Mi a gond a szentekkel?
Először is próbáljuk meg tisztázni a „szent” jelentését! A bibliai nevek és fogalmak gyűjteménye szerint „kegyes”-nek is mondják; a szövetség népének tagjait jelölik e szóval, illetve az olyan papot, aki különleges módon Istennek van szentelve.
Az Újszövetségben a hívő ember, aki kizárólag Istenhez tartozik. A szentek alkotják Isten Gyülekezetét, olyan emberek, akiket Isten kihívott a világból.
A „szentek” nem feltétlenül és főleg nem önműködően élnek szent(séges) életet, hiszen a helyzetükhöz illő gondolkozásra és magatartásra többször is figyelmezteti őket Isten Igéje, vagyis az akkori idők apostoli tapasztalata (pl. Ef 4,1; Kol 1,10). A Zsidókhoz írt levél élesen fogalmaz: „Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat!” (Zsid 12,14).
Tehát csak az lehet Istennek tetsző, aki – mert szent – szentnek megfelelő életet él.
Isten tökéletes, bűntelen, Ő maga A Szent. S miután nem lehet közössége a nem-teljessel, a hibással, a bűnössel – szükségszerű, hogy a gyermeke, akinek üdvösségét kívánja ajándékozni, ugyancsak szent, tökéletes legyen, hiszen az örök Élet, a mennyei boldogság az Istennel való egymásban-levés állapota.
Ám Isten a kezdetektől tudja, hogy mi lakik az emberben, hogy önerőből képtelen tökéletes, Neki tetsző életet élni. Ezért szükségszerű eljutni arra az állapotra, pontosabban szólva átadni önmagunk felett a rendelkezés-intézkedés jogát annyira, mint Pál apostol a Galata 2,20 szerint: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Ennél kevesebb vagy másabb megoldás nem létezik. És, mert ezek nyilvánvalósága ellenére az eredmény még a megtért embereknél is rendkívül hiányos – nem véletlenül hangzik el az Úr Jézus szájából a költői kérdés: Amikor visszajön az Emberfia, vajon talál-e hitet a Földön?
Mindez, amit eddig taglaltunk, a protestáns keresztyének számára kézenfekvő, még akkor is, ha a mindennapos életvitelük ezt nem is tükrözi, mert nem tudatosul bennük a dolgok ilyetén elméleti- és még inkább gyakorlati szükségszerűsége.
De vajon hogy áll a szent fogalma a katolikusok és a keleti keresztyének (ortodoxok) hitértelmezésében?
Anélkül, hogy ecclésiológiai fejtegetésekbe kezdenénk, vagy katekétikai tudományos-ság látszatát kívánnánk kelteni, megállapíthatóan más terminológiát használnak a szent fogalmára. Bár a Biblikus Teológiai Szótár nagyon is hasonló, sőt jóval bővebb ismertetést ad, mint a Bibliai Nevek és Fogalmak (már csak a könyv jóval nagyobb terjedelme miatt is), de a Római Egyház dogmatikája és liturgikus gyakorlata ettől el-térő értelmezése látszik. Nevezetesen a Vatikánnak, a mindenkori pápának azon ténykedésére gondolok, melyben egy előírásos menetrend joggyakorlata végén az egyházfő szentté avat, úgymond oltárra emel egy elhunyt személyt. (Ennek az eljárásnak egy alacsonyabb foka – ahol még nincs bizonyíték a „szent”-ség kritériumá- ra – a boldoggá avatás). Az olyan személyek kerülhetnek az egyházközösség kezdeményezése, az illetékes püspök felterjesztése alapján a „váró listára”, akik kiemelkedően jámbor életet éltek, jó cselekedetek sokaságában teltek napjaik, és tevékenységük révén valamilyen csoda végbementét igazolja az indítványozó személy, illetve testület.
Ilyen módon a „szimpla” hívő távolról sem szent számukra. Annál nagyobb (világvi- szonylatban ezres nagyságrendű) az ún. „oltárra emeltek” száma. Érdekes, hogy az ÓSz. kiemelkedő személyeire nem alkalmazzák ezt a „minősítést”, legyen az Mózes, Dávid vagy Illés akár. (Határeset Jézus anyja, mint „Szent Szűz” és Bemerítő János /=Keresztelő Szent János/).
Az evangélium könyveinek szerzőit egyöntetűen szentnek mondja a Római és a Keleti Egyház. (Vajon náluk is külön-külön végbement a procedúra, el egészen a csodák igazolt végbemeneteléig? Vagy elég volt az isteni Ige tolmácsolásának feltétele?)
Mi a célja ezeknek a szentté avatásoknak, illetve mi a viszonya a „szentekhez” az egyháznak és a híveknek (gyülekezeti tagoknak)?
Úgy tartja a katolikus és az ortodox egyház, hogy a szentek annyi jó-cselekedettel rendelkeztek, ami a maguk üdvösségének kiérdemlésén (?!?) túl, még arra is elegendő, hogy másoknak, egyházuknak is jusson belőle.
Ez a hitértelmezés nem más, mint istenkáromlás, hiszen, ha megszolgálható, kiérdemelhető lenne az üdvösség, akkor Jézus golgotai keresztáldozata felesleges. Mit jelentene akkor a Megváltó, Üdvözítő, mint az Úr nevei? Akkor tévedett Isten (Aki tudja; mi lakik az emberben, vagyis mire képes, mire nem), és mégis képes az ember arra, amit a Biblia szerint nem? (vö. pl. Ef 2,8 ).
Túl azokon a katolikus Szentírásban található személyeken, akik „magától értetődőn” „szentek”, mint már említettük, ezres nagyságrendben lelhetők fel a katolikus almana-chokban. Hozzájuk az egyház tanítása, engedélye, buzdítása szerint lehet és szabad imádkozni, valamilyen kérésünknek teljesítéséért közbenjárást igényelni. A legkülönfé-lébb dolgoknak, élethelyzeteknek, sőt foglalkozásoknak van „ügyeletes szentje”.
Szent Hubertus a vadászok védelmezője. (Keresztyén vadász? A ne ölj parancs égi- sze alatt?) Szent Balázs a torok és gége betegségei elleni segítő. Szent Rita a reménytelen(nek tűnő) esetek szentje. De van a bányászoknak, tűzoltóknak, stb., stb. „külön-bejáratú szentje”. Amennyire megfigyelhető a népies vallásgyakorlatban, van több, közismert szent, akit nem „zaklatnak”, az isteni közbenjárást kérve (pl. Szent Bernadett), s van, akin állandóan „lógnak” (pl. Páduai Szent Antal, mint a szegények szentje). S akkor még nem szóltunk Szűz Máriáról, aki a katolikusok/ortodoxok számára Szent Szűzanya. Valamelyik pápa – talán II. János Pál – szlogenje szerint: „Márián át, Jézushoz!” Ez a jelszó önmagában is tévhit, illetve bújtatott kísérlet a Mária-tisztelet favorizálásának elismertetésére, hiszen az Úr Jézus maga mondta: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztlak titeket!” (Mt 11,28 ). Tehát közvetlenül, minden megszorítás nélkül, nincs kerülőút és nincsen protekció. De említhetjük azon szavait is, miszerint „Senki sem mehet az Atyához, csak általam”. Vagyis az Istennel való közösség létrejöttében sehol nincs szerepe Máriának.
Jézus anyjának katolikus hittételeiben több, a Bibliával összeegyeztethetetlen értel-mezés található.
1.) Már az angyali üdvözletnél pontatlan a katolikus fordítás, vagy szándékosan „ferdített” a Mária dogma érdekében. A „kegyelemmel teljes” köszöntése Gábriel arkangyalnak azt sugallja, hogy „szeplőtelen”, azaz bűntelen volt Mária. Ezzel szemben a valódi köszöntésben „kegyelembe fogadott” van. (Két mondattal később, a katolikus fordításban is – hasonlóan a protestánshoz – „kegyelmet találtál” olvasható. Márpedig, aki „kegyelmet talál, kegyelmet kap” – az nem rendelkezett vele). Tehát Mária épp úgy, mint bárki más ember, bűnben született, kegyelemre szorult – bárhogy is sértse a katolikus hívők fülét, hitét.
2.) A Szűzmária elnevezés Jézus születését követően indokolatlan és jogosulat-lan. Máriának több gyermeke is született, szabályos, természetes házasélete eredményeként. (vö. Mt 13,55 ). Erőltetett az az érvelés, miszerint a Szentírásban felsorolt testvérei „unokatestvérei” lettek volna. Ugyanis a katolikus egyház erre hivatkozik, miután a biblikus nyelvezet már az ÓSZ.-ben sem különbözteti meg az édes-, fél-, mostoha- és unokatestvéreket. Viszont sehol sem olvasható valakinek a személyazonossága megállapításában, hogy unokatest- vérrel hajtották volna végre az igazolást. Csak a vérszerinti, közvetlen család-tag a mérvadó. „és megszülte elsőszülött fiát” (Lk 2,7a – Neovulgata alapján Szent Jeromos Bibliatársulat). Tehát még a katolikus fordítás is elsőszülöttet mond. Isten Igéje talán pontatlan? Mert, ha nem, akkor egyetlen fiát kellene olvasnunk, amennyiben Mária szűz maradt, és Jézusnak nem voltak (fél)testvérei, József és Mária törvényes kapcsolatából. (Ha már a megszólítás titulusánál tartunk, még döbbenetesebb, amikor a római egyház hivatalos „Mária-imájában” ezt mondja, ezt kéri: „Imádkozzál érettünk Istennek szent anyja” – kiemelés tőlem, M.Z Ez már nem egyszerűen tévelygés, ez súlyos istenkáromlás. Istennek nincs, és nem is volt soha őse, szülője, anyja. Ő maga a létezés. Bár Jézus Isten is volt, ehhez a valóságához Máriának semmi köze. Az ő megbízatása, feladata, megtisztelése az ember Jézusnak, mint magzatnak a kihordása és megszülése volt).
3.) Miután minden emberhez hasonló volt – túl azon, hogy kizárólag ő lett Jézus édesanyja földi értelemben – semmilyen, Istenre emlékeztető hatalommal nem rendelkezett. Isten nem személyválogató, még akkor sem, ha egy-egy speciális feladatra kiválaszt valakit – mint esetünkben Máriát. Ezért annak sincs semmi-lyen biblikus alapja, hogy ő testileg a Mennybe vitetett volna, miként Illés vagy Énoch.
Isten nem olyan elfoglalt – ha már minden hajunk szálát képes számon-tartani - , hogy különféle szakosított feladatok felügyeletére, koordinálására szenteket kell-jen alkalmaznia. Feltételezve, de nem megengedve; ha adott „szent” hatékonysá- ga az általa megélt életszentség nagyságától függne, érdemeinek mértékéből adódna, nemde Pál apostol (=Szent Pál) közbenjárását kellene jobbára igénybe venni? Hiszen összehasonlíthatatlanul többet és nagyobbat alkotott Isten Országa építésében, a missziói parancs teljesítésében, mint bárki – akár az összes apostolt együtt véve is? Ehelyett Máriához való imádság kenterben ver mindenkit, majd kö-vetkezik (talán) szent Antal. A többiek az „indultak még” kategória csupán..
Most, a szentek létezését, a szetté avatás valódiságát vitatásunkon túl, nézzük meg a hozzájuk intézett imádság célját, értelmét!
Egy alkalommal a tanítványok kérték Jézust; tanítsa őket imádkozni. Az Úr így kezdi válaszát: amikor. Tehát nem arról beszél: ha Istenhez imádkoztok, akkor..(Ez a változat jelenthetné azt, hogy lehetséges másokhoz, emberi-szentekhez, is imádkozni).
Ha megvizsgáljuk bármely világvallás imádkozó hívőjét a tekintetben, hogy kihez intézi szavait, nem fogunk emberhez imádkozást találni. Mindig valamilyen istenség a megszólított személy, még ha nem-létező bálvány is az. Még a Krisna tudatúak is olyan embert imádnak, aki hitük szerint megistenült. De nem ők bírálták el, s tartották „szentté avatandónak”.
Ézsaiás próféta szavaival (katolikusoknál Izajás) maga Isten jelenti ki: „Én vagyok az ÚR, ez az én nevem, és dicsőségemet nem adom másnak.” (Ézs 42,8 ). Nem mást jelent ez, mint hogy Ő az élet és halál ura, semmi sem történhet a világban az Ő közvetlen szándéka, elhatározása vagy megengedő beleegyezése nélkül. A kegyelem, a természetfeletti megnyilvánulás bármely formájának esetlegessége kizárólag az Ő hatásköre. Hatalmából, mely a dolgok törvényszerű bekövetkezé-sén túlmutathat, csodát vihet végbe – senkinek nem osztogat. Az emberiség történelme – különösen az ószövetségi választott nép – tele van isteni csodákkal, emberi ésszel felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan harci győzelmekkel. Ezeket csaknem kizárólag valamilyen vezető ember,(többnyire király) révén vitte végbe az ÚR. De mindannyiszor nyilvánvaló volt, hogy ezt Ő cselekedte valójában, s nem az emberi ügyesség, fortély, tehetség. (Szerencse és véletlen nem létezik, ahol Istennel számolnak. S mint fentebb említettük; nincs a világban olyan, ami az ÚR hatáskörén kívül esne).
Tudnunk kell; csodák nem csupán Istentől származhatnak. Gondoljunk csak Simon mágus esetére (ApCsel 8,9-24). A köznép varázslatait isteni eredetűnek gondolta, mégis kiderült, hogy démonikus, sátáni az. Ne legyenek ilyenformán kétségeink a „Mária jelenések” és csodás gyógyulások eredetét illetően? Hol van ezekben az isteni megbízatás, az ÚR dicsősége? (Ld. a templomokban a „Mária-oltároknál” vagy csak Szűzanya szobroknál a rengeteg köszönöm márványtáblácskát. Elvétve sem kerül szóba az Atya vagy Jézus Krisztus..)
Van persze az Úrnak olyan ígérete a missziói parancshoz kapcsoltan, ami a hitetlenek meggyőzése érdekében természetfeletti képességeket ad a hívőknek. Márk 16,17-18: „Ezek a jelek kísérik azokat, akik hisznek: Gonosz szellemeket űznek ki a nevemben. Új nyelveken szólnak. Ha kígyókat vesznek fel kezükkel, és ha halálos mérget isznak, nem árt meg nekik. Betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.”
A csoda-jelek mindig Istenre mutatnak. Azért adattak, hogy a megbízót, azaz az Urat igazolják a természetfeletti történések. Névtelen hívőknek szól az ígéret, akik Jézus Krisztus nevében, vagyis mintha Ő maga szólna a bűnös világhoz, a bűnös emberhez. Az ember, mint eszköz. Általa dicsőülhet meg a minden kegyelemnek forrása, a Teremtő. Szó nincs elhunytról, aki kiemelkedően kegyes életet élt, s az egyház „kiváló minősítését” bírja. Egyébként is kizárólag Isten a bíró, Aki előtt mindenkinek meg kell jelennie elszámolásra. Csak Ő mondhatja: „Jól van, derék és hű szolgám…Menj be Urad örömébe!” Mint ahogy azt is Ő fogja mondani sokak megdöbbenésére, akik arra hivatkoznak, hogy az Ő nevében vittek véghez csodákat: „Távozzatok tőlem, ti gonosztevők! Sohasem ismertelek benneteket.” Ami azt jelenti, hogy nem az Ő megbízásából, nem az isteni erő munkálkodása révén – mert nem Istennel voltak közösségben (ezt jelenti az „ismerni” kifejezés).
Imádja-e a katolikus egyház és vallásos tagjai a „szenteket”, közöttük Szűzmáriát? Az érintettek nyilvánvaló heves tiltakozását ismerjük. De minden ellenséges szándék nélkül, vizsgáljuk meg a Biblia alapján
Miből is áll, milyen fajtái vannak az imádságnak? Dicséret, dicsőítés, hálaadás, hódolat, áldás, kérés – ezen belül is a közbenjárás. Mindezekből, ami a „szenteket” illeti, csaknem kizárólag a kérés fordul elő, ami magától értetődőn tartalmazza a tiszteletet, hódolatot, dicséretet. Aztán pedig a kérés teljesülése esetén – hálaadás.
Hogy is szól az ÚR főparancsa?
„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz… Ne imádd, és ne tiszteld azokat!” (II.Móz 20,4a-5). Tehát mindenféle szobor előtt térdelni, hajlongani, imádkozni Isten parancsának a semmibevételét jelenti. Az is látható, hogy az ÚR a vallásos tiszteletet azonosnak mondja az imádattal. Ezek szerint, nem áll meg az Ige mérlegén az a katolikus védekezés, miszerint ők Máriát és a „szenteket” nem imádják, „csupán” tisztelik, illetve nem őket imádják, hanem hozzájuk imádkoznak.
Ezt sem lehet így elkülöníteni, hiszen Istenhez éppen azért imádkozhatunk, mert Ő, és csakis Ő, imádatra méltó.
Összegezve: Isten nem adott senkinek sem felhatalmazást, engedélyt arra, hogy bárkit is életében vagy elhunytát követően felmagasztaljon. Senki sem lehet abban az értelemben „szent”, miként a római katolikus egyház és az ortodoxia eljár ebben a kérdésben. Viszont mindenki szent Isten Igéje alapján, aki megtért, a világhoz nem igazodván, Istennek van elkülönítve az ő önkéntes döntése, Krisztus-követése értelmében. Csodák nem csak Istentől, de Sátántól is származhatnak, éppen a legnagyobb elhitetés, becsapás égisze alatt. Túl azon, hogy nem tudjuk egyértelmű-en az elhunytak jelenlegi állapotát (feltámadásra várva „alszanak-e” vagy az örökkévalóságban élnek szellemük-lelkük birtokában, és a megdicsőült testet várva), az biztos, hogy kapcsolatba lépni velük nem lehet Istennek tetszően, csak a mágia útján, a Sötétség erőinek igénybevételével (vö. Saul király a halottidézőnél Sámuel próféta elhunyt szellemét hívja elő). A megdicsőülés hegyén megjelenik, és Jézussal beszél Illés próféta és Mózes. De ez csak egyszeri alkalom volt, és nem emberi kezdeményezésre, hanem az Atya szándékára történt.
Ki kell hát mondanunk: minden „szentté” avatás – benne Jézus anyjáé, az újszövet-ség íróié, stb. – érvénytelen, Ige-ellenes tévelygés. Szükségtelen is olyan imát mondani, amivel nem közvetlenül Istenhez fordulunk, hiszen ez az Ő kizárólagos joga, ebben is megtestesül(het) az Ő dicsősége. Tudja Ő, mire van szükségünk. Ha valamit nem, adna meg, jól tudja az indokát, nincs miért, s hol reklamálni.
Szüntelenül imádkozzunk – ahogy az Úr is bíztat bennünket! De kizárólag Istenhez, és ne csak „kéregessünk”, mint a nyomorult koldusok, hanem magasztaljuk és dicsőítsük Őt, mert egyedül Ő méltó erre!
2008. március 3. Mihálovics Zoltán
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|