Hazugság


Így szól a pap a hívekhez:
- Jövő héten a hazugság bűnéről fogok prédikálni. Hogy megértsétek, miről is van szó, olvassátok el Márk evangéliumának 17. részét.
A következő vasárnap a szószékre lépve megkérdezte a híveket, hányan olvasták el Márk evangéliumának 17. részét. A templomban minden kéz a magasba emelkedik.
- Márk evangéliuma csak 16 részből áll - mondja a pap ravasz mosollyal az arcán.
- Most pedig hallgassátok prédikációmat a hazugságról!

Gyökössy Endre - Az idősebbik fiú pedig...


Szerette ezt a halk zsibongást, amely kis vendéglőjéből felszűrődött emeleti szobájába. Nagyapját, apját látta ilyenkor sürögni-forogni a kockás abroszokkal leterített asztalok között. Előttük még kötény volt és karjukon a "hangedli". Úgy vitték ki a zónaételeket s a habzó söröket a törzsvendégeknek. Hozzájuk többnyire ugyanazok a kistisztviselők, ebédszünetes boltosok, szerkesztők jártak.
Még szerencse, hogy államosításkor meghagyták üzletvezetőnek. Tudták az "illetékesek", ezt a kis családi vállalkozást csak ő tudja nyereségesen tovább vezetni. Ment is valahogy. Fiai már szakképzett vendéglátósok voltak. Fel is lendült a Három hársfa. De felesége váratlan és gyors halála 54-ben és kisebbik fia titokzatos eltűnése az 56-os harcok alatt megrokkantotta. Enyhe agyvérzést kapott. Most Antié, családos nagyobbik fiáé az újra magánkézbe került kisvállalkozás. Az ő felesége ül a kasszánál, három rokon is besegít, sőt két tanulója is van már. Ő afféle "haláláig haszonélvező". Így rendelkezett a közjegyzőnél.
Ellátják becsülettel. De már igen nehezére esik lemennie. Fél oldala is zsibbad. Többnyire egész nap egyedül ül - és emlékezik. Mint most is, a régi, dolgos időkre. Tévéjét, rádióját ritkán nyitja ki. Sok a rossz hír. Inkább kisvendéglője árulkodó neszezéseire figyel. Abból tudja, mi történik odalent. A felszálló illatokból meg azt, mi aznap a "konyhafőnök ajánlata". Ha megkondul a közeli templom delet jelző, hívogató hangja, elolvas egy-egy zsoltárt apja öreg Bibliájából. Az az ő imakönyve.
Megreccsent a falépcső. Órájára nézett. Messzi még a záróra. Ki jöhet ilyenkor? Nem szoktak - csak úgy - benézni hozzá. Nehézkesen az ajtó felé fordult.
Szinte bekeretezve ott állt Öcsi, a holtnak hitt fia. Megférfiasodva, ám alig változva. Csak hullámos, fekete haját lepte be a dér. Olcsó, gyűrött dzsekijén Lufthansa repülő-reklámtáska lötyögött. Farmerja piszkos volt a viseléstől és nem kővel koptatott. Ám ő volt, az elveszett.
- Öcsi!
- Apa.
Fia már ott térdelt előtte és átfogta apja csúzos térdeit. Az a ráborított pokrócon keresztül is érezte gyereke remegését. Tétován simogatta az ölébe hajtott, őszülő fejet.
- Harminchárom év. Uramisten! - mormolta újra és újra. Hosszú percek teltek el. Öcsi szólni akart, de apja szája elé emelte ujját és a széke karfájára szerelt csengő gombját háromszor megnyomta. Ez volt a jel: sürgős. Perc sem telt el, nagyobbik fia robbant be a nyitva maradt ajtón. Dermedten bámult felegyenesedő öccsére.
- Te élsz?
- Látod.
- Miért nem adtál hírt magadról?
- Nem akartam bajt hozni rátok. Hátha lefényképeztek. Bár nem öltem embert.
- Hol bujkáltál?
- Sok helyütt. Legvégül Amerikában, délen kaptam munkát.
- Mit csináltál?
- Mosogattam, takarítottam, felszolgáltam, mint itthon. Mindig dolgoztam...
- S most?
- Hazajöttem. - Végigmutatott kopott önmagán.
- Így? - horkant fel a bátyja.
- Így.
- Fontos, hogy él és itthon van. Feltámadt az öcséd, fiam! - ezt már szinte kiáltotta az apjuk. - Meg sem öleled? - fordult elsőszülöttje felé.
- Mihez akarsz kezdeni? - kérdezte ölelés helyett öccsét a bátyja.
- Mosogatni még tudok.
- Meg beülni a készbe, mi?
- Anti! - nyögött fel az apa; de az ordítva folytatta: - Ismerem én ezt a fajtát. Végig-csavarogják a világot, s amikor mindenből kikopnak, hazakuncsorognak örökölni, mi? Nem, öcsikém, ebbő1 nem eszel. Tulajdonképpen nem is élsz. Holttá nyilvánítottak. Apa azután mindent rám íratott. Érted? Mindent!
- Jól tette - válaszolta csöndesen a kisebbik -, csak azt nem tudtam, hogy meghaltam... akkor mit is keresek itt? - Lehajolt, megcsókolta apja haját, és kifordult az ajtón.
- Mit tettél, Anti?! - nyögött föl az öregember.
- Mit? Megmondtam az igazat. Vagy nem így van?
Másnap egyenruhás hotelboy kereste az öregembert. Levelet hozott. Senki másnak nem volt hajlandó odaadni. Hiába erősködött odalent Anti, hogy ő itt a főnök, a tulaj, meg minden. A küldönc egyre azt hajtogatta: csak a címzett saját kezébe adhatja. Ott álltak most az emeleti szobában mind a hárman.
- Vedd át a levelet - kérte fiát az apja. Anti egy ötvenest adott a boynak, és kituszkolta az ajtón.
- Tudod, milyen rossz a szemem - nyújtotta az apa a neki címzett borítékot a fiának. - Olvasd fel! - És az olvasni kezdte:
"Drága apám, örülök, hogy láthattalak. Ne aggódj, jól megy a sorom. Szállodám van Floridában. Nemrégen nyitottam meg a másikat. Antira gondoltam, mint igazgatóra. Olvastam: most már bátran hazajöhetek. Látni akartalak, s megbeszélni, hogyan segíthetnék rajtad, itthon vagy odaát. Nincsen családom. Örököseimmel is találkozni akartam, mielőtt testamentumot írok. Nos, a főörökös már beszélt velem.
Tőletek Tütykéhez mentem. Talán emlékszel, így becéztük egyik osztálytársunkat. Megnősült, több gyereke van. Amikor megláttak, sírtak örömükben. Csak reggel engedtek vissza a Hiltonba. Éjjel megbeszéltük: ők jönnek ki velem. Mindketten szakemberek, ám szegények. Így az örökség is megoldódik.
Bocsásd meg, Édesapám, a jelenésem. Talán úgy kellett volna hazajönnöm, mint Jákob ment megrakodva ajándékokkal Ézsauhoz. Akkor most minden O.K. volna. De kíváncsi voltam, él-e még a tékozló fiú idősebbik testvére..."
Volt még tovább is, de Anti apja ölébe dobta a levelet és lerohant a lépcsőn.

Kedves Cilla, kérek még...


A történet folytatódhat azzal, hogy az édesapa pár hónap múlva meghalt.
A nagyobbik fiú étterme egyre kevésbé működött, a család szétesőben volt, felesége és közte már nem volt békesség, a káromkodások elöntötték a kis éttermet és szinte már csak italért jöttek az emberek.
Egyik este a férfi eldöntötte, elég! Véget vet az életének, nem bírja tovább.
Édesapja fényképére nézett és a képen az apa kezében meglátott egy könyvet.

Amikor óvatosan felnyitotta, megakadt a szeme egy történeten, amiben egy testvérpárról volt szó és egy apáról. Olyan apáról, aki az őt eláruló fiút öleléssel várta. Aki a fia őszinte szavaira - miszerint már nem méltó arra, hogy fia legyen, de a halálnál a béres sors is jobb - semmit nem szólt, csak megcsókolta elveszett fiát.

Amikor ezt elolvasta bizalma támadt és letérdelt, életében először.
Nem tudott mást mondani, csak egy szót:
"Igen!"
Igazad van!

Vétkeztem apám ellen és Ellened, ha van még lehetőség arra, hogy bocsánatot kapjak, akkor történjen meg ez a csoda.
Apámat már nem tudom visszahozni a sírból, tőle nem tudok bocsánatot kérni, minden gonoszságom miatt, de bocsánatra vágyom.

És akkor a könyvben ezt olvasta:

Rm 8,1
Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint.

Nem mondott már semmit, csak sírt.....
és erőt kapott, a megkegyelmezettek erejét, amiből elkezdődött a kocsma mocskának tisztulása, évek teltek el és a büdös kocsmából, újra hangulatos kis étterem lett.

És kibékült az öccsével is, ugye? Egyszer csak felhívta, hogy 'Szia, szerintem beszélgetnünk kéne, hogy vagy?'

Kedves Kavics és Kamilla!
Nagyon jó a folytatás. , de ne haljon meg az apa, és igen kibékülnek a testvérek.
Mi pedig velük együtt örvendezünk.

Oké . Nekem is jobban tetszene az a változat, hogy az apukát Floridába költöztetik, ahol a szálloda teraszán egy napozóágyban olvasgatja a Zsoltárokat. Esetleg sosehallott eredeti magyar rendőrvicceket mesél az unokáinak.
Anti pedig egyedül marad, rágja a kefét, lassan amortizálódik a vendéglő, és így tovább....

...és, meghívnak minket vendégségbe egy hónapra.

Na, ne vicceljük el! Kavics olyan szépen írta meg a folytatást

Wass Albert : Elvész a nyom


...minden embernek kell legyen egy feladata ebben az életben - kötelességén belül vagy azon felül is talán -, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be. Ezt érezte világosan és tisztán.Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.

egyszer egy reggel azt mondta a feleségem: "Mindenki szeret barkochbázni, de Isten a legjobban"

első kiakadás meg "hogy jön ez ide" után ELGONDOLKOZVA: igazat kellett adjak, BIZONY így látjuk Istent...

VAN egy titkos feladatunk, de NEM ÁRULJA EL... csak ott áll, néz és (horribile dictu) RÖHÖG A MARKÁBA, hogy NEM TUDJUK KITALÁLNI...

(le lehet engedni a köveket, nézzétek meg, JÓB hogy élte ezt meg):

Egy közös "titkos feladat" is lenne.
Erre jutott el Jób, de ezt megelőzte az Isten által feltett kérdés, amire lehet igennel és nemmel válaszolni

1. Ekkor szóla az Úr Jóbnak a forgószélből, és monda:
2. Nosza! övezd fel, mint férfi, derekadat; én kérdezlek, te pedig taníts engem!
3. Avagy semmivé teheted-é te az én igazságomat; kárhoztathatsz-é te engem azért, hogy te igaz légy?
(Igen/Nem)
4. És van-é ugyanolyan karod, mint az Istennek, mennydörgő hangon szólasz-é, mint ő?
(Igen/Nem)

Aztán jön az, ami mindannyiunk titkos feladata lenne Jób szájából, ha alázatra jutunk:
1. Jób pedig felele az Úrnak, és monda:
2. Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, a mit elgondoltál.
3. Ki az - mondod - a ki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom.
4. Hallgass hát, kérlek, én hadd beszéljek; én kérdezlek, te pedig taníts meg engem!

Arany Viktor

Az első gombot kell újragombolni

Kisgyermekoromban szüleim végtelen szeretettel, ketten gombolták ruhámat. Egyikük felülről, másikuk alulról kezdte. Mikor már önállóan öltözködtem, sokszor volt gondom szürke kis mellénykémmel. Egyszerű kis kötött anyagból volt, nem volt tartása és emiatt gyakran rosszul gomboltam be. Mikor a nyakamnál észrevettem, hogy nem passzol gomb és gomblyuk, igyekeztem az utolsó előttivel korrigálni, de végül mindig az
volt az igazi megoldás, hogy az első gombot kellett újragombolni.

Gondok, bajok szántják homlokunkat, mindegyikünk tud „sírni”. De rossz a világ, milyenek az emberek. Itt becsaptak, ott kihasználtak, ők nem köszöntöttek fel, itt fáj, ott fáj, jaj mennyi bajom van. A világ 127 himnuszát összehasonítva az egyetlen pesszimista, a magyar himnusz.
Borúlátásunk „okát” is hamar megtaláljuk. Mert ha a kormány, mert ha az ellenzék, mert ha a vállalkozók, mert ha az adóhivatal, mert ha az orvosok, mert ha a betegek, mert ha a fiatalok,mert ha az öregek, máshogy tennének. Mert ha engem jobban szeretnének, mert ha velem ezt tennék, vagy ezt nem tennék, mert ha mindenki olyan lenne, ahogy mi jónak látjuk.
Tehát mindig odajutunk, hogy a másiknak, magyarán mondva a külvilágnak kell megváltoznia ahhoz, hogy mi boldogok legyünk. A világot akarjuk megváltani, megváltoztatni, pedig magunkat kellene. A világ megváltásához, magunk megváltásán, megváltoztatásán keresztül vezet az út. Az Úr Jézus is arra szólított fel, hogy alakítsuk át gondolkozásunkat!
Ateista munkahelyi hölgyismerősöm csodálkozva mesélte, mi történt vele. Nőgyógyászati problémával, fájdalmakkal kórházba került. Ágyszomszédja egy idős néni volt, aki alig tudott járni. Ő amúgy is ráért, így hát elkezdte kísérgetni, fürödni, vizsgálatra, ebédelni, ahová kellett. Észre sem vette, hogy már egész napját a nénivel való foglalkozás töltötte ki. Csak az tűnt fel hirtelen, hogy megszűntek a fájdalmak, és sokkal jobban érzi magát. Ő már elkezdte gondolkodása átalakítását. Ő már újragombolta az első gombot. Kell ehhez még magyarázat?
Ne foglalkozzunk mi sem azzal, hogy mit tesz velünk a külvilág, hanem azzal, hogy mit tettünk, teszünk mi a külvilággal. Ne azon gondolkodjunk este, hogy ki szeretett minket aznap, hanem hogy mi hány emberre árasztottunk ki szeretet, hányan örültek nekünk!
Gomboljuk újra az első gombot testvéreim!

Arany Viktor

A kemence története

Egyszer régen, a hideg téli éjszakában, egy nagy társaság ül a jó meleget árasztó búbos kemence körül. A pattogó tűz, a sugárzó meleg, mind azt mondja, maradj itt, nálam, biztonságban vagy. Néhány csibész vagánykodva felkiált:
- Mit ülünk itt unalmasan, egyvégtében! Gyertek, nézzünk körül, tapasztaljunk, okosodjunk!
Néhányan felkerekednek, de többen maradnak és hívják őket:
- Gyertek vissza, itt meleg van, itt biztonságban vagytok!
De azok visszakiabálnak:
- Mit dumáltok ti kis gyávák! Anyámasszony katonái! Majd mi felfedezünk és még jobbat is találunk, mint ez a vén kályha! Aztán egy idő múlva észreveszik, hogy fáznak, hogy hideg van. Elkezdik lelopkodni, lerángatni egymásról a - még egy kis meleget raktározó - kabátokat.
Mikor már ezzel sem bírnak segíteni magukon, arcukra mosolyt erőltetve, nagy hetvenkedve odakiáltanak a kemencéhez:
- Ti kis bolondok! Itt ültök, pedig nem messze egy csodás, meleg világ van, finom piros gyümölcsökkel, ott jó aztán igazán az élet. Látjátok, ott kabát sem kell, mert mi már mind eldobtuk.
Erre egy páran megint felkerekednek, s amint látótávolságon kívül kerülnek, az első csapat mohón lerángatja meleg kabátjukat, annál melegszik és röhög a pórul jártakon. És ez így megy egyre tovább. Nem engedik ők vissza, akit már egyszer elcsábítottak, mert netán meggondolná magát, és hírt adna a többieknek. Vagy beáll ő is hazudni, rángatni egy másikról a kabátot, vagy megfagy.
Aztán egyszer csak megjelenik egy lángoló szemű, sovány ifjú. Elmondja, megmutatja a tisztáson, hogy nemcsak kabátlopással lehet melegedni, sőt, aki odaadja a kabátját másnak annak még inkább melege van, mert ettől gyullad meg az a belső kis kemence az emberben, ami nem látható, de sokkal nagyobb meleget ad, mint a kabát. Hisznek is neki, meg nem is,
mert fura dolgokat beszél. Csóválják is a fejüket:
Hogy lehet egy ember út, igazság, meg élet?
Néhányan már kezdik próbálgatni, amit mutat, mire a kabátlopók közbeavatkoznak:
- Hazudik, ne higgyetek neki, csak be akar csapni titeket. Kabát nélkül megfagytok! Az a néhány, aki az ifjú példáját követte, szemlátomást jobban van kabát nélkül, ezért a kabátlopók dühbe jönnek, hisz a végén senki sem fog hinni nekik. A lángoló szemű ifjút csúfolják, köpködik, száját betapasztják, elragadják magukkal. Ő nem ellenkezik, tűri, hogy a kabátlopók táborába viszik, ütik, verik, ostorozzák, majd megölik. Elbizonytalanodnak a tisztáson, és a követői, is csak akkor nyerik vissza önbizalmukat, hitüket, mikor meglátják, hogy tulajdonképpen Ő volt a kemence, csak ember alakot öltött.
Mit tett az ifjú?
Utat mutatott. Megmutatta, hogy Ő az ÚT, az IGAZSÁG és az ÉLET.
Akkor sokan fordultak a kemence felé és a kabátlopók tábora is megcsappant, mert látva látták a történteket. Igaz, a maradék még vérszomjasabb lett, de hosszú távon nekik sincs más választásuk. Csak idő kérdése, hogy megint mindenki a kemencénél üljön.

Azóta is sokan ismerik ezt a történetet, mesélik is a tisztáson, de vannak, akik elhiszik, vannak, akik nem. Vannak, akik másnak adják a kabátot és vannak, akik elveszik a másokét.
Sokan csak körbe-körbe járkálnak a tisztáson, a földre nézve azt hiszik a körbemenetelés a dolguk, pedig ha megállnának egy percre, akkor érezhetnék a kemence melegét, a tűz hívó pattogását.

- Pofaviziten voltál, klerikális?
- Igen.
- Hiszel még a jó Istenben?
- Igen.
- Add föl a hülyeségeidet!
Hátat fordított a csúfolódóknak, és beledült a munkájába. A kaszárnyában lassan kibontakozott előtte a vallási helyzet. A nazarénus nem volt hajlandó uniformist ölteni, ezért a katonai bíróság 8 év börtönre ítélte azzal a nevelői szándékkal, hogy 8 év alatt megszereti az egyenruhát. A jehovistát megbilincselve hozták be, és ugyancsak börtönre ítélték. Az egyik baptista letagadta hitét, a másik nem dalolt, nem ment moziba, magánzárkát kapott. Budapestről három református teológust hívtak ide. Az egyik hallgatott Krisztusról, mint a sír, a másik együtt tréfált a többiekkel, szidta vagy dicsérte a kommunizmust. A harmadikat talpnyalónak csúfolták, mert minden parancsot teljesített, hallgatott a hitéről és besúgta a magánbeszélgetéseket. A politikai tiszt megint hivatta.
- Maga süket?
- Alázatosan jelentem, hogy nem vagyok süket.
- Örülök Balajti elvtárs, hogy jól hall. Nem szükséges orvoshoz küldenem, hogy kivizsgálják és gyógykezeljék. Emlékszik rá, hogy már hívattam a vallás miatt?
- Alázatosan jelentem, hogy emlékezem.
- Örülök Balajti elvtárs, hogy a memóriája is jó. Azt viszont sajnálom, hogy beteges képzelődései vannak, és az a rögeszméje, hogy templomi szószéken áll és az alattvalóknak prédikál. Tévedett. Lefitymálja a katonai törvényeket, összetéveszti a dolgokat. Megtanítom gondolkozni és a szabályzatok betartására.
- Becsületesen végzem a munkámat, a szabályzat szerint.
- Ne pofázzon, ha én beszélek! Ha már az iskolában nem tanították illemre és gondolkozásra, akkor mi pótolni fogjuk. Sajnos ez nekünk veszteséges, mert két napra kiesik a nemzetgazdasági munkából-Tudja, hol lehet jól elmélyülni? - Balajti hallgatott. - Ha ezt se tudja,akkor én megsúgom: a magánzárkában. Csönd és sötétség veszi körül; szabadon szárnyalhatnak gondolatai. Hátra arc! Mars ki!
Két katona vasmarokkal hátracsavarta kezét, percek alatt csörren mögötte a cellaajtó. Állni, guggolni se volt hely, bűzös levegő fojtogatta.

Először is rájött arra, hogy besúgókkal dolgozik együtt. Egyik az a talpnyaló református teológus, aki minden lében kanál, és engedélyeket kap az eltávozásra. Másik az a ragyásképű alacsony, sunyi fiú, aki ólálkodik körülötte. Lehet, hogy egymásra is vigyáznak, mert a diktatúrában mindenki mindenkit figyel. Hallotta, hogy a pártiskolán a kézjeleket is tanítják, hogy a süketnémákat is ellenőrizhessék a véleményükről. Keresztyének között is lehetnek besúgok? Másodszor fölismerte, hogy a Párt kiszámíthatatlanul dönt saját embereiről és a keresztyénekről is. Van, akit békén hagynak, mintha nem is léteznének, van, akit halálba kergetnek ártatlanul. Fölemelnek és lenyomnak, mert a kommunizmusban minden bizonytalan, ma ünnepelik, holnap felakasztják. És a keresztyének? Közönyösek vagy ellenálló reakciósok, akik az Úr büntetésének tekintik az ateizmust és harcolnak ellene. És keresztyén szimpatizánsok, akik zsidónak zsidóvá, kommunisták között kommunistává lettek, látszatra becsületesen dolgoznak, ha pedig nem látják őket, szabotálnak.
Két nap múlva karikás szemekkel, erőtlenül hallgatta a főhadnagyot.
- No, klerikális! Gondolkozott és tanult valamit?
- Jelentem alássan, gondolkoztam és tanultam.
-Mit?
- Azt, hogy dolgoznom kell becsületesen, mert legfőbb érték az
ember, a munka és...
- És? Látja, milyen hasznos volt ez a két nap? És mit tanult még?
-Azt, hogy mint Istent hívő, mégis megbízhatatlan, osztályidegen
vagyok.
- Nézze Balajti elvtárs, mi 99 százalékig megbízunk magában,
egy százalékig nem, és az egy százalék lenullázza a 99-et. - A tiszt
barátságos hangnemre váltott. - Segíteni akarok magán, mondok én
valamit. Maga okos és művelt, hangadó kolompos a nyájban. Tudja
mit? Álljon elő állománygyűlésen és mondja ezt: „Vallásos voltam,
mert félrevezettek, de már rájöttem, hogy nincs Isten. A tudomány is
bebizonyítja. Hátat fordítok az egyháznak, kilépek belőle, és ezennel
kérem a kommunista pártba való fölvételemet, hogy munkámmal a
szocializmust építsem." Mi pedig áthelyezzük a reguláris hadtestbe,
ahol politikai tisztet faragnak magából. Szolgálati lakás, emelt fizetés,
kiadós szabadság és a többi előnyök. Hallgasson rám, segíteni akarok.

- Köszönöm főhadnagy elvtárs jóindulatát, de én Krisztust hívő keresztyén vagyok.
- Ennyire gúzsba kötötték a vallás zagyvaságai? Mars ki, mert látni sem akarom.
Másnap az őrmester és a szakaszvezetők kíséretében végig kutatták a szobákat. Fölforgatták az ágyakat, kiborogatták a személyes holmikat, megtalálták az állam tulajdonát képező lopott kalapácsot, colostokot, kőműveskanalat és Balajti Bibliáját. Az őrmester káromkodott.
- Mi ez?
- Biblia.
- Mire használja?
- Olvasom.
- Klerikális, maga megbolondult! - A Bibliát kettészakította, földre dobta és rátaposott. - Jegyezze meg klerikális, hogy nincs Isten, mert ha volna, akkor most rám ütne. - A Bibliára köpött.
A szoba lakói mozdulatlanul figyeltek. Őrmester és szakaszvezetők káromkodva, vidáman kivonultak, mint akik jól végezték a feladatot. Másnap délelőtt a kaszárnya tetejéről szélvihar lesöpört egy cserepet, ami éppen az őrmester fejére esett. Összerogyott, félórán belül meghalt. A katonák összesúgtak, hogy ráütött az Isten.
A zászlóalj-ünnepélyen Balajtit kérték, hogy szóljon. Szíve torkában kalapált, nyelve kiszáradt, alig tudta formálni a szavait, aztán megbátorodott.
- Munkaszolgálatra osztottak bennünket. Kötelességünk becsülettel
dolgozni népünkért és a béke megőrzése céljából. Én Isten kezéből
fogadom el beosztásomat és helyzetemet, mert Neki tartozom felelősséggel.
A fiúk megtapsolták, a pódiumon ülő parancsnokok is kényszerűségből. Másnap a politikai tiszt magához parancsolta. Aggódva találgatta, hogy megint 2-3 nap sötétzárkába csukják-e?
- Érdekesen beszélt az ünnepélyen, Balajti elvtárs. Magának tu-
lajdonképpen a tisztiiskolán volna a helye.
Tizenkét hónap múlva leszerelték. Esteledett, mire hazaért. A Tímár utcánál visszagondolt múltjára, ahol földre teperték. „Milyen forgandó, pillanatonként változó az élet. Emberek, célok, épületek, körülmények változnak, én is változók, de az Ige örökkévaló."

Otthon meglepetéssel fogadták. Öröm és bánat ült az arcokon, amint csókolta anyját és testvéreit.
- Édesapám?
Édesanyja hangja elcsuklott.
- Nem írtuk meg, fiam, volt neked elég bajod. Apádat kirúgták a
gyárból, mert osztályidegen, és ráfogták, hogy Amerikának kémkedik,
mert az öccsétől kapott levelet, aki 1945-ben hajózott a tengeren túlra.
Bírósági tárgyalásról hazajövet a Miklós utcán teherautó szaladt fel a
járdára, és apádat halálra nyomta. A vétkes sofőrt még nem találták
meg. Rám parancsoltak, hogyha élni akarunk, akkor szűk családi körben temessük, és csukjuk be a szánkat. A teherautó cége hozzájárult a
temetés költségeihez.
Édesanyja zokogásba fulladt. Bélának eszébe jutott, hogy egyszer azt súgták neki a kaszárnyában: „klerikális, hagyj föl a missziózással, mert úgy eltüntetnek, hogy lábad porát sem találják többé".

Jó néhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult...mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon.

A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem . Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.


EGY GYERTYA SEM VESZÍT SEMMIT A LÁNGJÁBÓL, HA MEGGYÚJTUNK EGY MÁSIKAT.