„Ébredj, bizonyságtévő Lélek!…”


Egy tanya földes – nyirkos szobájában egy kisfiú haldoklott. Talán négyéves lehetett. A napok óta tartó láz elvette minden erejét, és semmilyen folyadék nem maradt meg gyenge testében. A teljes kiszáradás fenyegetett, de a városi kórházba már nem értek volna be vele. A kis test egyszer csak hűlni kezdett…
A szülők és a nagyszülők csendben imádkoztak, amikor megérkezett a szomszéd faluból az orvos. Nem volt híres professzor, „csak” nagyszerű ember. Azonnal látta: itt a beszédnek nincs helye. Saját magának kell döntenie egy kis élet felől. És döntött: szőlőcukor-oldatot készített, és az éjszaka folyamán 25 alkalommal injekciózta be a folyadékot a gyermek testébe. Hajnal felé jelentkeztek az új élet első jelei…
…Életben maradtam tehát, hogy később elgondolkozzam: mi miért történhetett. Valakinek talán még tervei voltak velem…
Nagyszüleim és szüleim a második világháború végén Kolozsvárról menekültek Ausztrián át – édesanyám áldott állapotban volt, s az a hír járta, hogy az orosz katonák senkit sem kímélnek. Bátyám osztrák földön látta meg a napvilágot, én pedig Szabadegyházán születtem, ahol édesapám református lelkészként a templomát építtette, s ahol a hattagú család megkapta a régi, egészségtelen, uradalmi tanyai lakások egyikét.
Amikor megerősödtem, átestem a mandulaműtéten, Szabadegyháza után Pákozdra költöztünk.
Itt édesapám majdnem három évtizedig volt lelkipásztor, édesanyám pedig tanár a helyi általános iskolában. Csak később értettem meg, milyen megalázó lehetett mindkettőjük helyzete a faluban. Édesapám évekig nem hirdethette a hittanra jelentkezést, be is vonták a hitoktatói engedélyét (az 1956-os események idején névtelenül és igaztalanul feljelentették; ártatlanságának bizonyítására soha nem kerítettek sort a kormányszervek). Édesanyám vasárnaponként ott ült a templompadban, az iskolában azonban gyakran faggatták a „kettős nevelésről”. A megye egyik legkiválóbb pedagógusa volt; a jutalmát a nyilvánosság előtt azonban soha nem merte neki átadni a falu tanácselnöke. Ő pedig volt olyan büszke, hogy a „titokban” neki juttatottakat egyszer sem fogadta el.
Édesapám lelkészi fizetéséből nem tudtunk megélni, a nagyszüleim (mint menekültek) nem kaptak nyugdíjat; mi (bátyám és én) kicsik voltunk; édesanyám tartotta el a családot. Ha a templom körül dolgozni kellett, mi dolgoztunk, mert a presbiterek nem mertek segíteni, nehogy feljelentsék őket, s így elveszítik állásukat.
Nagyszüleim, szüleim már régen a pákozdi temetőben nyugszanak – mindannyian másokért élő, másoknak állandóan segíteni akaró földi élet után.
Amikor megállok a közös sír mellett, eszembe jut az a kicsike földes szoba a verítékező orvossal: hátha meg lehet menteni engem. Tudom, mind a négyen imádkoztak értem, hogy megmaradjak.
Nagyon jó érzés volt édesapámat hallgatni a szószékről. Amikor átsétáltam a parókiától a templomig, furcsa izgalom kerített hatalmába. A templomkertben egyébként éppúgy jólesett dolgoznom, mint a harmóniumon kísérni az énekeket (akkoriban Pécsett, az egyetemen sokszor még december 24-én is volt vizsgám; nem volt könnyű előre kérnem magam, hogy Pákozdra, az esti istentiszteletre hazaérjek, s édesapám helyett kántorkodjam a fűtetlen templom rossz állapotban lévő harmóniumán. Mivel a közlekedés nem volt megoldott, gyakran autóstoppal érkeztem, hogy segíthessek. Tudtam azonban: mennem kell, otthon engem várnak.
Édesapám áldotta meg a házasságunkat Székesfehérváron; ő keresztelte gyermekeinket, Dánielt és Gabriellát Pákozdon, illetve Szombathelyen (feleségem, Gabi városában).
Az ő példája járt előttünk, amikor a konfirmációkra került sor, s szüleink, nagyszüleink tiszta élete indított bennünket mindarra, ami aztán következett. Gyermekeink Budapesten élnek, s az isteni gondviselés következtében szeptembertől Székesfehérváron fognak dolgozni. Véletlen mindez?
Az első unoka most kéthónapos. Talán Pákozdon lesz a keresztelője…
Pécs-Belváros gyülekezete új lehetőséget jelentett - már pécsi egyetemi éveim alatt is. Ismerősre bukkantam régi megyémből: Szénási János nagytiszteletű úr, aki korábban Sukorón volt fiatal lelkész, és édesapámmal mindig kisegítették egymást, ha szükséges volt.
Presbiter lettem, aztán előbb megyei, majd egyházközségi gondnok. Az énekkarunk szolgáló tagja.
Pécs-Belvárosban otthon érzem magam. Ha Pécsett vagyok, vasárnaponként mindhárom istentiszteleten részt veszek. Lelkészeimet, presbitereimet tisztelem, szeretem. Érdekes érzés, amikor a lépcsőn búcsúzom a testvérektől. Milyen jó, hogy majdnem mindenkinek van hozzám egy kedves szava, biztató mosolya.
Hiszem, hogy amit szüleim – mert olyan történelmi idők jártak – sohasem kaphattak meg az egyházukban, a faluban, azt nekem kell megadnom a testvéreimnek – elsősorban Pécs-Belvárosban, azután egész Baranya megyében. A gyülekezet-építés ügyét talán lehet szolgálni a templomlépcsőn búcsúzva is…
Talán ezért (is) hagyott életben az Úr „akkor”, négyéves koromban a kis szabadegyházi földes szobában.


Pécs, 2007. június 02.

dr. Szabó Szabolcs
gondnok

„...mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.”
ApCsel 4,20

Egy gyógyszercég alkalmazásában álltam. Délnyugat Magyarország összes háziorvosát látogattam naponta autóval, másrészt a kötelező országos orvos-kongresszusok miatt több napot is távol voltam a családomtól, pedig otthon egy szerető férj és két kisgyermek várt minden nap. Sokszor erőn felüli igénybevételt jelentett, hogy szerettem volna eleget tenni az édesanyai hivatásomnak és a munkahelyi elvárásoknak is. Éreztem, hogy az ÚR áldása hosszútávon nem lehet ezen a munkán, de mégis a sikerek és talán az anyagi megbecsülés miatt sem volt erőm önmagamtól mindezt abbahagyni.
Egyik nap Marcaliban látogattam sorra a háziorvosokat, amikor arra lettem figyelmes, hogy átütő vérzés jelentkezett a bal csípőm tájékán. Nem értettem, hogy mi lehet az oka, hiszen nem ütöttem meg, semmilyen sérülés nem ért. Kimentem a rendelő mosdójába, hogy megnézzem, mi is történt velem. Akkor vettem észre, hogy a bal csípőmön a már egy éve meglévő, és szakorvos által is teljesen ártalmatlannak gondolt anyajegyem sérült meg, az vérzik. A szakorvos akkor azt mondta, hogy ez egy teljesen ártalmatlan haemangioma. Egyedül a szolárium használatától óvott. A nálam lévő kötszerekkel elláttam a sérülést, és végeztem tovább a munkám, azzal a tudattal, hogy ebből komolyabb baj nem lehet. A sebem azonban két-három nap múlva sem gyógyult be, újra és újra vérezni kezdett. Ezután fordultam orvoshoz, aki sebészeti beavatkozást javasolt.
A sérült anyajegyet hamarosan eltávolították. Mindez rutin műtétnek számított. 5 nap múlva nyugodtan mentem vissza a varrat kiszedésre és kötözésre. Még akkor sem gondoltam semmi komolyabb bajra, amikor a sebész kérte, hogy mindenképpen várjam meg az onkológust, mert nála van a szövettani eredményem, és ő feltétlenül szeretne velem beszélni. Az onkológus közölte velem, hogy azonnali további komoly műtétre lesz szükség, mert a szövettani eredményből kiderült, hogy melanoma malignum-al állunk szemben, vagyis ez bőrrák, és annak is a legagresszívebb fajtája. Így a következő héten, vagyis 1998. április 6-án ismét műtétre kerültem. Ekkor eltávolították a lágyéki nyirokfüzéremet, és 9 különböző kimetszésből végeztek szövettani vizsgálatot. Ezen kívül két nagy nyirokeret átvágtak és lekötöttek, hogy a szétszóródást ezzel is próbálják meggátolni. Nagy megnyugvás volt számomra, hogy ekkor daganatos sejtet még nem találtak a nyirokrendszeremben, csupán nyirokpangás maradt vissza a műtött lábamban.
Ezután megint azt gondoltam, hogy a műtét utáni lábadozással lezárult a betegségem. Ezért ért nagyon váratlanul, amikor június első napjaiban behívtak a Bőrklinikára és közölték velem, hogy egy hosszas utókezelésre van szükségem a későbbi áttételek képződésének megelőzésére. Kértek, hogy ezt vegyem komolyan, mert ez a fajta bőrrák olyan agresszív, hogy 2-3 hónap alatt elvisz bárkit, még idősebb korban is, hát akkor még a fiatalabbaknál, ahol még gyorsabb a sejtanyagcsere, ill. a sejtburjánzás is. Ekkor 31 éves voltam.
Ezt követően 1 éves interferon kezelést kezdtek el. Minden másnap 10 000 000 egységet adtam magamnak injekció formájában. Lefogytam, megritkult a hajam, szívpanaszaim lettek, a májfunkcióm felborult, a vérképem eltolódott, a fehérvérsejt számom 2000-re lecsökkent. Ezért először csökkentették az adható interferon mennyiségét, de ezután sem történt javulás, így 3 hónap múlva leálltak az egész kezeléssel, és én a saját felelősségemre elzárkóztam az újabb drasztikus, citosztatikus kezeléstől is. Ezzel egyidőben 3 havonta teljes góckutatást végeztek (has-, mellkas-CT, és koponya-MR, csont-scintigráfia és szemfenék-vizsgálat). A soron következő első vizsgálatnál a májamban már találtak 4-5 gócot, amiről feltételezték, hogy az alapbetegség további áttétei lehetnek. Mivel azonban ebben nem voltak teljesen biztosak, ezért két hónap múlva újabb vizsgálatot kértek, az előző állapottal való összehasonlítás céljából. Ezután vizsgálat vizsgálatot követett, de sehol sem tudták eldönteni, hogy ezek valóban áttétek-e, vagy már régóta meglévő gócok. Mivel a tumor-gondozást végző orvos szeretett volna egészen biztos eredményt tudni, ezért próbált újabb és újabb vizsgálatokat kérni. Ekkor már én is, és a családom is nagyon meg voltunk ijedve.
Felkerestem a Celladam központot, ahol egy vérvétel után azt állapították meg, hogy ez az a határeset, amikor nem lehet eldönteni, hogy daganatos folyamatok vannak-e a szervezetemben, vagy csak az interferon kezelés miatt gyengült le az immunrendszerem. Itt is csak 50-50 %-ot mondtak az egészség vagy a halálos betegség javára. Éppen ezért biztonság esetére egészen jelentős mennyiségű Celladamot szedtem egy féléven keresztül, és nagyon bizakodva vártam a kontrollvizsgálat eredményét. Annál nagyobb volt a csalódás, amikor megjött az eredmény, és abból kiderült, hogy semmit nem javult, sőt romlott az állapotom. Én még ekkor sem gondoltam arra, hogy teljes egészében az Úrra bízzam magam. Már közel egy év telt el, tele félelemmel, szorongással. Csak utólag láttam meg, hogy már ez az egy év is micsoda kegyelem volt az Úrtól, hiszen két-három hónap alatt el is temethettek volna.
Az orvos annyira szeretett volna valamelyik irányban biztosat tudni, hogy 1999. májusában PET-vizsgálatra jegyeztetett elő Debrecenbe, ami május 16-án meg is történt. Eredményét június 2-án kaptuk kézbe. Ekkor az orvosom az egész családomat bekérette velem. Sejtettem, hogy valami nagyon nagy baj lehet. Valóban rendkívül rossz eredményt kaptam, amely szerint testszerte mindenütt kisebb-nagyobb áttéteket találtak. Közölték velem és a családdal, hogy ez már olyan súlyos stádium, hogy a legdrasztikusabb kezeléssel is legfeljebb 3 hónapom van hátra. A hír hallatán mindenki pánikba esett. Utólag tudom, hogy az Úrnak el kellett vinnie engem egészen odáig, ahol már nincs tovább emberi segítség. Kilépve a Klinika udvarára, mire leértünk a portához, megerősítést kaptam. Percekkel ezelőtt ugyan azt mondta az onkológus, hogy bármennyire sajnálja, de nem ismer olyan orvost, aki ebben az állapotban még segíthetne, vagy a legkisebb reményt is adhatná a gyógyulásra, így a Karácsonyt, már bizonyosan nélkülem kell eltöltenie a családomnak. Én azonban ráébredtem, hogy mégis ismerek valakit, aki segíthet. Ő ismer engem. Azt is tudja, miben vagyok most, ismeri a kétségeimet, a félelmeimet, sőt még a hajam szálai is számon vannak tartva Nála: „Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva.” Mt 10,30. Úgy éreztem, Ő szól hozzám, amikor egy gondolat fogalmazódott meg bennem: Ne félj! Bízd rám magad! Mennyire ismert engem, tudta, hogy mennyire félek. Sokan mondták már előtte is, hogy ne féljek, de a félelmem nem szűnt meg, ha azonban Ő, Jézus Krisztus mondja nekem, abban erő van. Az ÚR igéjén keresztül még többet is ígért: „...Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged...” Zsid 13,5. Ha nem is szállt el azonnal minden félelmem, de teljes bizonyosságom volt afelől, hogy bármi is vár ezután rám, azt nem egyedül kell megharcolnom, hiszen ígérete szerint velünk lesz (Mt 28,20). Mire hazaértünk, magam is rácsodálkoztam, ki is az, aki hozzám szólt? Milyen régóta volt türelmes hozzám!? Így csak Ő, Jézus Krisztus tud megállni mellettünk, aki az egyedüli megtartó, aki azt mondta magáról, hogy:„...Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön... és íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Mt 28,18, 20.
Hazaérve a Jób 42,1-6-ig fejezetnél nyílt ki a Bibliám, amelynek 2. verse így szólt hozzám: „Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál.” Áldom az Urat azért, hogy igéjén keresztül bátorított, hogy merjem teljes egészében Őrá bízni magam, hiszen az életünk az Ő kezében van, még akkor is, ha az orvos azt mondta, hogy menthetetlen vagyok. A környezetemben ezért a döntésemért felelőtlennek tartottak. Azt tanácsolták, hogy fogadjak el minden lehetséges kezelést. Hálás vagyok a férjemnek is, mert ő viszont megengedte, hogy azon az úton járjak, amire az ÚR vezetett.
Aggódó édesanyám – ismerőseink, barátaink, lelkészünk, és a gyülekezet körében is – kért ima-megerősítést. És miközben azért aggódtunk, hogy nem fogy-e el a talán még mustármagnál is kevesebb hitünk, az ÚR csodálatosan munkálkodott: még aznap este küldött egy hívő asszonyt, akin keresztül erőt és reménységet adott nekem, hogy ne féljek az ÚR hatalmában, kegyelmében és az imádság meghallgatásában bízni. Az asszony tanúságot tett az ő – minden orvosi beavatkozás és gyógyszer nélküli – csodálatos gyógyulásáról, és a böjtös imádság jelentőségéről a szabadításban. Ezután sokan imádkoztak értem, többen velem együtt böjtöt is fogadva. A 7 és 5 éves gyermekeim is erősítettek az ő tiszta szívű gyermeki imádságaikkal, sőt még böjtöt is ajánlottak fel értem, ami számukra az édességről, és a televíziózásról való lemondást jelentette.
Az ÚR erőt adott Jakab levelén keresztül is, ahol ezt olvashatjuk az imádság fontosságáról az 5,13-16. versekben: „13. Szenved-e valaki köztetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! 14. Beteg-e valaki köztetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úrnak nevében. 15. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az ÚR felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. 16. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.”
Az ÚR, mintha tükröt tartott volna elém, megmutatva az életemnek azokat a pontjait, amikor én teljesen szembehelyezkedtem az Ő akaratával. A legelső lépés tehát az ÚR előtt való állás volt, megláttatva és megvallva a bűneimet. Egyszerre világosan láttam az elhibázott pályaválasztásomat, és azt, hogy mennyi bűnöm van, amit eddig nem tartottam annak. A bűneimet pontosan megnevezve sorban megvallottam, és kértem az Urat, hogy bocsássa meg ezeket és azokat is, amelyekről még nem is tudok. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket és megtisztít minket minden gonoszságtól.” – olvashatjuk a Jn 1,9. versében. Most már tudom, hogy mennyire fontos volt először a lelki gyógyulás, annál is inkább, mert én akkor még nem tudtam, hogy meg fogok-e gyógyulni. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?...” Mt 16,26.
Imádságban kértem Istent, hogy legyen ezentúl Ő az életem Ura, mert én szeretnék Neki engedelmeskedni.
Hálát adtam az Úrnak azért, mert megbocsátotta a bűneimet, megszabadított a bűn és a halál rabságából. Tudtam, hogy a szállás szerény, de mégis hívtam, hogy Szent Lelke lakozzék az én testemben is. „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek mindazokat, akik hisznek az Ő nevében,...” Jn 1,12.
Az ÚR abban is békességet adott, hogy már nem féltem annyira attól a gondolattól, hogy meghalhatok, – bár hittem, hogy az Úrnak van hatalma meggyógyítani, de ha mégsem tenné...? Ekkorra már ígéretet kaptam az Úrtól igéjén keresztül az örök életre. Nem arra kaptam ígéretet, hogy meg fogok gyógyulni, de arra igen, hogy „...Aki segítségül hívja az ÚR nevét, üdvözül.” Róm 10,13.
Nehezen, de ki tudtam mondani, hogy Uram, „…legyen meg a te akaratod,...” Mt 6,10. Ezután az ÚR olyan békességet adott, hogy még a gyermekeimet is le tudtam tenni az Ő kezébe. Olyan nyugalom volt bennem, hogy mások nem hitték el, hogy én ezt valóban így érzem, pedig engem megerősített az ÚR abban, hogy Neki valóban gondja van ránk: „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert néki gondja van reátok.” 1Pt 5,7. Megtapasztaltam, hogy Isten az igéjén keresztül szól hozzám és Ő vezet engem napról napra. Ezzel egyidőben naponta többször is imádkoztunk, többen együtt, imacsoportot alkotva. Eljutottam addig, hogy szinte egész nap imádkoztam, beszélgettem az Úrral, még munka közben is. Éreztem, hogy védettségben vagyok, szinte belesimultam a Teremtő atyai szeretetébe. Mindig csak annyit vitt előre, amennyire éppen szükségem volt. Nagyon nagy iskola volt megtanulnom, hogy nem is olyan könnyű csendben lenni és várni az Úrra. Mi szeretnénk mindent előre tudni és látni. Bennem is felmerültek ilyen kérdések. Azt a biztonságérzetet, amelyet az ÚR adott, miután rábíztam magam, a gonosz folyamatosan támadta, kételkedést támasztva. Ilyenkor azonnal segítségül hívtam az Urat, Ő pedig igéjét eszembe juttatva újra és újra megajándékozott gyermeki hittel és bizalommal: „Ha félek is, benned bízom!” Zsolt 56, 4.
A fizikai erőnlétem is egyre javult. Hamarosan esedékessé vált egy nagyobb kontroll, újabb CT és MR vizsgálatokkal. Én ekkor már annyira bíztam a gyógyulásban, hogy talán észre sem vettem, hogy csak ezt várom az Úrtól. Később úgy láttam, hogy az Úrnak meg kellett igazítania engem. Kézbe kapva az eredményeket, semmi változás nem történt a legutolsó állapothoz képest. Mivel biztos voltam abban, hogy az ÚR meggyógyít engem, nagy volt a csalódásom az eredmények láttán. Ebből kitűnt, hogy én nem is Őrá hagyatkoztam, hanem azt vártam, hogy Ő azt cselekedje, amit én szeretnék. Kértem az Urat, hogy mutassa meg, hol hibáztam. Néhány imádságos nap után rávezetett, hogy tudjam az Ő kezéből elfogadni, bármit is készít számomra. Ezután már az imádságaim legfontosabb része ez volt: Uram, legyen az életemben minden a Te akaratod szerint, de ha lehetséges ajándékozz meg a teljes gyógyulással, mert szeretném, ha én nevelhetném fel a gyermekeimet. Én hiszem, hogy ha ez a Te akaratod szerint való, akkor van rá hatalmad, hogy mindezt megcselekedd, még akkor is, ha ez emberileg lehetetlennek tűnik, hiszen mint tudjuk: „...mert az Istennek semmi sem lehetetlen.” Lk 1,37.
Mivel az eredmények nem változtak, a tumor gondozást végző orvosom azt szerette volna, hogy az egyik jól elérhető helyen lévő tumort további szövettani vizsgálatok végzése céljából eltávolítsák. Ez a bal kulcscsont-árokban volt. Nem voltam biztos abban, hogy mit tegyek, hiszen az orvosom szerint menthetetlen az állapotom, én pedig már az Úrra bíztam magam, akkor szükséges-e ez a beavatkozás. A kérdés tehát az volt, hogy elmenjek-e a műtétre, vagy saját felelősségemre mondjam le. Ezért a kórházba indulás előtt édesanyámmal és egy hívő testvéremmel együtt imádkoztunk, kérve az ÚR útmutatását, hogy Ő mit akar, hogy én mit cselekedjem? Elmondtam, hogy az édesapám azt szeretné, hogy vessem alá magam ennek a műtétnek. Végül az ő kérésének engedve szántam rá magam a műtétre.
Ezek után megjelentem az előírt időpontban, és arra gondoltam, hogy mivel a sebész orvost amúgy is ismerem, talán lesz még lehetőségem arra, hogy kikérjem az ő véleményét is. Amikor jelentkeztem az ambulancián a műtétre, ott már vártak és arra kértek, hogy siessek nagyon, már mindenki a műtőben van. Ekkor megijedtem, hogy nem az következett be, amire én számítottam, és milyen jó, hogy nem az én terveim szerint történt. Megint megtapasztalhattam, hogy az ÚR csodálatosabban vezetett és rendezte az én dolgaimat, mint ahogy én azt valaha elképzelhettem volna. Megértettem, hogyha Őrá hagyatkozom, akkor azt teljes egészében tegyem, és ne akarjam még a magam bölcsessége szerint irányítani a sorsomat. Amikor elfogadtam, hogy nyilván ez lehet az ÚR akarata, és Ő mindig, mindenben a javamat akarja, teljes nyugalommal léptem a műtőbe. Itt a következő dolog történt: A sebész megnézte CT-felvételeket, és mielőtt az első metszést elvégezte volna, körültapintotta a műtéti területet. Nekem nem szólt semmit, csak azt vettem észre, hogy több orvos, köztük a tumor-gondozásomat végző adjunktusnő is megjelent a műtőben, és hirtelen zűrzavar támadt. A sebész ugyanis elmondta, hogy az a tumor, ami a felvételen látható, ezen a helyen nem tapintható, így ő feleslegesen nem végzi el ezt a műtétet. Azonban ha már amúgy is nekikészültek a műtétnek, akkor preventív megelőzés céljából két másik anyajegyet eltávolítottak.
Mintegy 20 perc elteltével hazaengedtek, a folyosón várakozó aggódó édesanyám legnagyobb meglepetésére, aki ezen idő alatt az 51. Zsoltárt olvasta és dicsőítette az Urat. Így megint megtapasztalhattuk, hogy „…Nagyok és csodálatosak a te műveid mindenható Úr Isten,…” Jel 15,3. Nagy örömmel és hálaadással, megnyugodva tértem haza, hogy mégsem került sor a műtétre, de nem az én, hanem az Úr akaratából. Ismét közösen áldhattuk Istent. Hálát adtam azért is, hogy engedelmeskedtem az édesapámnak, és mivel az orvos küldött el, ő nem végezte el a műtétet, ez az édesapám számára is elfogadható volt. Ezen a napon tele voltunk örömmel és hálaadással. Így vezetett az ÚR továbbra is, napról napra.
Több Bibliakör tagjai hordoztak imádságaikban. Egyik rokonunk a Pasaréti gyülekezet tagja, aki megkérte a lelkészt és a gyülekezet több tagját, hogy ők is imádkozzanak értem. Néhány nap elteltével érkezett meg a tiszteletes úr levele, melyben arra biztatott, hogy az Úrtól kapott erőmet másoknak való szolgálatra fordítsam, és azt tanácsolta, hogy olvassam a Bibliából János evangéliumát rövid szakaszonként. Emellett a 34. Zsoltárt helyezte a szívemre, amely Zsoltár már őt is jó néhány alkalommal segítette át a próbák idején.
A következő kérdés az volt számomra, hogy az ÚR hova állít, milyen szolgálatot vár tőlem? Pár nap múlva egy testvér a gyülekezetből telefonon felhívott, és elmondta, hogy szükségük volna egy fiatalra, aki besegítene a gyermekek vasárnapi iskolai szolgálatában. Mivel korábban én már végeztem ilyen szolgálatot, ezért gondoltak rám. Megkérdezte tőlem, hogy vállalnám-e? Világossá vált számomra, hogy ez az ÚR válasza a kérdésemre. Isten tehát szolgálatba hívott, és én örömmel engedelmeskedtem, kérve az Ő áldását, és azt, hogy tegyen engem használhatóvá a feladatra.
A ÚR kezdeti bizonytalanságaim idején igéjén keresztül bátorított, így Őt segítségül hívva kezdtem a gyerekek körében szolgálni az Urat, az Ő dicsőségére. Nagyon örömteli és békességes hetek következtek az életemben.
Ebben az időben egy testvérem rendelkezésünkre bocsátva lakását, imaközösségbe hívott. Hetente legalább egy alkalommal együtt imádkoztunk a gyermekmisszióért, egymás lelki és testi gyógyulásáért és a hitben való növekedésért. A szívemben nagy hálaadás volt ezért az imaközösségért, mert ezeken az alkalmakon is hétről hétre meggazdagított és megajándékozott az ÚR önmagával. Ezzel párhuzamosan nem maradtak el a napi imádságok sem hívő testvéreimmel és családtagjaimmal.
Alig telt el néhány hét, az orvos által előírt, de végül elmaradt műtét óta, amikor a tumor-gondozást végző orvosom ismét jelentkezett telefonon. Csak ennyit mondott: Két nap múlva előjegyzett időpontom van a 400-ágyas Klinikán egy tű-biopsziás beavatkozásra, mert ha az a múltkori csomó már nem volt elérhető, akkor két-három másik, a felvételeken jól látható helyeken lévőből kellene mintát venni újabb szövettani vizsgálat céljából. Velem már csak az időpontot és a helyet közölte, hogy hol kell megjelennem. Sem időm, sem lehetőségem nem volt arra, hogy megkérdőjelezzem az ő döntését, mely szerint újabb és újabb beavatkozásokra van szükség ahhoz, hogy megfelelő kezelést kaphassak, mivel szerinte elengedhetetlen lett volna már valamilyen kezelésbe belekezdeni. Ezután megint csaknem egy egész éjszakán át tartó tusakodás következett, amelyben ott volt a kérdés: Uram, ha a múltkor a Te akaratodból maradt el a műtét, és most itt egy újabb beavatkozás, amit kilátásba helyeztek, akkor most mi a Te akaratod, el kell-e mennem erre az újabb műtétre, hiszen én hittem abban, hogy az előző beavatkozás is a Te akaratodból hiúsult meg. Itt is már csak egy fél napom maradt a műtét időpontjáig, hogy megmutasd Uram, hogy mit kell tennem. Sokat segített, hogy nem egyedül, hanem az előbb említett imaközösség tagjaival együtt állhattam az ÚR elé, és kérhettem, hogy ajándékozzon meg engem az Ő bölcsességével, és legyen Ő az én tanácsadóm: „Mert egy gyermek születik nékünk, Fiú adatik nékünk. Az Uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség fejedelme!” Ézs 9,5.
Aznap délután, 14 órakor kellett megjelennem a Radiológián, és délben még nem tudtam, hogy az én Atyám miben erősít meg engem. Nem sokkal később egészen csodálatos békességet adott abban, hogy nyugodtan jelenjek meg az előjegyzett időpontban, mert ha ezt is letettem az Ő kezébe, akkor Neki gondja lesz rám. Teljes nyugalomban és békességben indultam el. A Radiológián leadtam a papírjaimat és hosszasan vártam, hogy majd szólítani fognak. Aznap 4 óráig volt rendelés, és már ¾4 felé járt az idő, amikor megint erőt vett rajtam a bizonytalanság. – Uram, talán mégis nemet kellett volna mondanom erre a műtétre, én félreértettem a Te szándékodat? – kérdeztem. Éppen azt forgattam a gondolataimban, hogy bekopogok, visszakérem a papírjaimat, hiszen úgy is perceken belül lejár a rendelési idő. Akkor elmondhatom az orvosomnak, hogy elmaradt a beavatkozás, mert kicsúsztunk az időből. Amint felálltam, hogy az ajtóhoz menjek, abban a pillanatban szólítottak. Az orvos teljes alapossággal végignézte az orvosom által előzőleg megjelölt helyeket, és aztán azt mondta, hogy felöltözhetek, de egy pillanatra még jöjjek vissza. Tele voltam izgalommal. Nem tudtam, hogy mire számíthatok. Ez csak fokozódott, amikor a szövettani leletemet is elkérte tőlem. Hosszasan tanulmányozta, és csak ennyit mondott: Asszonyom, sem erre a vizsgálatra, sem semmilyen más műtétre nem kerül sor, nyugodtan menjen haza. Nagy örömömben már csak annyit kérdeztem tőle, hogy: – De mit mondjak az adjunktus nőnek? Erre ő azt válaszolta, hogy az már az ő feladata, és ha lehet, juttassak el neki egy fénymásolatot az én leleteimből, mert ilyesmire az ő praxisukban még nem volt példa. Ismét úgy hordott a mi Urunk az Ő tenyerén, hogy én arról le nem eshettem. Dicsőség és hála Neki érte! Megszégyenülve álltam az ÚR elé az aggodalmaskodásaim miatt.
Kezelő orvosom tudomásul véve a történteket, engedélyezett egy rövid várakozást a másfél hónap múlva esedékes nagy kontroll-vizsgálataimig. Abban állapodtunk meg, hogy annak az eredményeitől teszi függővé, hogy mi legyen a további teendő az én tumor-gondozásomban.
Ekkor már elfogadtam és mertem aszerint élni, hogy naponta kérjem a testi erőt és a hitet egyaránt. Már nem egyedül a papírral igazolható negatív leletek voltak fontosak. Sokszor úgy gondoltam, ha sohasem lesz papírom arról, hogy meggyógyultam, de ha így hordoz az én Uram, ahogy eddig, nem lehetek elég hálás az irántam való kegyelméért és irgalmáért. Nekem is megengedte megtapasztalnom, mint Pál apostolnak, hogy „Elég neked az én kegyelmem...” 2Kor 12,9.
Lassan elérkezett az orvos szerint mindent eldöntő májusi vizsgálat ideje. Nem mondom, hogy nem féltem, mert nem mondanék igazat.
Azon a napon, amikorra a CT és MR vizsgálatra előírt időpontjaim szóltak – mielőtt elindultunk volna édesapámmal – ismét együtt ült a kis imacsoport és könyörögtünk azért, hogy az ÚR vegye el a félelmemet, adjon bölcsességet az orvosoknak, és ha lehetséges, ajándékozzon meg jó eredményekkel. Kértük azt is, hogy ha más az Ő szándéka, azt is el tudjam fogadni hittel az Ő kezéből. Hálát adtunk azért, hogy az ÚR eddig is megsegített. Azután mi elindultunk, de a többi imatárs együtt maradt és egész idő alatt, amíg tartottak a vizsgálatok, imádkoztak és dicsőítették az Urat. Sokan mások pedig másutt, de azonos időben vitték az én ügyemet az ÚR elé. A 20-30 perces vizsgálat alatt én magam is fohászkodtam az Úrhoz, vagy áldottam Őt, hiszen azt nem tudtam, hogy milyen eredményt fogok kapni, de azt tudtam, hogy mi mindentől óvott meg eddig is, és milyen mélységekből emelt fel.
Amíg az eredményre kellett várakoznunk, olyan Igéket ismételgettem magamban, amelyekből már eddig is sok erőt tudtam meríteni.
Mintegy háromnegyed óra elteltével kézbe kaptam az írott eredményt tartalmazó borítékot. Félve bontottam ki. Újra elhatalmasodott bennem a kétely, talán jobb lenne nem is tudni, hogy mit írnak. Az Úr azonban eszembe juttatta az Ő drága Igéjét: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten...” 2Tim 1,7. Összeszedve minden erőmet, olvasni kezdtem a leletet. Annak ellenére, hogy a vizsgálatot a kontrasztanyag érzékenység miatt natívan kellett elvégezni, mégis a leletben azt olvashattam, hogy ettől eltekintve NEGATÍV. (Megjegyzendő, hogy ezt a vizsgálatot eddig is natívan végezték). Mire a végére értem, már patakokban folyt a könnyem, s nemcsak azért, mert ott olvashattam ezt a szót, hanem azért, mert Ő ennyire szeret engem. Hányszor meginogtam, még most is majdnem megfutamodtam. Ő pedig megajándékozott a várva várt jó hírrel. Ott álltam megszégyenülve, és áldottam Istent, aki azt mondta magáról nekünk: „...Mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz...” 2Kor 12,9.
Már 12 esztendeje, hogy az Úrtól új életet kaptam. Nem három hónapot, hanem már 12 évet! Azóta nem természetes számomra, hogy csak úgy telnek a napok egymás után. Azóta számomra minden nap ajándék. Mindezért legyen hála és dicsőség Istennek!
A betegség idején mi mindennel gazdagított meg az ÚR... Igaz volt rám vonatkozóan is az Ige: „Bizony, javamra vált a nagy keserűség...” Ézs 38,17. A legcsodálatosabb az a megtapasztalás volt, hogy a mi Urunk „...igéje élő és ható...” Zsid 4,12 „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” Zsid 13,8.
Az idő múlásával arra is megkaptam a választ, hogy miért kellett Istennek így beleszólnia az életembe, miért történt mindez éppen így? Az Úr válasza: „Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.” Róm 9,17.
Végül a Zsolt 40,6 versével adok hálát az Úrnak az Ő irántunk való szeretetéért és megtartó kegyelméért: „Sokat cselekedtél te, Uram Istenem, a te csodáiddal és terveiddel mi érettünk...”

Pécs, 2011. január 17.

M. Anikó