Olajos Kata:Chanson

Álmaim erdel-yében magasra nőnek a fák
Suttogva beszélgetnek és vezetnek – át ezen
a sötét éjszakán.
S a lombok dalokat énekelnek hozzám.

Álmaim erdel-yében folyton esik az eső.
A ködön át bársonyt és zöld manókat látok.
Mosd át mindazt a lelket,
melyet most látok és elvesztek.
S a lombok dalokat énekelnek hozzám.

Szívem birodalma álmaim erdel-yében lakik.
A fák magasra feszítik és szaggatják
lelkem árnyképeit.
Csillagok világa egy gyönge nő testében.
S a lombok dalokat énekelnek hozzám.

Olajos Kata : Eszternek Szegedre - Szeretettel!

Nem tudom: Ki vagy?
De tudom: Hogy vagy?
Fekete ruhába rejtve
kizár e kicsiny világ.
Szeretet mindig vár,
hol már nincs Határ
S bejár a Fény.
Játszanál koldust, utcalányt,
kipróbálnád a jót, a boszorkányt,
s közben magad maradnál,
- hogy még csak meg se lássanak.
De vár a vegykonyha,
kerget az egér,
hol a Fény némán földet ér
S honnan már nincs kiút
Akkor rájössz: az élet nemcsak egy út!

Zalán Tibor: Vagy angyal

Üvegrózsa hidegében hajnal
Kibontott hajjal áll ott
a homály ágai végül a
vállához érnek
Valaki angyal vagy kísértet
száll vagy a fénynek
és ő lehajtott arccal várja
hogy részeg kezét a hajában
elaltassa
Részeg balta nyúl ki
a derengésből - fehérekbe
áttakarja
Pedig a másik énje járja
elvadult útjait hogy magányához
a díszletet kitalálja
S míg bent összedől minen
fent száll a fénynek az
angyal vagy kísértet
és zokog, mert nehéz a repülés
mely könnyűvé és sóssá
teszi az élet

Juhász Gyula: A föltámadt Lázár

Uram, bocsásd meg, hogyha vétkezem,
De ez az élet nem kell már nekem.

Elhagytam egyszer, és jó volt, igen,
Aludni sírom áldott méhiben.

Hallgattam, hogy a fű nő zajtalan,
Ó, a síroknak mély nyugalma van.

Már vártam, hogy virág meg rög leszek,
Mikor e zajba visszavitt kezed.

Úgy bánt e fény az örök fény után,
S az ember, aki bámul rám bután.

A sok kiáltó és sok törtető,
Ki mind hiszi, hogy úr és isten ő.

A férgek lenn mind csöndesek nagyon,
Pedig övék ott ország, hatalom.

Engedd, hogy szépen visszatérjek én,
S tovább pihenjek békém éjjelén.

Ki áment mondott, az mit kezdjen itt,
Uram, bocsáss meg, engedj el megint!

KISS JUDIT ÁGNES
Ü. K.


Mert mind elkurvulunk egy szép napon.
Helyzetbe hozni van, akit nehéz,
de kialakul majd az olyan helyzet,
s előbb-utóbb úgyis lesz annyi pénz,

amiért végül szétrakjuk a lábunk,
s ha van kereslet, áruba bocsátjuk:
hitét az egyik, tudását a másik,
és élvezkednek rajtunk megunásig.

Ó, nem, először nem fáj egy kicsit sem.
Aztán nagyon. De végül megszokod.
Próbáld azt mímelni, hogy élvezed,
s nem a leendő hasznot számolod.

Legyél hétpróbás, ki tudja a módját:
forró lehellet, ha a szív hideg,
pergetik már azt az időt az órák,
mikor ingyen sem kellesz senkinek.

Egy-két barát az utcán félrefordul,
apa és anya, mint mindig, megért.
Hajnalban, ha az álmok vére csordul,
csak Isten kérdi néha meg, miért.

KISS JUDIT ÁGNES
Gyerekdal


1.

Reggel, mikor fölébredek,
Apa csinál reggelit,
Kenyeret szel, lekvárt ken rá,
Mézes tejet melegít.

Ha nem tudok elaludni,
Eldúdol egy éneket.
Az Erlkönig, mondja mindig,
De nem tudom, mit jelent.

Apa nem visz le a boltba,
Félek otthon egyedül,
Hogyha ketten marad velem,
A könyvébe menekül.

Mikor jelmezbálost játszom,
Nem nézi meg a ruhám,
Apa, ha a zebrán megyünk,
Nem nyúl a kezem után.



2.

A halálnak nincsen vére,
Másokét ezért veszi,
Kifolyathat egy vödörrel,
Mégse lesz saját neki.

A halálnak nicsen szeme,
Nem látja, hogy kicsi vagy,
De ha jól elbújsz előle,
Még egy kicsit élni hagy.

A halálnak nincsen gyomra,
Ezért csokit nem lehet,
Egy-egy napra jóllakatni
Csak a szíveddel lehet.

SZABÓ LŐRINC:
Szun Vu Kung lázadása
Mikor Szun Vu Kung, a majmok királya,
kit kőtojásból keltett ki a vén
föld, ég nap és hold különös szerelme
a gyümölcsök s virágok szigetén,

ki kőtestét mozogni tanította
s viharként szállni a felhők felett,
és megtanult minden emberfölötti
varázst és titkos bölcsességeket,

ki hős vezér és szent remete volt
és szívében mégis fenevad maradt,
és feldúlta a halál városát és
megette az égi barackokat,

az istenek eledelét, hogy ő is
őrökké éljen, s lett mindenható
kinek rőt fején a villám kicsorbult,
ki már már isten volt, de lázadó

dühében a Legfőbb Trónt követelte,
s leverte az égi seregeket,
s a Menny Ura s a Célok és Erények
bénultan nézték, hogyan közeleg -

mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt,
és már senki se moccant ellene,
jött Buddha, és szelíd virágkezével
intett, hogy a fegyverét tegye le.

- Ki vagy, te jámbor? - ámult el a vad szörny,
akitől a mindenség reszketett.
Buddha felelt: - A béke és a jóság,
s azért jöttem, hogy megfékezzelek.

- Nagyszerű! - bókolt Szun Vu Kung. De Buddha:
- Vigyázz - szólt -, még nem sejted, mit tudok!
- Te se, hogy én mit! - válaszolt a szörny,
és mellét verve mesélni kezdte, hogy

a tejutat kavarja szigonyával,
eldicsekedett, hogyan győzte le
a földet, eget, az állatok és fák
szellemeit, s a halál fekete

könyvét széttépve hogy lett halhatatlan,
s a Titkos Tudást hogy szerezte meg.
- Tizennyolcezer mérföldet repülök
- mondta -, ha csak egy bukfencet vetek,

átváltozom hetvenkétféleképpen
és lehetek millió óriás,
ma már én vagyok a Tökéletesség
- a Menny Urához fordult -, senki más,

- bömbölte - senki nem állhat fölöttem:
legkülönb vagyok, a Trónt akarom!
És Buddha felelt: - Tied lesz, ha győzöl
még valamin, az én hatalmamon:

mutasd meg, hogy kibírsz-e törni innen,
túljutsz-e rajtam - itt a tenyerem:
ha bukfenced kivisz belőle, nyertél,
ha nem, te fogsz engedni énnekem.

Tetszett az alku Szun Vu Kungnak.
- Őrült - gondolta - ez a Buddha: a keze
alig nagyobb egy lótusz levelénél,
igazán játék végezni vele,

gyerekjáték - gondolta és vigyorgott:
- Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? -
És felemelkedett a levegőbe,
s megállt nevetve Buddha tenyerén.

- Készen vagy? - Készen. - Rajta! - Egyet ugrott,
s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg,
és viharzott, mint az ördögmotolla,
úgy hányta, hányta a bukfenceket,

és repült és hömpölygött mint a szélvész,
mindig gyorsabban, repült, mint a fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagködök száz szigettengerén,

repült, a tértől részegen, repült, mint
az időmegállító gondolat,
repült, könnyű győzelmét végtelennel
tetőzni, amit ráadásul ad,

repült, repült s a Végső Űr határán
egyszerre csak öt roppant oszlopot látott,
amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.

Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott,
ahol még nem járt soha senki se,
és lehasalt s fürkészve és vidáman
nézett az érthetetlen semmibe,

aztán felkelt. - Most megyek - mondta - vissza,
és én leszek a Mindenség Ura,
de hogy itt jártam, nevemet felírom
ide, a világ őrtornyaira -

és csakugyan felírta a középső
oszlopra: ,,Itt járt Szun Vu Kung király'',
s mert a szükség rájött, egy másik oszlop
tövébe még egyebet is csinált,

és indult vissza. Repült, mint a villám,
repült az űrben, mint a néma fény,
repült és forgott, át az ős eónok
s csillagvilágok szigettengerén,

mint az időtlen gondolat, repült most
visszafelé a végtelenen át,
és megérkezett és hetykén leugrott
Buddha kezéről s rikoltott: - No hát

ide a Trónt! A világ végén jártam
s ott hagytam a látogatás jelét! -
Buddha ránézett, hosszan, szánakozva,
és felemelte lassan a kezét,

és megszólalt: - Te nyomorult majom,
te, te barbár ész- és erő-szörnyeteg,
azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad
harc s önzés fűti, lebírsz engemet?

Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?
Nézz ide, nézd középső ujjamat:
,,Itt járt Szun Vu Kung...'' - itt van, ezt te írtad,
s nézd piszkod, itt a hüvelykem alatt! -

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,
kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta
s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
- Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny.


1935

Egyszer hallottam, de máig megjegyeztem ezt a verset.

Köszönöm, hogy beírtad!

Dsida Jenő: Templomablak

Kik csak az utcán
járnak-kelnek,
szépséget rajta
nemigen lelnek.
Kíváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika.
Szürke karika.
Ólomkarika.
Vén templomablak.

Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló.
Sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan
húnyt szeme gödre.

De aki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba,
s belülről pillant
ablakára,
megdöbbenten áll.
Elbűvölten áll.
Megkövülten áll.
Nézz a csodára!

Színek zengése,
fények zúgása,
mártír mosolya,
szűz vallomása,
kék, ami békül,
piros, mi lázad,
magasba ragad,
a mennybe ragad!
Lángtünemény
és tűzkáprázat!

Ó,titkok titka
a földön itt lent:
belülről nézzen
mindenki mindent.
Szemet, és szívet,
és harcot, és békét.
Áldja meg az Úr!
Áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét.

Ady Endre - Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni

Móra Ferenc

A HEGEDŰ

Gyerek voltam még,
Annak is aprócska.

Egyéb játékom
Nem volt, csak egy ócska,
Vén hegedű, mit
Poros nyugalomban
Leltem a lomban,
Valamely sarokban.
Az Isten tudja,
Ott ki felejtette,
Hol porlad a kéz,
Amely odatette:
De megörültem
Én neki felette,
Bár nem is sejtém,
Mire való vóna.

Mellette nyűtten
Hevere vonója.

Róluk a port biz
Le se törülgettem
Hanem azonnal
Szolgálatba vettem:
Lónak a hangszert,
Kardnak a nyirettyüt.
Mulattam vélük
Hol külön, hol együtt,
Mikor miképen
Kivánta a játék.

Az igaz célra
Rá mégse találék,
Bármi csapongó
A gyermeki elme.
(Ó, ha ma olyan
Félannyira lenne!)
Megesett olykor,
Persze akaratlan,
Hogy vonómmal a
Húrok közé kaptam:
Zörgött, csikorgott,
Kinosan sikongott,
De nem kedveltem
Ezt a fura hangot.

Egyszer azonban,
Isten tudja honnan:
Hozzánk egy vándor
Egyszerre betoppan.
Orcája sápadt,
A ruhája tépve,
Nem mertem nézni
Ragyogó szemébe.
Megáll előttem,
A hegedűt nézi,
Csak nézi, nézi
S kezembül kivészi.
Lágyan, szeretettel
Lefujja porát,
Megpengeti halkan
A húrok sorát,
Aztán szilajan
Álla alá kapja,
A tépett vonót
A húrokra csapja,
És húzza, húzza
Egyre tüzesebben.
Sohse hallottam,
Ilyet életemben!

Olyan volt, mintha
Röpitne hinta
És rengve-ringva
Szállnék föl a mennybe,
Az Isten elejbe
S kristályteremekbe
Az angyalok serge
Játszna velem.
Aztán olyan volt,
Mintha anyám
Ringatna lágyan
Szelid karán
S már szenderegtem
Lassú dalán,
Mikor a vándor
Ment, ahogy jött: lopva,
Hegedűm dobva
Szótlan a sarokba.
Én meg sieték,
Lázban dideregve,
Csuda-hegedűm
Zárni a szivemre.
Esengtem neki,
Kezem összetéve
(Ki nem volt gyerek,
Kinevethet érte):
Hogy jöjjön elő a
Tündér, aki benne
Lakik s az elébb
Szivem telezengte!
Csak jöjjön elő
Fátyolköntösében,
Ahogy tanultam
A dajkamesében,
Csak jöjjön elő
A drága, a fényes
S ami az enyém,
Minden az övé lesz!
Csak jöjjön elő:
Rimánkodtam egyre...
S még szorosabban
Szoritom szivemre.

A fa nyöszörgött,
Mintha lelke lenne:
Megtudom mindjárt,
Hogy mi lakik benne?
Faragó-fúró
Szerszámot kerestem:
A hegedűnek
Húrjait leszedtem,
Fájának vésőm
Neki feszitettem
S csak ahogy széttört
Apró darabokra,
Néztem zokogva
A drága romokra.
Ó, de nem a kárt,
Nem a játék vesztit:
Sirattam azt, hogy
Nem találtam semmit...
Azóta eljárt
Az idő felettem,
Nemcsak megnőttem,
Hanem ez egyben,
Meg is öregedtem:
Hiába tanultam,
Meg nem javultam,
Máig se okultam.
Ma is, ami szép
Akad az utamba,
Lelket keresek
Gyerekésszel abba,
Mindig apróra
Bontogatom.

S a semmit mindig
Megsiratom.

Olajos Kata: Angyali érintések könyve
- Ősi Borbála kérésére -

Lapjain sugárcsillámok,
Belül kankalin - hullámok.
Kiér szoknyában és fűzőben
A fiatal nő, gyönyörben.
Hangtalan járva -
Ködben, nyárban -
Sárga levél után fehér és fekete.
Hol sírkertbe lépve
Rózsát letépve
Holló kopogja: Engedd ki!
Hantra hajolva, hangolva
Kimozdul a világ, noha már
Rebben a szürke angyal,
A kőfal tetején szirének, halva.
Kiséji zene szól, messze.
Azt álmodom felébredek,
E teljes országban járva - kelve
Új életre tér a fény.
Álmok birodalmában - késve
Cirkuszi porond közepén - késsel
Áll egy fehér arc, vörös rúzs - bohóc.
Színes képeslapokat dobva felém
Mosolyog szívvel - élete delén.
Ilyentájt lép elém
S karjába süllyeszt mellén,
Már távolban járok.
Kérges - fehér csillagok egén
Életszerű törpe lép elém
Nincs menekvés!
Rózsával szemet dörzsölve
Kék pöttyös angyalt ölelve
Hajolok sírom fölébe.

Zalán Tibor:

Lepkeárny

Ölemen nyugszik
kezed Arcomon verdes
a lepke árnya

Evangélium

Miért neveztek
engem jónak? Egyedül
a Teremtő jó!

Partitúra

A kotta üres
vonalai között a
szél hangjegyei

Szerep

A történetét
nem találták ki csak a
tragédiáját

Üzenet

Mert a halállal
játszani nagy ízléste-
lenség- A halál

Tóth Árpád: Ripacs

Csak a bukás várt, látom magam is.
Elméláztam a fák közt: Ó, szelid,
Örök kulisszák! - s mikor tüzeit
Rámköpte a reflektort: "most!" - hamis

Gesztussal rángtam, rossz, ijedt szinész -
Egy percem lett vón: megmutatni a
Fenségeset. Az Istent. S már tova
Fordult a fény. És ennyi az egész.

Ó, hol a szenvedély, amit csak én
Tudtam? Az égre nézek: rég halott
Csillagok özvegy fénye nyargal ott.
Reménytelen minek ágálok én?

Az előadásnak rég vége van.
Jobb lesz: lemosom az élet silány
Festékeit magamról. Halavány,
De igaz arcom bocsásd meg, Uram!

TÓTH ÁRPÁD: SZERETNÉK ÁTÖLELNI...

Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt.