Jálics Ferenc írta:
Embertársaim közt vágzett több mint harmincöt éves lelkipásztori tevékenységem során meggyőződtem arról, hogy a lekülönbözőbb emberek lelke mélyén ott él az Isten utáni vágy, és hogy életüket ez a vágy irányítja. Szervezett vallási struktúráink és lelkipásztori munkánk azonban sokak számára gyakorta túl komplikáltak, túl körülményesek és indirektek. Nem ritkán egyenesen gátolják a közvetlen kapcsolatot a Mindenhatóval. Legtöbb ember nem keres mást mint egyszerű, spontán és közvetlen kapcsolatot Istennel. Ahol csak az embereket egyszerűségre, közvetlenségre és a belső lelki életre vezettem, fellélegeztek és azt mondták, hogy évek- vagy évtizedek óta hiába keresték ezt az Istenhez vezető egyszerű utat. Mások bevallották, hogy az Istennel való találkozásnak ezt a közvetlen útját járják, mégsem merték lelkivezetőjüknek megmondani, mert féltek, hogy nem érti meg őket.
[...]
Ezt az egyszerű utat, amelyet az Istennel való kapcsolat közvetlensége jellemez, kontemplációnak nevezik.
[...]
1. A kontempláció előtti imától a kontemplatív imáig
Az Istenhez vezető utat többféleképpen írta le az egyházi hagyomány. A legismertebb és legelterjedtebb a hármas felosztás a következőképpen: megtisztulás útja ("via purgativa"), megvilágosodás útja ("via illuminativa"), egyesülés útja ("via unitiva").
Első lépés a megtisztulás útja. Ebben a szakaszban fáradságos úton eltávolítjuk az akadályikat, melyek elválasztanak bennünket Istentől. Ez elsősorban a bűnöktől való megtisztulást jelenti. Megvalósításának módszere az értelem diszkurzív gondolkodása és az akarat mozgósítása. Értelmünk ilyenkor elemez, mérlegel, az élet értelmét keresi és azokat az utakat, melyek céljához elvezetik. Az akaratot a megtérésre és az élet megváltoztatására indítja. Az ember elgondolkodik azon, mivégre van a világon, mit akar elérni az életével, és milyen következményei vannak tetteinek az életútjára vonatkozólag. Ezel az elmélkedések elvezetik az embert életének újraértelmezéséhez Jézus Krisztusban.
Az út második szakasza a megvilágosodás útja. A szó jelentése azonban nem ugyanaz, mint a keleti imamódszerek megvilágosodása. Ebben a szakaszban finomabb módon dolgozik az ember azon, hogy a jóról a még jobbra emelkedjen. Az értelem munkájának elsőbbségét kiegészíti egy empatikus belső érzék. Az ember megtanulja, hogyan bánjon jellemével. Beleérez tetteinek mozgatórugóiba, feltárja cselekvésének tudatalatti zavarait, valamint feldolgozza múltját. Megtanulja magatartását a szeretet követelményeihez igazítani. Az ember megtanulja, hogy értékelje a jót és szeretettel forduljon önmagához. Mindehhez a legfontosabb tájékozódási pont Jézus Krisztus és a szentek példája. A hagyományos keresztény megfogalmazás szerint a megvilágosodás útjának célja az erények elsajátítása. Mai nyelvre lefordítva azt mondhatnánk, hogy ez a cél nem más, mint érzelmi életünk és magatartásunk kifejlesztése olyan fokra, amely emberivé és Krisztushoz hasonlóvá tesz bennünket. Tulajdonképpen a keresztény tökéletességet célozzuk meg. Ezt a két lépcsőfokot sokat az út egyetlen szakaszaként értelmezték, amelyet aszkézisnek neveztek: a keresztény tökéletességre való törekvésnek. Nem tudom, milyen közös fogalmat lehetne találni az aszkézis területére, tehát a "via purgativa" és a "via illuminativa" közös megnevezésére. Ezeket én a kontempláció előtti imádságnak nevezem.
Harmadik szakasz az egyesülés útja. Ezt a fázist, az aszkézissel szemben misztikának nevezik. Ehhez a kifejezéshez hasonló fogalmak még a szemlélődés és kontempláció. Ez a fokozat a legnagyobb és legradikálisabb fordulatot jelenti a lelki életben. Az első fokozatban azon kellett az embernek fáradoznia, hogy megváltoztassa önmagát, felülkerekedjen bűnös magatartásán, felszámolja lelki komplexusait és tökéletesítse jellemét. Az egyesülés útján valami döntően más történik. Immár Isten veszi át a kezdeményezést, az embernek kizárólag csak át kell adnia önmagát. Az imádságban figyelmét egyedül és kizárólag csak Istenre irányítja. Isten cselekszik. Az ember eszközzé válik Isten kezében. Él, de már nem ő maga él, hanem Krisztus él őbenne (v.ö. Gal 2,20).
[...]
7. Meditáció vagy kontempláció
Tisztáznunk kell a meditáció szó jelentését. A középkori szóhasználatban a meditáció mint diszkurzív elmélkedést jelentett: elmélyedni egy szövegen, átgondolni, megérteni, világnézetünkbe beleilleszteni, magunkra vonatkoztatni és ennek következményeképpen életünket megváltoztatni. Ily módon a mai egyházi szóhasználatban is meditációnak nevezik a képmeditációt, szövegmeditációt, festés-meditációt, zenei meditációt. A középkorban ezért egy hármasságról beszéltek: "lectio" volt a Szentírás-olvasás, "meditáció" a szöveg fölötti elmélkedés, a "contemplatio" pedig megfelelt a szemlélődésnek, amit mi is kontemplációnak nevezünk.
Néhány évtizeddel ezelőtt a keleti lekiségek hatására egészen más értelemben tűnt fel a meditáció szó. A meditáció szóval immár a keleti kontemplatív hagyományokat illették, szemben az európai középkori hagyománnyal, ahol az nem kontemplációt, hanem diszkurzív elmélkedést jelentett. Ezért manapság a "meditáció" szó ürügyén viták, szenvedélyek és feszültségek jelentkeznek a különböző irányzatok között. Nem szeretnék belekerülni ezekbe a nézeteltérésekbe, ezért inkább ezt az imát, amelyet könyvemben tanítok, nem "meditációnak", hanem inkább kontemplatív imának nevezem.
A "meditáció" szót kizárólag annak az időnek a jelölésére használom, amelyet kontemplatív imádsággal töltünk. Így példáúl szó lesz majd fél óra meditációról, vagy megkérdezem, ki mit csinált a meditációban. Célom továbbra sem az, hogy a meditációba nyújtsak bevezetést, hanem a kontemplatív imába.
