz "megmosódnak és megtisztulnak", rituálisan tisztává lesznek, mielőtt újra az Írás fölé hajolnának. Nazianzoszi Szent Gergely erről az értelem előtti készenlétről beszél, amikor így indítja teológiáról szóló beszédét: "Előbbi beszédünkben azt igyekeztünk megtisztítani a bűntől, aki Istenről akar beszélni..."