Fekete István - A vadgalamb

Csak az elmúlt gyermekéveknek voltak olyan ragyogó napjai, mint az a vasárnap. Éjjel esett az eső, a szőlőlugas levelein ezer vízcsepp szikrázott és a harangszó is olyan üdén hintázott a levegőben, mintha harmatban mosakodott volna.
Harmadik harangszó után már mindenki a helyén ült a templomban, a mise lassan csordogált a prédikáció felé, a maga ragyogó vasárnapi útján.
- Ne tegyétek azt másoknak, amit nem akartok, hogy nektek tegyenek - hangzott az intés a szószékről és én ezen a nagyon öreg bölcsességen hosszan elgondolkoztam. Még otthon is eszembe jutott, amikor a szomszéd kutyáját oldalba dobtam. Nekem se esne jól, ha egy akkora kő csattanna a bordáimon... bár nem tudtam, hogy az állatokra is vonatkozik - a példabeszéd.
A falon kalitka lógott s benne egy vadgalamb. Nem gerle, és nem örvösgalamb, hanem igazi vadgalamb, melyik nagy fák odvában költ és úgy búg, mint az orgona. Igen, tegnap még búgott, de mára, mintha elfelejtette volna a dalt, ami a madarak imádsága. A búgás egy nagy bükkfáról hallatszott, de aztán elhallgatott és Berta Jancsi azt mondta:
- Most bement a likba, ami a fán van, ha akarnám, meg is foghatnám...
Jancsinak nagy tisztelője voltam, mert hétországra szóló csibész volt és mellettem mint "rossz szellem" működött, de azért erre azt mondtam, hogy: nem hiszem.
- Nem lehet azt a fát megmászni...
- Neem? Mit adsz, ha megfogom a madarat?
- Bicskát. Halas bicskát, de csak búcsúkor.
Jancsi egy kicsit latolgatta a búcsú távolságát, és a bicska valószínűségét, aztán mászni kezdett. Magam is jó famászó voltam abban az időben, de Jancsi barátom művész volt, aki úgy ment felfelé a fa síkos törzsén, mint a mezei poloska.
- Úgy is kirepül - gondoltam-, de a galamb nem repült ki. Talán fiai voltak, talán azt hitte, nem lehet benyúlni? Nem tudom. Reszkettem a madárért, hogy az enyém legyen és nagyot dobbant a szívem, amikor Jancsi benyúlt az odúba.
- Megvan!
A galamb rémülten vergődött, aztán eltűnt barátom öblös ingében.
- A bicskának legyen karikája is, hogy madzagra kössem - egészítette ki Jancsi a megkötött üzletet. - Itt a madarad.
Boldog voltam. Kalitkába tettem, vizet adtam neki, és búzát is - mi tagadás - a templomban is csak rá gondoltam. Örömöm aztán egyre csökkent és most csak néztem a kalitkában gubbasztó galambot, és szerettem volna, ha megszólal. De nem szólalt meg. Csak ült a kalitka rácsán túl, valami irtózatos messzeségbe nézett. Addig néztem, míg elaludtam.
És álmomban búgni kezdett, és előttem megjelent a táj, amit elvettem tőle. Az erdő, amely néma lett nélküle, a szikla, amely felett átszállt, a patak, ahová inni járt, a ködös messzeség, ahová elrepült, a párás magasság, ahonnét mindent látott.
Panaszos siránkozása szinte folytogatott. A kalitka rácsa, mintha megvastagodottvolna és elzárta előlem a világot. Nem mehettem játszani, nem mehettem a mezőre, nem mehettem apámhoz, anyámhoz. Vergődtem a rács mögött és nem tudtam miért.
- Miért? - kiáltottam. - Miért?
Ekkor valaki megrázta a vállam.
- Rosszat álmodol, hogy úgy nyögsz?
- Igen - suttogtam, de álmomat hiába kérdezték.
- Elfelejtettem...
Másnap azonban hajnalban keltem, amikor még aludt a ház - csak a fecskék csiviteltek áhítattal nézve a kelő napot. Odamentem a kalickához és kinyitottam ajtaját.
- Eredj madár!
Néztem utána, míg csak láttam és a szívemben boldog, nagy sóhajtások születtek.

Azóta vele repülök minden szabad madárral, azóta az én házamban nem volt rab madár és azóta: nem teszem mással azt, amit nem akarom, hogy velem tegyenek, mert emlékeim távoli, árnyékos erdejében ilyenkor szomorúan búgni kezd a vadgalamb.

A mérleg

A jómódú gazda, és a szegényember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegényembernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyüjtött mézet ad.
Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!

Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.
A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.

Apa és fia vágják a fát a hegyekben. Egyszer megszólal az öreg.
- Fiam, menj már le a faluba és kérdezd meg az öregeket, milyen telünk lesz!
A fiú lemegy, fél nap múlva visszajön.
- Apám, azt mondták az öregek, kemény telünk lesz.
- No, akkor vágjuk tovább, fiam.
Két napig még vágják a fát, megint megszólal az öreg.
- Fiam, menj le a faluba és kérdezd meg az öregeket, milyen telünk lesz!
A gyerek lemegy, fél nap múlva visszajön és mondja:
- Apám, azt mondták az öregek, hogy nagyon kemény telünk lesz.
- No, akkor vágjuk tovább, fiam!
Három napig vágják a fát, az öreg megint...
- Fiam.... és kérdezd meg mire alapozzák a feltevésüket!
A gyerek visszajön megint fél nap múlva és mondja.
- Azt mondták az öregek, ha a székelyek ilyenkor még vágják a fát a hegyekben, biztos kemény telünk lesz

Ez jó volt!

Albert Schweitzer: A GONDOLKODÓ
(részlet)
Az élettiszteletben megy át megismerésem élménybe. A bennem levő (elfogulatlan) természetes világ- és életigenlésnek – hiszen életakarat vagyok – tehát nem kell konfliktusba kerülnie önmagával, ha életakaratom gondolkodóvá válik és a világ értelmét nem érti meg. Megismerésem negatív eredménye ellenére meg kell őriznem és el kell mélyítenem világ- és életigenlésemet. Életem önmagában hordja értelmét. Ez abban áll, hogy az életakaratomban megjelenő legmagasabb eszmét élem... az élettisztelet eszméjét. Ennek alapján tulajdonítok az én életemnek és minden engem körülvevő életakaratnak értéket, s ennek alapján maradok hatékony, s ennek alapján alkotok értéket.

Jég



Vigyázz a magánnyal, mert van az a szelíd és igazi magány, mely magatartás az emberek felé, s ez jó. S van a tragikus, mikor jegesedni kezd körülötted a világ, az utakat, melyek az emberekhez és az emberihez vezetnek, belepi a jég. Akkor eltévedsz, és meg kell fagyni.

Szerelem és halál


A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam:
- Maga a szerelemből és a halálból él, mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet?
A virágárusnő harmatot permetezett a rózsára, s nagyon finoman felelte:
- Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, legalább tíz szál dáliát küldene neki.

Egy járókelő megállít az utcán egy másikat:
- Ne haragudjon, az állomást keresem.
- Nem haragszom. Keresse.

Fekete István - Őszi alkony

(részlet)

Az özvegynek három fia volt.
A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura mindig kint hált a szőlőben.
A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mid árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festett; festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.
A legkisebb volt a muzsikus: Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat.
Kései szüretkor az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfa utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.
Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva - amikor az ő idejük elérkezett.
A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október, s a muzsikusé: November.
Anyjukat pedig úgy hívták, hogy - Ősz.

Mind nagyon jó olvasnivaló, köszönöm.

"Amint elkötelezzük magunkat, a Gondviselés is lép. Egy cél érdekében sok apró dolog történik, ami másként sosem történhetett volna meg. Események láncolata, előre nem látható véletlenek, és anyagi támasz siet segítségünkre, amelyek felbukkanására álmunkban sem gondoltunk volna."

(Dan Millman - Rendkívüli pillanatok)

Azt mesélik, volt egyszer egy ateista, aki leesett egy szikláról. Zuhanás közben azonban elkapta egy kis fa ágát. Miközben ott lógott a felette lévő ég, és az ezerlábnyi mélységben lévő sziklák között, belátta, hogy nem lesz sokáig ereje kapaszkodni.
Ekkor eszébe jutott valami:
- Isten! - kiáltott torka szakadtából.
Csend. Semmi válasz.
- Isten! - kiáltotta mégegyszer. - Ha létezel, ments meg és én megígérem, hogy hinni fogok benned, és másokat is a te hitedre fogok tanítani.
Ismét csak csend. Már majdnem elengedte az ágat kétségbeesésében, amikor egy hatalmas hang dörgött végig a völgyön:
- Mindegyik ezt mondja, amikor bajban van.
- Nem, Istenem, nem! - kiáltotta most már reménykedve. - Én nem olyan vagyok, mint a többiek. Látod, hallván a hangodat, én már el is kezdtem hinni benned. Most már csak szabadíts ki innen, és hirdetni fogom nevedet az egész földön.
- Na jól van - mondta a hang. Megmentelek, engedd el az ágat!
- Hogy elengedjem az ágat? - kiáltotta tébolyultan az ember. - Hát azt hiszed, hogy megőrültem?"

Az ajándék

Bennet Cerf említi az alábbi megindító történetet az autóbuszról, amely egy mellékúton zötyögött valahol a déli államokban.
Az ablak mellett keszeg öregember gubbasztott, ölében nagy csokor friss virág. A másik oldalon fiatal lány ült, s tekintete minduntalan a férfi bokrétájára tévedt.
Egy idő múlva az öreg leszálláshoz készülődött. Hirtelen ötlettől vezérelve a lány kezébe nyomta a csokrot.
-Látom nagyon szereti a virágot, azt hiszem a feleségem sem bánja, ha itt hagyom. Majd megmondom neki hogy magának adtam.
A lány elfogadta a kedves ajándékot, s a buszról figyelte, amint az idős férfi leszáll, és elindul az út menti kis temető felé.

A felajánlás

Egy afrikai templomban felajánláskor szokás volt, hogy a hívek adományát is összegyűjtötték. Két izmos férfi vitt egy fonott kosarat, amelyben különben a gabonát szokták a mezőről behordani.

Az utolsó padban egy kis fekete fiú bánatosan nézte a félig üres kosarat, amint sorról sorra vitték. Nagyot sóhajtott, mivel neki nem volt mit tenni a kosárba.

A kosár pontosan előtte volt. Mindenki nagy csodálkozására beleült a kosárba és így szólt:

- Ennél nagyobb ajándékot nem tudok adni az Istennek.