|
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy show-tartó.
Ebben sótartóban ott ücsörögtek a kis sószemcsék.
Paskolgatták egymás vállát: "hej srácok, de jó helyen vagyunk itt mi, végre a helyünkre kerültünk.
Fehér a ruhánk, tök jó fej sósziklák vannak közöttünk, halleluja!
Mi vagyunk a kiválasztottak, tengerből mertek és desztilláltak, napon fehérítettek bennünket. Jójazúr!
Kint a világ olyan cudar, mocskos szájú jöttmentek akarnának bekapni bennünket, de mi ellenállunk, mert mi az Úré vagyunk."
Be is húzták a fedelt maguk felett a sószemcsék, a sótartó pedig nagy showt tartott - mert hogy ezért volt ő show tartó.
Iszonyú nagy rázás lett a vége, teljesen áttüzesedtek a kis sószemcsék.
"Micsoda áldás volt ez a kis rázkodás" - ájuldozott az egyik.
"Wow, de mekkora hangunk volt" - így a másik.
"Az hagyján, de milyen súlyunk van" - szólt a harmadik.
Mire lecsitultak, a villanyt is lekapcsolták, kopogtattak az ajtón.
Nem nyitotta ki senki, így az idegen magától bebotorkált, élelmet keresve nézett körül a konyhában.
Talált is egy langyos fazekat a tűzhelyen.
Nagy étvággyal leült és falatozni kezdett.
Az első kanál után fintorogni kezdett.
Sótlan, ízetlen.
Hirtelen meglátta a showtartót a polcon, lekapta és el kezdte rázni.
A sószemcsék pedig csak visítoztak.
"Engem nem eszel meg, hagyj békén mi itt jó helyen vagyunk, engem ne zsírozz össze!"
Magába roskadt az éhes, szutykos manuskám, és mindent feladva kisétált az ajtón még éhesebben, mint volt előtte.
Aztán hazajött a ház ura.
Látta, hogy valaki levette a levest a tűzről, látta a zárt fedelű sótartót is, majd egy laza mozdulattal behajította a szemetesbe.
"Jó bulizást srácok!" - majd elindult az éhes vándor után, akit a dombtetőn még megpillanthatott.
Jó éjszakát gyerekek!
_________________
/mT
|
