|
Mielőtt összejönne az újabb találkozó „nosztalgiázzunk” Kassáról...
Márai Sándor: KASSA
„A rajzon, melyet Hufnagel György 1617-ben metszett fába, már teljes és zárt képet mutat Kassa. A városfalak olyan egységet vesznek körül, melyhez az idő és az emberek éppen csak hozzáragasztják igényeiket: de a város, ez az érett és befejezett szerkezet titkos lényében és igazi tartalmában nem annyira fejlődni akar, mint inkább megőrizni valamit. Minden igazi város – Párizs, Chartres, Tours, Lőcse, Nürnberg, Firenze, Oxford és Kassa is – őrt áll az időben a belső tartalom körül. Párizs ma is a Cité, a Ville és Szent Lajos szigete: amit az idő e belső egységekhez hozzáragasztott, amit a püspök, az egyetem rektora és a hercegi helytartó az uralmuk alá rendelt negyedekben felépítettek, s amit aztán változó nemzedékek metropolisszá nagyítottak, már csak toldalék. Igaz, néha félelmes és nagyszerű toldalék. De Párizsban a város ma is néhány ház csak a belső negyedekben: minden más külváros e náhány ház és gondolat körül. Igazi városokat nem lehet elhatározásszerűen alapítani. A hely megigézi az embert, s az ember nem tud kitérni az igézet elől. Így találkozott alapítóival Kassa, hatszáz év előtt.
Hufnagel metszetén a városfalak előtt két úr áll és beszélget. Az egyik úr kardot visel és sastollas Bocskai-sipkát: a másik a városi polgár zsinóros kabátját és kerek fövegét. Mikor Hufnagel e képet rajzolta, Bocskai már évtizede meghalt Kassán, a büszke és becézett város falai között. Az idegen művész a város határába 1617-ben nem csehet állított beszélgetni, hanem egy magyar urat és egy szász polgárt. A két úr méltósággal és élénken beszélget. Bethlen Gáborról beszélnek, aki már készül birtokba venni a városot, s az irodalomról. Kassán már háromszáz év előtt, magyar politikáról és magyar irodalomról vitatkoztak az úriemberek, ha éppen találkoztak. A Bocskai-sapkás úr a város költőjének, Tinódi Lantos Sebestyénnek egyik művét méltatja. A szász bólogat és vámpolitikáról beszél. Dél van. A székesegyház csonka tornyában és az Orbán toronyban harangoznak. Az urak csendesen váltogatva az irodalom és a politikai igéit, elindulnak a városfalak felé.
Csehet utoljára Giskra idejében láttak Kassán, de Mátyás kapitányai akkor is, könnyűszerrel, kiverték a hívatlan vendégeket. A város, mint ez a képen is látszik, erős falakkal őrizte tartalmát az időben. Ezt őrizte: először a székesegyházat, melyet Nagy Lajos idejében kezdtek építeni Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére, s mint minden igazi székesegyházat, ezt sem fejezték be egészen soha. Őrizte a dóm északi, déli és nyugati kapuját, a sekrestyeházat és az orgonakórust, a királylépcsőt, s jobbra és balra Szent Mihály kápolnáját és az Orbán-tornyot az öreg haranggal. A francia forradalom még nem tört ki, amikor Kassán már megépítették a városházát, Felső-Magyarország egyik legszebb homlokzatú épületét. Csak Eperjesen van hozzá hasonló! – mondották a polgárok. Őrizte azt, hogy a város több nyelven beszélt, de minden időben magyarul érzett. Mátyástól III. Károlyig nem volt uralkodó a Duna-medencében, aki ne tudta volna, hogy Kassa birtoka jelenti a nemes részek birtokát, az utat Erdély felé és a bécsi határig mindent, ami stratégiai és emberi szempontból becses volt. Kassa volt a város. A szászok, akik hatszáz év előtt telepet építettek a Hernád partján, itt vegyültek érzésben és életmódban legelőbb és legbiztosabban azzal a magyarsággal, amely nemcsak nyelv, vallás és fajta volt, hanem több, erősebb és magasabb rendű igézet. Kassa titka éppen ez a magyarság. A városfalak kapuja felnyílt és beengedte a Bocskai-sapkás magyar urat, a kerekföveges szász polgárt, s minden időben ellenállhatatlan erővel vonzott mindenkit, aki magyar, Bethlen Gábort és Thökölyt, Rákóczi Györgyöt s a Nagy Fejedelmet, vonzotta az élőket, és messzi földről, Rodostóból hazahívta a halottakat is. Mint minden igazi érzés, Kassa hazafisága is csendes volt és szemérmes. A városfalak mögött eltűnt a Bocskai-sapkás magyar úr és a kerekföveges szász polgár, egyik deákul beszélt, másik magyar és lengyel szavakkal keverte a németet, de mikor délben az Orbán-torony öregharangjának szavára, a háromablakos szász, vagy az ötablakos magyar úriház étkezőszobájában megmerítették az aranyszín levesben az ónkanalat, megtörték a tiszaközi búzából és sárosi rozslisztből kevert cipót, megemelték a szerednyei vagy hegyaljai nehéz borral vagy mézízű kassai sörrel töltött serleget, ez ízekben és mozdulatokban nem a szász, nem a lengyel, nem a szlovák hagyomány élt tovább, hanem annak a magyarságnak az öntudata, mely fajta és nyelv fölött éltető eszmévé finomult a gyötrelem századaiban is, s penetrált(penetrál=áthatol,áthat,behatol, benyomul) az idegen kéz rakta köveken és idegen hagyományokon át is. Kassát nehéz sors nevelte magyarrá. Csák Mátétól a cseh zsupánokig, akik szalonkocsikban jöttek fanyalogva e büszke és hideg város meghódítására, a magyar évszázadok minden politikai becsvágya kocogtatott a város kapuján. De a város őrizte titkát.
Mi volt ez a titok? Az a természetes rokonérzés, mellyel a város egyszerre fordult a magyarság és Európa, Kelet és Észak felé. Kassa az írók, a kurucok és a kereskedők városa volt. Néha a kurucok kezdték el szablyával azt, amit később az írók, Batsányi, Baróti Szabó Dávid és Kazinczy folytattak lúdtollal, s a magyarokkal házasodott szász kézművesek ivadékai vitték ki tengelyen vagy tutajon a világba, mit egy európai ízlésű és hagyományú magyar város nemesen megmunkált anyagban faragott, főzött, pácolt, ékített. Kassa minden időkben Magyarországról álmodott és Európa felé szólt írói szavával, a szociális tartalmú magyar kereszténységért és emberi szabadságért állott helyt a kurucok kardjával, s az európai szintű magyarságot képviselte anyagi kivitelével Észak piacain. De őrzött valami mást is: azt a titkos szövetséget, íratlan szerződést, mely a város igazi rangját jelentette, őrizte azt a láthatatlan pátenst, azt a kiváltságot, melyet nem királyok ajándékoztak neki, azt az európai magyarságot, amely minden időkben rang és szerep volt egyszerre. Kassa tudta, hogy magyarnak lenni Nyugat és Kelet, Észak és Dél között nemcsak etnográfiai állapot, hanem rang is, nemcsak nyelvi és faji örökség, hanem hivatás és feladat is. A város erős falakat épített igazi tartalma köré, védte polgárai házát, marháját, családját husziták és labancok ellen, a város őrizte magyarságát, fallal, karddal és írótollal, de mindig kitárult Európa felé, mindig nyitva tartott a Dóm nyugati oldalán egy láthatatlan remekmívű kaput az európai szellem számára.
Ezt a titkot őrizte a város, évszázadokon át, erős falakkal és erős lélekkel. Volt világi rangja is: főváros volt, Superioris Hungarie Civitas primaria. Aki Kassán született- akár a XV-ik, akár a XIX-ik században -, fővárosi embernek született, igazibban, mint a Nagy Frigyes-i Berlin, vagy a reformkori Pest-Buda polgára. Ez a fővárosiasság álruhában járt, nem volt földalatti villamosvasútja, proletár-tömegekkel megtömött külnegyedei, nem voltak rossz szobrai a köztereken, sem zagyva utcái, ahol zengerájok és a kirakatba akasztott külföldi divatlapok jelképeznek egy mesterséges városiasságot. Kassa főváros volt, szerény, makacs és jelképes módon, uralkodott egy országrész fölött politikai eszközök nélkül, mert szobáiban, lakosai lelkében, a város levegőjében és lélegzetvételében élt az a titokzatos igény, mely a kövekből várost, a kövek közé gyűlt emeberekből polgárt, a polgárságból szerepet és hivatásérzetet tudott elővarázsolni. A fővárosi lélek egyértelmű ezzel az igényességgel. Kassa soha nem volt lágy és barátkozós város, mint a sárosi vagy szepesi városok. Kemény város volt, tartott rangjára és igényére, s meg is tudta védeni azt.
Így áll a város az időben, éles vonalakkal, Hufnagel metszetén, s a valóságban is, éles vonalakka, csúcstetejű tornyokat és háztetőket mutatva a várfal mögött, s e határozott és kemény körvonalakkal őrizve nemes, külső formáit és belső tartalmát, ezt a legmagyarabb és öntudatosan európai polgáriasságot. A városoknak rangjuk van a világban, s ahogy nem föltétlenül előkelő ember, aki történetesen címmel és ranggal születik, hanem aki az örökségbe kapott címet és rangot meg tudja aranyozni az egyéniség privilégiumával, Kassa, e lélekszámra kicsiny, múltra és hírre nagy, vagyonban szegény, szellemben gazdag, jellemben erős és szépségben, arányban kölönösen kedves város megőrizte rangját a világban. Ott áll a sorban Firenze, Oxford, Nürberg között. Ez az íratlan rangsor, városok rangsora jelenti az igazi Európát. Ezek a csonka templomtornyok jelzik, Upsalától Brassóig, Európa igazi területét. Kassa egy pont ezen a titkos térképen, s a vándor, aki az erdőben és a történelemben tévelyegve néha már nem lát biztos irányt az európai talajon, felpillant a kassai toronyra, s megkönnyebbülten érzi: igen, otthon vagyok, az örök Magyarországon és az örök Európában vagyok. Biztosabb léptekkel halad, belép a nyugati kapun, végigsiet a magas homlokú Fő-utcán, betér a Lőcsei Házba, kassai sört rendel, mely fanyar és erős, hallgatja e nagyon finoman északias hangütésű magyar beszédet, s fülel a beszéd tartalmára. Az asztaloknál politikáról és irodalomról beszélnek, mint háromszáz év előtt Hufnagel képén az urak. S magyarul beszélnek, vámjogról és a nemzeti irodalomról, s megint várják a kurucokat. Nem, Istennek hála, nem változott itt semmi, gondolja a vándor. Fölemeli a poharat, s keze rengésén látszik, hogy érez és gondol e pillanatban valamit.”
|
Csiga-biga gyere ki 
