Jézus halála után pár évvel két római katona járőrözik Jeruzsálem környékén. Találkoznak két zsidóval és a törvény alapján kényszerítik őket, hogy cipeljék helyettük a felszerelést. Később azonban érdekes beszélgetés alakul ki a négy férfi között.


Séta négyesben

- Te Claudius, nem furcsák ezek a zsidók? - kérdezte a római katona.
- Mire gondolsz, Thakidón? Én nem látok rajtuk semmi különöset. - felelte tűnődve a társa.
- Nem tudom... valahogy mások. - lógott a mondat a levegőben.
A két légionárius alaposan szemügyre vette az előttük haladó zsidó férfiakat. Az egyik nagydarab, erős ember volt, a másik véznábbnak tűnt, jobb ruhákban. Talán valamivel gazdagabb volt. Mindkettőnél volt sisak, pajzs, páncél-elemek, és egy-egy katonai zsák. Mégsem voltak veszélyesek, ezek a darabok ugyanis a rómaiak felszereléséhez tartoztak.
- Na mindegy. - rázta meg a fejét Thakidón a déli napsütésben. Jeruzsálem környékén nagyon meleg volt, jobban szeretett a tengerparton járőrözni.
- Szóval ott tartottam, hogy a múltkor Merculius-szal voltam szolgálatban, pont ugyanezen a területen. Még kifelé jöttünk Jeruzsálemből, de máris szerencsénk volt, két zsidó jött szembe az úton. Persze egyből hátraarcot vezényeltünk nekik, és a kezükbe adtuk a cuccunkat.
- Képzelem milyen dühösek voltak! Azt hitték, hogy már beérnek a városba.
- Hát persze! - vigyorodott el Claudius az emlék hatására. - Komoran, dühösen lépkedtek előttünk. Meg se mukkantak, pláne akkor nem, amikor rájuk szóltam, hogy a törvény az törvény, bármikor kényszeríthet egy római katona egy zsidót, hogy cipelje a felszerelését egy mérföldön át.
- Aztán mi lett? - kérdezte a társa. Közben megint elkezdte tűnődve nézni az előttük lépkedő egyszerű férfiak hátát, akik csendben beszélgettek.
- Tudod, hogy szokták a zsidók csinálni. Magukban számolták ezek is a lépéseket, és amikor letelt a mérföld, bár szerintem nem volt annyi, akkor egyszerűen eldobták a felszerelésünket. Nem is eldobták, odavágták! Be is horpadt a sisakom.
- Hát ha én lettem volna ott biztos megsuhintom őket a kardlapommal! - mondta indulattal Thakidón, miközben sarujával nagyot dobbantott a porba.
- Én is valami ilyesmin gondolkoztam, de gyorsak voltak az átkozottak. Az egyik balra futott, a másik jobbra. Körberohantak minket, és elsiettek Jeruzsálem felé. Az egyik még vissza is kiabált, hogy a törvény az törvény, csak egy mérföldig kell rabszolgáskodniuk.
- Akkor is pimaszság!
- Hát az. Dühöngtem is egész nap, a sisakom addig egész jó volt. - mondta Claudius kifulladva. A nyári melegben nem volt könnyű a beszéd, de a járőrök nem tudtak mást csinálni. Menet közben még kockázni sem lehetett.

- Rájöttem, hogy mi a fura ezekben a zsidókban itt előttünk! - szólalt meg halkan Thakidón. - Ezek beszélgetnek!
- Miért ne beszélgethetnének?
- Hát az egymérföldes törvény miatt! Tudod, hogy minden zsidó számolja a lépéseit, hogy tudja mikor van a mérföld vége. De beszélgetés közben nem lehet számolni!
- Igazad van, tényleg csöndben szoktak lépkedni. Lehet, hogy ezek elfelejtettek számolni? - csóválta a fejét Claudius. Éppen egy dombon felfelé vezetett a poros országút, a nagydarab katona alaposan megizzadt.
- Mióta jönnek velünk? Legalább a szőlősor óta, nem?
- Igen, a szőlősor elején értük őket utol. Az már elég régen volt, szerintem jöttünk már egy mérföldet.
- Talán még nem volt annyi. Ha nem is számolnak akkor is mindjárt szólni fognak, hogy vége. Figyeld meg!
Az út felért a domb tetejére. Innen szép kilátás nyílt az egész vidékre: mindenfelé aranyló szántók, zöldellő mezők terültek el, távolabb egy falu házai látszottak a felhőtlen, kék ég alatt. Jeruzsálem még két dombbal odébb volt, a városba való visszaérés jelentette szolgálat végét.
A négy férfi lefelé indult. A zsidók halkan beszélgettek, a cipekedés ellenére jókedvűnek tűntek, mögöttük a rómaiak gyanakvóan figyeltek és hallgattak.
Néhány perc múlva Thakidón nem bírta tovább:
- Hé zsidók! Álljatok meg! - kiáltott.
A két teherhordó megállt. Kérdőn néztek, de a felszerelést nem adták át.
- Na mi van? Elfelejtettetek számolni, vagy talán nem is tudtok? - kérdezte gúnyosan Claudius. - A mérföldetek már rég elfogyott.
- Igen? Nem számoltuk a lépéseket. - mondta a nagyobbik zsidó. Claudius észrevett egy sebet a férfi bal karján, jellegzetes, kötél okozta horzsolásnak tűnt. Talán halász volt a foglalkozása.
- Miért nem? - kérdezte Thakidón. Zavarban volt ahogy a két furcsa szerzettel szemben álltak az út közepén. Ilyesmit még nem tapasztalt.
- Mi Jézus követői vagyunk, ő pedig azt mondta, hogy szeressünk mindenkit. - mondta a halásznak tűnő zsidó.
- Jézus már négy éve meghalt! - ellenkezett Claudius - Sose fogom elfelejteni azt a napot, akkora vihar volt. Még a föld is remegett, majdnem a fejemre esett egy korsó a barakkban.
- Jézus valóban meghalt, de három nappal később feltámadt. - szólalt meg a másik zsidó férfi.
- Na ne mondd! - fonta keresztbe a karjait Thakidón. - Senki se látta azóta sem!
- Mi tényleg nem láttuk, de sok barátunknak megjelent. Azt mondta, hogy felmegy a Mennybe és helyet készít nekünk. Megbocsátotta a bűneinket és elküldte maga helyett a Szentlelket.
- Mit küldött el? - kérdezte a két római egyszerre.
- A Szentlelket. - mondta türelmesen a zsidó. Nem volt könnyű a leigázók felszerelése a kezében, de nem akarta letenni. Ha ez az ára annak, hogy Jézusról beszélhet, akkor bőven megéri.

A két rómaiban sok kérdés fölmerült, a zsidók pedig mindegyikre tudtak válaszolni. Néhány perc álldogálás után továbbindultak Jeruzsálem felé, élénken beszélgetve. A két katona később olyat tett, mint még soha: a következő mérföld végén megkérték a zsidókat, hogy adják vissza a terhüket. Ők azonban nem akarták, azt állították hogy úgyis Jeruzsálembe mennek, addig szívesen viszik a felszerelést.
A beszélgetés később félbeszakadt, de nem ért véget. A két római katona elment arra a találkozóra, ahová a zsidók hívták őket, hogy még többet megtudjanak erről a Jézusról és furcsa tanítványairól. És valóban választ kaptak életük minden kérdésére, problémájára.

Sonkoly Tamás

Dino Buzzati:

Aki meg akart gyógyulni...

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá járkáltak. Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.
- Gaspare - mondták például -, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? - Ez így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű örök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac vulkán kitörését is, mert tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben levő leprások hozták ide őket hordágyon.
Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. - Miért nem jössz? - kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt.
- Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.
- Barátaim - válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát, és kihajolt az ajtón -, megértem, hogy nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?
- Hát persze hogy igaz.
- Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig...
- Te?
- Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan... értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.
Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte.
Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:
- Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. - Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.
- De nekem - vágta rá Mseridon -, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.
- Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog - nevette el magát jóságosan Giacomo -, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.
- De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem - makacskodott a fiatalember.
- Ó, gondolom - mondta Giacomo -, mindig akad egykét csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, mikor fiatal voltam.
- Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.
- Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk Istenhez. Mégis, aki...
- Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.
Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig a hamuszínű varon.
- Igaz, igaz - zokogta az öreg -, a te korodban én is... én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni... már-már meggyógyultam... de egyszer csak nem bírtam tovább, és az egész fáradság kárba veszett... látod, milyen állapotba kerültem.
- Tehát - mondta Mseridon - te nem hiszed, hogy én...
- Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked - suttogta az öreg, és apró ugrásokkal elindult a falak felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.
Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.
Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen. Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre megvilágította az arcát, melyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott.
- Meggyógyult, meggyógyult! - kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát. - Fiam, szerencsésnek mondhatod magad - volt a válasz -, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.
- Majdnem? Miért? - kérdezte a fiatalember keserű csalódással.
- Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart - s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.
- Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek. Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.
- Föl a fejjel - buzdította az öreg Giacomo -, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, örültség lenne éppen most lemondani.
Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap. Semmi.
Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg lábára tette, s nem találta ott a kis vart.
A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem kitárta a kaput.

Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas, különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek - az ember birodalma!
Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.
- Mi bajod? - kérdezte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg:
- Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz könyörögtetni magadnak!
De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:
- Jaj, de borzalmas!
- Mi bajod - ismételte Giacomo -, rosszul vagy?
- Nem bírom ki! - mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok, mint kórt árasztó porfelhők.
Az öreg faggatta:
- Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, ahol eddig minden csodálatos volt? A paloták helyén hitvány kunyhókat látsz? Így van, Mseridon?
- Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért? Mi történt?
- Én tudtam - válaszolta az öreg. - Tudtam, de nem mertem megmondani neked. Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? A te imáidnak az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, meggyógyultál. És most fizetsz.
- Fizetek? Miért?
- Mert a kegyelem oltalmazott. És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. Meggyógyultál, de már nem vagy az, aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled a magad életének a szeretete. Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre távolodott tőled, álomkép lett, papírhajó az évek tengerén. Én tudtam ezt. Azt hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. Így örökre elveszítetted önző vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen át a mérleg? Végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket, leprásokat... Őr, zárd be az ajtót, mi visszajövünk.

Az őr behúzta a kaput.

Fordította: Ecker Ildikó

Heinrich Böll:

Beszélgetés a tengerparton

A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és - mivel az Isten a hármasságot szereti - biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.

- Ma gazdag fogás várja, ugye?

A halász a fejét rázza.

- De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!

A halász bólint.

- No, és nem fut ki a tengerre?

A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.

- Talán rosszul érzi magát?

A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.

- Nagyszerűen érzem magam - mondja. - Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.

Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.

- Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!

A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:

- De akkor miért nem megy ki a tengerre?

- Mert ma reggel már kint jártam.

- És jó fogás volt?

- Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam...

- A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.

- Még holnapra és holnaputánra is futja - jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. - Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?

- Köszönöm.

A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi - most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.

- Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe - kezdi -, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna... Képzelje csak el!

A halász bólint.

- És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is - folytatja a turista -, egyszóval mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre... el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?

A halász a fejét rázza.

- Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még többet fogna - egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és... - a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja - kis hűtőházat épít, esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit. Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül exportálná a homárjait egyenesen Párizsba... és akkor...

A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.

- Akkor... - mondja, de az izgalom még mindig megbénítja.

A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermekét szokás, akinek a torkán akadt valami.

- Akkor mi lesz? - kérdezi halkan.

- Akkor - mondja halk elragadtatással az idegen -, akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.

- De én most is ezt teszem! - válaszol a halász. - Nyugodtan üldögélek a parton és bóbiskolok. Csak a maga kattogása zavart meg...

A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott ahhoz, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt - csak egy kis irigység látszik rajta.

Fordította: S.Gy.

Felhívom a figyelmeteket a Parókia főoldalán a Publikációk c. rovatra, nagyon sok tartalmas írást olvashattok ott.

Most éppen egy Felvidékről származó lelkipásztorról , Nehézy Károlyról olvastam, " AKI HEGEDŰSZÓBAN TUDOTT PREDIKÁLNI"- Szabó Imre visszaemlékezése alapján..

http://www.parokia.hu/publicate/nehezy.html

Szia Erika!
Tényleg érdemes ott olvasgatni!Nagyon építő írások vannak!
Üdv szeretettel cilla

A lóhal ála

Valamikor régen, élt egy derék szegény ember. Olyannyira derék volt, hogy híre az egész országban elterjedt. Még a király fülébe is eljutott.

Nosza, több se kellett, hívatta is nyomban a szegény embert, aki uralkodója hívására azonnal fel is kerekedett.

Ez is bizonyítja mennyire derék volt.

Messze lakott a királyi udvartól, így hát gyalogszerrel vágott neki a hosszú útnak. Egyszer csak elérkezett egy nagy vízhez. Belévetette magát, és úszni kezdett. Akkoriban éltek még lóhalak arrafelé. A lóhoz semmi közük nem volt, de hát, mint tudjuk a lótetű sincs másképp ugyanezzel.

Egy ilyen hatalmas állat azonnal be is kapta a szegény embert, és vadul úszni kezdett vele.

Meg kell jegyeznünk ezen a ponton, hogy ezeknek az állatoknak nagy, üreges áluk volt. Derék szegény-emberünk gyorsan belecsusszant az álüregbe, hogy a víziszörny ne tudja lenyelni. A lóhal megelégelte a szegény ember hiábavaló cipelését, úgyhogy a partra úszott és kitátotta hatalmas száját. A derék szegény ember kiugrott, és – lássatok csodát – éppen a király palotájánál találta magát. Sietett is a trónterembe uralkodójához, hogy elmesélje csodálatos utazását.

Azóta is mondják az emberek, ha sietve érkeznek valahová: Lóhal álában siettem hozzád.

segítség!!

Most miért???

A pap és a fél citrom esete

Élt egyszer egy pap, aki esküje letétele után elindult világot látni. Hosszú éveken át vándorolt, mígnem elérkezett egy Isten háta mögötti kis faluba. Itt az általa hirdetett vallásban hittek, de templomuk nem volt; a legközelebbi, majd 25 km-re levõ kisvárosba jártak templomba.
A pap gondolt egyet, és az egyház támogatását kérve, a falu férfijainak segítségével saját templomot építtetett. Ettõl kezdve minden vasárnap õ celebrálta a misét, adta össze a házasodókat és mondott imát a temetéseken.
Sok év telt el így.
Egy közönséges mise végeztével, egy kora tavaszi, hûvös vasárnap délelõttön, ahogy kiterelgette a gyülekezetet a templomból és zárta volna be a kaput, a templomkertbe lépett egy ismeretlen férfi. Szakadt ruhájában, koszosan odaállt a pap elé, és azt mondta:
- Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
A pap jó volt, és bár kicsit furcsállta a dolgot.
Hátrament a paplakba, elõvett egy citromot, félbe vágta, majd kivitte a férfinak és odaadta neki, aki hálásan tekintett vissza rá. Azonban a pap oldalát furdalta a kíváncsiság. Azt kérdezte:
- Fiam, miért kell neked ez a fél citrom?
A férfin erre jeges rémület lett úrrá, és mielõtt a pap egy szót szólhatott volna, kirobbant a templomkert kapuján, és elszelelt.
Egy héttel késõbb, megint csak kifele jövet a templomból a pap megint szembe találta magát a templomkertben a fickóval. Az így szólt:
- Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
A pap meglepõdött, mind a férfi újabb felbukkanás! án, mind az újabb, furcsa kérésen. Persze azért jó volt, hátra ment a paplakba, és hozta a fél citromot. A férfi kezébe nyomta, de rögtön rá is kérdezett:
- Itt van fiam, de kérlek, áruld el, miért kell neked ez a fél citrom?
A férfi láthatóan megrémült, és rögtön elfutott, azonban a pap sem
volt rest, utána eredt. Csakhogy nem volt igazán jó kondícióban, még
sosem futott ennyit és ilyen gyorsan, hát a falu végében kifulladt, és csaknem elájult.
Arra gondolt, hogy hátha a jövõ héten is eljön a különös alak, és akkor érdemes lenne tudnia tartani vele a lépést. Így hát a következõ hetet szorgalmasan futóleckékkel töltötte. Megérte, mert, ahogy gondolta, a következõ vasárnap ismét belépett a templomkertbe a furcsa idegen. A pap meg sem várta a kérését, jó volt, és hozta a
lakából a fél citromot. A férfi e szavakkal fogadta:
- Köszönöm, pap, hogy jó voltál, és adtál egy fél citromot.
- Szóra sem érdemes, fiam, felelte a pap de kérlek, áruld el, miért
kell neked ...
A férfi már futott is kifele, de a pap szorosan a nyomában volt. Sokáig futottak, a pap már kezdett nagyon kifáradni, mire egy széles, sebes folyóhoz értek. Az idegen gondolkodás nélkül a folyóba vetette magát, és átúszta, majd eltûnt futva a túlparton. A pap nem tudta
követni, mert nem tudott úszni. Bosszankodva tért haza.
A következõ hetet azzal töltötte, hogy naponta a 25 km-re levõ kisváros uszodájába járt gyakorolni, sõt, ha már ott volt, Arena márkájú úszónadrágot, és Nike futócipõt is vett magának. Izgatottan várta a vasárnapot; most már biztos volt benne, hogy a fura szerzet újra ellátogat hozzá.
Vasárnap, ahogy bezárta a templomot, megnyikordult a kertkapu, és belépett a férfi:
- Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
A pap jó volt, hátrament, (felhúzta az úszónadrágot és a futócipõt is), fogta a fél citromot, és kivitte az idegennek:
- Itt van, fiam, de áruld már el, kérlek, mire kell ez neked?
A fickó megrémült, kirontott a kapun, a pap sebesen utána. Elérték a folyót, a férfi átúszta, a pap utána. A túlparton futott tovább, a pap követte. Egészen egy mély szakadék szélén álló, magas fáig futottak.
A fickó macskaügyességgel felmászott, ám a pap nem tudott fára mászni, a földön maradt. Szitkokat szórt mindenre, ahogy baktatott hazafele.
A következõ héten a falubeliek furcsállva nézték, ahogy a pap minden nap a templom kertjében a fákra mászik, ide-oda ugrál, és egészében véve igen furcsán viselkedik. De a papot nem érdekelte, megszállottan gyakorol! t, készült a találkozásra. Vasárnap már a mise elõtt felvette reverendája alá az Arena úszónadrágot és a Nike futócipõt. Sõt, jó volt, és még a fél citromot is elõre a zsebébe tette.
Az átlagosnál jóval gyorsabban celebrálta a misét, és amint lehetett, megszabadult a gyülekezettõl, és bemelegítésbe kezdett. Pontban, amikor a misének rendesen végzõdnie kellett volna, a kertkapun belépett az idegen férfi.
- Pap, kérlek, légy jó, és ...
A pap már nyújtotta is a fél citromot, miközben visszakérdezett:
- Fiam, mire kell ez neked, az isten szerelmére?
A férfi megrémülve rohant el, a pap utána. Futottak a folyóig, átúszták, futottak tovább a fáig, felmásztak rá. Itt a pap csaknem elkapta a figura grabancát, amikor az elkapott egy indát, és átlendült a szakadék túlsó oldalára.
A pap azt hitte, idegbajt kap,! de ekkor megpillantott egy másik indát. Nosza, megragadta, és átlendült õ is a szakadékon. Ott azonban nem várt akadályba ütközött: egy repülõgép-temetõ volt ott, ahol az egyik roncsban elzárta magát a férfi. A pap dühöngve járta többször is körbe a roncsot, de a szilárdan lezárt oldalajtón kívül nem talált bejáratot; azt kellet valahogyan kinyitnia.
Csaknem õrjöngve tért haza. A következõ hét minden napját a falu lakatosánál töltötte, ellesve a zárak kinyitásának minden lehetséges módját. Vasárnap futócipõben, úszónadrágban, hátán vízhatlan hátizsákba rejtett feszítõvassal, lángvágóval, tolvajkulccsal és fúrógéppel tartotta a misét, majd kiállt a templom elé, várva az idegent. Amaz csakhamar meg is érkezett.
- Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
- Itt van, fiam, nyújtotta a pap, mert jó volt, de közben cselesen megragadta a férfi csuklóját, magához húzta, és megszállottan villogó szemmel kérdezte: de mire kell ez neked?
A fickón félelem lett úrrá, kitépte magát a pap kezébõl, és elrohant, de a pap nagyon szorosan ott volt a nyomában. Száguldottak a folyóig, gyorsan áttempóztak rajta, futottak tovább a fáig, nyakukat törve másztak fel rá, egymás után átlendültek a szakadékon, a férfinak alig sikerült bezárnia a roncs ajtaját a pap elõtt. Õ azonban nem állt meg, lekapta hátizsákját, elõvarázsolta a szerszámokat, és ügyködni kezdett a zárral.
Egy óra nem telt bele, a nehéz ajtó nyikorogva feltárult. Odabent az idegen rémülten vacogott, nagyon félt a pap ádáz és diadalittas tekintete láttán.
A pap lassan odalépdelt a fickó elé, leguggolt, és nagyon halkan, barátságos mosolyra váltva, szelíden megkérdezte:
- Fiam. Hetek óta kérsz tõle! m fél citromot minden vasárnap. Nagyon szívesen adok, akár a jövõben is még többet, csak azt az egyet kérem tõled, hogy áruld el nekem: mire kell neked?
- Rendben van, pap ... - érkezett a remegõ hangú felelet. Elmondom neked, de kérlek, légy jó, és ne mond el senkinek! A pap jó volt, és nem mondta el.

Móra Ferenc

A KALCINÁLT SZÓDA

Mindenkinek ad a sors fiatalkorában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva emlékszik vissza. Az én fiatalságomnak az volt felejthetetlen kalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanító voltam.
Álmomban még ma is megesik, hogy az vagyok, s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos.
Fiatal újságíró voltam akkoriban, s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett költeni ezt is. Rám fért volna még valami mellékstallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendelhettem volna a Klasszikus Regénytárt. (Havi részlet öt korona.)
Mindig kegyeltje voltam a sorsnak, s mint szolid és jó erkölcsű ifjú, előkelő protektorokkal is rendelkeztem. Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítónak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hattól hétig, s azért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát.
- Közismeretet fog tanítani - mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki, és ideadta az előírt tankönyvet is. Nagyon érdekes könyv volt, találtatott benne csillagos ég, váltóisme, községi autonómia, légtünetek, Dugovics Titusz, baromorvoslás és észak-amerikai szabadság­harc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti írta.
Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem! - adja a használati utasítást az igazgató, különben érdemes öreg pedagógus, és nekem mindmáig igaz jó barátom.
- Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fő! - mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszan, elemi tanítók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak. Volt, aki megtapogatta a karomat, és aggodalmasan csóválta a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de akik legfőbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell az inasok közé vágnom, akkor csönd lesz.
Húsz esztendő távlatából visszanézve, a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem, azért fizetik nekem a közpénzből a havi tíz koronát, hogy segítsek az istennek embert teremteni ebből a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola.
Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, mikor először léptem az inasok közé. Bőgés, nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott, és minden bűzök között a leginfernálisabb emberbűz. Negyven inasom volt mindenféle szakmából, a szennynek, a testi-lelki elhagya­tottságnak, a magától való és tenyészeti durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatalúrnak kellett nekem lennem, ha egy esztendeig kibírtam köztük.
Pedig kibírtam, mégpedig úgy, hogy se én nem tettem kárt őbennük, se ők énbennem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljak hozzá a "közismeret"-hez, mert attól mindnyájan elkárhoztunk volna.
Egyszer vaktában kinyitottam a könyvet valahol: A szóda című olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképű inasra.
- No, olvasd!
A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szóda. Ezt aztán olvasta kanciláltnak, kancsiláltnak, és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh.
- Milyen inas vagy te, fiam?
- Szabóinas.
Hát a keserves poncius-pilátusát annak a m. kir. állami iparoktatási szaktudománynak! Én tanultam az egyetemen természethistóriát, nyelvtudományt, csillagászatot, művelődéstörténe­tet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem találkoztam. Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, amit az egész magyar képviselőház és főrendiház együtt se tud!
Máskor az alkotmánytannal tettem próbát. Úgy kezdődött az olvasmányunk, hogy "a legelső magyar ember a király". Ahogy a végére értünk, vállon fogok egy buflifejű kamaszt. Mocskos fehér kötője, a derékmadzagján lógó fenőacél mutatták, hogy vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: mészárosinas.
- Miről olvastunk most, fiam?
- A királrul.
- Mit olvastunk róla?
- Nem tom.
- Hát hogyne tudnád. Miféle ember az a király?
- A királ? A királ az királ. Az nem embör.
- Nem? Hát mi a csuda?
- A királ? A királ az csak egy katona.
Már most azt mondjam neki, hogy "szamár vagy, fiam"? De akkor én hazudok, azt pedig én az iskolában szégyelleném. Inkább lemondok az alkotmánytanról. Majd tanítanak azt a buflifejűnek a katonaságnál.
A pragmatica sanctióról[1] is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi köz­ismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet ártalmatlan volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyermekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen.
- No, fiam - simogattam ki egy hét múlva egy hóka gyereknek a haját a gyulladásos szeméből -, hát tudod-e még, miről meséltem a múltkor?
Szelíd képű, csendes, jó gyerek volt, mindig végigaludta az órát. Most is elásította a felelet felét, belepislogva a könyvbe:
- A ... a ticáról.
- Ne beszélj csacsiságot, te. Mi az a tica?
- Vagyis izé... a cicáról.
- Mi a mesterséged? - emeltem föl az állat.
- Pék vagyok.
- Hány órakor feküdtél le az éjszaka?
- Háromkor.
- Mikor keltél fel?
- Fél hétkor.
- Mikor fekszel le ma?
- Megint háromkor.
- No jól van, kisfiam, feküdj rá szépen a karodra, és aludj egyet hét óráig.
Máig is azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jóisten a purgatóriumban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem tovább nyaggatni a pragma cicával egy tizenegy éves gyereket, aki naponta negyedfél órát alszik; és máig se teszek szemrehányást érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet, és negyven inasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályban egész esztendőn át csattogva, pufogva, ordítva, jajgatva folyt az emberszelídítés, minálunk olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz jurtában lehet, mikor az egész sátoralja gyerek körülüli a mesemondót.
Az ám, csakhogy a jurtában nincs vizsga, az inasiskolában meg van. Úgy kívánja a törvény, hogy olyankor felüljön a katedrára egy iparos-keblű honfitárs, és az számon vegye a tanítótól, mit adott tíz hónapon keresztül tízszer tíz koronáért.
Az én vizsgabiztosom nagyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akkora, hogy megbírná a kútostorfát, s tán három háza is a Belvárosban, gyulladásos szemű kisinasok téglává vált álmaiból. Azonfelül valami adócsalási ügye is volt akkoriban, s azt az újságírók piszkálták ki, mert már akkor is minden rosszat azok követtek el. Egyszóval egészen rendjén való volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizsgabiztos, és leszamarazzon az inasaimon keresztül.
Hiszen a szó köztünk maradjon, meg is érdemeltük. Ha Ali babát és a negyven rablót adhattam volna föl, vagy Aladdint és a Xaxa-barlangi lakatot, akkor nem lett volna semmi baj. De így bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-bakogtak, hanem nekem is égett mind a két fülem.
A váratlan fordulatot maga a vizsgabiztos provokálta ki, aki nagy emberek szokása szerint elkapatta magát a hatalom által. Valamelyik suszterinasommal számlát írattam a nagy táblára. Legnagyobb meglepetésemre egész rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem éntőlem tanulta, de hát ahhoz a nagy hasú őmagasságának semmi köze.
- Derék gyerek vagy - veregettem meg a fiú ragadós képét.
- Szamár vagy! - harsogott le ránk a tekintély a katedráról. - Miért írtad a májust kis m-mel? Még azt se tudod, hogy a személneveket nagybetűvel írják?
Addig csak keresztben feküdt bennem az ördög, de most már talpra ugrott. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal megpántolt kukoricagombóc? No, majd imponálok én neked úgy, hogy megrepedsz bele!
Kiintettem egy szemfüles borbélyinast.
- Te tudod, mi az a kalcinált szóda? Ugye? - néztem rá erősen. A gyerek rám bámult, de ahogy a szemem sarkával odavágtam neki, bátran megfelelt:
- Tudom. Az az erős szóda.
- Úgy van - bólintottam rá. - Hát mit csinálnak abból az erős szódából?
Magam is kíváncsi voltam rá, mi a fütyülő fülemülét lehet erre felelni. El voltam rá készülve, hogy mindent ráhagyok, akármit talál ki.
- Spirituszt.
- Bravó! - hajolt előre a katedráról a nagyember. Tudtomra akarta adni, hogy ő is tudja ám ezt.
Erre aztán egészen vérszemet kaptam.
- No, most már írjuk föl a spiritusz vegyképletét. 2 ... számmal írd a kettőt, te kófic.
- Na, tovább, ahogy következik!
- D...
- A számot is mellé, ahogy következik!
- D3E4F5G6...
- Elég, mehetsz a helyedre - vágtam közbe, mert attól féltem, ki fog derülni, hogy a kalcinált szóda tudósa nem egészen biztos az ábécében.
A csatát megnyertem. A nagyember lejött a katedráról, és amennyire nagy hasa és kurta karjai engedték, megölelt az inasaim szeme láttára.
- Tanár úr, engedje meg, hogy elragadtatásomnak eleget tehessek. Húsz éve járok inasiskolai vizsgákra, de szavamra mondom, ilyen művelkedést még nem tapasztaltam.
Szerényen meghajoltam, és minden érdemet az inasokra hárítottam. Ilyen nagyszerű anyaggal könnyű boldogulni.
- Nem, nem, kérem - tiltakozott a vizsgabiztos -, higgye el, a tálentom teszi az egészet.
Igazán nem tehetek róla, hogy talentumom hírével egyszerre telekürtölte a szakköröket, és mikor másnap leköszöntem az állásomról, küldöttséget vezetett hozzám, hogy vonjam vissza a lemondásomat. De mivel hajthatatlan voltam, legalább díszdiplomát adtak róla, hogy az inasoktatás ügye legfőbb oszlopát vesztették el bennem.

Ezt a diplomát ma is őrzöm, mert nem sok kilátásom van rá, hogy egyéb hivatalos elismerést hagyhassanak az utódaimra.

A három fa legendája


Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. ,,Szeretnék kincsesláda lenni!'' kiáltott fel. ,,Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!''
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. ,,Jó volna büszke hajónak lenni'' - sóhajtotta - ,,átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!''
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. ,,Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről'' - mondta. ,,Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!''
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: ,,Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.'' És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. ,,Most lesz belőlem az a szép kincsesláda'' - gondolta a fa - ,,csodás kincseket kapok majd.''
A másik favágó a második fát szemelte ki. ,,Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.'' És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. ,,Végre átszelem a tengert!'' - gondolta. ,,Büszke hajó leszek, királyoknak való!''
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. ,,Nekem bármelyik fa megteszi'' - mormogta.

Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.

A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.

A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. ,,Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.''
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.

De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. ,,Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!'' - sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. ,,Ez a jászol a legjobb hely neki'' - mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: ,,Csend!'' - és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

Fordította: Szabó Ági

Rónay György:
A kert

A b.-i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a kettőtől, van egy kis kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb vonat ablakából is mindössze néhány másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó, se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert, tavasztól őszig virágban.

Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat szór, palántákat duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön valahonnét, és megöntözi a növényeket. Kút nincs a közelben; talán kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy késő este; mert a kertben soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.

Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó mozdonyfüstben? Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a vonat ablakán, tavasztól őszig virágot lásson?

Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait lássák, és nem az, hogy tudjanak róla. Egy Névtelen, aki a világnak azon a parányi pontján évről évre új lapot ír a virágaival egy Kódexba, amelyet még a leglassúbb személyvonat ablakából sem olvashatni tovább egy-két másodpercnél.

De aki olvasta, sosem felejti el. Az tudja, hogy van legalább egy pontja a világnak, ahol évről-évre kivirul ugyanaz a kert, ugyanannak a névtelen szorgalomnak a szeretetében.

Mese a sündisznóról,
aki arra vágyott, hogy megsimogassák
(Nemcsak gyerekeknek)

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.
Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt.
A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra.
„Süni!” - kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé.
A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
„Kedves Süni, bújj elő a kedvemért! - kérlelte a kislány - Szeretnélek megsimogatni!”
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, vagy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte:
„Kedves Süni, kérlek! Csak az orrocskádat hadd érintsem meg!”
A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle:
„Hagyj békén! Engem nem lehet megsimogatni!” - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott.
„Ne haragudj rám, én csak jót akartam!”
„Persze, persze, hm…” - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
„Hát akkor, Isten veled, kedves Süni! Talán majd máskor.”
És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: „Gyere visszaaa!” De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe: Talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.
A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt.
Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt.
A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.
„Itt vagyok!” - suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
„Hát Isten hozott!” - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
„Most megengeded, hogy megsimogassalak?”
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
„Látod, mondtam én, előre megmondtam - morgott a sün -, jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”
„Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!” - sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána:
„Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki…”
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza.
Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.
A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett.
És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.
„Soha senki nem simogatott meg!”
„Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen - gondolta. - Megbuktam szeretetből.”
És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
„Te voltál az egyetlen, aki… Az egyetlen!!!”
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy „eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni”, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.
„Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni!” - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon.
És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.
„Mindnyájan félreismertünk - mondta a kislány. - Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.”
A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli.
A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.
Snő