Ne adjuk a gyermekeinket...! Az agykontroll

Tanári munkám során egyre több okkult kapcsolatra utaló jelet fedeztem fel a diákjaim körében. Korunkban már annyira uralkodóvá vált a minden természettudományos alapot nélkülöző titokzatos gyógymódok alkalmazása, és számos egyéb, teljesítményünket átmenetileg növelő, „személyiségfejlesztő" praktika, hogy átszőve életünket, már nem is tudjuk, honnan kaptuk a „kullancsot", melytől azután rendkívül nehéz a szabadulás. Hogy mi húzódik a gyakran látványos eredményeket nyújtó csodák mögött, és mi lesz a következmény (többnyire nem azonnal!), azt egy példával szeretném megvilágítani.
Egy diákomra azért figyeltem fel, mert képtelen volt teljesíteni a tanulmányi követelményeket, pedig korábban jó tanuló volt, ezért kerülhetett be az egyetemre. A sorozatos kudarcok a kétségbeesés végső határáig sodorták, közel volt már ahhoz, hogy véget vessen az életének. Egy beszélgetésünk során kiderült, hogy súlyos válságban van, és nem talál kiutat. Saját történetét később ő maga így írta le:
„7 éve annak, hogy egy barátom „segítségével" kapcsolatba kerültem az agykontrollal és a trauma után csupán másfél év óta érzem, hogy jobban vagyok.
Egy gimnázium II. osztályában tanultam. Kollégista voltam, amikor a legjobb barátom Budapesten részt vett egy agykontroll tanfolyamon. Hazatérve lelkendezve mesélte nekünk, mennyire megváltozott az élete, és hogy egy csodálatos világot fedezett fel az agykontroll által. Ő ezt a „világot" Isten ajándékának érezte. (Később kiderült, hogy az „ajándék" nem Istentől való, és ő is abbahagyta az agykontrollt). Barátom mindenképpen szerette volna, ha mi is megismerjük mindazt, amit ő tanult, ezért hármunknak egy magántanfolyamot tartott. Esténként összejöttünk, hogy meditációról meditációra haladva mi is részesüljünk az agykontroll „áldásaiban".
Az első meditáció idején valamiféle ámulatba estünk mindnyájan, annyira csodálatosnak tűnt, hogy szinte kedvem sem volt visszatérni az „alfa" állapotból. Fenntartásaim nem voltak, nem is gondoltam, hogy amit tettem rossz lehet, és hogy összeegyeztethetetlen lenne az Isten-hitemmel. Napközben is felszabadultabbnak, vidámabbnak éreztem magam. Jókora önbizalommal teltem el. Ezt főleg amiatt éreztem, hogy a világ, amelyet az agykontroll által ismertem meg, befogadott, és hogy olyasvalamiről tudok, amiről sok embernek fogalma sincs. Ma már örülök, ha nem ismerik, és nem gyakorolják túl sokan. A meditációk érdekesek és izgalmasak voltak, és jókora önbizalmat adott, hogy az előírtak szerint ment minden. A technikák könnyen elsajátíthatók voltak, magam is használni tudtam őket.
A gondok akkor kezdődtek, amikor az ún. eset-tanulmányok gyakorlásába kezdtünk, mely alkalmakkor különféle célszemélyek testébe és gondolataiba „bújtunk". Ez — a híres agykontrollos szlogen szerint — persze csak akkor történhet meg, ha „fontos, és hasznos az emberiség javára, és az isteni akarat szerint való", de erre garanciát ugyan ki adhatna. Utólag már tudom, hogy egy ilyen mondat nem véd meg a gonosz káros befolyásától.
Egy esettanulmány során barátomnak — aki bevezetett minket — egy-két héttel korábban meghalt családi barátomat jelöltem meg célszemélyként. Nem gondolván arra, hogy meg kellett volna mondanom hogy az illető már nem él. Egy ideig minden rendben ment. Sikerült viszonylag pontos jellemzést adnia a bácsiról, de amikor felvette a gondolatait, (sisakként a fejét), panaszkodott, hogy zavart érzései vannak, és nem érzi jól magát. Ekkor közöltem vele, hogy ez biztosan azért van, mert az illető már nem él. Barátomat rémület fogta el, borzasztó félelem látszott rajta, és mondta, hogy nem folytatja tovább a „merülést", rögtön visszatér alfából. Meglehetősen furcsállottam ezt a dolgot, mert korábban azt hallottam, hogy régen meghalt embereket is előhívhatunk, úgymond, minden gond nélkül. Az agykontroll tankönyvben is találtunk olyan ötleteket, hogy elhunytakat jelenítsünk meg (pedig ez súlyos bűn Isten ellen az 5 Móz 18,11 szerint).
Barátomat sokáig nyomasztotta ez az eset, pár napig - ha jól emlékszem - nem folytatott meditációkat, nekem pedig a lelkemre kötötte, hogy soha többé ne tegyem ezt vele. Bár nagyon kíváncsi voltam, mi is történt valójában, nem mertem kérdezni tőle, ő pedig hallgatott.
Gimnáziumi éveim alatt naponta gyakoroltam az agykontrollt. Általában reggel és este fél-fél órát, de előfordult, hogy napközben is meditáltam. Egyre rosszabb és rosszabb élményeim lettek. Egyik meditáción sor került egy vizuális tartózkodási hely (ebben található a később megépített laboratórium) megjelenítésére. A laboratórium szolgál különféle „fontos teendők" színhelyéül, pl. itt gyógyítottuk a megjelenített személyeket. Ezek az emberek arról mit sem sejtettek, hogy a „testükbe bújtunk", és ott különféle beavatkozásokat végeztünk. Volt, akit meg is kérdeztem, hogy tapasztalt-e valamit, esetleg javulást állandó panaszát illetően. Több ízben is azt a választ kaptam, hogy még csak rosszabbul volt, mint egyébként, holott az elképzelt laboratóriumomban a „kezelés" után teljesen egészségesnek láttam őt. Ezek a kudarcok elgondolkoztattak egy kicsit.
Ahogy telt az idő, ahelyett, hogy a megígért laboratóriumom fejlődött volna, épp ellenkezőleg, szabadosság és káosz uralkodott el benne. Segítőim, akiket a laboratórium megépítésekor kellett „behívni", egy férfi és egy nő, szinte megbolondultak. Ez abban nyilvánult meg először, hogy nem figyeltek rám, poénkodtak, nem imádkoztak velem együtt, még egy "Mi Atyánk"-ot sem, amit pedig kezdetben megtettek, ehelyett otromba vicceket meséltek, és részegek módjára botrányosan viselkedtek. Amikor ez elkezdődött, arra gondoltam, velem van valami baj. Próbáltam figyelmesebb, türelmesebb lenni hozzájuk, de ez sem segített, a dolog egyre súlyosbodott. Sokszor azért könyörögtem nekik, hogy legalább ne zavarjanak „fontosnak vélt" munkámban, ha már nem segítenek. Magamra maradásomat a „laborban" nem mondtam senkinek, még barátomnak sem meséltem el, nem akartam megijeszteni őt a félresikerült esettanulmány után, ami miatt különösen szégyelltem magam.
Megpróbálkoztam új laboratórium felépítésével is. Úgy gondoltam, hogy talán jobb lesz, ha ezt nem annyira mély alfában építem fel, mint az előzőt. Azt hittem, hogy ezzel kizárom tudatalattim zavaró befolyását. Új „szálláshelyem" sokkal szebb volt az előzőnél. Egy csodálatos középkori vár, ahol rend és tisztaság fogadott. A korábbi segítőkben annyira csalódtam, hogy ide nem mertem senkit hívni. Az esettanulmányokban olyan embereknek próbáltam segíteni, akik a hétköznapi életben nehéz sorsúak voltak. „Beléjük" bújtam és „varázsszereimmel” - ezek a gyógyítás eszközei voltak - javítottam, tisztogattam őket. Próbáltam gondolataikat is rendbe szedni, nem tudva, hogy ezzel esetleg nem árthatok-e nekik.
Ebben a képzelt birodalomban szép kirándulásokat is tettem, egy megálmodott paripa hátán. Ő volt egyedüli társam, várt az ajtónál, amikor „lementem", és a várba is ő vitt el.
Egy ízben kíváncsiságból lemerészkedtem a régi laboratóriumba, de nem sokáig maradtam, mert annyira elviselhetetlen volt a romlottság és az enyészet szaga, hogy jobbnak láttam, ha nem megyek oda többet. Ott jártamkor rettenetes félelem fogott el. A meditáció végére a felüdülés helyett egyre gyakrabban éreztem teljes szellemi és fizikai fáradtságot.
Történt, hogy egy ideig - pár nap lehetett - nem meditáltam, majd ismét ellátogattam az új váramba. Gyanúsnak tűnt a vár már messziről is, izgalom fogott el, vajon mi történhetett. Beérve a várba egy nagy sokadalmat pillantottam meg. Korhű ruhában katonák, asszonyok, akik tudomást sem vettek rólam. Ez még nem is zavart volna különösebben, de az már igen, hogy alig tudtam utat törni magamnak saját szobámig. Ott egy kicsit pihentem. Fojtogatónak éreztem, hogy mennyire szűkülni kezdett az eddig oly tágas belső világom. Jó pár hét telhetett el, amikor egy alkalommal újra lementem és már az ajtón átlépve megborzongtam. Az addig békésen legelésző paripámnak oszladozó, dögszagú tetemét pillantottam meg. Soha többé nem mentem vissza. Valamiféle mélyről, belőlem jövő lidérces nevetést hallottam. Elfogott a félelem. Nem akartam ezt többé hallani.
Kisebbrendűségi érzések fogtak el állandóan visszatérő önvádakkal. Nagyon rossz volt látnom, hogy az agykontrollal csődöt mondtam. Úgy gondoltam, ez az én hibám. Barátaimnak minden jól ment egy darabig - saját bevallásuk szerint. Nem akartam elrontani a kedvüket a történetemmel.
Az agykontroll kezdetén olyan nagyfokú mindenhatóságot éreztem, hogy az szinte Isten-kísértés volt. Dölyfös voltam, szinte pökhendi módon fogtam hozzá teendőimhez. Ha valakit szenvedni láttam, megoldásként az agykontrollt ajánlottam neki, de ha nem változott meg az állapota, nem éreztem különösebb részvétet. Eltűnt belőlem az együttérzés, a szeretet, hideggé és számítóvá váltam. Mindentől és mindenkitől függetlennek éreztem magam, aki a saját lábán is megáll, nincs szüksége senki segítségére, és következésképpen senkinek sem tartozik elszámolással. Engedetlenné, szófogadatlanná váltam, a szüleim, tanáraim, barátaim figyelmeztetései leperegtek rólam. Később azonban nagy lelkiismeret-furdalás tört rám, a bűnbevitel után a szűnni nem akaró vádolás következett.
Amíg kezdetben az agykontroll sokat segített a tanulásban, fele annyi idő alatt különösebb fáradozás nélkül sikerült memorizálnom a leckét, később az agykontrollos tanulás hatásfoka egyre csökkent és éppen az ellenkezőjébe csapott át. Szétszórt lettem, a megtanult anyagot nem tudtam visszaadni, kudarc - kudarc után ért.
Minden érték nélküli embernek kezdtem magam tartani, akinek semmi sem sikerül és kárára van a világnak. Egy Füst Milán versidézettel azonosultam egyre inkább, az "Egy hegedűművészhez!" című versből: "Hej, az idei must, de keserű! Miért is teremtettél engemet! Uram, az én életem hiábavaló! Egy görcsös keserűség, Egy fuldoklás az egész... Ó nagy Szabadító! Kiáltok! Ó nagy Szabadító! Szabadíts meg engem!" Akkor még nem láttam, hogy egyedül Isten tud engem megszabadítani. Sokkal inkább úgy éreztem, hogy számomra a szabadulás egyedüli útja az öngyilkosság, véget vetni végre a szenvedéseimnek. Ezektől a gondolatoktól még évekig nem tudtam megszabadulni. Nem gondoltam, hogy bárkinek is szüksége lehet rám. Próbáltam elképzelni, hogy ha én nem lennék, megváltozna-e a körülöttem lévők élete. Úgy láttam, mindenkinek jobb lenne nélkülem. Egyedül szüleim és testvéreim esetleges szívfájdalma okozott kétségeket, de ezekről akkor úgy gondoltam, nem tartanának sokáig.
Sokáig éreztem magam reménytelenül egyedül, kiszolgáltatottan, védelem nélkül. Nem tudtam hova menni tanácsért, mert még egyik-másik tanárom polcán is láttam az agykontrollos könyveket, sőt egyikük ingázással, varázsvesszővel a varázslás gyakorlatába is bevezetett minket.
A személyiségem jelentős változásokon ment keresztül. Korábban vidám, derűs, tiszteletet megadó és szerető szívű embernek ismertek. Először a családom vette észre a változásokat. Ingerlékeny, türelmetlen, hangulatember lettem, aki felnagyítva látta mások hibáit, a sajátját viszont eleinte nem. Tele voltam kritikával, sokszor igazságtalanul bántottam meg másokat, majd időről időre én jutottam mélypontra, amikor tetteim következményeit láttam, és a gonosz, a vádoló ezt felnagyítva mutatta meg nekem. Igyekezett elhitetni velem, hogy hasznavehetetlen ember vagyok, aki csak nyűg a többi ember nyakán. Az önbizalmamat elvesztettem, gyakran kétségbe estem, kilátástalannak és értelmetlennek láttam az életem.
Isten azonban sosem hagyott el engem, egyedül csak Őrá számíthattam. Ő mutatta meg a kiutat és azt, hogy egyedül Ő tud kiszabadítani a gonosz hatalma alól. Köszönöm Neki, hogy nem engedett tovább a rossz úton járni. Hagyta, hogy megtapasztaljam az agykontroll látszólagos előnyeit, azután megmutatta a laboratóriumaim összeomlása révén, hogy az enyészet felé megyek. Ő vezetett rá, hogy ezek a praktikák nem Tőle valók, és Ő vezetett el olyan emberekhez, akiken keresztül Ő mindig tudott valamit segíteni rajtam. Isten az ő szájukba adta a vigasztaló, erőt adó, megvilágosító szavakat. Több imacsoportban is imádkoztak értem, és többen naponta hordoztak imáikban, egyesek böjtöket fogadtak értem. A félelmem fokozatosan csökkent, de még most is előfordul, hogy a gonosz ijesztgetéseinek hitelt adok. Amikor elhatároztam, hogy tanúságot teszek, ismét rám törtek a régi félelmek és az elbizonytalanodás. Sok ima és Isten dicsőítése erősített meg annyira, hogy ne adjam fel és tanúságtételem megtegyem. Sokan imádkoztak velem együtt, és a sötétség erői felett győzött a világosság. Elhatároztam, hogy nem szolgálom tovább a gonoszt a hallgatásommal, hanem lerántom róla és fondorlatairól a leplet. Figyelmeztetem embertársaim, hogy rossz irányba megy mindaz, aki nem létező hatalomra áhítozik, magának többet szeretne, mint amivel Isten felruházta.
Hátat fordítottam a sátán megtévesztéseinek és Istenhez fordultam segítségért, Ő megmutatta, hogy csak Őáltala van szabadulás az okkultizmusból. Az ÚR imáinkat meghallgatta, de nem adta olcsón a gyógyulást. Évekbe telt, amíg fokozatosan helyreállította elferdült személyiségemet és visszavezetett a krisztusi útra.
Történetem azért írtam le, mert azt szeretném, hogy minél kevesebb ember sétáljon be a gonosz csapdájába. Most már tudom, hogy az agykontroll egy sátáni praktika, amely emberek millióit téveszti meg és vezeti a biztos pusztulásba. Olcsó üveggyöngyökkel kápráztatja el a naiv embereket, elhúzva előttük a mézesmadzagot: a könnyebb tanulást, a kiváló képességeket, önbizalmat, lelki nyugalmat ígérve az álhumanizmus jegyében (másokon való segítés, pl. gyógyítás). Hálát adok az ÚR Istennek, hogy felnyitotta a szemem és megmentett engem."
Pécs, 1999. szept. 4.

Diákom később így ír: „15 év telt el azóta, hogy ISTEN kegyelméből – megszabadulva az agykontroll béklyójától – mindezt elmondhattam. Magam sem hittem volna, hogy az agykontroll még mindig fenyegető veszélyként lebeg hazánkban a gyermekek és felnőttek feje felett egyaránt. Szabadulásom óta minden alkalommal, amikor csak valahol szóba kerül az agykontroll, mindenkit óva intek ettől a kábítószerhez hasonló sátáni praktikától.”

Mint diákom esetéből kiderült, tanuló ifjúságunk körében nem szabad hallgatni napjaink sátáni megtévesztéseiről, a különféle okkult praktikákról, mert megfelelő tájékoztatás hiányában az iskolák sem nyújtanak védelmet legdrágább kincseink, a gyermekeink számára. Az agykontroll az okkultizmus egyik legdivatosabb ágazata, amelyet tanfolyamokon tanítanak (gyakran éppen óvodáinkban, iskoláinkban!), emberek ezrei "fertőződnek" meg tőle naponta. Vannak, akik évek óta nem tudnak megszabadulni a sátán halálos szorításából, állandó félelemben, depresszióban élnek, mások az öngyilkosságba menekülnek, vagy egy-egy pszichiátriai osztályon próbálják csillapítani a már-már elviselhetetlen zavartságukat. Teljes szabadítást azonban kizárólag az ÚR Isten tud adni. A bűnbánat, bűneink megvallása, és az okkult praktika abbahagyása segít a helyes út megtalálásában. Az ÚRtól tanult imánk, a "Mi Atyánk" mondása, az ÚR Jézus Krisztus nevének hívása, a Biblia rendszeres olvasása, Isten szüntelen dicsőítése, imacsoportok, szeretteink imái és böjttel összekötött fohászai mind közelebb viszik betegeinket az ÚRhoz, a szabaduláshoz, a gyógyuláshoz.
Mint szülő és pedagógus a szülőkhöz, a pedagógusokhoz, és az egyházak szolgáihoz kiáltok: Ne adjuk gyermekeinket a gonosznak! Ne engedjük be az okkultizmus elemeit (jóslás, asztrológia, varázslás, fehér és fekete mágia, inga, varázsvessző, spiritizmus, meditáció, jóga, transzcendentális meditáció, autogén tréning, agykontroll, testkontroll, szcientológia; okkult gyógyítások: akupunktúra, homeopátia, szuggesztió, hipnózis, önhipnózis stb.) az iskolákba, az életünkbe, óvjuk meg gyermekeinket a gonosz megtévesztéseitől. Diákom történetéből látható, hogy az okkult praktikák elfogadása és gyakorlása a kezdeti sikerek után a sikertelenséget, a blokkot, a pánik-félelmet, a szorongást, a kétségbeesést, a kilátástalanságot, a szétszórtságot, a depressziót eredményezi. A diákom egyetemista volt, felnőtt ember, de ebből a mélyből sehogy sem tudott önállóan kijönni. Egy kisgyermek helyzete reménytelen, képtelen megszabadulni a félelmektől és a blokktól, ami miatt rossz tanulmányi eredménye lesz, és munkaképtelen lehet, mire felnő, ha felnő, és nem lesz előbb öngyilkos a kudarcai és a depressziója miatt. Isten figyelmeztet bennünket a veszélyre: Mk 13,22. „Mert hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, és jeleket és csodákat tesznek, hogy elhitessék, ha lehet, még a választottakat is”.

Az utóbbi években az okkultizmus annyira elterjedt hazánkban, hogy már az oktatási intézmények kapuit is döngeti. A Biblia Szövetség 2013. 04. 24-én felhívta a figyelmet a veszélyre: „A Nemzeti alaptantervbe (NAT) új közoktatási gyakorlatként felvételre került a relaxáció… Olvasatunk szerint kötelező lesz a testnevelés órán a relaxációnak-meditációnak nevezett pszichotechnika, az ún. autogén tréning fokozatos gyakorlása, amit a tanulmányi évek alatt szakemberek oktatnak majd. Azt a pszichotechnikát, ami valójában a keleti vallásokban gyökerezik. Meggyőződésünk, hogy a relaxáció közoktatási intézményekben történő kötelező alkalmazása súlyosan sérti a lelkiismereti- és vallásszabadságot, mivel számtalan szülő, tanár nem szeretné gyermeke életének részévé tenni az autogén tréninget, ezt a lényegét tekintve ezotérikus, Biblia és így keresztyénellenes gyakorlatot. Európa bizonyos országaiban – pl. Németországban az iskolában tilos a hipnózis alkalmazása, márpedig a nevezett pszichotechnika alapgyakorlata voltaképpen a hipnózis módszertanának alap-alkotórésze… a bevezetésre kerülő ártalmatlannak, sőt kívánatosnak beállított pszichotechnikával kapcsolatosan már a szakirodalom is figyelmeztet arra, hogy milyen veszélyt rejt ez a gyerekek lelki-mentális életére, hiszen lappangó lelki betegségeket indíthat be!... a pszichotechnika gyakorlása mindenkire nézve veszélyes, ezért elfogadhatatlan. Mindezek alapján a Biblia Szövetség tagsága nevében tiltakozunk a relaxációnak-meditációnak nevezett autogén tréningnek, mint pszichotechnikának a közoktatásba történő bármilyen formájú kötelező bevezetése ellen! Meggyőződésünk, hogy a stressz feloldásának, a harmonikus életgyakorlatnak, a lelki békesség megszerzésének helyes módja az élő Istennel való személyes megbékélés, Istennek a Bibliába foglalt szavaiba vetett hit, a hozzá intézett értelmes imádság, ami által Jézus Krisztus valóságos békessége tölti be az ember szívét-lelkét! Amire a Bibliában Jézus szavai is utalnak: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja” (Jn 14,27).”

A fentiekből kiderül, hogy népünk teljes egészére vonatkozó veszélyes pszichotechnikákról van szó. A sátán csapdájába kerülve sokan elveszítik az ISTENtől kapott jó képességeiket, a munkájuk (ha egyáltalán dolgozni tudnak) nem lesz megbízható, és így az ország számára rendkívüli terhet jelentenek. Igen sok, munkaképtelen, zavart és a társadalomra nézve közveszélyes betegre (iskolai lövöldözések, agresszió) lehet számítani, amelynek jelei a pszichiátriai osztályokon már megmutatkoznak.
A helyzet azért is súlyos, mert 2005-től az agykontrollt akkreditált kurzusokon tanítják, ahova orvosokat és pedagógusokat is hívnak, egyes munkakörökben pedig a dolgozók számára előírják a tanfolyam elvégzését! Az agykontroll és az autogén tréning elemei várhatóan a közeljövőben kötelező jelleggel bekerülhetnek az iskolai oktatásba – stressz-oldás címén!
Ne adjuk népünket, hazánkat a gonosznak!

Pécs, 2015. február 14.
Kovács Zsuzsanna

Utóirat: Pár hónappal később a következő közlemény jelent meg az interneten: http://www.atv.hu/belfold/20151207-napuvozlet-hattyupoz-ujra-jogazhatnak-a-diakok-testnevelesoran
„A tavaly tavasszal, társadalmi ellenállás hatására megbukott Diákrelax program jelen állás szerint új köntösben tér vissza a tornatermekbe. A gyerekek az új testnevelési stratégia keretében sajátíthatják el a jóga, a relaxáció és a meditálás mozgáskultúráját.
Országszerte egyelőre 4 ezer iskola testnevelési gyakorlatába épültek be azok az új módszerek, amelyeket a Magyar Diáksport Szövetség (MDSZ) kiemelt projektje, a T.E.S.I…. keretében dolgoztak ki…”