Átláthatatlan ködös decemberi nap van most, 2003 adventjében. Délelőtt elsántikáltam a harangozóhoz, kértem, hogy vegyen nekem Kálvin Kalendáriumot, és elküldtem vele a gyerekek karácsonyi ajándékára az adományomat. Vettem pár apróságot, elhoztam az ebédet. Megkaptam a Reformátusok Lapját, és úgy elmerültem az olvasásába... Advent van, közeleg a karácsony.

Néhány híres ember elmesélte egy-egy rövid írásban, melyik volt életének legkülönlegesebb, legemlékezetesebb karácsonya. Valaki l951-ről mesél, amikor az ünnepet egy barakkban töltötte. Más valaki gyermekkora angyalvárásos, csengettyűs karácsonyára emlékezik. Egy lelkipásztor az 1989-es romániai forradalom karácsonyi eseményeit idézi vissza. Van, akinek a lelkében az 1944-es háborús ünnep maradt meg kitörölhetetlenül.
Vajon nekem melyik volt a legemlékezetesebb? Nehéz kiválasztani a sok kedves emlék közül azt, ami megmaradt, amit nem tudok elfelejteni. Gyermekkorom időszakába megyek vissza, 1944 karácsonyára emlékezem.
Még alig múlt egy hete, hogy hazajöttünk, hazaköltöztünk a sajókazinci hegyoldalon lévő borospincénkből, ahová a harcok elől, talán már egy hónappal előbb kiköltöztünk. Még halljuk az ágyúk bömbölését, a katyusák rettenetes süvöltését, a gránátok robbanását. Körülöttünk minden romokban hever. Az országúti híd mellett lakunk, a visszavonuló németek - hogy a szovjet csapatok ne tudjanak továbbhaladni, - egész nap lövik a környéket. Minden ház, minden udvar kapott egy aknát. A mi házunk tetején alig van cserép, a híd felrobbantásakor a tető beszakadt, a cserepek felborzolódtak. A konyhánk, ami az udvar másik oldalán volt, aknát kapott. Sírva nézzük kedves házunkat, amikor batyuval a hátunkon hazatérünk... Hová lett a nagyapa építette kedves otthonunk?
Eljön a karácsonyeste. A kis szobában húzódunk össze. Csak ott van ablak, illetve az ablakban üveg. Egy konyhai tűzhely adja a meleget. Kilencen vagyunk, - mi öten, a szomszédból a keresztanyám, Ilonka és jancsi, az unokatestvéreink és egy öreg néni, aki segített nyáron dolgozni a földeken. (Itthon a földön alszunk!)
Egy petróleumlámpa világít, pislog erősen. Apám hozott a hegyoldalból egy fenyőágat, azt díszítjük fel Ili húgommal. Lehozzuk a padlásról a tavaly elrakott szaloncukor-papírokat, kisimítjuk, és szenet rakunk bele. Úgy tesszük a fára. Két-három almával is feldíszítjük a "karácsonyfát-. A padláson egy ládába raktuk a játékainkat, belecsapott a gránát-szilánk, a játékbútorok, a babák jórészt megsérültek. Azért akad olyan is, amit le lehet hozni és a fa alá lehet tenni.
Nincs édesség, sem szikrázó csillagszóró, nincs új játék, mint tavaly volt. Nincs fény, nincs ajándék, sem pompa, csak félelem, borzalom, aggódás és keserűség.
Mégis, amikor elcsendesedünk, és halkan énekelni kezdünk, lassan békesség száll a szívünkbe. Megvagyunk mindnyájan. Épségben, egészségben. Apánk is hazajött, hazaszökött, nem ment el nyugatra. Bár mindenünk elveszett, mégis együtt vagyunk! Hány családból hiányzik az apa, a testvér... Ezért hálát kell adnunk!
Halkan elénekeljük a "Krisztus Urunknak áldott születésén- kezdetű éneket. Besötétítjük az ablakot, hogy a hídon őrködő szovjet katonák ne hallják az énekünket, ne tudják, hogy imádkozunk. Félünk, rettegünk az idegen, vad katonáktól, féltjük apánkat az elhurcolástól, anyánkat, fiatal, szép unokatestvérünket a rossz, marcona emberektől...
A hó már december 13-án leesett, de most nem gyönyörködünk a táj szépségében, mert a fehérséget tankok feketítették be, ágyúk, golyószórók olajos nyoma hasítja szét a fehérséget.
Romok mindenfelé: szétlőtt házak, felrobbantott hidak, sártenger mindenhol; az ágyúk kereke okozta. Mindenhol tankok, fegyverek, idegen szó, ellenséges katonák, menekülő magyarok, döglött lovak az út szélén. Csak az Istenbe vetjük reménységünk.
És a kis Jézus nekünk is megszületett...
Bányász Józsefné