Nehéz volt lenyomni a templomkilincset

Katolikus családból származom, szüleim fizikai munkát végző emberek. Nehéz anyagi helyzetünkben is tisztességes, becsületes nevelést adtak, és mindig a szeretet volt az összetartó erő a családban. Kiskoromban a hitéletet elsőáldozóként és bérmálkozóként gyakoroltam, de később nem jártam templomba.

Gyerekként sok mindent kitűztem célul, de mindegyik anyagi természetű volt. Éljek jómódban, legyen autóm, utazzak és szórakozzak. Ezen célokért sokat dolgoztam, sokat tettem, de voltak köztük etikátlan cselekedetek is. Édesanyám mindig óva intett a bűnös dolgoktól, azt mondta: „olyan bűn, nincs, amit Isten előtt el lehet titkolni." Ő mindent lát és meg is büntet érte, ezért sokat imádkozott értem. Akkor még ezt a szülői óvást nem vettem komolyan, mert úgy véltem, ha nem gondolok Istenre, Ő sem veszi figyelembe az elkövetett hibáimat.

Felnőtt koromra sokat megéltem. Találkoztam örömmel, de annál több bánattal és csalódással is. Értek igen komoly anyagi veszteségek is. A tárgyi dolgok megszerzése pedig nem nyújtott vigasztalást. Egyszer csak azt éreztem, hogy valami lelki kiszáradás kezd úrrá lenni rajtam, amely nem gyógyítható földi javak megszerzésével.

Vállalkozásom során egy régi gyerekkori barátommal találkoztam. Ma már tudom, hogy ez a találkozás Isten munkája és magvetése volt. Ő sokat beszélt a hitbéli meggyőződéséről és a református gyülekezetről, ahova családjával együtt jár. Sokszor terhes volt számomra, amit Istenről beszélt. Úgy gondoltam, hogy a hívő embernek sok kényelmetlen dolgot kell tennie, s le kell mondania egy sor jó dologról hite miatt. Én azonban nem akartam lemondani a megszokott komfort és kényelmi szintemről.

A szívembe hullott magot továbbra is el akartam nyomni anyagi szükségleteimmel, a lelkem azonban szenvedett és élni akart. A barátom, akit Kovács Lászlónak hívnak, említette a gyülekezet szombati családi alkalmait, melyek zenés dicsőítéssel vannak összekötve. Ez kíváncsivá tett, és úgy döntöttem feleségemmel, hogy ellátogatunk az Istentiszteletre. A református templom ajtó kilincsét nagyon körültekintően nyomtam le. Attól tartottam, hogy valaki meglátja, hogy hova is megyek. Ezt akkor még cikinek tartottam. Ahogy a templomba léptem, egyből szíven ütött valami jó érzés, amit akkor érzünk, amikor hazaérkezünk. Végig figyelemmel kísértük párommal az Istentiszteletet, aminek a végén a lelkipásztor személyesen köszöntött minket, és sokat beszélgetett velünk. Már kezdetben nagyon szimpatikus volt István kapcsolatteremtése velünk. Megbeszéltük, hogy a következő hetekben találkozunk, és beszélgetünk a keresztyén életről. Nagyon izgatottan vártam ezeket az alkalmakat. Amikor a lelkipásztor az életben elkövetett bűnök miatt való szenvedésünkről, Isten bűnbocsánatáról, és a megtérésről beszélt, akkor azonnal tudtam, hogy nekem mit kell tennem. Arra vágytam, hogy Isten azonnal szabadítson meg a bűneim terhétől és rossz szokásaimtól. Ahogy ott a gyülekezet nagy termében megvallottam a Mindenhatónak a vétkeimet, azt éreztem, hogy az elvetett mag élő vizet kapott és elkezdett növekedni bennem. Azok a terhek, amiket viseltem bűneim miatt, egyszeriben lehullottak, és akkor végtelen öröm lett úrrá rajtam. Ilyen örömet soha nem tapasztaltam korábban a földi javak megszerzésével.

Nagyon hálás vagyok Istennek a bűneim bocsánatáért, és azért, hogy betöltötte az egész életem. Hálás vagyok családomért is, akikkel nagy szeretetben élhetek együtt. Hálás vagyok Istennek, hogy a hatvani református gyülekezet közösségéhez tartozhatunk, ahol áldott pásztori gondoskodásban részesülünk. Azt kívánom mindenkinek, hogy higgyen és térjen meg Istenhez, mert Ő jelenti az élet teljességét.

Áldás,békesség!

Molnár Dénes