AZT BÜNTETI, KIT SZERET?
„Állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére..."
(Zsid 12,1-2)
Régen történt, az 1950-es évek végén. Egy vidéki gyülekezet istentiszteletén a 394. dicséretet énekelték. A lelkipásztornak feltűnt, hogy egy középkorú férfi, keménykötésű földműves, különös buzgósággal énekel. Amikor azt énekelték, hogy „azt bünteti, kit szeret, másként Ő nem is tehet", akkor elcsuklott a férfi hangja és potyogtak szeméből a könnyek. Istentisztelet után elpanaszolta a lelkipásztornak, hogy mennyi baj érte őt: kuláknak minősítették, mindenéből kifosztották, megalázták. Ha igaz az, hogy Isten azt bünteti, akit szeret, akkor én azt kérem, hogy engem ne szeressen olyan nagyon - mondta a megrendült ember keserűen. Ki merte mondani azt, ami sokak szívében megválaszolatlan kérdésként ott ég: miért dorgál, miért ostoroz engem, éppen engem Isten?
Nagy kérdés ez. Ezzel viaskodik Jób könyve is. Felvetették ezt a kérdést üldöztetésük idején az első keresztyén gyülekezetek is. Biztosan bennünk is megfordult már a gondolat: „Nem értettem, mikor szenvedni, sírni hagytál, / Hogy ha szeretsz, miért sújt vessződ engemet?" Őszintén valljuk be, hogy ezekre a kérdésekre mi magunktól nem tudunk megfelelni. A titkok az Úréi. Alapigénk se a titkok feltárását ígéri, hanem mellénk áll, vigasztal, bátorít.
Egy gyakorlati kérdést tegyünk fel, és arra keressünk vigasztaló választ. Mit tegyünk, ha azt érezzük, hogy Isten fenyít, dorgál minket?
Legyünk bizonyosak abban, hogy Isten ilyenkor is szeret minket. Minden látszat ellenére. Próbák idején is. Bajban, betegségben is. Gyászban, szomorúságban is. Ez a Szentírás legfontosabb üzenete: Isten szeret! Szenvedélyesen, áldozatosan, halálosan szeret. Isten
szeretetének megtapasztalása a legfontosabb tapasztalat, amelyet az ember élete során megszerezhet. Honnan tudhatjuk ezt? Az igéből: „Az Isten szeretet" (ljn 4,16). „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta" (Jn 3,16). „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem, hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért" (1Jn 4,10).
Mindent fogadjunk az Ő kezéből. „Igen, Atyám, mert így volt kedves Teelőtted." Mondjuk Jóbbal: „Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-e el?" (Jób 2,10). Higgyük, hogy Isten nem vesztünket akarja, hanem megtérésünket. „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg" (Jel 3,19). A fenyítés nevelőeszköz Isten kezében. Szigorú szeretettel formál bennünket. Szabad nekünk így imádkozni: „Uram, a Te Lelked által tégy bizonyságot arról, hogy az én nyomorúságaim nem a Te haragodnak, hanem szeretetednek jelei énrajtam, és Te atyai szeretetből dorgálsz az én javamra" (Szikszay György). Azt is jelenti ez, hogy Isten a rosszból is jót hozhat elő. „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet" (Zsid 12,11).
A legfontosabb azonban az, hogy nézzünk Jézusra, a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, aki kereszthalált szenvedett. Belőle merítsünk erőt szenvedéseinkhez. Ő az, Aki engedelmesen, alázatosan, imádkozva, reménységgel szenvedett a mi bűneinkért. így értjük meg, hogy amikor ezt énekeljük: „Azt bünteti, kit szeret", akkor itt elsősorban nem magamra kell gondolnom, hanem Jézusra, akinek az engedelmességében az Atya gyönyörködik. Ő szenvedett a világ bűnéért. Ő vette magára az én bűneim terhét is. Ha elhordozhatatlanul nehéznek érezzük a ránk szabott próbát, akkor kérjük hittel: „Vedd el, Úr Isten, rólunk haragodat."
|