Ekkor megszólalt Jób, és ezt mondta:
23,2-9 Most is csak lázongás, ha panaszkodom, kezemmel kell elfojtanom sóhajtásomat. Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig, eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással, hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem: teljes erővel perel-e majd velem, vagy pedig csak figyel rám?
Becsületes emberként vitatkoznék vele, és végleg fölmentene engem a bírám.
De ha kelet felé megyek, nincs ott, ha nyugat felé, nem veszem észre.
Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom.

Az Ég és a Te

Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.
Lukács 15,21

Vajon melyik Atyát szólítja meg a hazatérő fiú, a test szerintit avagy a lélek szerint valót? Kinek tárható fel a mondhatatlan, amelyet a szavaknál sokkal világosabban "elmond" az összeroskadás az atyai ház küszöbén és a régtől (kezdettől) fogva várakozó atya (Atya) kitáruló karjai?
A tékozló fiú története azt a mélységes titkot közelíti, hogy a földiek és a mennyeiek egybeszerkeszttettek, emberi ügyeskedés nem emelhet falat az ég és a föld közé, mert maga az isteni szeretet csomózza együvé. E titok végső kinyilatkoztatása Krisztus személyében, az Ember Fiában történt meg, aki maga is alászállt az atyai házból, hogy ismét visszataláljon - "Atyám, a te kezeidbe ajánlom lelkemet" - ami által út lett, amin járva visszatalálhatni, és otthonra lehet lelni.
A krisztusi kinyilatkoztatás előtt a prófétai kor egésze is erről az eredendő együvé tartozásról szól, hiszen a prófétai szó isteni hang és erőteljes emberi jelenlét egyidőben.
A tékozló fiú történetét maga az Ember Fia mondja el, mélységét megragadnunk egyedül az Ember Fia személyén keresztül lehet; elszakíthatatlan tőle, amiképpen személyében újfent együtt van jelen mindaz, amit különállónak vélünk.

A tékozló fiú történetét maga az Ember Fia mondja el, mélységét megragadnunk egyedül az Ember Fia személyén keresztül lehet; elszakíthatatlan tőle, amiképpen személyében újra együtt van jelen mindaz, amit különállónak vélünk.
Mi az, ami elválaszthatatlan? Az Ég és a Te. Ebből meg mindjárt az következik, hogy az Éggel való egzisztenciális jelentőségű szóváltásnak feltétele az, hogy egy megszólított földi "te" színe előtt is nyilvánvaló legyen az, ami a bűn homályában rejtve van. Különben a vétek megmarad a maga anonimitásában, s a bűn ez a külön-kerülés maga. (A bukást a bujdosás követi már az Éden óta...) Bármennyire nyilvánvaló is a primátusra utaló sorrend a hazatérő szavaiban - "az ég ellen és teellened" -, a tékozló fiú szavai mégis a földi atyát szólítják. És így szólíttatik meg a mennyei Atya. Az Atya csak azt "hallja" meg eszerint, amit a földi atya füle hallatára vallok meg. Így mehet végbe az együvé-kerülés, hiszen a mennyeiek elválasztása a földiektől minden esetben a földiek egymástól elválasztását eredményezi.

A visszatalálásnak minden esetben részévé válik a másik ember, mert hazaérkezni ünnep, olyan asztalközösség, amelynek az angyalok is örvendező részesei. Mivelhogy a teremtés viszonyainak rongálása, vagyis a bűn sohasem marad meg az egyéni szférában, átkerül a személyesből a közösségibe, és a közösségi közvetítésével áthatja a társadalmit, ezért a teremtés viszonyainak rongálása, vagyis a bűn sohasem marad meg az egyéni szférában, átkerül a személyesből a közösségibe, és a közösségi közvetítésével áthatja a társadalmit, ezért a helyreállás öröme visszahat a sóvárogva várakozó teremtett világra. Az anonimitás feloldása a bűn megnevezése - ez pedig a megtisztulás kikerülhetetlen feltétele.
A személyes viszony helyreállása (horizontálisan) valóban a mennyei Atyáról szól (vertikálisan). "Hogy egyek legyenek", kéri a Fiú az Atyától, akivel egy. "Én és az Atya egy vagyok". Ebben ismerhető meg a teremtés titka, ebben az "egy"-ben. Akivel - akár vízszintesen, akár függőlegesen - az Atya szeretete összecsomóz.

Hazatérés.
A Rembrandt-olvasat
-Olvasat -

Mert ez az én fiam meghalt és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott.
Lukács 15,24

Rembrandt kései vászna - A tékozló fiú hazatérése (1663 körül) http://www.google.hu/imgres?q=the+prodi ... s/&bih=585 - a történet meglepő olvasatáról tesz tanúbizonyságot. Misztikusokra jellemző merészség és "fordított látás", de nemcsak ez, hanem a következetes krisztológiai interpretáció teszi a képet valóságos teológiai tanulmánnyá.
Mindez persze csak a felszínen még mindig, hiszen a kép szomorúságon és örömön túli atmoszférája, az örökkévalóságot megkísértő beszédes mozdultalansága mintha sokkal inkább arról szólna, hogy a mester nem is festett itt - hanem imádkozott. Rembrandtnál a "tű, a toll és az ecset manuális vonalvezetése is vallásosan átszellemített." (Georg Simmel)
A teológia - mint az Istennel való csendes körbejárás és bezélgtés.
Az Istennel való legbensőbb szóváltásnak azt a pillanatát rögzíti, amikor mintegy nem lehet közbeszólnia a körülállóknak, olyannyira valóságos kapcsolat jön létre Isten és a könyörgő ember között. A nagyobbik fiú sem várakozik ugrásra készen, maga elé tekint, mint aki önnön kívülrekedtségét szemléli, csodálkozva. Egy ismeretlen érzés lassú és magabiztos elhatalmasodását figyeli meg magán, indulat nélkül álmélkodással.
Itt még bármi történhet, a nagyobbik fiú, az evangéliumi leírással ellentétben, bent van, nem kell utána küldeni és behívni, a szeme előtt játszódik le az, ami nem az értelemre, nem a józan belátásra, hanem valami egészen másra apellál, amivel - s ez mintha látszanék az arcán - nem rendelkezik.

Lehet-e otthon egyáltalán az, aki nem hazatér, és így talál otthonra? Lehet-e eleve otthon lenni? - ez a kérdés.
Az atya elé zuhanó fiú tulajdonképpen nem is él külön életet a vásznon (egészen másként van ez az 1636-os rézkarcon). Az Atya kontúrja magába foglalja, befogadja, úgy, amint van, elrejti a jelenlévők szeme elől. Elfedezi szégyenét, magához vonja, védelmezi. Úgy áll meg, hogy az otthonlévők lehetőleg ne lássanak semmit: széttárja köpenyét, fölé hajol, kezeivel csitítgatja, mint az apró gyermeket szokás. A várakozás egész ideje alatt ezt gyakorolhatta az öreg, rögeszmésen készült a pillanatra, és nem ügyelt arra, hogy ne váljon nevetség tárgyává. Ennyit látunk a fiúból, meg persze a lepusztultságot, a mindent elveszítés odataszító terhét.
"Mennyit" is?
Hát az atyát látjuk, "a fiúból".
Az elkallódás rettenetéből mit sem látunk a fiún, jóllehet bűnbánata hitele flől szeretnénk megbizonyosodni, vezekeljen a szemünk előtt, ezt érdemli. Otthonlétünk, az, hogy a házhoz tartozunk, leginkább a msáok gyötrődéserévén nyer megerősítést.
Az Atya arcára kiül minden szenvedés. A várakozás kifejezhetetlen hosszú ideje, melynek egyetlen napja annyi, mint ezer esztendő. Mert nem a múlté a várakozás egyetlen elmúlt pillanata sem, csak sokasodik, és semmi nincs, még az otthon szemlélése sem, ami enyhíthetné.

Az Atya mintha most oldoztatnék fel a hallgatás fogadalma alól. Ott áll a némaság küszöbén, háttal a hallgatás éveinek, és még nem tud megszólalni. Lénye egésze végzi a visszafogadást. Úgy, hogy föl sem merül, hogy az egyetlenegyet fogadta vissza, hanem fordítva, a kilencvenkilenc létét tette lehetővé, hogy ez az egy, a hányaveti és folyton különbözni akaró, megjött. Ám ennek a botrányát, így a nagyobbik fiú, nem lehet elviselni, ki kell kérni, vissza kell utasítani. Ez a mozdulat, ahogyan az Atya az otthont magát, minden egyes homályba fojtott részletével, az otthonlévő kilencvenkilenccel együtt most fogadja vissza, mikéntha a tékozló útjára tértünk volna valamennyien!
Most látszik igazán, ki volt, a fiú távollétének idején, otthontalan.
A tékozló?
Nem.
A hűségesek?
Nem, nem, dehogy.
Az Atya, igen.
Mert amikor a kisebbik fiú kikérte a reá eső részt, kiderült, az Atya semmit nem tud adni rész szerint, odaadta hát neki az egész örökséget.
Az otthon csak úgy maradhatott egész, ha fogyatkozás nélkül a tékozlónak adja, amiképpen az Atya mindent a Fiúnak ad. Hiszen ha nem tette volna, hová lehene hazajönni? "Tiéid valának, és nékem adtad azokat" (Jn 17,6), mondja a Fiú, hazatérőben.

Ül a ház előtt, nem jön álom a szemére. MOtyog is néha, de az is mintha a hallgatás formája lenne nála, a némaságé.
Ugyanazok a párbeszédek hangzanak el nap mint nap, mint mikor a bolondtól ugyanazt kérdezzük, hogy hajszálpontosan megismétlődő válaszai megerősítsenek affelől, hogy épelméjűek vagyunk.
Elment.
Dehogy! Elveszett, mondja az Atya.
Visszatér?
Nem, nem. Megtaláltatik.
Éli a maga életét?
De hiszen meghalt!
Majd csak visszajön...!?
Hacsak föl nem támad.
Egy szavát sem értik. Őt meg nem érdekli, csak mondja, mert hát nem is velünk dialogizál, már régtől fogva nem, csak hát nem veszik észre.
Ott van az arcon, a kézfejeken a keresés, a minduntalan való messzire tekintés, és mintha minden ízében külön-külön megjelenítődne a görnyedtség, mert előrehajolva élt attól a naptól kezdve, hogy ennyivel is közelebb legyen, hogy visszavonjon valamit a távolságból, ellopjon egy kevéskét belőle, mert így, előrehajolva, talán kihallani valamit a szélszúgásból, el lehet indulni a bizonytalan hang irányába, menni, menni, fölemészteni a messzeséget.

Elkallódni az elkallódóval, megtaláltatni az elveszettel, nem tanácskozni testtel és vérrel.
Mire való ez a tékozlás, Atyám?
Miféle tékozlás? Miről beszélnek? Van élet a fiú nélkül? Él itt valaki, maióta elment?
És akkor történeteket mesélt róla, felidézte gyermekkorát, kedvenc szavait.
Senki sem emlékezett már ezekre, az is lehet, ő találta ki őket, erre gyanakodtak.
Máskor meg azt ismételgette, miattunk nem tud hazajönni, miattunk, akik otthon vagyunk a házban, egyszerűen nincs hely, elterpeszkedik az otthonlétünk, csoda-e, ha elment?
Ki térhetne ide vissza, csak nézzenek körül a házban, mutassák meg, hol van itt annyi hely, hogy valaki a fejét lehajthatná, kíváncsi volna rá. El ne mulasszák fölhívni rá a figyelmet, akkor majd ő sem üldögél többet a kapu előtt, mit üldögél?, lázasan várakozik, akkor majd bejön, megígéri.
Amikor már nem bírták, tékozló atyának nevezték, ám ezzel az ellenkező hatást váltották ki, örült a szónak, benne, a szóban, tékozló, közösség van a fiúval, mondta, csakhogy értik már, miről van szó, meg is dicsérte a bölcsességüket, kijelentette, okot szolgáltatnak ezzel arra, hogy visszatérjen.
Ott áll, föléhajolva, nem is őt nézi, befelé tekint valahova, érthetetlen szavakat mormol.
Akkor hát végre magam is hazatérhetek, mondja, Uram, bocsásd már el szolgádat békével.

Levél a szerelemről

...mint a halál
Énekek 8,6

Sárának

"Nem jó, hangzik az első visszavonás, még az idők kezdetén, az embernek nem jó, mondja a Szeretet, ha pedig nem jó annak, aki hozzám tartozik, aki arcomat viseli arcán és lelke belőlem való lélek, akkor hogyan lehetne jó nekem, mondja Isten, nem jó, még akkor sem jó, ha az első ember erről mit sem tud, még csak nem is érzi, hiszen láthat-e szükséget az, aki nem különállóként szemléli a vadonatúj eget a zsenge földtől, ugyanazok az ujjnyomok tündökölnek mindenütt, az egymásnak felelgető csillagok és szentjánosbogarak akár, impressum digitorum, állapítja meg Isten, és mégsem jó, még nem, modja Isten, megpillantván a szeretetet az ember arcán, hogyan lehetne teljes a rész szerinti és hogyan lehetne rész szerinti a teljes, ez itt a kérdés, ha mér a láthatóba kiáradt a láthatatlan, ha már az ember nevébe rejtezett a Névtelen, legyen szabad, mondja akkor a Szeretet, hogy igazán és teljesség szerint enyém lehessen, szerzek neki segítőtársat, mondja, hozzá illőt, ez az, mondja, és az isteni féltőn szerető lemondás öröme ott lebeg az ember felett azóta is, és íme társa van immár, belőle való test és belőlem való lélek, kiegészül így a szeretet, mert megosztható, mert nem visszatükröződik csak, fölfelé, ezt a felette való szükséget éli megszakítatlanul a szeretet, kevesebb szeretne lenni odaadván önmsgát a társnak, amiért is egyre több, nem feledkezik meg rólam az ember, mondja a Szeretet, férfivá tettem őt és nővé, mondja, megajándékoztam őt a szükséggel, mert hát szükségről lévén szó, lehet-e valakire gondolni, és nem Valakire, ha pedig a valaki ötlik fel a Valaki helyében, akor a társtalanság sem Társtalanság, s ezen a ponton valóban a szükség neméről lehetne elgondolkodni, fölismerni ugyanis a Társtalanságot azt is jelenti egyszersmind, hogy társra találunk, mert ha valaki, ha Valaki, akkor valóban Krisztusban Társtalan, ám a Társsal, illetőleg az egyetlen Társtalannal közölt egyedüllét, ez a szükség valóban törvényt bont, és helyette a Szeretet könnyű hatalmát instituálja, mert ami a törvényt megtöri, az valóban színre hozza Krisztust, az élőt, aki nem megoldás, nem, és nem kiút, nem, és nem főnyeremény, nem, hanem a zsigerek, az ösztönök, az indulatok valóságos öröme, mert amennyiben nem, úgy legfeljebb a megoldás fogalma, a kiúté stb., egy fogalom meg nem élhető, nem grádics, ha színre lép, attól fogva az ember szabad a szükségeire nézve, szabad a társtalanságra nézve, szabad a szabadságára nézve, csak Krisztus személyére nézve nem szabad, mert minden beteljesülés alacsonyabb rendű az ő teljességéhez mérten, és alacsonyabbságánál fogva szükségképpen pusztító is, jelesül a szerelem ilyen, mert a legközelebb látszik állni ahhoz az önazonos teljességhez, ami azonban csak Krisztusban van, s amire nézve érthetetlneül kegyetlenek az apostol önpusztító szavai, "élek többé nem én, hanem...", ám a "hanem" előtt a halál van, a halál, az emlékezeté, a bizonyosságoké, a szándéké, kivált, ha jó, jelesül a szerelem, mivel színre hozza azt, amit boldogságnak nevezünk, és valóban az is, de, és ami itt következik, attól én magam rettegek a legjobban, Isten féltőn szerető Atya, elszeret a boldogságaim mellől a halál közelébe, amiért is a szerelem a legpusztítóbb, kell-e mondanom, de ebben már, ebben a pusztulásban valóban értelmet nyer a társtalanság és Társtalansággá lesz, ezt az utat járjuk mindannyian, amikor járjuk, ettől a Társtalanságtól szabadul fel a másik ember, megérzi, hogy az ő léte nem a másik ember létének a megoldása, mert eszméletlen dolog úgy gondolnia férfinak a nőre. hogy megoldja életét, ilyen kapcsolatba egészséges ösztönű ember nem lép be, fél tőle, kerülgeti, visszalép, elbátortalanodik, elvész, csupa seb az ember, egyre nagyobb fájdalmakat okoz kinyújtani a kezet, érintésre máris vérzik az arc, felismerhetetlenné lesz a homlok, ám mindez csak önmagára emlékeztet, a szükségre a Szükség helyett, valakire Valaki helyett, valami másra önmagunk helyett, ami már nem személy, nem megszólítható lény, aki már nem.

A fiú atyjának üzen

Bátki Lászlónak

Aki megtalál - angyal, nem is ördög - ne nézze
arcom; álljon előttem, oldalt, hogy elmehessek,
az út legyen mindig szabad! Hajtson fejet, amikor
fejet hajt, ne lessen rám alulról, mintha kútból
tekintene ki; fölfigyel, fejet pillant meg a
nappali csillagok között, förtelmes borostát,
mint akit hosszú időre égi testekkel zártak volna
össze, így szólt az ítélet, amikor a vagyoni
helyzetet hirtelen szóba hozta. Rejtse leleményesen,
hogy a másik oldal az, ahol várakozik. A darabka
gondviselést a koponyája felett súlyos hiba volna
észrevennem, takarja felhő vagy madár, felhő
árnyéka vagy madáré, nem tudom, kellemetlenkedni
nem fogok, ígérem. Számos lehetősége kínálkozik
a tapintatnak. Ha, teszem azt, sínre szorítaná
nyakát a hídon, ahol eljárok, és várna rám,
hogy megmentsem - ilyesmire gondolok. És az
örökségről szó sem esne, mondjuk, a házba belépve.

AZ ÚJJÁSZÜLETÉS JELEI

„Szükség néktek újonnan születnetek.” Jn 3, 7.

„Mimódon születhet az ember, ha vén?” (Jn 3, 4). Erre a kérdésre a felelet ez: Ha elég öreg ahhoz, hogy meghaljon, egészen meghaljon beképzelt jogai, erényei, vallása és minden egyéb számára és befogadja magába azt az életet, amelyben sohsem volt előbb része. Az új élet tudatos bűnbánatban és tudat alatti szentségben nyilvánul meg.
„Valakik pedig befogadták Őt” (Jn 1, 12). Vajon belső, lelki megértésből származott-e Jézusról való ismeretem, avagy csak abból áll, amit másoktól tanultam? Van-e valami az életemben, ami úgy köt össze az Úr Jézussal, mint személyes Megváltómmal? Minden lelki történésnek személyes Krisztus-ismeretbe kell beágyazva lennie. Újjászületnem azt jelenti, hogy látom Jézust.
„Ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát” (Jn 3, 3). Az Isten országa jeleit keresem, avagy észreveszem Isten uralmát? Az újjászületés új erőt ad látások látására, amely által kezdem megérteni Isten kormányzását. Az Ő kormányzása kezdettől fogva megvolt, de az Ő természetének megfelelően. Csak most tudom látni a kormányzását, hogy részese lettem az Ő természetének.
„Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született” (I. Jn 3, 9). Igyekszem-e arra, hogy megszünjem bűnt cselekedni, avagy már meg is szüntem vétkezni? Istentől születni annyit jelent, mint Istentől természetfölötti erőt nyerni a bűnök elhagyására. A Biblia sohasem ezt kérdezi: kell-e egy keresztyénnek bűnt elkövetnie? A Biblia mindig ezt hangsúlyozza: A keresztyénnek nem kell vétkeznie. Az újjászületett élet eredménye az, hogy nem cselekszünk bűnt, nemcsak azért, mert hatalmunk van nem-vétkezni, hanem azért, mert megszűntünk vétkezni. I. Jn 3, 9. nem azt jelenti, hogy nem tudunk vétkezni, hanem azt, hogy ha engedelmeskedünk Isten bennünk való életének, nem kell vétkeznünk.

ISMER Ő ENGEM?

„ . . . nevükön szólítja . . .” Jn 10, 3.

Amikor sajnálatos módon félreértettem őt? (Jn. 20 14-16.)
Megtörténhet, hogy valaki mindent tud a hittanból, és mégsem ismeri Jézust. A lélek veszedelemben forog, ha a tanismeret többet jelent számára, mint a Jézussal való benső kapcsolat. Miért sírt Mária? A tantétel nem volt több Mária számára, mint a fű a lába alatt. Bármelyik farizeus bolonddá tehette volna Máriát a tanokat illetőleg, de volt egy dolog, amitől nem lehetett volna tréfálkozással eltántorítani: az a tény, hogy Jézus hét ördögöt űzött ki belőle. Mégis azok az áldások, amelyeket Tőle kapott, semmiségek voltak hozzá Magához képest. Mária „látá Jézust ott állani és nem tudja vala, hogy Jézus az,” de azonnal, amint hallotta a hangját, tudta, hogy a múltja odakapcsolódott Ahhoz, Aki most beszélt. „Mester!”

Amikor makacsul kételkedtem? (Jn 20, 25-28.)
Kételkedtem-e valamiben Jézust illetőleg: valamiben, amiről mások bizonyságot tesznek, de amelyet magam nem tapasztaltam meg? A többi tanítványok mondták Tamásnak, hogy látták Jézust, de Tamás kételkedett.
„Ha nem látom . . ., semmiképpen el nem hiszem.” Tamásnak szüksége volt Jézus személyes érintésére. Hogy mikor, vagy hogyan érint minket, nem tudjuk, de amikor megérint, érintései leírhatatlanul értékesek. „Én Uram és én Istenem!”

Amikor önzőn megtagadtam Őt?(Jn 21, 15-17.)
Péter megtagadta Jézus Krisztust esküdözésekkel és átkozódásokkal, és a Feltámadás után Jézus mégis megjelent Péternek egyedül. Előbb újjáteremtette őt kettejük csendes magányában, azután újjáteremtette őt a többiek szemeláttára is. „Uram, Te tudod, hogy én szeretlek téged!”
Van-e személyes történetem Jézus Krisztussal? A tanítványság egyetlen jele a Vele való bensőséges kapcsolat, Jézus Krisztus olyan ismerete, amelyet semmi sem tud megingatni.

LELOHADT A LELKESEDÉSED?

„Még egy fogyatkozás van benned: add el mindenedet, amid van . . . és jer, kövess engem.” Lukács 18, 22.

„Az pedig ezeket hallván . . .” Hallottál-e valaha a Mester szájából kemény szót? Ha még nem, akkor kétségbevonom, hogy egyáltalán hallottál Tőle bármit is: Jézus Krisztus sok olyat mond, amit meghallgatunk, de amit mégsem hallunk meg. Mikor azonban meghalljuk, észrevesszük, hogy szavai bámulatosan kemények.
Jézus nem aggodalmaskodott a felől, hogy meg fogja-e tenni az ember azt, amit Ő mondott neki; nem tett semmi kísérletet arra, hogy Maga mellett tartsa. Csak egyszerűen azt mondta: ,Add el mindenedet, és jer, kövess engem.’ A mi Urunk sohasem bizonyítgatott, nem hízelgett, és nem akart senkit erőszakkal megfogni: csak egyszerűen kimondta azokat a legkönyörtelenebb szavakat, amelyeket emberi fül valaha is hallott, azután ráhagyta a dolgot.
Hallottam-e valaha kemény szót Jézus szájából? Mondott-e már valamit személy szerint nekem, amire figyelmesen hallgattam? Nem olyas valamit, amit magyarázhatok, vagy ami felől mondhatok egyet-mást, hanem valamit, amit hallottam, hogy nekem mondott. Ez az ember megértette, amit Jézus mondott; hallotta és felfogta, hogy a hallottak mit jelentenek és ez összetörte a szivét. Nem dacosan távozott, hanem szomorúan, leverten. Komoly vágyakozás tüze égett benne, amikor Jézushoz ment, és Jézus szava egyszerűen megfagyasztotta: lelkes odaadás helyett szívszaggató levertség lett az eredmény, és Jézus nem ment utána, hanem hagyta, hadd menjen. A mi Urunk nagyon jól tudja, hogy ha az Ő szava egyszer halló fülekre talál, ennek előbb-utóbb megterem a gyümölcse. A rettenetes csak az, hogy némelyikőnk megakadályozza, hogy gyümölcsöt teremjen gyakorlati életünkben. Nem tudom, mit szólunk majd akkor, ha egyszer arra szánjuk magunkat, hogy éppen ezen a ponton odaadjuk magunkát Neki? Egy dolog bizonyos, és ez az, hogy Ő sohasem fog nekünk szemrehányást tenni.

SZÓTLAN SZOMORÚSÁG

„Az pedig ezeket hallván, igen megszomorodék, mert igen gazdag volt.” Luk. 18, 23.

A gazdag ifjú szótlanul, szomorúan ment el; egy szó mondanivalója sem volt. Nem volt semmi kétsége afelől, amit Jézus mondott, semmi vitája arra nézve, hogy az mit jelent, és ez tette őt olyan szomorúvá, hogy nem volt egyetlen mondanivaló szava sem. Voltál-e már te is hasonló helyzetben? Szólt-e már hozzád is Isten szava valami felől, amiben igen gazdag vagy: a vérmérsékleted, a személyes hozzátartozóid, szíved, lelked kedveltjei felől? Ha igen, akkor gyakran váltál szótlan szomorúvá. Az Úr nem megy utánad, nem próbál rábeszélni, hanem minden alkalommal, amikor találkozik veled ezen a ponton, egyszerűen megismétli: „Ha úgy van, amint mondod, rendben van; ezek a feltételek.’
,Add el minden vagyonodat” (22. v.), foszd meg magad Isten előtt erkölcsi értelemben mindentől, ami tulajdonod lehet, mindaddig, míg végül nem leszel semmi több, mint egyszerű, tudatos emberi lény, és akkor add oda még ezt is Istennek. Itt kell megharcolni a csatát: az Isten előtti akarat területén. Melyiket tartod fontosabbnak: azt, amit te gondolsz Jézus akaratáról, vagy Őt Magát? Ha az előbbit, akkor mindjárt hallod azt a kemény mondását, amely szomorúságot idéz elő benned. Amit Jézus mond, az valóban kemény; csak azoknak könnyű, akik az Ő indulatát hordják lelkükben. Óvakodj attól, hogy megengedj magadnak olyas valamit, ami enyhítené Jézus szavának keménységét.
Megtörténhet, hogy olyan gazdag vagyok a szegénységemben, olyan gazdag vagyok a magam semmisége tudatában, hogy sohasem leszek Jézus tanítványa; az is meglehet, hogy a magam valami-voltának a tudatában vagyok olyan gazdag, hogy nem lehetek soha a tanítványa. Hajlandó vagyok-e felhagyni azzal az érzéssel, hogy elhagyatott vagyok? Ezen a ponton következik be az elbátortalanodás. A bátorságvesztés kiábrándult önszeretet, és Jézus iránt való odaadásom szeretete is lehet önszeretet.