A GAZDAGSÁG SZOKÁSA
„Hogy részeseivé legyetek az isteni természetnek.” 2Pét 1.4
Az ígéretek által az isteni természet részeseivé válunk; az isteni természetet azonban használnunk kell az emberi természet keretein belül, a szokások útján. Az első kialakítandó szokás az Isten rólunk való gondoskodása észrevevésének szokása. Nem áll módomban magamnak megszerezni — mondogatjuk, de ebben az egyik legnagyobb hazugság van. Határtalan rossz ízlésre vall, ha valaki a természetes élet területén pénzről beszél, lelkileg ez szintén így van, mégis úgy beszélünk, mintha a mi Mennyei Atyánk egy félpénzzel akarna minket kifizetni! Azt hisszük, hogy az igazi szerénység jele, ha a nap végeztével így szólunk: Éppen csak hogy átvergődtem, de nagyon komoly küzdelem volt! Pedig a Mindenható Isten mindenestől a miénk az Úr Jézusban! És Ő a legparányibb porszemet és a legtávolabbi csillagot is számba veszi, hogy megáldjon minket, ha engedelmeskedni akarunk Neki. Mit számít az, ha a külső körülmények nehezek? Miért ne lennének azok? Ha szabadjára bocsátjuk az önsajnálkozást és megengedjük magunknak a nyomorúság fényűzését, száműzzük Isten gazdagságát a saját életünkből és másokat is megakadályozunk abban, hogy Isten gondviselésére bízzák magukat. Nincs rosszabb bűn az önsajnálkozás bűnénél, mivel megsemmisíti Istent és az önérdeket ülteti trónra. Megnyitja a szánkat, hogy panaszokat szórjon és életünk mohó lelki élősdivé válik, nem marad bennünk semmi szeretetreméltó, nemes vonás.
Mikor Isten kezd velünk megelégedni, kiforgat minket minden képzelt gazdagságunkból, míg meg nem tanuljuk, hogy „minden forrásaim te benned vannak.” (Zsolt 87.7). Ha Isten fensége, kegyelme és hatalma nem ábrázolódik ki bennünk (anélkül, hogy tudatában volnánk), akkor Isten felelősségre von minket. „Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok…” (2Kor 9.
, tanuld meg hát Isten kegyelmét másokra tékozolni. Hordozd magadon Isten bélyegét és áldása keresztülárad rajtad minden időben.