2012. augusztus
50. szám
Dementor csók, amit a muglik is éreznek, de még a diplomás varázslók is küzdenek vele.
Azt hiszem, nem én vagyok ma Magyarországon az egyetlen, aki napi szinten küzd a megélhetésért. Talán ismerős másoknak is a szorongató kérdés: és holnap hogyan lesz? Meddig lehet bírni a munka melletti munkák tömegét? Egyáltalán hogyan lehet elviselni a tisztességes munka ellenére kialakuló és múlni nem akaró létbizonytalanság igazságtalanságát? És mikor marad idő mindarra, ami miatt élni érdemes: a családra, barátokra, a közösségben való együttlétre? Ha pedig mindarra, ami a lélek alapvető igénye, nem marad idő, könnyen előfordulhat, hogy az egyre növekvő hiány idővel betegség formájában jelenik meg. Mondjuk lelki betegség formájában…
Jól emlékszem arra az évekkel ezelőtti jelenetre, amikor az egyik legjobb barátom első Tátra-csúcs hódításom alkalmával egy kritikus pillanatban a következő mondattal lendített át a viharos időjárás és a veszélyessé vált útszakasz kiváltotta pánikomon: „Rita, a félelem arra való, hogy legyőzzük!” Sokáig hordoztam magamban ezt a mondatot, s kapaszkodtam belé kisebb-nagyobb félelmeim közepette. Akkor azonban még nem tudtam, hogy a félelem ennél sokkal súlyosabb formában is megmutathatja magát a léleknek. A szorongás a tehetetlenség érzésével összekötött félelem érzete, amikor az ember úgy érzi, semmiféle befolyással sincs a történésekre. Ilyenkor hasztalan próbálod logikusan bebizonyítani magadnak, hogy nincs semmi baj… s ami ennél is rosszabb, gyakran a közelálló barátok, családtagok (kiváltképp, ha keresztények…) nem értik, hogy nem tudsz ezen túllépni, és végső kérdésként akár neked szegezik: hol a hited??? Tényleg, hol a hitem?
A szorongás pont olyan, mint a dementorcsók... [1] „A dementorok a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. Amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Még a muglik is megérzik jelenlétüket, pedig számukra láthatatlanok. Ha túl közel mész egy dementorhoz, kiszippant belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá. Kiszipolyoz, s végül nem marad benned más, csak a legszörnyűbb emlékeid.” [2] Ennél jobban nem is tudnám megfogalmazni azt a tapasztalatot, amit ilyenkor átél az ember. Tökéletesen visszaadja azt a tehetetlenséget, amivel az ember ilyenkor önmagában szembesül.
J.K Rowling története szerint azonban lehet a dementorok ellen védekezni, mégpedig a Patrónus-bűbájjal, ami azonban „még diplomás varázslóknak sem mindig megy.” A patrónus megidézése „csak akkor hat, ha nagyon erősen összpontosítasz egy felhőtlenül boldog emlékre, miközben kimondod a varázsigét.” Ahogy a történetben olvashatjuk/láthatjuk, Harry többször is próbálkozik, amíg végre sikerül neki, ugyanis nem elég egy egyszerű kellemes élmény. Olyan belső örömre kell gondolni, ami olyan erős, hogy teljesen átjárta a lelkedet. Sokáig forgott bennem ez a jelenet a filmből, gondolkoztam, van-e olyan élmény az életemben, amely ilyen erővel bír? A félelem pillanatiban pedig gyermeki énem kétségbeesetten kívánta, bárcsak lenne nekem is egy patrónusom! Aztán egy alkalommal, amikor ez a gondolat ismét végigfutott az agyamon, meglepve tapasztaltam, hogy szinte ugyanabban a pillanatban a lelkemben megszólalt a válasz: de hiszen én a világ leghatalmasabb Patrónusának oltalmát élvezhetem! Rácsodálkozó örömmel töltött el a felismerés, hogy Jézus Krisztus olyan valóságos, nem csupán egy történetben létező Oltalom, Aki a szorongásom sötétségét is át tudja járni fényével. Hiszen „... Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” [3]
Bizonyára sokan egyetértenek azzal, hogy amikor lelkünk boldog, felszabadult, örömmel teli, könnyen elfelejtkezünk Istenünkről, aki mindeme jónak a Forrása. A félelem, a fájdalom, a gyötrődés pillanataiban azonban mindig újra felismerjük, hogy nincs más Név az ég alatt, akitől segítséget remélhetünk, aki elűzi félelmeinket, gyógyítja sebeinket, s felszárítja könnyeinket.
Ahogyan a kohóból a benne égő tűz hatására csengő ércként kerül ki a fém, úgy kerül ki a szorongásból az Isten kegyelmének hatására erővel telve s megújulva a lélek.
[1] J.K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
[2] http://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1gikus_l%C3%A9nyek_a_Harry_Potter-univerzumban#Dementorok
[3] Fil – 2,9-11
Jakab Rita
Fakadhat-e a félelemből erő?
Dementor csók, amit a muglik is éreznek, de még a diplomás varázslók is küzdenek vele.
Koczor Tamás
Akkor majd elkárhozol
Az egyházi félelemkeltés
Lengyel Gábor Dániel
Látszik rajtad
Szituációs gyakorlat élesben
Bálint Katalin
Pénzt vagy életet
Befizetni vagy enni?
Dobóczky László
2006. aug.11.
Naplótöredékek
Székely Tamás
Lehet félelem nélkül?
Egészséges és egészségtelen szorongások
Tóth Sára
Hogyan jöjjön az Úr Ládája énhozzám?
Nincs könnyített megoldás. Félelem van, megrettenés és várakozás.
Miklya Zsolt
„Boldogan halok”
Pilinszky és Trier melankóliájáról
Szakács Gergely
A boldog(talan)ító IGEN
Motivációk az elköteleződés ellen
Miklya Luzsányi Mónika
Rossz álmok
Nappali konfliktusok éjszaka a szimbólumok nyelvén sugdosnak pici fülekbe
Réz-Nagy Zoltán
„És engedd el adósságunkat…”
Légy Jézus adósa inkább!
Koczor Tamás
Félelemből nem játszom
Egy példázat más olvasata
Bella Péter
Batman és a mozi igazi hősei
Felkészült milliárdos és az önfeláldozó barátok
Bölcsföldi András
Hétfélek
Isten a félelem mögött van
Pete Violetta
Rém hangosan és irtó közel
Egy nem mindennapi kisgyerek harca a gyásszal és a szorongással
Miklya Luzsányi Mónika
A teremtmény lázadása
Frankensteinek világa
Szoták Orsolya
Amikor az álmok valóra válnak
A szorongásos betegségekről
B. Tóth Klára
Szemtől szemben félelmeinkkel
Falusi babonák és a szembesülés képessége
Látogatóink száma a mai napon: 10532
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 59731985
Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.