Szegény Dzsamilla! De talán hadd idézzek Victor Jánostól (én már csak ilyen vagyok) Mohameddel kapcsolatban. 1931-ben írta (ha jól tudom).
Íme:
Emlékezzünk Mohamedről
(Református Figyelő)
Írta: Dr. Victor János
A keresztyén világot foglalkoztató centenáriumok között méltán foglalhat helyet ez évben a keresztyénségen kívüli történelem egy nevezetes dátumának évfordulója. Tizenharmadszor jár le az idén az évszázadokat jelző óra azóta, hogy a három világvallás egyikének, eleddig a keresztyénség leghatalmasabb vetélytársának, az Iszlámnak alapítója befejezte pályafutását. Mohamed Kr. u. 632-ben bekövetkezett halála alig több egyszerű életrajzi adatnál. Azon kívül, hogy híveinek emlékezetében körülfonta ezt az eseményt is az idealizáló kegyelet koszorúja, nem bír számunkra semmilyen különösebb jelentőséggel. Egy megöregedett, fáradalmaiban megrokkant ember betegség okozta elmúlása volt, - nem mártírhalál, még csak nem is különösebb értelemben vett példaadó halál. De a történelmi távlatban szemlélve mégis valamivel több puszta életrajzi adatnál. Mert Mohamed halálával dőlt el az Iszlám sorsa. Az ő elmúlása volt a próbája annak, hogy vajon csak egy szuggesztív erejű, nagyra termett személyiség varázsa tartja-e össze az új hit népét és ennek az összetartó tényezőnek a kidőltével összeomlik-e az egész ügy, vagy pedig túléli-e őt műve? Az Iszlám ezt a próbát félelmetes sikerrel kiállotta. Voltaképpen csak Mohamed halála után bontakozott ki igazi erejében. S ezért a 632. évet úgy tekinthetjük, mint az Iszlám elindulásának évét, amelytől világtörténelmi szereplése kezdődik.
Érdekel bennünket ez az évforduló a keresztyénség világhelyzete szempontjából. Ma az Iszlám nem az a világhatalom már, amelynek imperialista ostromai valamikor megremegtették a nyugati keresztyén világ épületét, s amelynek visszaverésében annyi jó magyar vér is elfolyt valamikor. Politikai hatalma már régen megtört. A legutóbbi világháború egyik legsúlyosabb következménye az volt, hogy – ha talán nem is örökre, de jó időre – az Iszlám elvesztette politikai egységéből még azt is, ami régebbi idők szimbolikus emlékeképpen még megmaradt: ma nincs kalifája a mohamedán világnak. Az utolsó török szultán óta ez az „állás” betöltetlen. Egyébként is súlyos csapások érték az Iszlámot a háború utáni törökországi átalakulások révén. Musztafa Kemál radikális modernizáló törekvései sok olyan hagyománynak és szokásnak vetettek véget a mohamedán világ élén járó törökség életében, amelyektől elválaszthatatlannak látszott a mohamedán életforma. De másfelől elhamarkodott dolog volna az Iszlám végelgyengüléséről beszélni. A sok százmilliónyi mohamedán emberiségnek még jó nagy tömegeiben érintetlen virulenciában él az ősi hit, és szakadatlanul folyik az Iszlámnak az a terjedése is, amellyel a keresztyén misszió munkásai olyan nagy erőfeszítéssel igyekeznek felvenni a versenyt. Nem egy történelmi példa bizonyítja, hogy vallási közösségek végeredményben nem vesztenek, hanem csak nyernek az által, ha politikai erejük megdől. Az ilyen külső vereségek rendszerint belső elmélyülést és megszilárdulást vonnak maguk után. És sok jel mutatja, hogy a világ szerint háttérbe szorított Iszlám is ilyen lelki megkomolyodáson és megújhodáson megy át. Sőt még a törökországi reformok is nagymértékben hozzájárulhatnak az Iszlám megifjodásához. Hogy mást ne mondjunk, a Gházinak az a reformrendelete, amellyel a Koránt lefordíttatta a szent arab nyelvről a nép nyelvére és az istentiszteletek alkalmával (és azokon kívül is) az emberek anyanyelvén tette így hozzáférhetővé az Iszlám szentkönyvét, - ki tudja, nem fog-e olyan jelentős reformációra vezetni, mint amilyet a keresztyénségben támasztott a Bibliának nemzeti nyelveken való ismertté válása?
Egyszóval a keresztyén világnak ma is éppen olyan komoly problémája még, mint volt évszázadokon keresztül – az Iszlámmal való leszámolása. Más mód erre ma sincs, ezentúl sem lesz, mint a misszió. Sok minden megváltozhatott a keresztyénség és az Iszlám viszonyában. Ma már nem a megtestesült ördögöt, az antikrisztusi „hamis prófétát” látjuk Mohamedben. Megértéssel, sőt tisztelettel tudunk közeledni sok mindenhez, ami életében és munkásságában értékes volt, - még annak ellenére is, hogy a nagy igazságokért prófétai hévvel küzdő emberből hamarosan túlontúl emberi gyarlóságokkal megterhelt, hatalmi imperializmusba keveredett, családi intrikákkal körülvett, opportunisztikus ügyeskedések zavaros útjait járó napkeleti despotává látjuk átvedleni. Azokat a vallási erőket is meg tudjuk becsülni, amelyek az Iszlám óriási tömegeit évszázadokon át összetartották, éltették és nevelték. De akárhogy fölébe emelkedtünk is régebbi korok elfogultságának, - az az ellentét lényegében ma is megvan, amely keresztyénséget és Iszlámot szembeállít egymással: Krisztus az egész világ Ura és Megváltója, és Országának egyetemessége nem tűri, hogy tőle függetlenül, más utakon járva élje vallási életét az emberiségnek egy nagy része. Mohamed uralmának is meg kell dőlnie a lelkekben, hogy Ő uralkodjék egyedül.
Van még egy szempont, amelyből visszatekintve 632-re, érdemes elgondolkozni. A világhatalommá válni elinduló Iszlám nem csak a keresztyénség mellett kereste meg annak idején a maga útját, hanem jórészben a keresztyénség testén át. Szédületes hódításait elsősorban keresztyén területeken vívta ki. Sőt éppen azokon a területeken, amelyeken az ókorban a keresztyénség klasszikus hazája volt. Előázsia és Északafrika valamikor virágzó keresztyén területei estek áldozatul az Iszlám támadásának. Ősi keresztyén székesegyházaknak kellett mecsetekké átalakulniuk. Ha egyáltalán megmaradt valami a hajdani keresztyén egyházak életéből, csak a föld alá menekülve, keserves elnyomatásban tudta fenntartani magát.
Örök intő példa ez arra, hogy a keresztyén egyház is szenvedhet katasztrofális vereségeket. Azért, mert hozzá képest minden vetélytársa alsóbbrendű, még nincs biztosítva az ellen, hogy egy-egy ilyen vetélytársa fölébe kerekedik. A történelem nem mindig aszerint osztogatja az előmenetelt és a hátratételt, hogy kinek van több és kinek kevesebb igaza. Van ezen kívül egy másik vizsgakérdés is: ami igazságot képviselsz, milyen odaadással és mennyi komolysággal képviseled. Könnyen megeshet, hogy a sokkal nagyobb igazság letéteményese át kell, hogy engedje a maga helyét egyszerűen azért, mert nem éli teljes felelősségérzettel a maga igazságát, és a győzelem a silányabbé, a tévedésekkel eltorzított részigazságok táboráé, azért, mert az fanatikus tűzzel, halálos komolysággal veszi a maga dolgát.
Ez volt az eset az Iszlám elterjedésekor is. Papiroson hallatlan fölényben ragyogott a keresztyén hit a Mohamed tanítása felett. Ami az utóbbiban jó volt, az mind megvolt az előbbiben is sokkal tisztábban és gazdagabban, - és még azon kívül is sok volt benne. De a valóságban egy elernyedt, önelégültségében megrestült, megalkuvásokban megrothadt, képmutatásban, egyenetlenkedésekben, világiasságban oszladozó keresztyén világ került szembe egy hitében és küldetési tudatában áttüzesedett, minden erőfeszítésre kész, ifjú Iszlámmal. És ellenálló képessége nem lévén, - eltűnt a föld nagy részének a színéről.
Vestigia terrent... Nem egyszer vontak már párhuzamot az Iszlám és a XX. században támadt „hamis prófécia”, az „orosz áfium” között. És sok joggal. Ahogy valamikor mecsetekké, úgy alakulnak át ma templomok ateista klubokká és múzeumokká...Egy új vallás jelentkezik a bolsevizmusban, és éppúgy tör világuralomra, mint valamikor a Mohamed népe. Afelől semmi kétség nem lehet, hogy a keresztyénséggel a „vagy-vagy” viszonyában állhat csak.
Jól teszi a keresztyén világ, ha birtokállományában el nem bizakodik, hanem visszagondol régi idők súlyos csatavesztéseire. Hiába tudja nagyszerűen kimutatni az ellenfél inferioris gondolatvilágát; hiába dicsekszik azzal, hogy ő sokkal jobban birtokában van annak, amire a világnak szüksége van, mint akármilyen marxizmusok vagy leninizmusok; és hiába világít rá azokra a borzalmakra, amelyeket az emberekre rászabadítanak az antikrisztusi felforgatók. Végeredményben nem papíroson kifejtett érvek döntenek itt, - hanem az, hogy milyen ellenálló ereje van a keresztyénségnek a valóságban, milyen komolyan veszi és csinálja a maga dolgát, milyen céltudatos, áldozatkész erőfeszítésekkel futja a maga pályáját. Le kell ráznia magáról minden kényelmeskedő, öreges fáradtságot és meg kell mutatnia, hogy van benne ugyanannyi fiatalos életakarat, mint akármilyen más agitáló, szervezkedő, világot behálózó „izmusban”. Ez az egyetlen biztosítéka a jövőjének. Vagyis: legyen igazán önmaga. Csak az önmagát elvesztett keresztyénség épülete rendülhet meg és dőlhet össze. S a Mohamedekre talán azért van szükség az Isten háztartásában, hogy a keresztyénség ne maradhasson sohase, seholse, önmagát meghazudtoló ellenmondás.
_________________ Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|