Sziasztok!

Azért indítom ezt a topic-ot (szép magyar szó), mert érdekelne a Ti véleményetek, meglátásotok a halálfélelemmel kapcsolatban. Van-e benned egy egészen kicsi is, tartasz-e az elmúlástól? Mi a reménységed? Ha nincsen, miért nincs? Van-e pozitív oldala a haláltól való félelemnek? Hogyan értékeled Jézus Gecsemáné-kerti tusakodását?
Hirtelen ezek a kérdések jutottak eszembe, természetesen ez csak mintegy nyitány.
Fontosnak tartanám, hogy őszinték legyünk, és a jelen helyzetünkre koncentráljunk. Azért mondom ezt, mert tudom, hogy mind a keresztény életet járjuk, s ami ma érvényes, lehet, hogy holnap egy csapásra megváltozik bennünk (mert az Úr gondoskodik változásról).
Tehát, ha van benned, ne szégyelld bevallani. Ha nincs, ne szégyelld megvallani a reménységed.
A kérdés kényes, én mégis felteszem, mert ezzel kapcsolatban se családban, se egyéb helyen nem beszélnek az emberek.

Nekem abszolut nincs halálfélelmem.
Amiért nem szertnék meghallni, az az, hogy tudom a hozzátartozóimnak, elsősorban a gyerekeknek szükségük van rám, és tudom, hogy az ezzel kapcsolatos feladatokat még meg kell oldanom.
Jézus szerintem nem a haláltól félt, hanem tudta hogy az azt megelőző kínokon keresztül kell menni és a végén abba az állapotba kell jutni ami számára a legszörnyűbb, vagyis, amikor a felvett bűnök miatt az Atyától is el kell szakadnia.
üdv
ex

Bennem sincs halálfélelem, de nem azért, mert ennyire nagy hívő vagyok, hanem mert olyan távoli dolog, hogy fel sem tudom fogni. Én egy vizsgától is csak akkor tudok megijedni, ha maximum egy hét választ már csak el tőle.

Van egy idős lelkipásztor testvérünk ő mondta egyszer, hogy amíg fiatal volt, nagy mellénnyel mondta: kész vagyok veled Uram, a halálra is, s most, hogy egyre közeledik, azért csendesebben mondja.

Bennem sincs jelenleg halálfélelem, sőt, volt már úgy, hogy megérintett a jó íze annak, hogy milyen jó lenne már odaát lenni!-egy nehéz helyzet megoldódott, egy órára békésen beszélgettem valakivel, s ez nemcsak váratlan volt, de hihetetlen is, ...s akkor feltört bennem: de jó lenne,ha most ez örökre így maradna, nem kezdődne a legközelebbi találkozásnál minden feszültség előlről...

Az a reménységem, hogy egyedül Jézus Krisztus érdeméért meglátom amit Isten elkészített, s ez csodálatos lesz, ebben biztos vagyok:mit szem nem látott , fül nem hallott,olyat készített az őt szeretőknek..
Éppen e héten beszélgettem egy lánnyal, és említett egy könyvet, ami a mennyről szól,mondtam, hogy én nem szeretném elolvasni, nekem annyi elég , amit a Bibliában olvasok, szeretem a meglepetéseket, különösen a kellemeset, s ez az lesz.


Persze, siettetni nem akarom, szeretném felnevelni a gyerekeket, ott állni segítőkészen a hátuk mögött- de ha nem adatik ez meg,akkor valószínűleg egy jobb megoldás lép érvénybe. Ha előjön ez a téma, akkor beszélgetünk a részletekről: ne hordjanak gyászruhát, a legegyszerűbb temetés legyen, és főleg segítsék egymást, ha nem leszek velük./egy ilyen beszélgetésnél az egyik kicsi kijelentette:övé lesz a receptesfüzetem.-ez egy nagyon praktikus gondolat/
Amitől félek, az a szenvedés- ha "ágyban, párnák közt"kellene a végső harcot megvívni..de hiszem, hogy ad az Úr majd türelmet is a szenvedéshez.

Mondjuk én az öregséget kihagynám. Már most sem tetszik, ahogy alakulok át fiatal nőből középkorú nővé. És ha belegondolok, hogy elvesztem még ezt a maradék eszemet is, hát nem leszek jókedvű :S. Talán addigra benő annyira a fejem lágya, hogy felfogom végre, hogy tényleg nem a képességekben rejlik az élet értelme.

a főoldalról is hozzászólnak a témához:

...és egy gondolat:
"Csak egy mód van rá, hogy ne féljünk az emberektől, ne féljünk a haláltól, ne féljünk a gonosztól, és ne féljünk a természet elemi erőitől - és ez a mód az, hogy ne féljünk Istentől, hanem szeressük őt."
Lev Tolsztoj

Sziasztok!

Örülök a témának, mert engem eléggé érint - konkrétan - eléggé félek a haláltól. És ráadásul nyomaszt a tudat, hogy ennek keresztényként nem illlendő így lennie... Félek a saját halálomtól, és félek a hozzátartozóim halálától. Teljesen elszomorít, ha a halál témája előjön - pedig többször olyan jelleggel, hogy az Istennel megbékélve, a hozzátartozókat bátorítva hal meg valaki - aminél tényleg nem lehet jobbat kívánni, mégis kiborít valamilyen szinten - azt hiszem azért, mert mindig elkezdem belevetíteni a saját halálomat.

Mindemellett igyekszem foglalkozni a témával, pl Polz Alaine könyv (Ugye meghalok én is?) - persze nyilván ki voltam bukva az olvasása alatt, de nagyon értékes könyv. Meg abszolút támogatom a hoszpisz mozgalmat, ami a halál méltóságát, és családközeliségét igyekszik visszahozni - kontra csövek között, egy lepedőbe csavarva, fehér csempés kórházban, családtól távol haldoklani. (A leggázosabb, mikor még meg se mondják, hogy hamarosan várható.)

Ja és eszembe jutott még egy nagyon jó előadás, amit erről hallottam, és az Interneten is kinn van - megpróbálom megkeresni.

Üdv:
Indu

({)

úgy szeretem az ŐSZINTE embereket!!!!

Indu írod:

(A leggázosabb, mikor még meg se mondják, hogy hamarosan várható.)


nem tud mindenki szembenézni a valósággal- láttam hívő embert, hogy bár évekig járt kezelésre- SOHA- nem beszélt arról, hogy mi lehet a baja. Úgy vette fel a harcot a betegséggel, hogy nem akarta tudomásul venni. Akkor adta fel a harcot, amikor valaki megmondta neki, akkor befeküdt az ágyba, és megadta magát.
A hívő ember sem tud az élet minden kérdéséhez jól hozzáállni- hiszen akkor nem lennének rossz keresztyén szülők, házasságok- pedig kár lenne tagadni,hogy vannak...

ugye-ugye... itt a TÖKÉLETESSÉG kérdése a LÁBUNK ELŐTT... folyton megbotlunk benne...

de hogy ne legyek teljesen off:

19 éves lehettem, mikor leszedtek egy túlfejlett anyajegyet a fejemről...

mondták, hogy elküldik szövettenyésztésre... aztán megértettem, hogy az MIT JELENT... és ÖRÜLTEM!!

először még csak annak, hogy "a legrosszabb, ami történhet, hogy Jézussal leszek", aztán már annak is örültem, hogy ez ilyen örömmel töltött el...

IRIGYLEM akkori magamat

mostanában ilyen "de mi lenne a családommal-gyerekeimmel-szolgálatommal" érzések jönnek fel, ha a halálra gondolok... pedig TUDOM... hogyne tudnám, talán azóta MÉG BIZTOSABB vagyok benne, hogy JÓ lenne nekem Jézussal lenni

(őszinteségért őszinteséget )

(bölcsességet TÖKÉLETESEK KÖZT szólunk :D:D)

Pár gondolat C. H.Spurgeontől :

A halálos ágy az a hely, ahol a hívő be tudja bizonyítani fölényét.

Nehéz meghalni azoknak, akiknek nincsen Megváltójuk.

Az érett gyümölcs könnyen elválik az ágtól. Aki Pál apostollal mondhatja: "Szeretnék elköltözni és Krisztusnál lenni" - tanújelét adja annak, hogy a földi dolgoktól megszabadult és hogy megérett a menny számára.

Az isteni mezőgazdaságnak sarkalatos törvénye, hogy a halálból élet fakad.

Inkább adjunk a szegényeknek kenyeret, mint a holtaknak köveket! Inkább jó szavakat az élőknek, mint szép beszédet a holtaknak. Néhány mondás a sírköveken oly visszatetsző, hogy a halott szinte elpirul alatta.

Akik szerettek minket, és akiknek segítettünk,azok akkor is emlékezni fognak ránk, ha minden nefelejcs elhervadt már a sírunkon.

A halál egy csepp vízbe rejtőzhet és a suhanó szellőbe burkolhatja magát. A legnagyobb veszély néha a legkisebb dolgokban van.

A jó név a legjobb sírkőfelirat.

Minden hatalom, amely nem erősebb a halálnál, merő beképzelésen alapszik. Aki ilyenre bízza magát, futóhomokra épít.

Az élet Urának egy szava megfosztja a halált fullánkjától.

Szerintem a halálfélelem egy teljesen érthető dolog!
Féltjük magunkat és családtagjainkat egy olyan dologtól, amiről azért eléggé keveset tudunk!
Sokan próbálják úgy tekinteni a halált, mint ami a természet, illetve minden élő rendje. Ebben vélnek megnyugvást találni önmaguknak és mások számára is.
Azonban az ember egyik legmagasabb rendű képessége a szeretet, és a halálban nem csupán az élettől való megfosztatás tudata nehéz, hanem legalább annyira riasztó a szeretet-kapcsolatok erőszakos szétszakadása, a szeretettektől való elválás!
"Képzeljünk el magunknak egy csomó embert, láncra verve, egytől egyig halálra ítélve; naponta kivégeznek közülük néhányat a többi szeme láttára, akik pedig életben maradnak, a maguk sorsát látva társaikéban, fájdalommal, reménytelenül bámulják egymást, és várják. mikor következnek ők. Ez az emberi sors." (Blaise Pascal: Gondolatok, 199.töredék)
A Biblia azonban helyre teszi a dolgokat:
"A bűn zsoldja a halál"(Róma 6:23).
A halál tehát nem a természet rendje, nem tartozik hozzá Isten eredetileg "igen jó" (I. Mózes 1:31) teremtéséhez.
Pál apostol írja: "Nem akarom..., hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hiszszük..., hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak" (I. Thesszalonika 4:13-14).

"Sokan vannak, akik szívesen megkérdezték volna Lázárt, mit csinált, mit gondolt, érzett és látott, amikor négy napig a sírban volt (János 11. fejezetében)... Én azonban egyedül az Íráshoz tartom magamat. Ez pedig azt mondja: alusznak. Úgy vélem, hogy az aluvás annyira hatalmában tartja őket, hogy nem éreznek és nem látnak semmit, még sokkal kevésbé, mint amennyit az ember a természetes alvásban érez. Ha pedig feltámadnak, akkor ez úgy megy végbe rajtuk, hogy nem is tudják, hol voltak." (Luther Márton: Jónás könyvéhez írt magyarázatok, 1526. Összes művek, Erl. kiadás, 41. és 373. 1.)

Szerintem az egyetlen reménység a haláltól való szabadulásra nézve az, ha annak az okozójától, a bűntől szabadulunk meg a megváltó Krisztus kegyelme által! Mert így már jelen, földi életünkben "átmengyünk a halálból az életre".

"Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg..., mert megnyugosznak fáradságuktól, és cselekedeteik követik őket" (Jelenések 14:13).

Kívánom, hogy ez a boldogság legyen a mi részünk!

Üdvözlettel: Péter

Hát ezen boldogságot a magam részéről halogatnám...

Lucius, akkor te azt mondod, amit a 88 éves nagymamám-még amikor élt-, hogy neki ne énekeljük majd a temetésén azt az éneket,hogy : Szívemből kívánom halálom óráját...mert ő nem kívánja azt ...

"Megköszönök és megáldok minden sebet, amit kaptam; megkövetek mindenkit, akit megbántottam, és derült szívvel elmegyek az én hű és örök Gazdám békességébe."
Ravasz László