Ez a barátnőm verse, szerintem az egyik legjobb, szerinte az egyik legrosszabb. Én nagyon szeretem.

„Ha”

Ha el tudnám mondani, vajon
elmondanám hogyan kísért
éjszakánként a csontváz – kardal
és vijjogó denevér zenekar?
Ha el tudnád mondani, vajon
elmondanád mint repdes egy
zöld tündér sok rózsaszín hajnalon
át?
Ha el tudnám mondani miért
nevetséges a szánalmas vagy
miért szép a hajnalhasadás
- megtenném?
Ha el tudnád mondani
honnan a kék csillag az égen
át, honnan a sok szeretet egy
életen át – megtennéd?
Ha el tudnám mondani miért
pont neked és miért vagy hogyan
- el tudnám mondani?
Ha el tudnád nekem mesélni
miért pont neked és miért a te
világod el tudnád nekem mesélni?
El tudnád mesélni lelked
ezüstösen csillogó fonatát
- megtennéd, elmondanád?
El kell mesélned mindazt,
amire nincsen szó,
mert ebben a világban nem is létezik!
Talán
?

És még egy...

Tóth Árpád: Csillagász

Ó, hányszor állotttam az ég alatt
Augusztusban. Nagy, hulló csillagok
Futása széles fénysávot hagyott
Az égen, és a szívemig szaladt.

És úgy éreztem, - s úgy is volt talán -
Fölöttem a tejút azért ragyog,
Mert én nézem, és húszéves vagyok,
És hogy írás van az egek falán,

Nagy titoké. És sokszor hajnalig
Tűnődtem, hogy mi rejlik e jelekben?
Ha jól meggondolom, tán mást se tettem,

Mióta élek........................alig..........
Ideje most már szépen hazamenni.
A csilagokba nincsen írva semmi.

Szia Patrícia!
Mondd meg a barátnődnek, hogy nagyon szép és nagyon jó, ez a vers. Nekem is tetszik.
Üdv szeretettel cilla

ReményikSándor
Egy perc


Egy percre ma
Úgy néztem fel a csillagokra én,
Mintha bámuló, nagy gyerekszememmel
Legelőször tekinteném.
Egy percre ma
Gyöngyvirágillat szállt át a szobán.
Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször
Csodálkoznék el édes illatán.
Egy percre ma
Minden oly könnyű lett s oly egyszerű,
S az élet a kezemben:
Engedelmes, jól hangolt hegedű.
Egy percre ma
Megindultam - és nem tudtam: mi az.
Messziről, mélyről intett elibém
Egy elsüllyedt tavasz.
Egy percre ma
Mint szegény embert, nem húzott az ág,
Halkan csengetyűzött a föld alatt
Sok eltemetett csengetyűvirág.
Egy percre ma
Megpróbáltam a más lelkébe látni,
Nem ítélve és el nem ítéltetve:
Bocsánatot nyerni és megbocsátni.
Egy percre ma
Ragyogtak reám halvány testvér-arcok,
Amelyek elé köd ereszkedett:
Céltalan hajsza és megutált harcok.
Egy percre ma,
Ó tiszta, bölcs és boldog látomás:
Elváltozott, mint Jézus a hegyen
A mindenség, - s be más lett, ó be más!
Egy percre ma...
Nem lehet ezt a percet kibeszélni.
Hogy is tudna szivárványglóriás
Tündértörékeny teste rímbe férni!
Egy percre ma
Oly boldog voltam s oly boldogtalan,
Tudva: e perc egy percig tart csupán -
És aztán vége van.
És én ki tudja meddig várhatok,
Lesve zug-éltem kis part-szögletéből
Míg újra fölbukkan egy ily vitorla
Az örökkévalóság tengeréből.

Szia!

Megmondtam neki. Olajos Katának hívják és nagyon köszöni!

A végén még meg fogod velem szerettetni Reményik költészetét! Ez nagy szó nálam!:D

Még egy vers, mert nagyon szeretem a költészetet...

Francois Villon: Apró képek balladája

Tudom, mi a tejben a légy,
Tudom, ruha teszi az embert,
Tudom, az uj tavasz mi szép,
Tudom, mely gyümölcs merre termett,
Tudom, mely fán mily gyanta serked,
Tudom, hogy minden egy dolog,
Tudom a munkát, lusta kedvet;
Csak azt nem tudom ki vagyok.

Tudom az urak nyakdiszét,
Tudom, melyik ruha mi szerzet,
Tudom, ki gazdag, ki cseléd,
Tudom, mily fátyolt kik viselnek,
Tudom a tolvaj - s kártyanyelvet,
Tudom, tortán él sok piszok,
Tudom mely csap mily bort erszthet,
Csak azt nem tudom ki vagyok.

Tudom ló s öszvér erejét,
Tudom, mit érnek, mit cipelnek,
Tudom, pénz szava szép beszéd,
Tudom, hol mérik a szerelmet,
Tudom, mit higgyek a szememnek,
Tudom, Róma mit alkotott,
Tudom, hogy a cseh mért eretnek,
Csak azt nem tudom ki vagyok.

AJÁNLÁS

Mindent tudok hát, drága herceg,
Tudom, mi sápadt s mi ragyog,
Tudom, hogy a férgek megesznek,
Csak azt nem tudom ki vagyok.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Sok szép verse van Reményiknek.
Üdv szeretettel cilla

Dsida Jenő: DE TI NEM LÁTTOK ENGEM

Ezt az országot hiába keresitek
a ti világotok alatt vagy felett
mellette vagy akár benne is
Magam is véletlenül jutottam ide
kószálás közben aranykürtök búgása
öles lángok zúgása között
Nem tudom leírni elmondani
milyen: e fehérség mellett
sárga a ti havatok – a kéknek
mély tüze van mellette szürke
legszebb májusi egetek is
A jóságról békéről nemcsak
beszélni lehet meg lehet őket
fogni, símogatni – a tengernek
nincs neve semminek sincs
neve mindennek könnyűség
a lelke a lábam, a kezem könnyű
egyszerű a szívem.
Ébren alszom aranyos láng a
hajam: lobog lobog –
Néha látlak téged is másokat is
de ti nem láttok engem
hangomat nem halljátok
csókoló számat nem érzitek
Eltünök mély fekete szakadékok
alján s én csodálkozó homályos
szemmel ülök le az ásitó
mélység partjain és
hosszú-hosszú selyemcérnán
utánatok lengetem a csillagokat.

CASSOVIA
(Metszet, 1928/

A spájzban szőlő lógott és dió,
A Hradován méterre állt a hó.

Egyszer Rákóczit hozták haza reggel,
Kézenfogva vitt apám a menettel.

A dóm úszott a ködben, mint egy várrom,
Valami nagy és biztos e világon.

Kapuja fénye ködös és opálos,
Körötte él halkan a kicsi város.

S a püspök egyszer kis, puha kezével
Megsimogatta arcomat a réten.

Egyedül sétált, vagy egy kanonokkal,
Bojtos kalapban és egy görbe bottal,

Mint egy igazi pásztor, aki kémlel,
Hogy báránykái nem futnak-e széjjel?

Jaj, hol a pásztor már és hol a nyáj is?
Május végén a Bankón volt majális.

(Csak így tudom már, rímbe rakva,mint a
Játékkockán a képbe rakott minta,

Kirakni rajzod, régi Kassa, álom,
Fakult kis rajz e vad, színes világon.)

Fakult kis rajz, a színe mit se hoz ki.
Itt baktat a sánta kovács, Kukovszki,

Aki varjakkal él a műhelyében,
Füstben, szikrában, pernyében, szemétben

S kovácsol, Vulkánus, valami titkon,
Záron, mi zárjon, vagy kulcson, mi nyisson.

A Szerkesztő köszön, La Valliére,
Nyakcsokra leng és pókhasára ér.

Ó, első vers! Borgis, cursiv! Az ólom
Szaga a régi nyomdában, az ódon

Udvarszobában, betűk neve, férce
A zsenge gondolatnak, lélek érce.

Garmond, az ünnepély! Petit, a játék!
Ó, furcsa játék, szörnyű és hazárd tét.

Mindig va banque és mindig az egészért!
Egész hitet, egész kételyt, egész vért!

Az első este Kassán, a Ligetben,
Mikor egy verssor fölött sírni kezdtem

S baktattam haza, föl a Malomárkon,
Mert egyedül maradtam a világon.

A Schalkházban a bálra el se mentem,
Azóta se s nem jártam a Ligetben.

S mint kínai piktor művén a képnek,
Tájába a festő is beleléphet,

S elindul a maga rajzolta tájba
Otthonosan s mégis les a csodára:

Úgy járok én e hanyag rajzban, kedves,
A rajz még tustól s könnyeimtől nedves.

Hová kallódott íz, szín, illat, emlék?
Van is, már nincs is, élet még, s már emlék.

Ami íz volt és illat, ennyi már csak,
Valami szédült és gonosz varázslat.

Félsz áthajolni párkányán e görnyedt
Toronynak, miben élsz, mert lenn a szörnyebb

Lomtárban, mint ütött szemét, hevernek
Kedveseid, emlékeid, s a dermedt

Távolban úgy néznek, mint régi képen
A halottak - szörnyű penész a képen,

Évek penésze, piszok és szemét!
Már elfeledtem barátom szemét.

*

Ennyi maradt csak, mint marad a vesztett
Városról néha együgyű fametszet.

Reményik Sándor
A karám előtt


A hamvadó tűz önmagába süllyed,
A húnyó máglya esik széjjel,
S tán szikra szállna pattogva a széllel,
Ha járna szél.

De csend, csupán a hallgatás mesél,
Csupán a megkövült erdő-varázs.
A hamvadó tűz önmagába süllyed,
A mozdulatlan fenyőtűket
Nem rezzenti meg semmi nesz.
Mit bánom én most, hogy mi volt, mi lesz!

Hátam mögött szénégetők karámja,
Fáradt tagom lágy fenyőalom várja,
De jobb itt künn a messze bolt alatt
Bevárni mígnem jő a virradat.

Jobb itt a kihamvadó tűz körül...
A holdvilág az őserdőre ül
És dermedt álmát körüllengi lágyan.
Most föld a párnám, végtelen az ágyam
És selyemágyban nem pihentem így.

Eszembe jutnak bús Cooper-regék...
A rézbőrűek s a medve-ölő...
Gyermekkor... álom... minden visszajő.
Azután nem jut már eszembe semmi,
Csak, hogy mily jó a fákkal együtt lenni.

A csendes fákkal együtt, egyedül,
Mikor a hold az őserdőre ül
S a hamvadó tűz önmagába süllyed.
Aztán úgy érzem, hogy már nem is élek,
Hogy hőse lettem egy régi mesének,
Hogy felszítt nyomtalan az ősmagány,
És önmagamtól, életemtől messze,
Pihenve tűznél, vagy nyomot keresve,
Én vagyok az utolsó mohikán.

Tóth Árpád: Láng

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkájú sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.

Nem látta senki más, csak én.

Csiha Kálmán:
ARANY-FONÁL

A cella sarka lángoló csoda...
Parányi helyre odatűz a nap.
- Még így vendéget nem vártak soha
Aranysugár, ahogy én vártalak!

A tenyerem a zuhatagba tartom,
S az égi röntgen mindent átkutat.
Fényben füröszti nap nem látta arcom
S az erek közt a sápadt csontokat.

A sugár-résen fel a napba nézek...
- Kápráztatóan villog és ragyog.
S félig vakultan ahogy hátralépek
Már azt sem tudom, hogy most hol vagyok.

Csak azt tudom, hogy hull messze a napfény
Selymes hajadra, árva Kedvesem.
S a nap ragyogó, színarany fonállal
Egy csodás percre összeköt velem...
____________________________________________
(Dr. Csiha Kálmán erdélyi püspök hat és fél évet
töltött börtönben, elszakítva feleségétől, családjától.)

Bónus István: Rossz kutya

Rossz kutya, te csúnya rossz kutya! -
Mondom neki, - s Bundás úgy örül,
Szemében fekete láng gyullad
S ész nélkül lót-fut lábam körül.
Szavaim, hogy mit jelentenek
Nem érti, nem ügyel rája,
Csak az érzelmeket fogja fel
Agyának pici antennája.
Megérzi, hogy szavam nem üres:
Melegítő áram van benne,
S árad felé annyi szeretet:
Három kutyának elég lenne.
Rám néz s szeméből: hűség, hála
Lobban felém fekete lángban,
Mintha tudná, mennyi kutya jár
Jó szó nélkül a nagyvilágban . . .
Nem csak kutya, de mennyi ember! . . .
Én is ténfergek erre-arra,
Szürcsölök olykor örömet is,
De fanyar keserű az alja.
Mert mindig közönyre ébredek,
S ha rálépek utamra reggel:
- Rossz kutya, te csúnya, rossz kutya! -
Nem mondja senki szeretettel . . .

off:
Dr Csiha Kálmán jövő hét vasárnaptól a Városligeti fasor 7 alatti ref. templomban evangélizál, gyertek és hívjatok másokat is!

Népvándorlás kora

6. Az unokák megszületnek...

Az unokák megszületnek.
Az unokák sírnak,
az unokák járni tanulnak,
az unokák beszélni tanulnak...
Az unokák, amikor jeles ünnepeken
körben állnak a nagyszülők udvarán -
nem értik egymást.
Az unokák a nagyszülőket sem értik.
"Gyöngyöm, virágom!"
Az unokák nem értik,
mi az a "gyöngyöm" s
mi az a "virágom".
Az unokák más nyelvű tájról jöttek
a nagyszülők udvarába,
ahol apjuk vagy anyjuk
tanulta az anyanyelv
varázsigéit.
Az unokák karikában állnak
a nagyszülők udvarán.
A nagyszülők sírnak!
A nagyszülők mosolyognak,
a nagyszülők madártejet főznek,
s a nagyszülők beszélni tanulnak
az unokák nyelvén,
hogy megértsék egymást.
A nagyszülők szíve kerek alma,
beleharaphatnak a más nyelvű
unokák.
A nagyszülők szíve tiszta szoba,
ahol leülhetnek a más nyelvű
unokák.
De egyszer elfogynak a nagyszülők:
elfogy a kerek alma,
kihűlnek a tiszta szobák.
Az unokák nem tanulják meg a
varázsigéket,
és elfelejtik a világot.