Karcsikához nem jönnek látogatók hétvégenként. Azt gondolja, azért, mert ő rosszabb, mint a többiek. De most eljöttek a „fradisok", hozzá is.

Idegen pályán

– Fantasztikus! – kiáltja a Dunaalmási Református Szeretetház egyik lakója, amikor belépnek a ferencvárosi labdarúgók. A gondozottak nagy izgalommal fogadják a játékosokat, ki-ki a maga módján fejezi ki örvendezését. Egyikük a ferencvárosi légiós Marko Ranilovic tetovált karját is megcsapdossa barátsága jeleként, majd azt mondja, „jó a farkasod”.

A Fradi focistái félszegebben mozognak itt, mint az Albert Flórián Stadion zöld gyepén, láthatóan feszélyezi őket az „idegen pálya” atmoszférája. Csendesen szemlélődnek a szobákban, lassan haladnak előre, szinte szorongva. Nem is csoda, mert nemcsak a sérült, torz emberek látványa szívszorító, hanem a némaság, vagy éppen az artikulálatlan hang és a szagok. Százharminc súlyos és halmozottan fogyatékos fiú és férfi él a dunaalmási otthonban, közülük többen ágyhoz, tolókocsihoz kötve egy életen át. A legfiatalabb gondozott nyolcéves, a legidősebb nyolcvanhárom. Mindannyian itt élnek halálukig.

Különleges tálentum

A ház igazgatónőjének vidámsága oldja a feszültséget, ahogyan természetes könnyedséggel kalauzolja a sportolókat, akik a Fradistának lenni felelősség kampány egyik állomásaként látogattak el a református egyház fogyatékosokat gondozó otthonába. Márton Józsefné Lívia arról beszél, hogy számukra az a legnagyobb öröm, ha „fiaikat” mosolyogni látják. Néhány fiú képes akár – focinak nevezett – labdajátékot is játszani vagy gokartozni. – Nem születünk egyenlő eséllyel a világra – mondja az intézményvezető –, éppen ezért az épek felelőssége, hogy segítsék a rászorulókat. Lívia szerint a fradisták látogatása azért is kuriózum, mert olyan fiatalokról van szó, akiknek különleges tálentumot adott az Isten azzal, hogy profi sportolóként nagy karriert futhatnak be.

 Fradi-fa

Bármelyik labdarúgót kérdezem, az első gondolata a hála, hogy egészségesnek született, és teljes életet élhet. Talán belegondolni sem mernek, hogy az itt élő fogyatékosok felét egyáltalán nem látogatja a családja. Nem kellenek. Fogható ez ahhoz az érzéshez, mikor egy komolyabb sérülés után nem hosszabbít szerződést a csapat? A sérült játékosok sem kellenek. Korábbi érdemeik hamar elhalványulnak.

Dragóner Attila szerint nem hasonlítható össze egy harcképtelen labdarúgó kiszolgáltatottsága azzal, amit Dunaalmáson tapasztaltak. A focista elmondta azt is, hogy óriási hősként tiszteli a gondozókat, akik odaadóan törődnek a fogyatékosokkal. Kimegyünk az udvarra. Nyilasi és Ranilovic szorgalmasan lapogatják a földet a közösen ültetett eperfánál, Dragóner pedig fáradhatatlanul öntözi a vizet a piros kannából.  Szerintem Fradi-fa lesz a neve és a tavaszi futballnyitánykor friss, zöld hajtásokat hoz majd. Vajon mekkorára nő, mire újra bajnokságot ünnepelhetnek az Üllői úton?

Új futballszabályok

A zöld-fehér csapat – Lipcsei Péter, Dragóner Attila, Marko Ranilovic, Nyilasi Bálint és Pölöskey Péter – a pályára vonul. Ellenfelük mintha nagyobb létszámban lenne, de senki nem akad fenn az élet írta, különös játékszabályokon. Bölcsföldi sérült, a pálya széléről nézi a társakat és mosolyogva veszi tudomásul, hogy a hazaiak kapuját két hálóőr is védi.

A huszonhat éves Karcsika hamar összebarátkozik Lipcsei Péterrel a kapuban. Újra bebizonyosodik, hogy a futball a világ legcsodálatosabb játéka. Itt nem számít a kor, rang, származás, beosztás, poszt; a gólok után boldogan borulnak egymás nyakába a csapattagok. Utoljára – hogy ferencvárosi hasonlatot hozzak – akkor láttam ilyen felszabadult gólörömöt, amikor idén áprilisban Marek Heinz találatával nyolc év után legyőzte az FTC az ősi rivális Újpestet az Üllői úton. A Dunaalmás-Ferencváros rangadó 4–4-es, igazságos döntetlennel végződik. Az eredményt Karcsika gyorsan elraktározza, hiszen tízig ő is tud számolni.

 A név felelősséggel jár

A látogatást és a meccset Plicher Zoltán vállalkozó, a Stúdió 68 Kft. ügyvezetője szervezte, aki nyolcéves kora óta szurkol a Fradinak. A dunaalmási otthont évek óta támogatja, de erről szerényen hallgat, a részleteket az intézményvezetőtől tudom meg. Kiderül az is, hogy az üzletember a Pasaréti Református Gyülekezetbe jár. Plicher Zoltán arról beszél, hogy a fradisták felelősséggel tartoznak a névért, és újra tartalmat szeretnének adni a Ferencváros szlogenjének, az erkölcs, erő, egyetértésnek. A Fradi körüli zűrzavarokról csak annyit mond: mindennél többet elárul, hogy Prukner László vezetőedző már a negyedik menedzsmenttel dolgozik, van tehát mit köszörülni a zöld-fehér klub hírnevén esett csorbán.

Igazi ajándékok

A foci és a közös gokartozás után előkerülnek az ajándékok, a fradisták ugyanis nem jöttek üres kézzel. Labdák, pólók, képek sorjáznak elő a dobozokból. A házigazdák sem szeretnének adósok maradni. Táncbemutatóval készültek, amit előadnak a színpadon. Az utolsó szám a Kormorán dala: „ki szívét osztja szét, ő lesz a remény” énekelik a fiúk. Meghatottságomon szégyenkezve törölgetem a szemeimet. Igyekszem úgy tenni, mint akinek bepiszkolódott a szemüvege, de nem bírok a minduntalan előbuggyanó könnycseppekkel. Aztán megnyugszom, mert látom, hogy a kemény ütközetekhez szokott sportemberek is csak nyelik a könnyeiket. Lipcsei Péter azt mondja, ezen a látogatáson sok minden átértékelődött benne, és olyan emlékkel távozik, ami nem múlik el.

Közben Karcsika büszkén feszít az ajándékba kapott, dedikált pólóban. Azt mondja, egy szép szekrényben lesz a helye, de modorosan hozzáteszi: majd viseli is. Reménység szerint. A ferencvárosiak búcsút intenek. Igaza lehet Plicher Zoltánnak, aki azt mondta, a játékosok nem úgy távoznak, ahogyan idejöttek. Valami végérvényesen megváltozott.

Fekete Zsuzsa