|
Életem csodái
„Ímé én, az Úr Istene vagyok minden testnek, vajjon van-é valami lehetetlen nékem” (Jeremiás 32:27)
Ugyanez az ige az újfordítású Bibliában:
„Én vagyok az Úr, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?”
Ezt az igét a konfirmációmra egy nagyon idős nénitől kaptam Pasaréten, akit tolókocsiban toltak be minden vasárnap a templomba és minden konfirmandust megajándékozott egy igével. Ez a néni mindenkiért külön-külön is imádkozott, ismeretlenül is, és mivel mozogni már alig tudott, szinte állandóan imádkozott. Rendkívül tiszta tekintete és beszéde volt, nagy hatással volt rám akkoriban.
Szeretnék ennek az igének a kapcsán az eddigi életemben átélt „kis csodákról” beszélni. „Kis csodának” azért nevezem ezeket, mert egy kívülálló számára ezek nem csodák. Leginkább véletlennek vagy szerencsének tulajdonítják. Nekem viszont az életem egy adott pillanatában nagyon is nagy csodáknak bizonyultak. Mindig megdöbbentett, mikor az Isten egyértelműen szólt hozzám, vagy szólt bele az életembe. Ez mindig térdre kényszerített, és hálaadásra, akkor is, ha éppen figyelmeztetett az Isten általa.
Úgy gondolom, napjainkban ritkán láthatunk olyan csodákat, amilyenek a Bibliában vannak leírva. Gondolok itt a kenyérszaporításra, vagy Jézus csodálatos gyógyításaira, vagy a Vörös-tenger szétválására. De a hívő ember észreveheti, hogy ma is történnek csodák, akár gyógyulások, vagy kisebb horderejű dolgok is, amik vagy imádságra, vagy anélkül történnek, de tudjuk, hogy az Úr szólt bele az életünkbe, vagy rajtunk keresztül mások életébe.
Az első ilyen csoda, amit átéltem és felfogtam, 23 éves koromban, egy augusztus vasárnap történt. Ekkor már járogattam vasárnaponként egy református gyülekezetbe. Az aznapi ige az 1Mózes 37:3 volt : „De Izráel Józsefet minden fiánál jobban szerette, mert öreg korában született fia volt, s ezért tarka ruhát csináltatott neki.”
Igazából már nem emlékszem a teljes igehirdetésre, csak annyi jutott el a szívem mélyére, hogy mi az, amit mindennél fontosabbnak tartok az életemben. Sokat nem kellett gondolkodnom rajta, mert akkor már több mint egy éve minden nap azért imádkoztam Istenhez, hogy adjon nekünk gyermeket. És aznap megértettem, hogy ez bűn. Nem az, hogy gyereket akarok, hanem, hogy ezt mindennél fontosabbnak tartom. Aznap délután el tudtam mondani Istennek, hogy bocsássa meg ezt nekem, és ha nem akar, ne adjon gyermeket, adjon más célt az életembe. Még abban a hónapban teherbe estem. És ezt a mai napig is csodaként élem meg, hogy elég volt csak rábólintani egyszer az Isten akaratára és Ő rögtön megajándékozott a szívem kérésével.
Igazán ettől fogva kezdtem komolyan venni az Isten igéjét, hogy az ma is élő ige, ma is tud szólni hozzánk, ma is csodák történnek általa.
Röviden elmondom a megtérésem előtti életemet is, mert úgy hiszem, hogy nem véletlen, hogy milyen családba születünk és milyen gyermekkorunk volt. Szüleim, nagyszüleim értelmiségiek voltak, tanárok, mérnökök. Édesanyám és anyai felmenőim reformátusok, édesapám és családja római katolikusok. Szüleim mindketten Istenhívők is voltak. Édesapám merev katolikus törvények között élte meg a hitét, amibe kevés szeretet fért, édesanyám félárva lévén a Baár-Madasban és a pasaréti gyülekezetben nevelkedett. Édesanyám nem éppen szerelemből, inkább elkeseredettségében ment férjhez. A házasságuk nem sokáig tartott, édesapám 3 hónapos koromban visszaköltözött a nagymamához, aztán hivatalosan is elváltak. Mindenesetre engem nagyon hamar katolikusnak kereszteltek, pár napos koromban kihívták a papot, hogy kereszteljen meg. Anyukám ugyan az esküvőjén reverzálist adott és megígérte, hogy a gyerekeit katolikus hitben fogja nevelni, de apukámék csak féltettek a „rossz befolyástól”. De anyukám megtartotta, amit ígért, és míg ő református gyülekezetbe járt, engem a katolikus templomba küldött. Oda jártam misére, hittanra, ott voltam elsőáldozó. Nem mondhatom, hogy ez rossz volt. Nagy szeretettel tanítgattak minket ott a kispapok. De valahogy egyedül éreztem magam, mert míg másoknak az egész családja oda járt, én mindig a szomszéd családokkal jártam.
Kamasz koromban egy ideig hátat fordítottam a templomnak. Úgy gondoltam, annyira nem ésszerű, racionális ez az egész hit, hogy értelmes ember, aki járatos a természettudományokban, nem is hihet benne. Nem tartott sokáig ez az állapot, csak hiányzott valami az életemből, ezért középiskolás barátnőimmel kerestünk magunknak gyülekezetet. Jártunk katolikus ifire is, de eljutottunk a Torockó-térre is, református ifire. Érdekes módon ez utóbbitól nagyon megijedtünk, mikor azt kérték, hogy mutatkozzunk be és meséljünk magunkról. Nem is mentünk oda többet. Maradt a vasárnapi misére járás és az akkori fiatalok megszokott élete. Férjemmel egyébként még ekkoriban ismerkedtem meg. Első gimnazista voltam, amikor egy barátnőm bemutatta. Évekig jártunk, aztán évekig nem is láttuk egymást, aztán az egyetemi éveim vége felé újra kezdtük a kapcsolatunkat és rá egy évre össze is házasodtunk. Református templomban volt az esküvőnk, férjemet reformátusnak keresztelték, de ő nem vette még annyira sem komolyan a vallást, mint én. Ezután is jártam templomba vasárnaponként, mivel anyukám a Torockó-térre járt, mentem én is vele. Megfogott Cseri Kálmán igehirdetése, olyan logikusan, hitelesen magyarázta az igét, hogy még az én nagyon földhözragadt racionalizmusomat is legyőzte. Nem tudom pontosan a megtérésem dátumát, egy, vagy talán két év is volt, mire az alapvető kérdésekben meggyőzött az ige. Nagyon nehezen fogadtam el, hogy én is bűnös vagyok, és megtérésre van szükségem. Alapvetően jó embernek gondoltam magam, aki ráadásul hisz Istenben. Ha néha tettem is rosszat, azt meggyóntam és el volt felejtve. Nagyon nehéz volt elfogadnom azt is, hogy ez a világ a kárhozat felé tart, hogy egyre gonoszabb, egyre hitetlenebb, egyre szeretetlenebb. Úgy gondoltam régebben, hogy a világ fejlődik, egyre humánusabb, gazdagabb, okosabb az emberiség, egyre több problémát megold, legyőz. Szóval volt mit átalakítanom a gondolkodásomban. Két évig jártam konfirmáció-előkészítőre, rengeteget tanultam és kaptam ezeken az alkalmakon. 27 évesen konfirmáltam Pasaréten, ott kaptam a Jeremiási igét, amivel kezdtem a bizonyságtételem.
Egy másik csoda is eszembe jut, mikor új gyülekezetet kerestem. 1990-ben, ősszel költöztünk Újpestre, a második gyermekem akkor 3 hónapos volt. Nagyon nehezen jutottam el mellőle Pasarétre, általában csak vasárnap. Borzasztóan hiányzott a bibliaóra, a csoportunk. Körülnéztem persze itt Újpesten is, a Belsővárosban és az Attila utcában is, de csak mint egy idegen hallgattam meg a vasárnapi igehirdetést. Hetekig senki nem szólított meg, én sem szólítottam meg senkit, csak imádkoztam, hogy adjon nekem Isten gyülekezetet. Decemberben kaptam egy meghívót Pasarétre, a régi konfirmandusokat hívták meg egy beszélgetésre. Megkérdezték, ki hogyan haladt a hit útján. Én elmondtam, hogy leginkább csak visszafejlődtem, mert egyedül nehéz járni, és alig-alig jutok el igehirdetésre vagy közösségbe. Meghívottként éppen ott volt ezen az alkalmon Végh Tamás is, azt mondta, ő ismer egy gyülekezetet Káposztásmegyeren, egy nagyon családias kis gyülekezetet, ahol sok a fiatal és sok kisgyerekes is van. Menjek el és próbáljam meg. Újévi istentiszteletre már oda mentem és Csere Gábor rögtön megszólított, kedvesen hívogatott, úgyhogy ott is ragadtam. Ennek most tizenöt éve. Voltak testvérek, akik érdeklődtek, voltak családi bibliaórák, volt sok család hasonló korú gyerekkel, szóval nagyon hálás voltam Istennek, hogy így mutatott helyet nekem. (Azóta sem volt ilyen „régi” konfirmandusoknak szóló alkalom.)
Így adott Isten gyermeket, gyülekezetet, aztán elmondom, hogyan kaptam értelmes munkát.
Az egyetem befejezése után egy gyógyszergyári kutatólaborba mentem dolgozni. A végzősöknek hirdetett helyek közül ez fizetett a legjobban; tiszta, komoly munkának tűnt. Aztán egy olyan csoportvezetőnő mellé kerültem, aki csak magában bízott, ezért aztán semmi értelmes munkát nem adott. Mondogatta ugyan, hogy majd milyen jó témákat fogok kapni, de soha semmi nem lett belőle. Minden próbálkozásomat elfojtotta és teljesen aláásta az önbecsülésemet. Az egyetemen még kitűnő tanuló voltam, itt meg feleslegesnek éreztem magam. Hiába panaszkodtam az osztályvezetőmnek, tehetetlen volt ezzel a hölggyel szemben, mert ugyanakkor rendkívül okos és szorgalmas volt, aki kiválóan végezte a munkáját. Aztán hat évig GYES-en voltam a két nagyobbik gyerekemmel és mikor visszamentem dolgozni, megint csak ugyanarra a helyre mehettem. Gyűlöltem bejárni, három évig szinte semmit sem csináltam, legfeljebb nyelvet tanultam és tanfolyamokra jártam.
Sokat imádkoztam, hogy adjon más helyet az Úr. Aztán megint GYES-en voltam a harmadik gyermekemmel, és pont mire lejáróban volt a három év, nyugdíjba ment a régi osztályvezetőm, aki ragaszkodott hozzá, hogy e mellett a hölgy mellett dolgozzam, és pont ekkor ment el máshova dolgozni egy másik csoportba n lévő kollégám. Felhívott az új főnököm, hogy nem lenne-e kedvem ebbe a másik csoportba visszajönni.
Ezeket az időzítéseket neveztem én „kis csodáknak” az életemben, ami önmagában nem az, de hogy pont akkor és ott történt, abban felismerhetem Isten gondviselését. Azóta is hálás vagyok Istennek a munkámért, mert nagyon szeretem, és ha sok munkám van, mindig visszagondolok rá, hogy milyen rossz volt, mikor semmilyen nem volt.
Elmondok még egy számomra megoldhatatlannak tűnő problémát az életemből. Jó ideig éltem felemás igában. Sokszor nagyon el voltam keseredve, hogy a férjem miért nem érti meg, amit én már megértettem Istennel kapcsolatban. Általában nem volt ellenséges velem, de volt olyan, hogy gúnyt éreztem a hitemmel kapcsolatban, vagy nagyon elutasító volt, bármilyen alkalomra is hívtam el. Egy ideig rendszeresen imádkoztam érte, de aztán lemondtam róla. Emlékszem, egyszer kérdezte Csere Gábor, hogy mi van Olivérrel, és én azt feleltem, nem hiszem, hogy valaha is eljönne velem a templomba vagy megtérne. Azt mondta Gábor, ne mondjak ilyet, nehogy azt felelje rá az Isten, hogy legyen a te hited szerint. Beláttam, hogy ez igaz és megvallottam a hitetlenségemet. Hála Istennek, nem az én hitetlenségem szerint történt, mert a nagymamája halála óta nemcsak ő, de az édesanyja is érdeklődni kezdett a hit iránt és mindketten járnak rendszeresen gyülekezetbe és egészen átalakult a gondolkodásmódjuk. Ebben is igaz volt az ige: „…vajon van-e valami lehetetlen nékem?”
Az elmondottakból úgy tűnik, hogy minden ilyen simán oldódott meg az életünkben, amiért csak imádkoztam. De sokszor évekig vártam az imameghallgatásra. Olivér pl. több, mint tíz évig egyáltalán nem érdeklődött a hit iránt a házasságunk alatt. Ugyanígy több mint tíz évig imádkoztam azért, hogy értelmes munkát kapjak, az első gyerekünkre is két évet vártunk. És voltak dolgok, amiket kértem, de nem kaptam meg, pl. hogy édesanyám gyógyuljon meg a rákból.
De mindaz, amit eddig megláttam és megértettem az életemben az Isten munkájából, segít a továbbiakban. Nagyon jó visszaemlékezni ezekre a csodákra, erőt és hitet ad az elkövetkező problémákhoz.
Két egészen apró esettel szeretném befejezni a bizonyságtételem, amire viszont még húsz év után is visszaemlékszem.
Gyógyszerész gyakornok voltam egy patikában. Ebben a patikában az volt a szokás, hogy az étolajat nem a közértből vették a dolgozók, hanem kimérték maguknak a patikai készletből és kifizették a pénztárban. Nekem is szóltak, hogy miért nem viszek én is haza, így olcsóbb. Kapva-kaptam az alkalmon és kifizettem egy liter olajat és 2 db literes üveget töltöttem tele, mert senki sem nézte, hogy valóban mennyit viszünk el. Este sietve mentem haza és a szatyrom nekicsapódott az öltözőajtónak. Az egyik üveg eltört és szétfolyt egy liter olaj. Azon kívül, hogy majd elsüllyedtem szégyenemben és fel is kellett mosni azt a liter olajat, mégis egészen megdöbbentem azon, hogy Isten mennyire figyel rám. Nem engedi, hogy csaljak. Ha egy litert fizettem ki, az megmaradt. Csak a ki nem fizetett olaj tört össze.
A másik emlékezetes eset a lányom kiskorában történt. Talán három vagy négy éves volt Eszter, mentünk vele a gyerekorvoshoz. Volt neki egy rongyikája, a „Tetuka”, amit mindenhova vinnünk kellett. Azzal aludt el, azzal ébredt, mindig nálunk kellett hogy legyen. Ez a „Tetuka” eltűnt az orvoshoz menet, vagy az orvosnál. Mindenhol kerestük, kétszer végigjártuk az utat hazáig és vissza. Átkutattuk az orvosi rendelőt. Nagy volt a kétségbeesés, én meg egészen tehetetlennek éreztem magam. Akkor eszembe jutott, hogy még nem is imádkoztunk azért, hogy megtaláljuk. De rögtön elfogott a kételkedés is, hogy mi van, ha imádkozunk érte, és mégse találjuk meg? Mit fog akkor az én pici lányom gondolni Istenről?
De azért mégis csak imádkoztunk érte, nagyon egyszerűen. És mikor egy kicsit megnyugodva hazafelé mentünk, egyszer csak ott volt a „Tetuka” egy csatornafedlapon. Azon az úton, amin már kétszer végigmentünk előtte, és nem találtuk. Ma sem értem, hogy történt, de biztos, hogy így volt és számomra egyértelmű volt, hogy Isten így mutatkozik be egy pici gyereknek is.
Budapest, 2005. június
Tóthné Lauritz Mária
/Vallomások : Bizonyságtételek Isten dicsőségére és a káposztásmegyeri templom megépülésére. – Bp. Letter-Print Kft., 2006./
|
sok baj között a kicsiny jóval kell vígasztalódnunk!
Ha nem sikerül,
