Minden erőből

Az édesapa csendesen figyelte gyermekét, aki azzal bajlódott, hogy egy nagyon nehéz virágcserepet odébb húzzon. Az apró emberke nagyokat nyögött, dühösen csapkodott és mérgelődött, de a nagy erőlködés ellenére sem sikerült a hatalmas edényt megmozdítania.
- Szegény gyermekem, hát tényleg megpróbáltad minden erőddel tovább tolni a virágcserepet? – kérdezte az apja.
- Hát persze – válaszolt a fiúcska.
- Nagyot tévedsz – szólt az apa. -, nem próbáltál meg mindent, mert nekem nem szóltál.

"Ha többet volnánk a magány csendjében, előrehaladottabbak volnánk a tudásban, gazdagabbak a kegyelemben, boldogabbak az Istennel való társaságban, mint a magánybavonulás nélkül."

"Mihelyt elismerjük vétkeinket, a zúgolódás könnyen változik át imádsággá és kegyelemért való fohászkodássá."

"Kitartóan szolgálni csak az tud, aki állandóan Istennel érintkezik."

"Bűn és imádság halálos ellenségek. Az egyik feltétlen megöli a másikat."

"Felelőtlen dolog Istennel megszakítani a kapcsolatunkat csak egy napra is. Következményei beláthatatlanok."

"Imádkozni azt jelenti: elmondani Annak mindent, Akinek szeretete mérhetetlen, hatalma határtalan; - mi hiányozhatna itt még?" (M. Basilea)

"Annyira szeretjük Istent, amennyire imádkozni szeretünk."

"Az Istennel való benső kapcsolatunk mélységétől függ az Érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke."

"Ha imádkozol azokért, akik megbántanak és megsértenek, mennyei békesség tölti el lelkedet."

"Senki sem elhagyatott, aki Istenre bízza magát."

A szavahihető evangélium

Nem is olyan régen egy nemzetközi ifjúsági találkozót rendeztek. Arról tárgyaltak, hogyan lehetne az evangéliumot szélesebb körben terjeszteni. Egyesek javasolták, hogy nagy mennyiségű Bibliát kell kiosztani az embereknek, mások pedig tudományos előadásokat javasoltak.
Egy fiatal afrikai leány is jelentkezett:
- Mi nem nyomtatványokat küldünk azokba a falvakba, amelyeket az evangélium számára meg akarunk nyerni, hanem egy keresztény családot, hogy az ott lakók lássák a keresztény életet a gyakorlatban is!

"Hitünk fokmérője a szolgáló szeretet és irgalmasság."

"A földi dolgokat ismernünk kell ahhoz, hogy szerethessük őket, az isteni dolgokat azonban szeretnünk kell ahhoz, hogy megismerhessük őket." (Pascal)

"A szeretet az egyetlen, ami tékozlás útján gyarapszik." (R.R. Huch)

"A világban a legtökéletesebb az ember. Az emberben a legtökéletesebb a lélek. A lélekben a legtökéletesebb a szeretet. A szeretetben a legtökéletesebb az Isten."

"Az alázatosság minden erény alapja, és a büszkeség minden bűn eredete."

"Ha eddig nem tudtuk volna, itt meg kell tanulnunk, hogy mi semmik vagyunk Istennel szemben, de valamik Isten által." (H. C. Orested, fizikus)

"A hálátlanság a büszkeség leánya, általánosan elterjedt vétek, amely az összes többi vétekre szétárad és végtelenül súlyosbítja azokat. Perzselő szél az, amely kiszárítja a kegyelem forrásait."

"A szeretet nem lehet tétlen."

"Nekünk, hívőknek az a rendeltetésünk, hogy azt tegyük, amit az Úr Jézus tett: ragyogtassuk fel Isten szeretetét a földön."

"Szeretet és megbocsátás romba dönti a Sátán terveit."

"Akiért hálát adunk, azt szeretjük; - akit szeretünk, azt szabad inteni és feddni is."

A csónak megtelt! 1 rész

Óriási madárként haladt a teherszállító repülőgép a sötét égen. A súlyos motorok dübörögve küzdöttek a viharral, amely minduntalan el akarta téríteni a gépet útvonaláról. Heves jégeső csapkodta a gép fémtestét.
- Pocsék idő van - morgott Dick, a fedélzeti mérnök. - Ezek a meteorológusok is megérik a pénzüket. Hát beszéltek csak egy fél szóval is hóviharról? - Ez jégeső - helyesbített Fred, a rádiós. - És ezek az emberek sem mindentudók. Ne felejtsd el, hogy csak időjárás-előrejelzést készítenek. De semmi sem változik olyan gyorsan, mint az időjárás.
- Vaknak kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen vihart ne vegyenek észre! ...
- Te aztán begurultál, öregfiú.
- Várj csak, te is másképp beszélsz majd, ha törött csontokkal kászálódunk ki az összeroncsolódott gépünkből. - Azt hiszem, még valamicskét adnál is érte, csak hogy neked legyen igazad - nevetett Fred. - Öregem, nem az első eset, hogy ilyen időnk van, s eddig még nem történt semmi bajunk. Néhány óra múlva már el is felejtjük, és énekelheted a karácsonyi énekeket a kislányoddal az öledben.
- Nálam nincsenek karácsonyi énekek - morogta Dick -, nagyon jól tudod. "A földön békesség" ... közben hol itt, hol ott ölik az embereket. Kicsit ellentmondásos ez a vallásos szöveg. - Ezért inkább tudni sem akarsz róla?
- Aha - válaszolt Dick, miközben feszülten figyelte műszereit. Egy pillanatig mindketten hallgattak, majd Fred szólalt meg:
- Figyelj, lehet, hogy furcsát kérdezek, de tulajdonképpen miért vagy ennyire ellenséges a hittel szemben?
- A hit, a hit ... mi egyáltalán a hit?
- Na, ne add a tudatlant. Nagyon jól tudod, mire gondolok. Mindig berzenkedsz minden ellen, aminek köze van a kereszténységhez.
- Beszéljünk inkább valami másról. - Ez elég gyerekes válasz volt.
- Oké, ha mindenáron tudni akarod! Nincs semmi bajom a hittel, nincs semmi bajom a keresztényekkel. De utálom, amikor a magukat kereszténynek nevező emberek élete világosan mutatja, hogy nem azok. És akár megsértődsz, akár nem, az a véleményem, hogy nincs is másmilyen keresztény.

A csónak megtelt 2.rész

Igen?
- Tudom, mit akarsz mondani: hogy "a keresztények is csak emberek", ugye? Közismert, elcsépelt frázis ez. Hallottam már éppen eleget. Ezzel magyarázzátok azt a tényt, hogy a gyakorlatban nincs különbség hívők, és hitetlenek között. Csak vasárnap! A hívők templomba mennek, a többiek kialusszák magukat, elmennek horgászni vagy focizni. Ha holnap leégne a világ összes temploma, én ugyan nem hiányolnám, és a világ sem lenne rosszabb, mint amilyen most.
- Azt hiszem, érhetne még meglepetés.
- Nem, azok alapján, amit eddig tapasztaltam, aligha. - Sok olyan ember van, aki aszerint is él, amit hisz. - Hát, úgy látszik, ezek mindig eltűnnek onnan, ahová én éppen megyek.
- Vagy talán csak nem tűnnek fel neked. - Hogy érted ezt?
- Úgy, hogy egyszerűen nem figyelsz rájuk.
- De Fred, ha lennének igazi keresztények, nem kellene különösebben figyelnem rájuk. Az ilyen emberek nagyon is feltűnnének ebben a világban. Vagy pedig semmit sem értettem az evangéliumból. Azt gondolom ugyanis, hogy az evangélium teljesen megváltoztatja a benne hívőket. Őszintén szólva, bármilyen durván hangzik is -, ahogy elnézegetem a báránykáit, nem sokat várhatok Jézustól. Hol az a nagy erő és szeretet?
- Te gúnyolódsz Jézuson.
- Nem, a világért sem! Te kezdted el, most pedig haragszol - válaszolta Dick komolyan. - Tényleg nem gúnyolódom, de mi legalább ne csapjuk be egymást. Ha feltétlenül ezekről a dolgokról akarsz beszélni, akkor hadd mondjam meg őszintén a véleményemet. Minden ember szeretne boldog lenni... Mindenki keres egy kapaszkodót az életben... Én is, elhiheted nekem. De honnan tudhatnám, hogy Isten - feltéve, hogy létezik - meg tudja adni azt nekem, amit keresek? Mégiscsak azokon kellene látnom ebből valamit, akik azt állítják, hogy ismerik lstent. És mutass nekem valakit, aki példaként szolgálhat nekem.
- Mert akkor hinnél?
- Ki tudja, akkor talán ünneplek majd karácsonyt én is. Hisz a karácsony annyit jelent, hogy Krisztus megszületik egy ember szívében, nem?
- Nagyon is jól tudod a dolgokat - csodálkozott Fred. - Hát igen, tudok egyet s mást.
Frednek ettől nem lett jobb kedve. Ő maga kezdte ezt a beszélgetést, és az bántotta, hogy valami igazság valóban van Dick szavaiban. Egy hívőt tényleg fel kellene tudni ismerni a viselkedéséről, hogy mit csinál és mit nem. És elég csak magára néznie, hogy lássa, mennyire nem így van. Ő talán jó példa ahhoz, hogy valaki vágyakozni kezdjen a Krisztussal való életre?

A csónak megtelt 3.rész

Beszéljünk valami másról - törte meg Dick a csendet. - Nem akartam elrontani a kedvedet. Nézd csak, ezt vettem a kislányomnak. Jópofa, nem? - ezzel kikotort a zsebéből egy babát.
- Aha, vicces - felelte Fred. De nem ment ki a fejéből a beszélgetésük.
- Járni is tud.
- Mit ki nem találnak! Biztosan jó drága volt.
- Nem vészes. Egyébként... - akart valamit mondani Dick, de nem folytatta a mondatot.
- Egyébként...? Mit akartál mondani? - kérdezte Fred.
Dick nem válaszolt. Feszült figyelemmel ellenőrizte a műszereket. Nagyon különös képet nyújtott, ahogy ott ült ideges arccal, a babával a kezében.
Tombolt a vihar. A repülőgép rázkódva, remegve küszködött a haragos természeti erőkkel. Bill, a másodpilóta, elgondolkodva bámult kifelé.
- Veszítünk a magasságunkból - jegyezte meg Dick. - Valami nem stimmel a magassági kormánnyal. Bob még kézben tartja a dolgot, de a gép már nem engedelmeskedik teljesen. Őszintén szólva, egyre rosszabbul kormányozható.
- Mit gondolsz... a jég? De hisz ez lehetetlen! - Nem tudom.
Egész nyugodtan beszéltek, pedig mindketten tudatában voltak a veszélynek. Minél előbb le kell szállniuk a géppel. Bill újból beült pilótaülésébe, otthagyva a másik két férfit nyomasztó hallgatásban.
Fred nemsokára utasítást kapott, hogy próbáljon meg kapcsolatba lépni a Iégi irányítással. Szakadatlanul küldte a jeleket. Arra a gondolatra, hogy még Iegalább másfél órányi távolságra vannak céljuktól, verejtéke cseppek ütöttek ki a homlokán.
Dick előrehajolt, megbeszélte a helyzetet a két pilótával. Eltértek a menetiránytól, és csak becsülni tudták, hogy hol is lehetnek. Nem túl megnyugtató helyzetkép.
Bob az esőtiszt lefelé irányította a fényszórókat azonban a sugárnyaláb beleveszett a ködbe. Nagyon rosszak a látási viszonyok. Kilátás sincs arra, hogy ilyen körülmények között kényszerleszállást hajthassanak végre.
Könyörtelenül esett a magasságmérő mutatója. Dübörgő zajjal próbálták a motorok kiragadni a gépet a gravitáció vonzerejéből, mégis minden perccel közelebb kerültek a földhöz.
- Menj a helyedre, Dick, és kapcsold be magad - rendelkezett határozottan Bob. - Nem tudjuk fent tartani a gépet, készülj fel a kényszerleszállásra.
- Úgy érted, a halálba szállásra - morogta érdes hangon Dick. Nem ma repülök először. Ezt nem ússzuk meg élve.
- Nem szabad ebből kiindulnunk. Vannak még csodák a világon. Te csak menj a helyedre, Fred pedig annyi jelet adjon le az éterbe, amennyit csak tud.
Dick vállat vont, és visszaült a helyére. Miközben rögzítette a biztonsági övét, továbbította az utasítást Frednek. Fred megállás nélkül hívta az irányítókat. Kétségbeesett segélykiáltás volt az üzenetük, de nem érte el földi célpontját.
Csak oda, ahol sosincs üzemzavar, oda érkezett el segélykiáltásuk. Isten hallja gyermekei aggódó kiáltását, amikor félnek és nem találnak utat a sötétben.

A csónak megtelt 4.rész

Ez a véget is jelentheti - suttogta Fred. - Enyhén szólva, nincs sok esélyünk a túlélésre.
- Ezt már én is mondtam. - És akkor?
- Semmi és akkor! Csak ez a hidegvérű Bob ül úgy a helyén, mintha rendben Ie tudna szállni. De lehet, hogy ő is csak úgy tesz, mintha pánikról nála szó sem lenne.
- Innen nem kerülünk ki élve! - sóhajtott Fred, és tanácstalanul bámult a barátaira. Keze remegett a morzebillentyűkön.
- Nem hinném, hogy nagyon rossz lesz, Fred. Egy pillanatig talán szörnyű lesz, aztán kész, vége...
- Nem - szedte össze magát Fred -, ezzel nincs vége. Tudom, hogy akkor találkozni fogunk lstennel.
- Öregem - horkant fel Dick -, te félsz! A halálfélelem beszél belőled.
- Miért, te talán nem félsz?
Dick nem felelt, de Fred láthatta, hogy rángatózik a szája széle és remeg a keze.
- Talán- szólalt meg hirtelen, de a hangja már nem volt olyan öntudatos, mint máskor -, talán igazad van. Ki tudja? Nem akartalak megbántani.
- Mivel? - kérdezte Fred halkan.
De Dick csak rázta a fejét és hallgatott. Holtsápadtan várták a véget.
Dick a feleségére és a kis Dollyra gondolt. Maga előtt látta őket, amint az asztalnál ülnek és várják az érkezését. Sose fogja viszontlátni őket. Könnyes szemmel nézett a babára, amely a földön hevert az ülése mellett. Nagyon szorongatta valami a torkát.
Fred gondolatai öreg édesanyjánál jártak. Látta megcsillanni ezüstös haját a lámpa fényében, amint Bibliát olvas. És a kávéskannát az olajégőn, amint éles fénye a csészékre esik.
Elöl a pilóták is csendben voltak. Bob maga elé meredt. Éles szemmel fürkészte a sötétséget abban a reményben, hogy valamilyen módon keresztültörhet rajta a pillantása és Iáthat valamit. Botkományt markoló erős kezei nem remegtek.
- Gondolod, hogy megmenekülhetünk? - kérdezte Bill.
- Istennél semmi sem lehetetlen - válaszolta Bob nyugodtan.
- Hogy érted ezt?
- Ha körülnézel ezen a világon, akkor el nem tudod képzelni, hogy valaki is a mennybe kerülhet. - De Isten elkészítette a karácsonyt, és ezért mégis megtörténik!
- Te tényleg hiszel ebben7 - Igen, én hiszem.
- Bob - mondta Bill habozva -, te sosem beszéltél a levegőbe. Mindig olyan voltál, mint egy szikla a hullámverésben. Mondd, te most sem félsz?
Bob töprengett egy pillanatig, társára nézett, majd megszólalt:
- De, ugyanúgy félek, mint ti. De mégis tudom, hogy Isten nem hagy el. És ezt te is hiheted.
Hörögve repült tovább a gép. A fényszórók fénye egyszer csak áttörte a sűrű ködöt, és egy folyó hömpölygő vize tárult a szemük elé. Hosszú évek tapasztalatát, gyakorlatát bevetve küzdött Bob, hogy uralma alatt tartsa a gépet. Tudatában volt felelősségének. Lehetetlen, hogy szilárd talajt érjenek, a gépet képtelenség felemelni. Meg kell kísérelnie a vízre leszállni. Már csak néhány pillanat - és a gép hatalmas csattanással a hullámoknak ütközött.
Elsőként Dick tért magához a kábulatból. Csodálkozva nézett körül, és megpróbálta rendezni a gondolatait. A benzinadagolást leállította, arra még emlékezett. De aztán? ... Lezuhantak... vagy leszálltak. - Hisz még él!
De nem sokáig gondolkodhatott a megmenekülésükről. A gép felszakadt testén tódult be a víz.
Miközben gyorsan kikapcsolta magát, Bill jött felé a pilótafülkéből.
- Nem sérültél meg, Dick'? - dadogta.
- Nem tudom, nem hiszem, mindenemet tudom mozgatni.
- Hajszál híján odavesztünk. Ki kell innen jutnunk, mielőtt elsüllyed ez a kasztni. Mi van a többiekkel?
Fred kis időre elvesztette az eszméletét, de hamar magához tért. Ő szerzett néhány karcolást.
Bob járt a legrosszabbul. Eszméletlen állapotban találták az ülésén. Úgy tűnt, hogy eltört az egyik karja. Óvatosan kiszabadították a biztonsági övekből.

A csónak megtelt 5.rész


Legfőbb ideje, hogy elhagyják a roncsot. Nagyon emelkedett a víz. Egy lyukon kimásztak a gép törzséből, és a bal szárnyon kerestek menedéket. A hideg szél átfújt vizes ruháikon.
Bill még egyszer visszament a gép belsejébe, hogy magához vegye a legszükségesebbeket, amik jól jöhetnek nyomorúságos helyzetükben.
Miután túl voltak az első ijedtségen, lassan tudatára ébredtek helyzetük súlyosságának. Segítségre nincs kilátásuk, itt állnak egy süllyedő roncson a sötét éjszakában egy folyó közepén. Meddig tarthatnak itt ki? Húsz percig, egy óráig...?
Bill kilőtt egy jelzőrakétát. Vajon meglátja-e valaki? És ha meglátná is valaki, bemerészkedne-e a folyóba ilyen időben?
Még kissé kábán guggoltak szorosan egymás mellett a repülő törzsébe kapaszkodva, hogy a hullámok le ne sodorják őket, el ne szakítsák valamelyiküket a többitől. A még mindig öntudatlan Bob ernyedten feküdt közöttük.
A gép centiméterről centiméterre mélyebbre süllyedt a vadul csapkodó hullámokba. Magasra felspriccelt a tajtékos víz. Csak szél és víz - úgy tűnt, mintha minden összeesküdött volna ellenük, mintha az elemek az elpusztításukra törekednének. Azért élték túl a kényszerleszállást, hogy most nyomorúságosan belevesszenek az áradatba?
- Ezt nem sokáig bírjuk - sóhajtott Dick.
- Kilövöm a második rakétát - javasolta Bill.
Várj még egy kicsit, takarékoskodnunk kell velük - aggályoskodott Dick.
- Minek takarékoskodnánk? Ha még várunk vele, akkor lassan mar nem lesz rá szükségünk soha többé. Na, adj ide egy rakétát!
Dick odanyújtott egyet Billnek.
Dühöngött a vihar. A fehéren habzó hullámok már összecsaptak a repülő szárnya felett. Meddig tart ez még? Meddig képesek még összefagyott kezeikkel tartani magukat?
Ekkor, miközben a rakéta fényes csíkot húzott a sötét égen, Dick egy gyors szélroham következtében elveszítette az egyensúlyát. Társai tehetetlenül nézték, mint tűnik el a zavaros vízben. A vihar dühöngése ellenére hallották segélykiáltását:
- Istenem, segíts!
Vadul hadonászott a karjaival, kétségbeesetten keresett valami kapaszkodót. Minden erejét megfeszítve küzdött a pusztító erőkkel, a halál jéghideg sötétségével szemben, mely már minden oldalról körülzárta. Barátai nem tudtak utána nyúlni. Már rég eltűnt a szemük elől, amikor Dick még mindig küzdött az életért. Élni akart! A feleségéért és a kislányáért. De magáért is. Vad tombolás vett rajta erőt, amikor észrevette, hogy az örvény magával ragadja és ereje egyre fogy.
Kezei még mindig kétségbe esetten tapogatóztak. - Ez az! Kapaszkodót talált! Az áradat a gép mentén sodorta, és a repülő farkában sikerült megkapaszkodnia. Teljesen kimerült, de a túlélés vágya képessé tette arra, hogy emberfeletti erőfeszítéssel felhúzza rnagát a gép vízszintes vezérsíkjára.
Életben maradt tehát. De meddig? Teljesen kimerülten azon gondolkodott, hogy talán jobb lett volna végleg elmerülni az áradatban. Nem, nem akar meghalni! - Félt. Amikor hullámsírként körülölelte a sötét víz és olyan közelinek érezte a halált, szörnyűséges félelem fogta el. A gépben korántsem volt ilyen rettenetes. Most viszont úgy félt, mint egy gyerek a sötétben, és félelmét tetézte, hogy egyedül volt. Nem akar meghalni! Nincs még készen rá. Bár tudta: lehet, hogy már nincs kibúvó. - De Isten...? Nem, ő nem kerülhet Istenhez! Más körülmények között nevetett volna ezeken a gondolatokon, de most, négyszemközt a halállal, komolyan kellett vennie.



6.rész

Félig fagyott kezekkel kapaszkodott a hátsó kerék hideg fémtestébe. Társai a szárnyon biztosan azt hiszik, hogy már megfulladt. Ő sem látta már a három férfit, viszont bizonyos időközönként egy-egy jelző rakéta röpült fel a sötét éjszakába. Fényük csak még jobban kihangsúlyozta a sötétséget, ami azután még sötétebbnek tűnt.
Múltjának képei tüntek fel a szeme előtt. Látta magát az iskolában, hittanórán, gyermekként otthon a szüleivel. Látta a feleségét és a kislányát. Soha azelőtt nem látta még ilyen értékesnek az életét. De sohasem volt ennyire tudatában a tehetetlenségének sem. Nem akart meghalni, de tudta, hogy saját erejével nem tudja megakadályozni a halált. Félelmében Istenhez kiáltott, kérdezve Őt, hogy valóban Ő-e az Atya, akiről azt mondják, hogy segít azoknak, akik hozzá kiáltanak. Olyan Isten-e, aki ismeri a körülményeket, az a jelenlegi helyzetét is.
Véletlen lenne, hogy meg tudott kapaszkodni ezen a süllyedő repülőgéproncson? És hogy még életben van? Mi nyújtotta az utolsó pillanatban ezt a kapaszkodót? - Isten felelete lenne a segélykiáltására? Szinte élettelenül lógott Dick a lassan süllyedő roncs végén. Kezdett kábulni, végképp utolsó erejével kapaszkodott már - aztán... Hirtelen kitörő örömkiáltást hallott. Egy hangot, amely hangosabb volt a szél süvítésénél is. A remény hangját, egy kiáltást, mely ismét magához térítette. Szorosabban fogta a fémszegélyt. - Itt a segítség, segítség érkezett! Dick felemelte a fejét és abba az irányba fürkészett, ahonnan a hang hallatszott. Igen, egy kicsi fényt látott. Egy csónak, mi más is lehetne? Valaki észrevette vészjeleiket. - Megmenekülünk!
Még jobban kiemelte magát a vízből, és könnyes szemmel követte a táncoló kis fényt. A három férfi a szárnyon hangosan kiáltozott. Dick feszülten figyelt, hall-e vajon választ. Igen! Egészen halkan felelt valaki. Egy ember a segítségükre sietett, hála legyen érte Istennek!
Egy férfi közeledett feléjük kis csónakjával. Nagy nehezen sikerült a szárnyig eljutnia, ahol a három férfi kapaszkodott kétségbeesetten.
- Van egy sebesültünk - kiáltotta Fred -, őt kell először biztonságba juttatnunk.
Bob imbolyogva indult előre, és rögtön el is veszítette az egyensúlyát, két erős kéz azonban elkapta, és a hintázó csónakba fektette. Amikor Bill és Fred is beszállt, a csónak csaknem a pereméig belemerült a tomboló vízbe.
- Kicsi a csónak, szivárog is bele a víz, de nem volt más mondta a megmentőjük. - Veszélyes a víz, de nem vagyunk túl messze a parttól. Meregetnetek kell a vizet, miközben én evezek.
Az idegen eloldozta az evezőket, és eltaszította a csónakot a szárnytól. Hullámok csaptak át a csónak peremén.
Bob ismét eszméletlenül feküdt a csónakban. Bill és Fred meregették a vizet. Az ismeretlen férfi keményen húzta az evezőket.
Ebben a pillanatban velőtrázó kiáltás hangzott fel a sötét éjszakában. A csónakban lévők szinte megkövülten álltak meg.
- Van még valaki a roncson? - kérdezte megmentőjük.
- Dick - préselte ki magából Fred. - Azt gondoltuk, hogy belefulladt a folyóba.
- Már nem tudunk több embert felvenni - sóhajtott a férfi. De meg kell próbálnunk!
- Akkor mind elsüllyedünk, nézzétek már most milyen mélyen van a csónak!
- Igaza van - mondta Bill fáradt hangon -, nem tudjuk magunkkal vinni. Talán valaki érte tud jönni, miután partot értünk. Nincs értelme mindannyiunk életét kockára tenni.
- Segítsetek nekem! - kiáltotta Dick. Nem tudhatta, mi játszódik le a csónakban, azt azonban észrevette, hogy haboznak megfordulni. Majd a kis fény újból távolodni kezdett. Elmennek nélküle!
- Nem, ne menjetek el! - kiabált kétségbeesetten. - Isten szerelmére, segítsetek!
Mozdulatlanul ültek a férfiak a himbálódzó csónakban. "Isten szerelmére" - ismételte elgondolkodva az idegen. Hirtelen megfordította a csónakot, és evezni kezdett a roncs felé.
- Mit csinál'? - kiáltotta Bill megrökönyödve. - Hisz maga mondta, hogy nem megy. Nem kockáztathatjuk meg!
A férfi csak hallgatott. Az imbolygó viharlámpa fényében jól látszott az arca. Megmentőjük erős, idősebb ember volt, tekintete elszántságot tükrözött. A roncs mentén a farokig küzdötte magát a csónakkal, majd amikor megpillantották Dicket, ügyesen a repülőgép fémszegélyéhez kormányozta a csónakját. A férfi átadta Frednek az evezőket, és átmászott a süllyedő gépre. A szél belekapott a dzsekijébe és felfújta, mint egy léggömböt, miközben a repülő farkán állva kiemelte a fedélzeti mérnököt a vízből. Dicknek jártányi ereje sem volt már, az idegen cipelte el a csónakig. Egy hibás lépés, egy erős széllökés a végüket jelentette volna. De sikerült mégis. Barátai segítségével Dick is a csónakba került.
- Túl sokan vagyunk, és egyre több a víz a csónakban! - kiáltotta Bill.
- Ezért ne is maradjatok itt tovább - válaszolta nyugodtan a férfi, és eltaszította a csónakot a roncstól. - Kormányozz egyenesen a part felé. Ott megtaláljátok a házamat.
- Nem hagyhatjuk itt magát! - kiabálta Bill. - Utána értem jöhettek.
- És ha nem sikerül? Ha túl késón érkezünk?
- Sikerül, itt várok rátok. Meg aztán nekem van Megváltóm, hatalmas Megváltóm, én meghalhatok, de a barátotok nem.


7.rész

- Nem, szó sem lehet róla, nem hagyhatjuk egyszerűen itt! - kiáltotta Fred.
Bill Fred vállára tette a kezét, és megszólalt:
- Evezz! Én merem a vizet. Nincs más választásunk.
Az idegen nem szólt többet. A repülőgép vízszintes vezérsíkján állva szoborként magasodott a roncson. Dzsekije a géptörzsét verte. Szótlanul meredtek rá a férfiak, míg el nem tűnt a szemük elől a sötétben. A férfiak az árral küszködve keresték a partot. Mióta hánykolódhatnak már a folyón? Úgy tűnt, hogy már órák teltek el, mióta elhagyták a roncsot az idegennel. Dick is merte a vizet a csizmájával. Olykor-olykor felegyenesedett, és abba az irányba nézett, ahol a repülőgépet sejtette. Elöl a csónakban Bob feküdt, és halkan sóhajtozott. Egyikük sem beszélt. A vihar nem csillapodott. Tombolva támadt a kis csónakra, mint egy vadállat, akinek a karmai közül kiszökött az áldozata. És ekkor teljesen váratlanul megpillantották a partot. Megmenekültek, élhetnek!
Bill és Fred biztonságba helyezték Bobot, Dick azonban a csónakban maradt, és merte tovább a vizet.
- Gyere, Dick- szólalt meg végül Fred, aki sejtette, mi játszódik le társában. - Kérlek, gyere! - Féltette a barátját; mire készülhet? Dick arckifejezése nyugtalanította. Ekkor Dick elhajította a csizmát, megragadta az evezőket, eltaszította a csónakot, és eltűnt a sötétben.
- Dick, megőrültél? Gyere vissza! - ordította Fred.
Választ azonban nem kapott, csak a szél gúnyos süvítése hallatszott.
Dick visszafelé evezett. Mindazok ellenére, amin ezekben az órákban keresztülment, mintha elfújták volna a fáradtságát. Erős csapásokkal hajtotta a csónakot a tajtékzó vízen. Vissza kell jutnia, vissza az idegenhez. Tudni sem akart a fáradtságról. Elűzte azt a gondolatot is, hogy semmi értelme az egésznek. Nem szállhat addig partra, amíg a férfi a repülőgépük szárnyán áll. Ez a férfi, aki olyan bátor volt, hogy kockára tette érte az életét! Teljesen felbőszítette az a gondolat, hogy társai már feladták a reményt, hogy megmenthetik az idős embert. Vagy még inkább az, hogy talán helyesen ítélték meg megmentőjük túlélési esélyeit.
Vissza kellett eveznie! Teljesen elveszítette az időérzékét. Hirtelen elcsendesedett a szél, alig vett róla tudomást. Csak egy gondolat űzte: Vissza a roncshoz, elhozni azt, akinek az életét köszönheti!
Mindenütt sötétség honolt. Csupán a viharlámpa égett, az egyetlen fénysugár a fekete elhagyatottságban. Csak egy kicsit Ienne világosabb! Kétségbeesetten gondolt arra, hogy ebben a sötétben akár el is evezhet a roncs mellett, anélkül hogy észrevenné.
Megfordította a csónakot. Lehet, hogy visszafelé evezett? Fogalma sem volt, merre tart. Ki tudja, hogy nem köröz-e már régóta egy helyben? Vesztett ügyért küzdött, de nem akarta beismerni magának. Meg kell találnia a férfit. Nem adhatjuk fel. Harcolni fog a vihar ellen, a víz ellen, az éjszaka vad erői ellen! A csónakban már magasan állt a víz, de nem törődött vele, nem volt ideje kimeregetni.
Keleten már készülődött az új nap. Dick tudta, hogy lassan elhagyja az ereje. A karjait már alig érezte, a háta fájt. Egyre erőtlenebbül húzta az evezőket.
Ám ekkor a reggel gyér világosságában, amikor a szél elűzte a víz felett megülő ködöt, megpillantotta a repülőgépet! Már csak az oldalkormány csúcsa meredt ki a vízből. Az idős ember eltűnt belefulladt az örvénylő folyóba. Dick imbolyogva állt a csónakban. Vereséget szenvedett. Zokogott, mint egy kisgyerek.
Az idős ember kockára tette az életét érte. Néhány órával ezelőtt - vagy talán néhány napja is van már - felszólította Fredet, mutasson neki valakit, aki igazán bízik Istenben. Hát most találkozott egy ilyen emberrel.
Halkan csapkodta a víz a csónak oldalát. Olyan volt, mint egy suttogó hang. A folyó hangja, amely egy titkot akar feltárni előtte.
- Ó Istenem - suttogta Dick, és a kezébe temette az arcát. Legyőzöttnek, bűnösnek, nyomorultnak és kicsinek érezte magát. Kimondhatatlan bánat égette a szívét. A szívét, amely irgalom, megváltás, bocsánat és békesség után vágyakozott. Igen, kereste a békességet Istennel. Istennel, akinek a jelenlétét érezte, amikor körülvette a halál sötétsége. lstennel, akihez félelmében kiáltott, és aki kapaszkodót adott neki a gyilkos áradatban. Istennel, aki olyan messze volt, és mégis oly közel.
”Hatalmas Megváltóm van" - az öreg hangját hallaná vagy csak a szél susogását és a víz csapdosását? Honnan jön ez a hang'? Régi, jól ismert szavak ezek. Talán a szívében szól?
Vajon nem volt-e Betlehemben is hideg? Nem volt-e rideg és szegényes az istálló?
Ki választotta a durva jászolt lsten Fiának bölcső gyanánt? Magányos csónak sodródott a folyón. Egy férfi ült benne. Egy férfi, aki végkimerülésig küzdött és végül megadta magát lstennek. lsten eljött megkeresni az elveszetteket, hogy nyugalmat adjon azoknak, akik elfáradtak az élet terhe alatt és akiket az összeroppanás fenyeget. Azért jött, hogy bűnösöket mentsen meg.
A jászolnál kezdte, majd továbbment a keresztig, és győzelmet aratott! A világ Megváltója kopogtatott az ajtón, és Dick kinyitotta előtte. A betlehemi gyermek, a golgotai férfiú - csak Ő ad békességet, Ő készít igazi ünnepet.
Néhány óra múlva Bill és Fred rábukkant végre a csónakra és benne az eszméletlenül fekvő Dickre.
- Szegény fickó - sóhajtotta Fred.
Nem tudhatták, hogy barátjuk szívében karácsony lett.
De a mennyben, Isten dicsőségében, egy idős ember talán ujjongva énekelt az angyalokkal.

Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!

Beszédes csend
Mindennapi kereszténység


Jézus járt-kelt, Jeruzsálemben, Galileában és Samáriában. Tanított, csodákat tett és álmélkodtak az Ő beszédén. De felfigyeltünk-e arra, hogy akkor is történtek csodák, amikor Jézus semmit sem szólt? Miben rejlett Jézus hatalma? Csak abban, amit mondott, vagy abból is, ami a személyéből kiáradt?
A fenti gondolatokat számtalan újszövetségi példával alá lehetne támasztani. Jézus egy farizeus hívására bement annak házába, hogy vele egyék. (Lukács 7, 36-38). Ugyanakkor egy bűnös asszony is bement abba a házba és Jézus lábainál sírt, megkente annak lábát. És Jézus semmit sem szólt mindaddig, amíg a farizeus kérdőre nem volta őt? Akkor is a „makulátlan” farizeust leckéztette meg, nem pedig a bűnös asszonyt!
Amikor Zákeus a fővámszedő meghívta Jézust otthonába (Lukács 19, 5-9) mindenki zúgolódott. A közutálatnak „örvendő” Zákeus bűnbánatot gyakorolt, és a megtérés valamennyi jelét kinyilvánította, anélkül, hogy Jézus bármit is mondott volna neki. Csak miután Zákeus nyilvánosan is vallomást tett hitéről, akkor szólalt meg Jézus: „Ma lett üdvössége ennek a háznak…” (Lukács 19, 9).
Jézus néma bizonyságtételének legcsodálatosabb példáját, a keresztre feszítés előtti időszakban láthatjuk. „Pilátus ismét megkérdezte tőle: Nem felelsz semmit? Nézd mennyire, vádolnak! Jézus pedig többé semmit sem válaszolt, úgyhogy Pilátus nagyon elcsodálkozott.” (Márk 15, 4-5). Pilátust, a római helytartót – aki élet és halál ura volt – talán még az sem háborította volna ennyire fel, ha Jézus visszafeleselt volna neki. Talán arra is gondolhatott, hogy a zsidók vádjai, nem is alaptalanok. De mivel Jézus még csak nem is védekezett, valahol tudat alatt érezte, Jézusnak még a hallgatásában is hatalom rejlik!
Heródesnél, szinte pontról pontra megismétlődik az egész jelenet. Ő minden bizonnyal azt hitte, Jézus most végre a kezei közé került. Az majd megijed, félti az életét, csodákat produkál neki, és ő élvezi a helyzetet (Lukács 23, . Hiszen ő a király, Jézus pedig egy közönséges halálraítélt. „Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki” (Lukács 23, 9).
Egy halálraítélt megtagadta a választ a királytól! Szinte látom, amint a sokaság – ennek láttán – szinte megbénul. Abban az időben a zsidók – elvileg – nem ítélhettek halálra senkit a római helytartó jóváhagyása nélkül. De ugyan ki vonta volna felelősségre Heródest, ha ezt megteszi? Talán Pilátus? Az csak örült volna, ha Heródes elvégzi helyette a piszkos munkát! Úgysem tudott Jézussal mit kezdeni. A főpapok és írástudók pedig egyenesen ünnepelték volna Heródest. Hiszen simán elérték céljukat.
Jézus hallgatása Heródes előtt, olyan fegyver volt, amivel szemben tehetetlen volt. Azzal, hogy megvetően bánt vele és fényes ruhába öltöztette, (Lukács, 23, 11) csak a tehetetlenségét mutatta meg.
*
Sokat foglalkoztatott már a kérdés, milyen gyakran voltam már én is szószátyár, ahelyett, hogy arra törekednék, a Szentlélek szavak nélkül is nyilvánvalóvá váljon az életemben? Szerencsémre volt már alkalmam tanulni olyanoktól, akiknek ebben nagyobb tapasztalatuk van.
A közelmúltban hunyt el egy kedves, keresztény barátom, majd 90 éves korában. A szlovéniai Muraközben élt és egész életében Istent szolgálta. Szerénysége, alázatos viselkedése mindig is példa volt előttem. Tőle személyesen hallottam mi történt vele, egy alkalommal. Muraszombat (Murska Sobota) utcáján sétált, amikor az utca túlsó feléről váratlanul átjött, és elébe toppant egy ismeretlen srác. Megállt előtte és a következőket mondta: Tudod ki vagy te? Egy nagy senki! Barátom, ahelyett, hogy rendre utasította volna a fiút, illetlen viselkedése miatt, szerényen így válaszolt: Igazad van fiam, én tényleg senki vagyok, AZ A VALAKI, AKI BENNEM ÉL! A srác először kővé meredt, majd, mint egy őrült megfutamodott.
Nem a mi dolgunk eldönteni, milyen sötét dolgokkal foglalkozhatott az ismeretlen fiú, az viszont tény, hogy egy Istenfélő kereszténynek még a jelenlétét sem tudta elviselni.
Isten szuverén, és mindenkit olyan módon használ fel a szolgálatban, ahogyan Neki tetszik. Én nagyra értékelem azok szolgálatát is, akik hangos szóval hirdetik az igét, imádkoznak betegekért, űznek démonokat. De fejet hajtok azok előtt, akiknek a puszta jelenlétében is megnyilvánul a Szentlélek ereje. „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura” (Zakariás 4, 6).

Arnold Ernő

-Köszönöm, hogy feltetted ezt az irást !

Szeretettel
L.

Szívesen.

Véletlen?


Hatalmas vihar tombolt Amerika egyik vidékén. Pusztítva-rombolva betört egy öreg templom ajtaján is. A vihar edzette hajlék bátran védekezett. Csak az oltár fölött sikerült a vad szélnek kiszakítania egy darabot a mennyezetből. Mikor a plébános ezt észrevette, mindjárt arra gondolt: néhány nap múlva ránk köszönt a karácsony, és addig okvetlenül el kell tüntetnie ezt a lyukat. Mert ha nem, a hívek szeme a betlehemi jászol helyett a legközelebbi napon egyre csak ide fog tévedni.
A plébános a legközelebbi napon elment egy árverésre. Itt többek között egy hatalmas asztalterítőt kínáltak eladásra. Néhány méter hosszú, finom kézimunka, a hímzés arany és elefántcsont színű. Az emberek azonban nem figyeltek rá. Csak a plébánosnak jutott eszébe, hogy nem is lenne olyan rossz ezzel a szép takaróval elfedni az oltár fölött keletkezett lyukat. Mivel senki sem tartott rá igényt, olcsó pénzért megvásárolta.
Reményében nem is csalódott, mert a terítő valóban szépen mutatott az oltár fölött. Szenteste előtt délben átment a plébános a templomba. Útközben találkozott egy asszonnyal, aki éppen az autóbuszra várakozott.
- Tessék bejönni a templomba és megmelegedni – szól hozzá a plébános. – Az autóbusz csak negyven perc múlva indul.
Az asszony megköszönte a szívességet, és belépett a templomba. Alig térdelt le a padban, máris észreveszi az oltár fölötti terítőt. Izgatottan felkiált:
- Ez az én terítőm, a férjem csináltatta Brüsszelben. Tessék nézni, még a mongramom is rajta van!
Ekkor elmondta az asszony szomorú élettörténetét. Bécsben laktak, de a fasiszták elől férjének Svájcba kellett menekülnie. Menekülése azonban nem sikerült és elfogták. Bizonyára valamelyik koncentrációs táborban fejezte be életét. A plébános erre fölajánlotta, hogy vigye magával a terítőt. Az asszony azonban ezt nem akarta.
- Maradjon csak itt! Jobb helye van, mint az én nyomorúságos padlásszobámban. Sajnos, sehogyse tudok egyenesbe jönni. Bárhol jelentkeztem nevelőnőnek, ezt a választ kaptam: nagyon idős…
Az éjféli misén gyönyörködve néztek a hívek a szép terítőre, amely már a templomba való belépésnél mindenkinek szemébe öltött. A gyertyák fénye után egy férfi várt a plébánosra a templom kijáratánál. A helybeli órás és ékszerész. Milyen érdekes, mondja a plébánosnak, nekem és feleségemnek is volt egy ilyen terítőnk. Mindig azt terítette az asztalra, valahányszor bécsi lakásunkba ellátogatott a püspök atya.
Ennek hallatára a plébános is elmondotta találkozását azzal az asszonnyal, aki szintén Bécsből szakadt ide és magáénak mondotta a terítőt.
- Hogy nézett ki az az asszony? – kiáltott fel izgatottan az ékszerész. – Lehetséges ez? Hát él?
Azonnal keresésére indultak, és hamarosan meg is találták. Így találkoztak hosszú évek után az egymástól elszakadt házastársak szent karácsony estéjén. Ez volt Jézus legnagyobb karácsonyi ajándéka. Vagy mindez a véletlen műve volt csupán? Számold csak össze, mennyi véletlen találkozott itt össze!

György Attila: A hit világossága című könyvéből