JÉZUS a mi Királyunk

„12Hálát adok a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. 13Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. 14De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. 15Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. 16De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak. 17Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.” (1Tim 1,12-17)
Egy-egy király élete, környezete azokat is érdekli, akiknek a történelem nem tartozik a kedvenc tárgyai közé. Megnézünk egy kosztümös filmet, elolvasunk egy-egy olvasmányt… Beleképzeljük magunkat egy-egy pompázatos királyi udvarba… Milyen szépek a korabeli ruhák, micsoda kastélyok, várak fűződnek egy-egy uralkodó nevéhez. És hadvezéri tettek… És fűződnek hozzájuk jelzők: egyik keménykezű király volt, másik igazságos, harmadik bölcs, és művészetet támogató… Sok jelző fűzhető egy-egy királyhoz. Ma is léteznek országok, ahol királyság van. Az emberek félik vagy tisztelik, vagy kedvelik saját királyukat… talán sóvárognak: de jó lehet a közvetlen királyi udvarhoz tartozni… A történelem összes királyának egy tulajdonsága közös: mind emberek. Esendő, hibázó, hatalmaskodó és halandó emberek. Az idő pora belepi még a legnagyobb e-földi királyok tetteit is és néhány mondatos történelem-könyv szereplője lesz mindegyikből.
Nekünk is van Királyunk. Nekünk JÉZUS KRISZTUS a Királyunk! Ő az egyetlen Király, aki ember és ISTEN is egyszerre! És mivel ISTEN, tévedhetetlen, felülbírálhatatlan… A mi Királyunk a szegények, az elesettek, az árvák, az özvegyek, a megkeseredettek, az elszomorodottak, a megfáradtak, a kitaszítottak, a meg nem értettek Királya. A tiéd testvérem, az enyém… minden emberé…
Ő az a KIRÁLY, aki biztosabb a sziklánál, Napnál, csillagoknál. Ő az egyetlen Király, aki nem halványul, aki hatalmas és örök! És Királyunk marad, majd ha egyszer hazatérünk Hozzá igazi otthonunkba, rövid földi életünk után is!
JÉZUS a mi Királyunk! Ő szelíd, alázatos, megbocsátó, irgalmas és nem csak szeretetteljes, Ő maga a SZERETET és maga a VILÁGOSSÁG. És fény nélkül nincs élet… ezt jól tudjuk!!
Azt ígérte JÉZUS KRISZTUS, hogy ha az Ő nevében kérünk a mi ATYÁnktól, megadja azt nekünk. Milyen drága dolog, hogy a mi Királyunkhoz nem kell audienciát, bebocsátást kérni. A mi Királyunk a nap minden percében figyel ránk. Bármikor fordulhatunk hozzá igazságért, békességért, megnyugvásért, cipőért, kenyérért, tanácsért. És nem kell pironkodnunk, hogy már megint kérni jöttünk… és nem kell pironkodva magyarázkodni, hogy ilyen apró dolgokkal nem illik egy királyt zavarni… MINDENNEL LEHET A MI KIRÁLYUNKHOZ FORDULNI! ÉS A MI KIRÁLYUNK ELŐTT NINCS MEGOLDHATATLAN, NINCS LEHETETLEN!
Nyári, forró délután volt. Olyan, amikor a gondok elcsitulnak, és az ember tud örülni az egyszerű nyugalomnak. Négy gyermekemből kettő bement biciklivel a városba, kettővel pedig otthon süteményt sütöttünk. Egyszer csak csörgött a telefon és jött a szörnyű hír. A városközpont közelében kicsi fiam balesetet szenvedett. Nem tudtam a részleteket, csak azt, hogy baj van.
Rémülten kapkodtam: hol a kocsi-kulcs, hol vannak az iratok? Lisztes, foltos ruhámban ide-oda futkostam, mint egy „eszement”… Aztán megálltam! Elcsendesedtem! Bementem a szobába. Térdre rogytam és fennhangon imádkoztam: Dicsőítelek és magasztallak URam! Legyen meg a Te akaratod. Adjál nekem bölcsességet és nyugalmat, hogy a Te akaratodat el tudjam fogadni… URam adj nekem önuralmat. Hiszem, URam, ha Te úgy akarod az egész egy semmiség! Ha Te úgy akarod URam, mosolyogni fogunk az egészen már estére – együtt!
Beültem a kocsiba. Kezem, lábam, lelkem remegett!!! Végig hangosan mondtam a „Mi Atyánk-ot”. Odaértem a Zsolnay-szoborhoz. A padon porosan, sárosan, véresen feküdt a kisfiam. Az egész jobb oldala egy élő, nyúzott seb. Az arca a felismerhetetlenségig eltorzulva…
Fizikai rosszullét fogott el… és nem hagytam abba az imát. Immár sírva, de hangosan és folyamatosan beszéltem az én URamhoz: Ha Te úgy akarod URam, estére már mosolyogni fogunk – együtt!!! Nincs számodra lehetetlen. Ha Te úgy akarod irgalmas URam – eltörlöd nagy bajunkat, mint anyai kéz a morzsát az asztalról…
Beértünk a kórházba. Általános riadalom, sürgés, rohanás! Megkértem az orvosokat, ne botránkozzanak meg és hagyjanak engem követni a gyermekemet minden vizsgálatnál, és hadd imádkozzam fennhangon. Szelíden rábólintott az ügyeletet vezető orvos.
Imádkoztam. Dicsőítettem. Könyörögtem és halkan sírtam. És jöttek egymás után a vizsgálatok és a megkönnyebbülést hozó hírek. Hihetetlen, de az ijesztő sebek alatt nincs durva sérülés. Nincs törés, csak horzsolások!!! Estére otthon voltunk és mosolyogtunk, mert az én URam úgy döntött, hogy megkegyelmez!!!
Nyár végére teljesen rendbe jött a kisfiam. A szeme is ép maradt. Az orvosok csodálkoztak, nem értették, mi történhetett. ÉN MEGÉRTETTEM, és megerősödtem….. a hitemben!
JÉZUS nem kívánságautomata, de minden imánkkal fordulhatunk felé… A hétköznapok minden harcában és életünk nagy eseményei folytán is szabad kérni!
A mi szívünk rezzenései, minden gondolatunk nyitott könyv az ÚR előtt… Ha tehát kérésünk, imánk erőtlen is, suta is… Ő megérti. Hiszen ismer bennünket és SZERET!!! Feltétel nélkül szeret. Nem vár tőlünk ékesszólást, és nem aszerint szereti népét, hogy ki milyen szolgálatot, áldozatot visz végbe az ÚR nevében, egyszerűen magunk miatt szeret: esendőnek, botladozónak, vétkezőnek, lázadónak. Olyannak szeret, amilyenek vagyunk! Annyira szeret, hogy meghalt értünk! Nekünk igyekeznünk kell követni a mi Királyunkat. Önerőből persze ez sem megy. Kérni kell, hogy a türelem, megbocsátás, szelídség töltse be lelkünket…
Nincs annál nagyobb büntetés, mintha egyszer csak úgy érezzük: elhagyott minket a mi ISTENünk. Nem hallgatja meg imáinkat… pedig nem hagy el minket. Nem saját érdemünk miatt bocsát meg nekünk újra és újra minden vétkünkért, hanem csakis az Ő Szent FIA, a mi URunk, JÉZUSunkért. És nem igaz, hogy nincs felelet, mert ha fülünk és szívünk nincs eldugulva a haragtól, gőgtől, sértődéstől, irigységtől, dübörgő-örjöngő rock zenétől, bizony megtapasztaljuk szelíd vezetését, gyengéd ölelését. Mert mellettünk van, ha igazságtalanul megbántanak bennünket, ha betegek vagyunk, ha gyászban, magányban vergődünk, Ő szól hozzánk! Szól az Ő drága igéin keresztül, szól embereken keresztül: lelkipásztorunk, hitoktató tanárunk, vagy szülőnk, lehet, hogy éppen egy-egy barátunk száján keresztül…
Nemrég vitába keveredtem egy kolléganőmmel… Gyakori reakció ez sajnos a hitetlen embereknél, hogy támadnak bennünket – hitben járókat: ha ennyire jóságos a te Királyod, és a hatalmas ISTENed, miért hagyja ezt a sok szörnyűséget a világban??? Üldöztetést, baleseteket, földcsuszamlásokat, háborúkat???
Egy pillanatra kiszáradt a szám: most mit is mondhatok én erre? Nincs nékem sem lexikális, sem biblikus, sem egyéb tudásom…. Fojtogatott a sírás… alulmaradok??? Nem tudok megszólalni? Lehajtottam a fejem és magamban annyit mondtam: URAM, JÉZUSom, segíts! És egyszerre olyan világosság és szeretet töltötte meg a szívem, és olyanokat mondatott velem az ÚR, hogy nem is én beszéltem, csak a hang volt az enyém, a többi valami borzongató volt a maga egyszerűségében, tisztaságában és őszinte szeretetében. Azt válaszoltam szelíden: Tudod, az ÚR nem szorul rá arra, hogy én, mint az Ő ügyvédje megvédjem előtted. Az Ő útjai nem a mi útjaink… Ha próbára tesz, Ő tudja, hogy miért teszi, ha bánattal nemesíti lelkünket, Ő látja mi lesz ebből… nem kell és nem is tudjuk megérteni az Ő útjait kicsi emberi értelmünkkel. Nem megértenünk kell, csak hinni, és bízni, hogy mindennek megvan a miértje, és Ő tudja, hogy mit miért tesz, vagy nem tesz! Egy biztos: hogy Ő téged is szeret, és ha egyszer megnyílik a szíved, megérted, hogy a boldogsághoz semmi másra nincs szükséged: csak az ÚR JÉZUSra!!!

Pécs, 2007. június 22. Dányi-Nagy Tánya





ISTEN kezében


1992. november 18-án este felhívott az egyik kollégám a Mecsek FÜSZÉRT-től, hogy másnap, 19-én Szigetváron egy-két üzletben el tudnám-e végezni a rendelésfelvételt helyette, mert neki más elfoglaltsága van. Elvállaltam. Megbeszéltem Szabolcs fiammal, hogy holnap nem jöhet velem, mert megváltozott a programom.
Az éjszaka nyugtalanul telt, hajnali 4-kor arra ébredtem, hogy álmomban édesanyám szólt hozzám (ő már 5 éve halott), aztán még kb. egy félórára visszaaludtam. Amikor ismét felébredtem, emlékeztem, hogy álmomban újra az anyám hangját hallottam: „Ma ne azon az úton menj!” – mondta.
Kissé rossz érzés volt bennem. Az álomnak nem hittem, a figyelmeztetést elengedtem a fülem mellett. Amikor reggel 6-kor Szabolcsot kitettem a Bercsényi iskolánál, nagyon szomorúan vált el tőlem. Úgy gondoltam, hogy talán azért, mert ma nem jöhet velem.
Sütött a nap, az út száraz volt, jót is tettem a kollegámmal…, így elmélkedtem magamban, Pécsről Szigetvár felé autózva. Előttem egy piros Renault kis teherautó indexelni kezdett balra, de nem fordult le sehol. Úgy gondoltam, csak befordul végre, ezért nem lassítottam, de csak haladt egyenesen előttem. Nem húzódott a felezővonal felé a bekanyarodásra, csak maradt a belső sávban, és tovább indexelt. Már közvetlenül a közelébe értem, és nem tudtam sehova kitérni. Választhattam: vagy belehajtok a teherautóba, vagy egy villanyoszlopnak ütközöm. Bár csak 50 km-es sebességgel haladtam, a járművemet lefékezni már nem tudtam. Az időm elfogyott, és már láttam, hogy baj lesz. Csak annyit tudtam mondani: „ISTENem segíts!” – és beleütköztem az előttem haladó, és még mindig indexelő autóba. Nem tudom, hogy ezután mi történt velem.
A következő kép, amire emlékszem: a „Cserkúti Csárda” előtt állok a saját lábaimon, az útpadka szélén. Körülöttem emberek és rendőrök voltak, előttem „kis autóm” totálisan összetörve, ám rajtam egyetlen karcolás sincs. Nem értettem, hogy kerülhettem ki épen ebből az összegyűrt autóból.
A rendőr kérdése zökkentett ki az ámulatból:
– Hisz maga Istenben? – kérdezte.
– Igen! – feleltem.
– Akkor adjon Szent Antalnak 100 Ft-ot a templomban! – mondta.
– Mi történt egyáltalán, hogy kerültem ide? – kérdeztem.
– Karambolozott – válaszolta a rendőr. – Az autója totálkáros, mi sem értjük, hogy került ki ebből a roncsból. Hogy érzi magát? Hívtuk a mentőt – mondta.
A mentősök is értetlenül álltak a történtek felett.
– Nincs semmi bajom – mondtam én. Maguk nem értik, de én tudom, ISTEN kezében voltam, ezért nem haltam meg. Aztán a rendőrhöz fordultam:
– Most pedig elmegyek haza, és hálát adok ISTENnek, amiért ennyire szeret engem.
Az autóm ugyan összetört, de ISTEN 14 év múlva adott helyette másikat. Azóta is sokszor megtapasztaltam, hogy Ő továbbra is feltétel nélkül szeret!
Hála és dicsőség Neki érte!

Pécs, 2007. június 3.

Sipos Márta