Áprily Lajos
A csavargó a halálra gondol


Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
"Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen..."

Uram, te ezt így nem akarhatod.

Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?

Ha menni kell,
vállamról rongyruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod,
igéd szerint: egészen meztelen.

Bajor László
Az én nárdus-életem


Szűkösen éltem és nagyon szegényen.
Féltve őriztem
fehér alabástrom edényem.
Töretlen volt,
színültig drága nárdussal tele.
Mekkora kincs!
Sok színes álmot álmodtam vele.
Terveket szőttem,
Világlott egyre előttem,
vígan villantva a fényen
fehér alabástrom edényem.

Akkor a hajlékomba egyszer
betért megfáradva a Mester,
Tudta, hogy hova készül,
Tudtam, hogy hova készül.
Jeruzsálem távoli ormán
valami titkos vész ül.
Bűnnel, nyomorral bajjal,
indul a döntő harcra.
... Árnyak lopództak fehér homlokára.
Fájt a tanítványok közömbös arca.
Nem értik? Nem érzik?
Egyedül én érzem? Én értem?
Megy megváltani engem ...
Talán... meghalni értem.

Ott ül fáradtan a Mester.
Sietve kamrámba osontam
s visszatértem a drága kenettel.
Fehér alabástrom edényem,
melyet őriztem rejtve, szegényen,
összetörtem, s a drága kenet
illatosan, ragyogva
szelíd fejére permetezett.
“Te meghalsz értem!” - árasztotta szét
a lágy illatbeszéd.
“Én neked adom az életemet
és a szívem minden szeretetét.”

“Tékozlás!” - zúgtak fel körben.
Megbiztatott
Krisztus szeméből egy meleg sugár,
Tudtam, hogy semmiért se kár:
a kenetér’ se kár,
Érte kiontott életér’ se kár:
S áldom a percet, melyben
alabástrom edényem összetörtem.

Én abban élek,
abban a boldog csodamozdulatban,
a Golgotára készülő Királynak
mellyel a nárdusomat odaadtam.

Túrmezei Erzsébet:
"IMÁDKOZZUNK, TESTVÉREK!"

Afrikából Európa felé
útban a gép.
Luanda fölött viharba kerül.
Villámok cikáznak szüntelenül,
és egyre mennydörög.
Új és új leszállási kísérlet.
Egyik sem sikerül.
S a gép többször nagyot zuhan.
"Nyugalom! Nincsen ok az aggodalomra!"
- hullnak a rémült szívekre
bizonytalan, erőtlen biztatások.
Bekapcsolják a harsány beat-zenét,
felszolgálják a legerősebb
italokat. És a légikisasszony
szétosztja a tenger felett
a mentőöveket.
Percről-percre nő a félelem.

Lelkészházaspár ül a gépen,
s az asszony odasúgja hirtelen:
"Most már nincsen több mondanivalójuk.
Nekünk sincs?"
A férfi feláll csendesen:
"Imádkozzunk, testvérek!"

"Köszönöm!" - nyújtja kezét a pilóta,
amikor Las Palmasban földet érnek.

+ + +

Sokszor úgy éreztem,
rajta vagyunk mi mind,
minden világrész minden embere,
ezen a veszedelembe,
viharba került gépen.
Egész világunk rajta van.
Kiszállni nem lehet,
s talán leszállni sem.

"Nyugalom! Nyugalom!"
Kábító italok és zsongító zene...
De a szíveken félelem-bilincs.
És valamit mondani kellene...
Bent egy titkos hang kérdez csendesen:
"Most már nincsen több mondanivalójuk.
Nekünk sincs?
Nekünk sincs?
Nekünk sincs?!"

Most, amikor
a pillanatok öröklétet érnek,
van-e aki feláll,
és elkiáltja
a viharokkal küzdő világ-gépen:
"Imádkozzunk, Testvérek!"?

(1971.)

Túrmezei Erzsébet:
TOVÁBB IMÁDKOZUNK

Távol gyülekezet imádkozik.
Csillagos afrikai égbolt
borul egyszerű templomukra.
Énekük, imádságuk áthatol
a sötétségen, az éjszaka csendjén.
Át pásztoruk kis hajlékáig,
ahol a halállal vívódik
órák óta a drága segítőtárs,
a kedves feleség.

Messze a kórház és messze az orvos.
De a gyülekezet imádkozik.
- Milyen erő a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk! -
Néha benéz egy fehérhajú, tisztes
presbiter a betegszobába.
Látja, hogy a válság egyre tart,
és csak annyit mond csendesen:
"Akkor - tovább imádkozunk!"

Ez ismétlődik óráról órára.
Küzd a halállal a beteg.
Küzd az imádkozó gyülekezet.
S az első hajnali sugárral
megérkezik a felelet:
a láz alábbszáll hirtelen.
Megérkezik az igen és az ámen,
az élet és a győzelem.

Ilyen erő a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk!
S bár a felelet néha késni látszik,
és mi lankadunk és roskadozunk,
mondjuk ki mégis csüggedetlen hittel,
mondjuk mi is távol testvéreinkkel:
"Akkor - tovább imádkozunk!"

Uram, tégy engem békéd eszközévé.
Hadd vigyem a szeretetet,
ahol a gyűlölet uralkodik,
a megbocsátást oda,
ahol a vétek él.
Hogy egyességre hozzam azokat,
akik széthúzásban élnek,
s az igazságot vigyem oda,
ahol a tévely az úr.
Hadd vigyem a hitet,
hogy szétoszlassam a sötétséget,
s az örömöt vigyem oda,
ahol szenvedés az élet.

Békességért /Assisi Ferenc

Fr. A. Koethe
Ford.: Túrmezei Erzsébet


KÖSZÖNÖM A TÖBBESSZÁMOT


Hozzátartozik az életemhez
természetesen, észrevétlen,
mint a levegő, ha belehelem.
Hányszor mondtam el, számát sem tudom.
De még nem köszöntem meg Neked,
hogy így tanítottál rá Mesterem,
mérhetetlen kincset hagyva ránk:
„Ti így imádkozzatok: MI ATYÁNK!”

Köszönöm, Uram, ezt a többesszámot!
Köszönöm, hogy önző szívem kitárod.
Mindennap milliók kenyerét kérem,
és az enyémet millió testvérem;
A bocsánatot, a szabadítást,
oltalmat millióknak kérhetem,
s milliók kérik mindennap nekem.

Soha nem lehetek elhagyott, árva,
nem maradhatok önmagamba zárva,
hiszen az imádságok imádsága
milliókat ölel össze velem.
Tágul a tér, tágul a végtelen,
és szűk szívembe fér egész világod.
Köszönöm neked
ezt a csodatevő többesszámot,
megváltó Istenem!

ismeretlen szerző


BETŰK



Sokféle betű van - van kisebb és nagyobb,

Rövidebb és hosszabb; van mely disztől ragyog;

Van egész egyszerű, álló, vagy dőlt alak;

Van aztán olyan is, mely vékony, más vastag.

Ki-ki maga helyén, a maga sorjába‘

Alkotják e könyvet szép harmóniába.

Hogy elmélkedém e sok betű felett,

Egy példázat jelzé, illeté lelkemet.

Hogy az Isten népe is egy élő Biblia,

Minden egyes hívő egy-egy betű abba‘.

Ez eleven könyvnek te is betűje vagy;

Minőséged szerint lehetsz kicsiny, vagy nagy.

A jó égi Mester jelölt néked helyet.

Ne tekints más felé, üdvöd csak itt leled.

Úgy lehet, csak egy kis közönséges ‘i‘ vagy,

Ámde hivatásod igen fontos és nagy,

Ha előtted „h” áll és „v” követ téged:

‘Hív‘-nek olvastatol, jelentve hűséget.

Ámde ha kicsúszol társaid köréből,

Szereped kiesik jelentőségéből...

Avagy talán „g” vagy, e szóban, hogy „igaz”,

De nem tűröd meg a „i”-t, ne előzzön meg az,

Ellenben, látod, „gaz” szó jön ki vele...

Ne légy türelmetlen, vesd el önhittséged;

Ne tartsd magad nagyra, a kis pontot se nézd le;

Inkább szállj magadba, és helyeddel érd be.

Mert a kis pont is van ám olyan fontos,

Mint a felkiáltójel, az „hárihorgos”!

Ő jelöli azt meg, hol a mondat vége,

Aztán sok betűnek szintén ő az éke.

Azért én azt mondom, legyen köztünk béke,

Becsüljük meg egymást, éljünk egyetértve,

Hogy ki minket olvas, újúljon szívébe‘,

Elhagyva a gonoszt, Jézushoz megtérjen...

Ez a hivatásunk, ezért adjunk kezet.

Kívánom, hogy az Úr áldjon meg titeket!

A legfőbb művészet, tudod mi?

Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett.
Csendben hordozni a keresztet.
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segíteni tudtál régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra már most nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
Így járni csendesen, vidáman
Istentől rád rakott igádban.

Mi adhat ilyen békét nékünk?
Ha abban a szent hitben élünk,
hogy a teher, mit vinnünk kell,
örök hazánkba készít el.
Ez csak a végső simítás
a régi szíven, semmi más.
Eloldja kötelékeinket,
ha e világ fogva tart minket.

Teljesen ezt a művészetet
megtanulni nehezen lehet.
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy a szívünk csendes legyen,
és készek legyünk beismerni:
Önmagamban nem vagyok semmi!

S akkor lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a legszebb munkát tartogatja:
Ha kezed gyenge más munkára,
összekulcsolhatod imára.
Áldást kérhetsz szeretteidre,
körülötted nagyra, kicsinyre.
S ha ezt a munkát is elvégezed,
és az utolsó óra közeleg,
hangját hallod égi hívásnak:
Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!


(Németből Túrmezei Erzsébet átdolgozásában)

Cilla köszi, a Betűket is!

Szívesen!

Túrmezei Erzsébet:
Ha nem teszek semmit sem

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Cilla, ez a vers is nagyon jó, köszi, hogy beírtad!

Nagyon szívesen Boglárka!
Üdv nagyon sok szeretettel cilla

Erika korábbi unszolására előkerestem gyüjteményemet. Talán már mondtam: kétféle ember van. Aki írt verset, s aki még nem írt verset. Láthatóan, én az előbbi kategóriába tartozom. Persze, van annyi önkritikám; "műveim" nem mérhetőek József Attilához, sőt Iééyés Gyulához vagy Határ Győzőhöz sem. Kevéssel múlja felül a fűzfapoézist. De mégis én voltam, vagyok, aki elkövette.


A prédikátor


Lejött az emelvényről - s mert
nem lehetett az élet sója;
unottan, rossz kedvvel várja,
hogy mikor lesz kész a koporsója.

Bármilyen nehéz is, hozzá kell
szoknia, hogy más ez a régió,
mint amit ő várt. Szinte hallja a füle:
"el veled új eszme! Nekünk a régi jó."

Mit hibázott, s hogyan? - töpreng
roskadt lelkülettel. Szeme messze révült.
Pedig milyen lelkesen fogott beszédébe..
s a tömeg néhány szó után, majd halálra rémült.

Csalhatatlannak érezte igazát,
s eltökélten tudta, sőt látta is; mit akar.
De ez a kudarc olyan, mint az arculcsapás,
s nem kétséges: most itt e gyötörtség mit takar.

Légvárakat épített talán, ábrándokat kergetve?
Tévútra indult, s egyedül maradt?
Dehát a régi út nagyon is olyan volt
a szennytől: ha hozzáért, hát hozzá is ragadt!

Tanácstalan csöndben nincs senki
mellette. Elbizonytalanodott. Más utat
keressen? Vagy ez az igazi, csak rögös?
Ismét szónokoljon, vagy kerülje házukat?

Vándor! Ha elindultál, ne állj meg az úton!
Bízz! Az utad végén célod bizton éred
Nem diadalmenet vár. Sőt;
egyedüllét. Mégse kíméld véred!

Ne sirassad magányod, hisz
senki neked nem ígérte soha:
"Ha ez úton végigvonulsz - hozsanna
kísér majd." Ne panaszkodj, ha ágyad puha moha.

Ne vágyj emlékműre, s ne bánd, ha nem kapsz érdemrendet!
Rendületlenül haladj! Majd más visszasírja
süketfülű népét, vakon topogókat,
s azt hogy temetője; csürhe tömegsírja...

1978. márc.-ápr.

(én a vers keletkezése után egy hónappal születtem)