Ahol a ti kincsetek

Überfüllt, avagy megtelt! Sokszor ütköztünk ebbe a feliratba a németországi Kirchentagon, ahol naponta 120 ezer látogató fordult meg. Lyukas magyar zászló, kereteket feszegető püspök, szívet formáló kezek, ezernyi nem hívő érdeklődő az istentiszteleteken. Útinapló a drezdai protestáns egyházi napokról.

 

2011. június 1., szerda, 7:50

Nem sokkal azután, hogy elhagytuk Budapestet, kezembe vettem a vaskos programfüzetet. Több száz program – három nap. „Ahol a ti kincsetek, ott lesz a szívetek is.” Ez az idei Kirchentag vezérigéje. Kíváncsi vagyok, mit értek meg belőle. Irány Drezda!

 

2011. június 1., szerda, 23:30

Késő délután az Altmarkton egy ismerős hang hirdeti az igét német nyelven. A tér tele van emberekkel. Fabiny Tamás evangélikus püspök a kivetítőn. Arról beszél, hány meg hány értéknek hitt eszme inflálódott az utóbbi évtizedekben, de Jézus Krisztus az igazi kincs, akit meg kell őriznünk. Felidézi egy kis magyar falu templomának utolsó vacsorát ábrázoló oltárképét: a festményről eltűntek a tanítványok, lekopott a terített asztal, egyetlen alak maradt meg középen: Jézus. Elveti az antiszemitizmust, a romaellenességet, a homoszexuálisok iránti gyűlöletet. Az emberek beletapsolnak az igehirdetésbe.
Később, a színpad mögött a püspök elmondta nekem, hogy szerette volna a kereteket feszegetni. Úgy fogalmazott, nem szabad megelégednünk a sekrestyekeresztyénséggel. Bár a mennyben van polgárjogunk, szerinte a földön is helyt kell állnunk, ezért hozzá kell szólnunk az aktuális társadalmi kérdésekhez nekünk, keresztyéneknek. Szerinte a magyarok ebben tanulhatnak a németektől, a németek pedig a magyar protestánsok Krisztus-központúságáról vehetnek példát. A közösen elmondott ima után több ezer kéz emelkedett a magasba, és kapcsolódott egymáshoz, közrefogva egy-egy levegőből formált szívet. Kezdetét vette a 33. Kirchentag.

 

2011. június 2., csütörtök, 8:45

Ahogy tegnap leszállt az este, a folyó tükre pici, fényes pontok tengerévé változott át. A régi épületek tövében, a hídon, a köves folyóparton mindenütt álltak emberek, gyertyával a kezükben. Ahogy énekeltünk a macskaköves utcákon, úgy éreztem magam, mintha a reformáció korába csöppentünk volna. Beleborzongtam: mennyien lehetünk majd a Mennyben – sok-sok nyelvből és népcsoportból, minden korosztályból. Élvezem, hogy közös nyelven énekel, imádkozik a sok ezres tömeg.

Igazi zarándokként érkeztek ide az emberek, sokan Németország más tájairól, de szemmel láthatóan más földrészekről is. Eljöttek, hogy felkutassák a kincseiket. A színes emberkavalkád más és más helyszínek felé veszi az irányt. Egyszerre több istentisztelet, koncert, színielőadás, pódiumbeszélgetés és ki tudja, mi minden zajlik még a külvárosban is.

Minden precízen szervezett, a németek pontosan kezdenek, és betartják a biztonsági szabályokat. A fiatal önkéntesek harsányan, vidáman osztogatják a szórólapokat, irányítanak el egyik helyszínről a másikra. A Kirchentagon a kisgyerekektől a nagyszülőkig mindenki jól érezheti magát.

 

2011. június 2., péntek, 0:30

Kezdek belejönni a térképhasználatba. Délelőtt elmentem a magyar–német pódiumbeszélgetésre. A két ország rendszerváltásáról és az azóta eltelt időszakról volt szó. Balog Zoltán államtitkár egy lyukas zászlót hozott magával, számára ez jelképezi a szabadságot. Elmondta, ha ma tüntetne valamiért, akkor a kisebbségek szabad együttéléséért menne ki az utcára.

A közönség asztaltársaságaiban is izgalmas beszélgetések alakultak ki a szabadságról. Később a nemzetközi központban megismerkedtem egy német–orosz lánnyal, Katjával. Magyar szavakkal köszöntött, és kérte, hogy tanítsak neki újabb kifejezéseket. Odáig van Budapestért.

 

2011. június 3., péntek, 23:15

Ma már tudtam aludni, hozzászoktam a kemény padlóhoz. Egy iskolában szálltunk meg. A villamoson egyre több zöld sálas utast látni – mind a Kirchentagra jöttek. Igaz, az idei nem ökumenikus Kirchentag, mégis vannak itt más felekezetűek is. Az afrikaiak és az indiaiak egy része népviseletet öltött. Ma nem maradtam a belvárosban, kíváncsi voltam a lehetőségek piacára. A Kirchentagon minden évben rendeznek expót, ahol bemutatkoznak az egyes missziós területek, iskolák, kiadók. Beszélgettem itt egy egyiptomi, kopt ortodox művésszel, aki azt kérte, internetre ne kerüljön fel a vele készített interjú, mert a lakóhelyén üldözik a keresztyéneket.

A sok inger után megnyugvásra vágytam, ezért elmentem a német–magyar istentiszteletre, amelyet egy pincében tartottak. Megható volt a két nemzet tagjainak kölcsönös szeretete. Úgy éreztem magam, mintha a keresztyénség első éveiben járnánk, és egy katakombában gyűltünk volna össze.

2011. június 4., szombat, 23:30

Egy adaptert tartott a kezében Fabiny Tamás, amikor az egyházát kellett bemutatnia. Mozgatható, pici, de fontos eszköz, önmagában azonban semmit sem ér, mondta. Mikor délután a kongresszusi központhoz érkeztem, a magas lépcsősor teli volt emberekkel, a nagy előadóterem bejáratainál már jóval az előadás megkezdése előtt feltartották a cserkészek az ÜBERFÜLLT, azaz MEGTELT táblát. Margot Kässmann, a rendkívül népszerű, egykori püspök szexualitásról szóló előadását még az udvaron is összepréselődve hallgatták az emberek a hangszórókból.

A Kirchentag minden programját áthatotta a népek közötti egység, egyenrangúság és a más vallásúak iránti tolerancia eszméje. Az esti nemzetközi istentiszteleten az igét több nyelven is felolvasták, a szláv nyelvek és a német mellett magyarul is.

 

2011. június 5., vasárnap, 15:00

Tegnap este nem kerestem programot, csak barangoltam a városban. Messziről jövő énekszót hallottam. Az anyanyelvemre emlékeztetett. A híd és a Kirchentag idejére felállított, hatalmas kereszt alatt egy körben magyar fiatalok énekeltek. Ekkor ébredtem rá, milyen szép és természetes, ahogy a kultúra meghatározza a keresztyénséget, miközben nem nő fölébe: Nigériától Indonéziáig, Indiától Írországig ugyanaz a Krisztus a legfőbb kincse a ma élő keresztyéneknek. A vasárnap délelőtti, záró istentiszteleten százhúszezres gyülekezettel ünnepeltem az Elba partján. Az igehirdetés arról szólt, Isten országa közöttünk van. Cserkészek osztottak úrvacsorát, a folyón pedig evezősök húztak el: Hamburgba indultak, a 2013-as Kirchentag helyszínére. Könnyezve integettem nekik. A szívem ÜBERFÜLLT.

Jakus Ágnes

 

 

 

 

 

Képek: Füle Tamás

  Kapcsolódó képtárak:

Kirchentag 2011 

Június első napjaiban Drezdában és környékén négy nap szünetet kaptak az iskolások, az osztálytermek pedig átalakultak a 100 ezer Kirchentagra látogató résztvevő negyven százalékának otthonává. 
33. alkalommal rendezték meg Németországban a Protestáns Egyházi Napokat (Kirchentag)

66 fotó található ebben a galériában

 

 

Új típusú kapcsolat

Mi az igazi szabadság, és mit lehet kezdeni vele? 
A rendszerváltás után több mint 20 évvel mi korlátoz minket Magyarországon? 
Szabadság és trendi vajon ellentétek?

Balog Zoltán államtitkárral, református lelkésszel kerestük a válaszokat a drezdai Kirchentagon, azaz a protestáns egyházi napokon. 
Új típusú kapcsolatnak kellene létrejönnie a polgár és az állam között – véli a politikus. 
Ha kívül nincs szabadság, a korlátok ellenében gyakran még inkább felébred az emberben a belső hajtóerő.

 

 Volt valami, ami a rendszerváltás után, a szabadság beköszöntével hagyott alább?

Az ellenálló erő a szabadság megnyilvánulása lehet. 
Köztünk, keresztyének között talán többen voltak belsőleg szabadok a diktatúrában, mint most. A szabadság kultúra, identitás és hit kérdése. Ha valaki tudja, hogy ő ki, mit akar, miért van a világon, akkor autonóm ember. Pál apostol úgy mondja, hogy minden a tiétek, de csak egy feltétellel, ha ti a Krisztuséi vagytok. Ha az embernek le van kötve az egzisztenciája Krisztusnál, akkor onnantól kezdve mindennel szembenézhet, és mondhatja, hogy más engem nem tud függővé tenni, hiszen én Krisztustól függök. Ez olyan törvény, ami igaz közéleti dimenziókban is.

 

Magyarországon és Németországban egyaránt sokan nem számítottak a rendszerváltásra, legalábbis nem tudták elképzelni, hogyan valósulhatna meg. Fel lehet készülni a szabadságra?

Nem, és talán nem is kell, azt keresztyénként ajándékba kell elfogadni. Politikailag valamennyire fel lehet készülni arra, hogy az embernek lehetősége lesz alakítani a dolgokat. Akkor tudjuk viszont elkezdeni kibontakoztatni a képességeinket, ha a belső szabadságot megtapasztaljuk.

 

És nem biztos, hogy azonnal sikerül élni vele, sokat botladozhatunk utána.

Így van. Luther mondja, hogy a keresztyénnek minden nap meg kell térnie. Én ezt úgy fordítanám le, hogy minden nap meg kell küzdenie a szabadságért. A szabadságnak nem csak a diktatúra az ellensége, hanem az álszabadság is. Azt, ha valaki ma abban éli meg a szabadságát, hogy tizenhatféle jégkrém közül választhat, lehet igazi szabadságnak tekinteni? Mit nem vesz észre? Azt, hogy jégkrémet venni kell – az meg a szolgaság –, mert különben nem vagyok trendi, nem tartozom az elithez. A belső autonómiáért újra és újra meg kell küzdeni. A világ trendjeivel szemben pedig a Krisztussal való kapcsolat tehet nonkonformmá.

 

Az viszont nem tekinthető csupán a rendszerváltás utáni botladozásnak, hogy ma Magyarországon 1,2 millióan élnek mélyszegénységben. Nem láttuk előre, hogy mit kellene elkerülni, és mit lehetne szorgalmazni?

Nem vagyok annyira beképzelt, hogy erre rövid, pontos választ tudjak adni, inkább csak kiemelni lehet néhány dolgot. A szocialista nagyipar összeomlására nem tudtunk megfelelően reagálni. Akartunk, de nem tudtunk, vagy talán nem is akartunk. A piac kezdett eluralkodni. Magyarországon, egy tízmilliós országban egy év alatt másfélmillió munkahely szűnt meg, és nem is keletkezett helyette ennyi sosem. Ez leginkább a képzetleneket, a cigányokat érintette: a rendszerváltás előtt 85 százalékuk dolgozott, ma 15 százalékuk dolgozik. Lett volna, amire jobb választ adhattunk volna, és voltak kényszereink, amelyek elől nem tudtunk kitérni. Bár nem vagyok a tagja egyetlen politikai pártnak sem, mégis úgy gondolom, azzal, hogy – különösen 2002-ben – visszaválasztottuk a régi, kommunista elit képviselőit, nyolc évre arra ítéltük magunkat, hogy a legtöbb dologban hátrafelé mentünk, és nem előre. Biztos volt ott is fejlődés, én is tudnék egy-két konkrétumot mondani, de az ország alapvetően megállt a demokratizálódásban, megállt az életszínvonalnak az emelkedése és a politikai kultúra fejlődése is. Gondoljunk csak arra, hogy 2006-ban, tizenhat évvel a rendszerváltás után még mindig föl lehetett használni egy demokratikus rendőrséget arra, hogy a saját népükre lövöldözzenek. Ez olyan trauma, ami nemcsak azokat érte, akik ott voltak az utcán, hanem minden embert, aki hitt a demokráciában. A kolontári katasztrófa pedig arról szól, hogy politikai alapon, fillérekért privatizáltak, és nem végezték el ott az emberek a munkájukat.

 

Mondja el a pozitív példákat is az előző kormány idejéből!

Az előző kormányban felállt egy szakmai csapat, akik azon gondolkodtak, hogy hogyan is lehetne integrálni a romákat. A megvalósítása viszont nem nagyon sikerült, mert ellopták a rá való pénzt.

 

Miért hangsúlyos ma a cigánykérdés? Az utóbbi évek összetűzései miatt, az egész ország szociális helyzete miatt...

A felsoroltak valóban a jéghegy csúcsa, és van bennük manipuláció is. Ma valóban az egyik legnagyobb kérdés a romakérdés. Egyáltalán, a mélyszegénység kérdése. Magyarországon hárommillió ember – ha szorosan vesszük, 1 millió 200 ezer ember – képtelen az életéről és a jövőjéről emberi keretek között gondolkodni, mert olyan szinten szorítja őt a megélhetés gondja. Ezen belül a romák vannak legalul. Nagyon fontos tudni viszont, hogy nemcsak ők, hanem mások is élnek Magyarországon mélyszegénységben.

 

Milyen arányban?

Hétszázezer roma él Magyarországon, közülük négyszázötvenezren mélyszegénységben. Ott is van egy középosztály. A mélyszegénységben élők közül minden harmadik roma, a kétharmada pedig nem roma, magyar ember. Ez az 1 millió 200 ezer ember a lakosság 12 százalékát teszi ki.
Térjünk vissza arra, hogy az új kormány elég csúfos időszakot váltott, amit szintén nevezhetünk egyfajta rendszerváltásnak.

 

Mit gondol, melyek azok a buktatók, amelyekre most is nagyon oda kellene figyelniük? Lehet-e tanulni az előző rendszerváltásból, vagy ez túl távoli párhuzam?

Lehet. Az egyik legsötétebb foltja a rendszerváltozásnak a privatizáció, az állami vagyon elherdálása. Ez akasztotta meg Magyarországot először a fejlődésben. Nem volt igazán tőkeerős polgárság, amely egy autonóm világban működve autonómiát élt volna meg a politikai életben is. Ez nagyon súlyos teher, amelyet viszünk magunkkal. Ebből megtanulhatjuk, hogy az állam szerepvállalását, ellenőrzését erősíteni kell. A rendszerváltáskor az volt az általános nézet, hogy az állam legyen minél gyengébb, mert az állam ellenség. Mindig mást akar, mint a polgárok, és szabadság akkor van, ha az állam gyenge és kicsi. Most rájöttünk, hogy ha gyenge és kicsi az állam, akkor anarchia van, lopás, visszaélés, korrupció. Úgy kell erősíteni az államot, hogy ezzel ne csökkentsük a polgárok szabadságát, ugyanakkor pedig egyenlítsük ki az esélyeket az emberek között. Vannak, akik ugyanis nem tudnak megküzdeni a saját jövőjükért, mert olyan körülmények közé születtek. Miközben erősítjük az államot, aközben pedig nem szabad lemondani a polgárok együttműködéséről. Nagy feladvány, hogy mindazokat a – jó – célokat, amelyekre szerveződtünk, az emberek többsége valóban a saját céljaiként élje meg, és akarjon, tudjon részt venni a megvalósításukban. Ne érezze azt, hogy majd az állam intézi, nem a mi dolgunk, hanem a sajátjának érezze. A polgár és az állam között új típusú kapcsolatnak kellene létrejönni. Az ellenálló lelkületre szükség van a diktatúrában, de a demokráciában ennek át kell alakulnia kritikus együttműködéssé. Bírálom az államot, gyanakszom rá, ellenőrzöm, számon kérem, ugyanakkor a jó célokban meg együttműködök vele. Ha így nem sikerül bevonni a polgárokat Magyarországon, akkor el fogjuk veszíteni a bizalmukat, mert úgy fogják érezni, hogy minden a fejük felett történik. Még ha jó dolog, akkor is. Sokkal jobb egy kevésbé jó dolgot csinálni együtt, mint egy nagyon jó dolgot úgy, hogy senki nem veszi észre, hogy az jó.

 

Amit most felvázolt, a nyugati demokráciákban már sokkal inkább működik, mint nálunk. Mi nem vagyunk túl sebzettek még ehhez?

Van, aki igen, van, aki nem. Fontos, hogy az országnak az erkölcsi elitje érezze, hogy szövetségesünk, nem pedig azok, akik csak a saját érdekeiket követik, csak a saját javukra dolgoznak. Ha hitelesen szólítjuk meg ezeket az embereket, akkor lesz, aki válaszol rá. Ha a megszólítás viszont csak ügyes fogás, akkor elhagyatottnak fogják érezni magukat az emberek. Lényeges, hogy miközben küzdünk a bajjal, ne hagyjanak bennünket egyedül azok, akik megválasztottak minket – mondom a kormány oldaláról –, és fordítva: miközben ebben a szegény országban rengetegen küzdenek a bajjal tisztességesen, aközben a kormány ne hagyja őket egyedül. Ez a fajta találkozás a jövőnek a kulcsa.

Jakus Ágnes 
Kép: Füle Tamás

 

Mit tett, mióta itt van?

A Szentlélek kitöltetése óta az egész Földön munkálkodik. Hatására ma is emberi életek változnak meg kultúrától, bőrszíntől, életkortól függetlenül. A drezdai Kirchentagon járva négy nemzet keresztyéneit kérdeztük meg arról, mit gondolnak a Szentlélekről.

Felix Nwachukwu, Nigéria
A Biblia azt mondja, hogy senki sem hívhatja Jézust Úrnak, csak a Szentlélek által. Ő ragadott meg engem is. Az Istennel való első találkozásom után volt egy második megtapasztalásom: a Szentlélek úgy betöltött, ahogy az az Apostolok cselekedeteiben olvasható a tanítványokról. Erőt kaptam a szolgálatra, a szabadságra. A megtérésem előtt cigarettáztam, alkoholizáltam, nem voltak irányok az életemben. A házamban állandóan marihuánás cigaretta szaga terjengett, fiatal fiúk jöttek hozzám, és ott szívták a füvet. Én is beszívtam, aludtam valamennyit, azután elmentem egy éjszakai bárba. Heroint árultam, szívtam is, ez volt az életem. Egy nap az egyik barátom eljött hozzám, és elhívott egy kis gyülekezetbe. Ott hirtelen megláttam, milyen kaotikus az életem. Katolikusként neveltek fel, de ekkor úgy hallottam meg az igét, ahogy azelőtt soha, és befogadtam Krisztust. Aznap este nem mentem bárba, mint azelőtt. Korábban huszonkét évig minden reggel kontrollálatlanul tüsszögtem, amíg el nem szívtam egy cigarettát. Másnap reggel a tüsszentések elmaradtak. Ahogy elkezdtem olvasni az igét, a Szentlélek elkezdte megváltoztatni és átformálni az életem. Sok fiatalt láthattam én is megtérni, akiket Isten az utamba vezetett, és bizonyságot tehettem nekik. Láthatom, ahogy közel kerülnek Istenhez olyanok, akik életében nem volt remény, cél, útirány, és teljessé lesz az életük. Nagyon hálás vagyok a Szentlélekért. Sokan szenvednek a keresztyénségben, miközben Istennel próbálnak járni. Ez azért van, mert nincs bensőséges kapcsolatuk a Szentlélekkel. Az Istennel való folyamatos kapcsolat és kommunikáció teszi az életet egyre izgalmasabbá, beteljesedővé, fejlődővé, ez ad célt, és a Szentlélek tesz képessé arra is, hogy tudj szolgálni. A Szentlélek nem csak egy tapasztalat, hanem Isten egyik személye, aki az új teremtés mögött van. 

 

Patkós Adél, Magyarország

A Szentlélek leginkább személy, vigasztaló, pártfogoló. Nem szoktam különválasztani a Szentlelket Isten többi személyétől. Istennek nevezem a Szentháromságot, és ebben nemcsak az Atyára gondolok, hanem az egészre. Mikor Isten meghallgatta az imáimat, a Szentlélek munkáját tapasztaltam meg mindig. Eszembe jut egy tavaly nyári élményem, amikor az otthoni gyerekeinkkel táborozni voltunk. Akkor elég messzire, Jósvafőre mentünk. Az ilyen helyekre szokták mondani, hogy az isten háta mögött van, mégis úgy éreztem, hogy ott Isten közelébe kerültünk. Ez meghatározó élmény Isten jelenlétéről számomra. A Szentléleknek abban is nagy munkája van, hogy a teológiára kerültem. Már elkezdtem az ELTE-t, amikor azt kérdezték tőlem, ha már úgyis gyerekmunkát végzel, miért nem jelentkezel a teológiára. Istennek köszönhetem, hogy eljutottam odáig, hogy most már végzős vagyok. Egyedül biztosan nem ment volna.

 

Beatrice Preiser, Németország

A Szentlélek mindig velem van, amikor rosszul érzem magam. Már többször is veszítettem el hozzám közelebb álló embereket. Akkoriban még egyáltalán nem voltam keresztyén. Ezek után kezdtem el imádkozni, és éreztem, hogy az imádság jót tesz nekem. Aztán megismertem a férjem, aki evangélikus lelkész. Rajta keresztül még közelebb kerültem az egyházhoz. Mikor a közösségben imádkozunk, énekelünk, akkor azt érzem, hogy egy nagy családhoz tartozom. Sok testvérem van, és vannak, akik talán éppen olyan állapotban vannak, mint én. Közöttük érezhetem, hogy nem vagyok egyedül, és gondoskodás vesz körül.

 

 

Mervyn McCouagh, Írország

Korábban azt hittem, hogy a Szentlélek csupán Istennek az ereje, most kezdem megtanulni, hogy Ő, az Atya és Krisztus ugyanazok. A Szentlélek és az Atya is meghalt Krisztussal… Ez összezavar engem. Az, hogy a Szentlélek jelen van az életedben, több annál, hogy Isten ereje van az életedben. Azt jelenti, hogy hordozod a keresztet Krisztussal, és követed az Atya akaratát. Az Ő országát építed, akárki vagy. Nagy felelősség, de egyúttal könnyű is, mert a Szentlélek ad erőt ahhoz, hogy megtehesd. A Szentlélek elkülöníthetetlen Istentől. Személyes, szerető, meghallgat, ad és befogad. A Szentlélek Isten teremtett újjá. Kapcsolódunk hozzá, kommunikálunk vele. Ugyanakkor, Ő nem egy személy. Mi látjuk a személyt benne, de mi vagyunk a kisebbek. A Szentlélek sokkal nagyobb, mint ahogy valaha is el tudnánk képzelni. Hiszek abban, hogy a lelki ajándékok valóságosak. A legfontosabbaknak mégis a Lélek gyümölcseit – a szeretetet, az örömöt, a türelmet és a többit – tartom. Ezek annak a jelei, hogy Isten növekszik bennünk. Korábban úgy gondoltam, hogy vannak bizonyos időszakok, amikor a Szentlélek különlegesen van jelen, például a dicsőítésben vagy az ilyen konferenciákon. Mintha a fény világosabb lenne, minden színesebb lenne, a közösség melegséggel, meghittséggel tölt el. Ez most is így van, mégis megváltozott a véleményem. Évekig misszionáriusként dolgoztam, és ez alatt az idő alatt tapasztaltam meg, hogy a Szentlélek mindig ott van. Rájöttem, hogy ahogy levegőt veszünk, olyan természetesen van jelen Isten. Ha gyakrabban vagy nyitott Istenre, akkor gyakrabban érezheted a Szentlélek különös jelenlétét. A dicsőítés közben nyitottabbá válunk Isten megtapasztalására. Isten azonban sosem távozik el, egy töredékmásodpercre sem. Minden pillanatban ott van, még egy csúnya, februári, csapadékos reggelen is, mikor semmi kedved dolgozni menni.

Jakus Ágnes