„…gondot visel rólunk szabadító Istenünk.”
(Zsolt 68,20)

Elöljáróban azt szeretném elmondani, hogy ifjú korom óta lelkésznek készültem. Ebben bizonnyal szerepet játszott a családi örökség (egyik nagyapám tanító, másik nagyapám, keresztapám lelkipásztor volt Bereg megyében), a környezet, hitoktatóm, konfirmációm, szóval sok minden külső körülmény is a döntő elhívatás hátterében. Már 16 évesen görögül és héberül tanultam, hogy jobban megismerjem az Igét.
A teológiai tanulmányaimat 1956. októberében – igen „viharos” időben – fejeztem be. Fél év múlva a Szeged - Honvédtéri gyülekezetbe kerültem segédlelkésznek, ahonnan három és fél év elteltével a szatmár megyei fülpösdaróci 270 lelkes gyülekezetbe „száműztek”. Itt öt évig szolgáltam, majd le kellett mondanom lelkészi állásomról. Igen nagy törés volt ez, hisz csak a lelkészi szolgálatra készültem fel.
Iparvállalatnál helyezkedtem el és kereskedelmi, áruforgalmi területen dolgoztam 24 évig, végül vezető beosztásban. Több, felsőfokú szakirányú képesítést szereztem (pl. okleveles mérlegképes könyvelőit). Ezt újbóli egyházi szolgálatom során sok területen hasznosítani tudtam.
A rendszerváltás idején, 1989. szeptember 1-el reaktiváltak, s ismét lelkészi szolgálatba állhattam a Nyírségi Egyházmegyében. Életemnek ez egy újabb, nagy fordulópontja volt, mert ISTEN visszahelyezett elhívatásomba.
A kezdeti helyettes lelkészi feladatok ellátása után 1991-ben a nyírpazonyi egyházközség megválasztott lelkipásztorának. A gyülekezeti munka mellett – szakmai felkészültségem eredményeként – az egyházmegye gazdasági életében is eredményes munkát végeztem. Egyházmegyei főszámvevő, tanácsos, majd a Zsinatnak is tagja lettem.
Most arról szeretnék bizonyságot tenni, – sok minden más dolgot félretéve – hogy ISTEN hogyan töltötte meg szolgáló életemet új tartalommal, a világi életben eltöltött 24 éves vargabetűben szerzett tapasztalatokkal.
Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy azt tapasztaltam: ISTEN arra akart felhasználni, hogy a gazdasági ismeretek birtokában szervezzem meg és hajtsam végre azokat a feladatokat, melyek fejlesztéssel, építéssel, rekonstrukcióval stb. kapcsolatosak és szükségesek egyházi környezetemben. Függetlenül attól, hogy engem személy szerint érint-e annak bármilyen eredménye vagy haszna.
A teljesség igénye nélkül néhány példát hadd soroljak fel. Nyírpazonyban az 1997-ben visszakapott iskolaépületben mintegy 70 fő befogadására alkalmas gyülekezeti termet létesítettünk, berendeztük s elektromos orgonával, televízióval, és egyéb vetítési eszközökkel felszereltük.
Létrehoztunk az ifjúság részére egy „játszótermet”, asztali tenisszel, több társas foglalkozásra alkalmas játékberendezéssel.
Az 550 éves templomnak a toronysüvegtől a tetőszerkezeten át a támpillérekig történő külső felújítását elvégeztük. A templomot elektromos padfűtéssel láttuk el.
Nagy lehetőséget kínált a templompark és a mellette lévő iskolaudvar egy idősek gondozására alkalmas szeretetotthon létrehozására. Megterveztettük, és úgy jöttem el, arról a szolgálati helyről, hogy az e célra létrehozott alapítvány birtokában volt a kivitelezésre alkalmas engedélyes terv, mellyel a Széchenyi Terv pályázaton megnyerték a kivitelezéshez szükséges 60 millió forintot és a szeretetotthon két év alatt felépült és üzemel.
Az emberi életvitel tényszerű következményei miatt kerültem a Baranyai Egyházmegyébe. (Nagyobbik lányom házassága megromlott, elváltak, s egyedül maradt három unokámmal. Szükségszerű szülői kötelezettség lépett fel, mert ahhoz, hogy tovább tudja vinni az életét, segítségre volt szüksége, egyszerűen fogalmazva: nagymamára.) Nekem kellett ismételten megtennem az életünket átformáló döntő lépést – eddigi szolgálati helyemet felszámolva új utat keresni: Baranyában.
A Bisse-Túrony-Csarnóta, öt helységből álló társegyházközségbe helyeztek. Pár hét múlva kineveztek Kelet-ormánsági társegyházközségbe is helyettes lelkésznek (Ipacsfától Dráva-piskiig kilenc község). Több mint másfél évig 13 községben láttam el lelkészi szolgálatot! Kaptam erőt ISTENtől, hogy sok kilométert autózva, vasárnaponként átlag öt igeszolgálatot elvégezzek.
S kezdődtek újra a gazdasági feladatok. Phare-segélyből a helyi kormányzatokkal összefogva teljes külső és belső felújításra került az ipacsfai, kovácshidai, kémesi templom és a kovácshidai műemlék parókia valamint részben a cúni templom is.
A polgári kormányzattól kapott vidékfejlesztési támogatásból a vihar által összetört tetőzetű garéi „vertfalu” templomot is rendbe tudtuk hozni. Teljes felújítása és korszerűsítése megtörtént a túronyi parókiának, és elkészült a volt iskolateremből a gyülekezeti terem, amely helyet adott a gyülekezeti alkalmaknak. A templom ideérkezésemkor már 14 éve életveszélyes volt és nem használhatták.
A polgármester a községgel létrehozott egy „A túronyi református templomért” alapítványt, megpályáztunk egy műemlék-feltárási projectet és 1,3 millió forintot nyerve elvégeztettük a régészeti kutatást, melynek során nyilvánvalóvá lett, hogy nyolcszáz éves Árpádkori műemlék templomunk van. Sikerült elérni, hogy az Országos Műemlékvédelmi Hatóság megfelelően helyreállítsa a templomot, s így adja vissza rendeltetésének. ISTENnek legyen hála érte!
A Pécsi Református Kollégium tornacsarnokának építésében a mintegy 200 milliós költség pénzügyi hátterének megszervezésében is jelentős szerepet kaptam, mint az egyházmegye pénzügyi tanácsosa.
És ezután elkezdődött az igazán mozgalmasnak mondható életemnek egy újabb korszaka: 52 szolgálati év után megállított az ISTEN – nyugdíjaztak.
Hálás vagyok ISTENnek, hogy egyéb helyettesítési szolgálatok mellett a Pécs-Belvárosi egyházközségben végezhetek különféle igeszolgálatot. Az tény, hogy lakásom az Pécsen van, itt folyik mindennapi életem, de azt is örömmel vallom, hogy ebben a gyülekezetben nem csak lakom, hanem ez az otthonom is. Mert akinek van lakása, az kínnal, keservesen, fedél alatt valahogy kibírja az életét, de éppen csak „lakik”. Az „otthon” az, ahol jól is érzi magát az ember, ahol boldog.
Bízom abban, hogy aki elolvasta életem folyásából ezt a cselekménysort, meghallja belőle azt a bizonyságtételt, aminek szántam, hogy akiket ISTEN elhívott szolgálatára, történjék bármi is életében, azokat a maga javára fordíthatja felhasználva a gyarló emberi életeket.

*
Azt szeretném még megvallani, hogy belül – a lelkem mélyén – számtalanszor megtapasztaltam, hogy ISTEN bennem munkálkodva az Ő megőrző és megtartó kegyelmével viselt gondot rám és szeretteimre. Nem engedte, hogy bizalmam meginogjon az események miatt.
Első gyermekünk születése utáni tizennyolcadik évben született meg második kislányunk. Szinte újból kezdődött az életünk. A nagyobbik egyetemre ment, a kicsi újszülöttként töltötte ki életünket. Újra kellett tanulnunk mindent.
Mikor két és fél éves lett egy vasárnap délelőtt gyomorpanaszok jelentkeztek nála. Az ügyeletes orvos megvizsgálta, és elintézte azzal, hogy biztosan „bezabált”, adott valami gyógyszert, és magunkra maradtunk a beteg gyermekkel.
Éjfél felé kezdődött a baj. Teljesen leállt a gyermek bélműködése. Az állandó kezelő orvosát nem tudtuk elérni. Borzalmasan szenvedett. Hajnalban mentővel vitettük be a kórházba. Első kórházi feltételezés az volt, hogy azonnal műteni kell, mert minden bizonnyal perforált vakbél és hashártya gyulladása van. Közölték, hogy dél körül kerül sor a műtétre. Feleségemet annyira megviselte a síró gyermek állapota, hogy nem bírt ott maradni. Egyedül vártam a fejleményeket.
Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mi zajlott le bennem. ISTEN nem engedte, hogy eluralkodjék bennem a félelem, a kétségbeesés. Mindennek ellenére csodálatos belső nyugalmat kaptam. Már egy órája, már másfél órája tartott a műtét. Jött az egyik főorvos és mondta, hogy az már biztos, hogy nem vakbél… és így tovább, emberileg teljes bizonytalanság.
Mint később elmondták, teljes hosszában fel kell vágni a hasfalat, úgy tudták kitisztítani a bélrendszert, egy eldeformálódott mirigy okozhatta a problémát. Két napig kellett várni arra, hogy újra meginduljon a bélműködés. De sikerült megmenteni az életét. ISTEN csodálatos ajándéka volt számomra, hogy megtartott a hitben, nem tudott eluralkodni rajtam a félelem, hogy elveszíthetjük.

*

És hogy milyen csodálatosak a gondviselő ISTEN útjai! Eltelt 27 év. Lányom már második gyermekének szülésére készült. 16 óra vajúdás után a születendő gyermek életének érdekében császármetszés mellett döntöttek a szakorvosok. A lányunk életerős, egészséges gyermeknek adott életet.
Mindezek után, mikor már emberi számítás szerint minden veszély elmúlt, a műtétet végző orvos elmondta, hogy a hasfal a gyermekkori műtét vonalán, három helyen öt-öt cm-re szétnyílt, az a csoda, hogy a terhesség alatt nem keletkezett sérv. A császármetszéssel együtt a régi hasi műtét „hibáit” is rendbe tudták hozni.

Mert ISTENnek mindig mindenben gondja van ránk, Ő az, aki megőriz. „Áldott az ÚR! Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk.” (Zsolt 68,20).



Pécs, 2007. június 20.
Gacsályi József
református lelkész