Ki nem imádkozik?

Egy falusi ember elment a közeli faluban lévő vásárra. Ott ebédelt ő is, ahol a többiek. A zsúfolt vendéglőben csak nehezen talált egy üres helyet. Megrendelte az ebédet és amint otthon is szokta, röviden imádkozott. Az asztaltársaságból egy fiatal legény megkérdezte: - Bácsi kérem, otthon is így szokott imádkozni mindenki maguknál?
A földműves lassan nekilátott az étkezésnek, és így válaszolt:
- Na, ha tudni akarja, nem mindenki. Így sem a tehenem, sem a disznaim, de még egyetlen szamaram sem imádkozik.

"A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék. ...'

Petőfi Sándor : Az apostol

A szarvasról és a vadászról


Szép forrásra talált a karcsú szarvas. Jóízűen ivott belőle, s mikor a vízbe tekintett, meglátta szép szarvait és dicsérni kezdte őket. Annál jobban szidta a lábait, amelyek egyáltalán nem tetszettek neki.
- Ilyen kellemes vadnak hogy is lehetnek ilyen lábai? Mire valók ilyen nagy állatnak ezek a vékony és keskeny lábak?
Mikor így elmélkedett magában, hallja egyszer, hogy vadászkürt hangja közeledik, és hevesen csaholnak a kutyák. Rémülten futni kezdett. Az agarak mindenütt a nyomában voltak, de míg a sík mezőn futott, vékony lábai gyorsan vitték őt tova, ám amikor az erdőbe érkezett, a sűrű gallyak közt hamar megakadt szép szarvaival. S míg azon igyekezett, hogy szarvait az ágak közül kiszabadítsa, utolérték az agarak, megfogták, földre teperték, és hurcolni kezdték ki az erdőből.
- Jaj, milyen bolondul ítéltem – sóhajtott a földön az elejtett szarvas. – Amit Isten javamra és boldogulásomra teremtett, én azt megaláztam és megvetettem. Ami pedig romlásomra és veszedelmemre volt, azt dicsértem és felmagasztaltam

Weöres Sándor: A szabály, mint fogság és mint szabadság

Isten szavához, parancsaihoz többféle módon
viszonyulhatunk, és az visszahat életünkre,
közérzetünkre:
Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet.
Bontsd le szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy
nélkülük nyomorogj, hanem, hogy folyhass, mint a víz, és
biztos lehess, mint az ég.
A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad;
legyen lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.
A szabály semmit sem ér, ha elhatározás-szerűen viseled,
ha komoran és konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor
jó, ha érzéseidbe ivódik és finoman, hajlékonyan támogat.

A hangyáról és a galambról

A hangya megszomjazott erősen, és elment a forráshoz, hogy szomját eloltsa. De mikor a forrás széléről a víz fölé hajolt, elszédült és befordult a vízbe. A kút mellett volt egy fa, melynek ágai a víz fölé hajoltak, és az egyik ágán galamb ült. Látta a galamb, hogy a hangya hogyan kínlódik a vízben, megsajnálta és ledobott hozzá egy ágacskát. A hangya mindjárt fel is kapaszkodott az egyik levélre, megpihent rajta, aztán valahogy kikapaszkodott, és megmenekült a haláltól.
Eközben a kúthoz érkezett egy madarász. Meglátja a galambot a fán, s mindjárt előszedett valami hosszú vesszőt, lépet ragasztott a végébe, és lassan-lassan a fa ágai közé tolta, hogy megfogja a galambot. De a hangya meglátta a madarász szándékát, hamar odaszaladt hozzá, felmászott a lábán és jót csípett rajta. A madarász a lábához kapott, és leejtette a lépes rudat. Most a galamb is meghallotta a rúd zörgését, és meglátta a madarászt. Sebesen elrepült a fáról és így megmenekült a haláltól.

Értelme:
Ez a mese arra tanít, hogy az ember mindenkivel tegyen jót. Mert a jótétel soha sincsen jutalom nélkül. És ne nézz arra, hogy akivel jót cselekedtél, az kicsiny, együgyű vagy szegény. Mert annak is hatalma lehet egyszer, hogy a jócselekedetet jóval hálálja meg. Arra is tanít ez a mese, hogy a jót gonosszal ne fizessük, mert eb-természetűek azok, aki gonosszal fizetnek a jóért. Ha a kutya vízbe esik, és utána nyúlsz, hogy kimentsd, még megharapja a kezedet.

Én igen

Egy angol hittudós, ki ismert volt komoly keresztyénségéről, egy falusi sáros utcán haladt át. Kikereste azt a helyet, hol legkönnyebben kikerülhette a sarat. Szembetalálkozott egy emberrel, aki haragosan mordult rá:
Én nem térek ki egy semmirekelőnek.
Én igen – felelte a tudós, és nyugodtan belépett a sárba.

Antonio, a vak bélpoklos

Antonio már évek óta ott élt a bélpoklostelepen. Jómaga is ebben a szörnyű betegségben szenvedett, és senki sem tudott segíteni rajta. Ennek ellenére nem volt elkeseredve, aminek három oka is volt. Először az, hogy Antonio keresztény, másodszor, hogy tud olvasni, harmadszor, hogy van egy Bibliája. Legnagyobb öröme, ha olvashat belőle beteg társainak.
Az egyik nap megdöbbenve tapasztalta, hogy nehezebben megy az olvasás. Valami nincs rendben a szemével. Az orvos hosszasan megvizsgálta, aztán megmondotta:
Meg fogsz vakulni, Antonio, és mi nem tudunk semmit se tenni ez ellen.
Megdöbbenve hallgatta Antonio az orvos szavait. Megvakul. Vak bélpoklos lesz belőle! Akkor nem mehetek már kunyhóról kunyhóra Szentírással a hónom alatt. Többé nem olvashatom a gyönyörű történeteket társaim vigasztalására? Hát nem elég nehéz így is egy bélpoklos élete? Ilyen gondolatok sötétedtek Antonio agyában. Lassan azonban magához tért. Egy mentőötlete támadt. Igaz, hogy egyre gyengül a szemem, de azért látok és tudok olvasni. A hátralevő időt arra fogom fölhasználni, hogy a legszebb részeket kívülről megtanuljam a Bibliából. Ha aztán megvakulok, könyv nélkül is tudok beszélni. Ezt gondolta és meg is valósította.
Elővette a Bibliát és lapozgatni kezdte. Mi legyen az első, amit könyv nélkül megtanulok? Hát bizony nem könnyű választani. Milyen szívesen olvasta a zsoltárokat, Ézsaiás próféta beszédeit és az evangéliumok példabeszédeit! Szerencsére társai is segítettek a választásban. Mikor megtudták, hogy mi vár Antonióra, ők is megdöbbentek. De együtt örültek nagyszerű ötletének és egymás után adták a tanácsot, hogy mit tanuljon meg kívülről.
- Tudod már a nyolcadik zsoltárt? – kérdezte tőle egy öreg bélpoklos. Nem, azt még nem tudom.
- Akkor feltétlenül tanuld meg, mert ez a legkedvesebb imádságom.
És Antonio nekilátott.
- Nemde megtanulod a gyermek Jézus történetét is? A pásztorok és a napkeleti bölcsek látogatását?! – kérték a beteg gyerekek.
- Valóban, ezt még meg kell mindannyiunknak tanulnunk!
- Remélem, nem feledkezel meg a tízparancsolatról sem! – figyelmeztette egy öregember.
- Nem, persze, hogy nem! Ezt is előjegyeztem magamnak.
- Én szeretném gyakran hallani ezután is a jó pásztorról szóló zsoltárt.
- Azt már tudom – bólintott Antonio.
- Hát azt tudod-e, amit Jézus mennyei hazánkról mondott? – kérdezte egy idős asszony. Hiszen ez volt számára az egyetlen vigasztalás.
- Meg, meg fogom tanulni – ígérte Antonio.
Így aztán erejét megfeszítve tanult, hogy beteg társai kérésének eleget tehessen.
Az egyik nap eljött a félelmetes óra, amikor be kellett csuknia a Bibliát, és többé nem olvashatta. Antonio azonban nem esett kétségbe. Véget értek a tanulás napjai, eljött az igehirdetés ideje. Kora reggeltől késő estig járta a kunyhókat. Most már nem vitte kezében a Bibliát, de ami még szebb volt, a szívében hordozta. Mindenütt nagy örömmel fogadták érkezését. Földerültek az arcok, amikor meghallották az örömhír a szavait.
Ha Isten Igéje a szívünkben lakik – mondotta – , akkor minden rendben van…

(Válogatás György Attila: A hit világossága c. könyvéből)

Én nem tudnék ilyen lenni mint az a bélpoklos.

Ő tud!
Ez az egyedüli vígasztalásom, vígasztalásunk.
Valóban én is a betegségemmel, veszteségemmel lennék elfoglalva Nélküle!

Ha tudtam volna…

Egy építész hosszú éveken át hűségesen dolgozott egy vállalkozónál. Egy újabb megbízatást kapott: új villát kellett építenie a város legelőkelőbb negyedében.
- Az ár nem számít, használja a legjobb anyagot – mondta neki.
A munka szépen haladt előre. Az építész azonban így gondolkodott magában: “ha a belső munkához gyengébb anyagot használok, valamit nyerhetek én is a munkán”.
Amikor a ház elkészült, a tulajdonos fogadást adott az esemény alkalmából. Hosszú és elismerő beszédben méltatta az építész kitartó munkáját. A végén átadta neki a kulcsot:
A ház az Öné, elismerésül a sok éves, hűséges munkáért.

“Ha te hűséges és serény maradsz
minden tennivalódban,
bizonyos, hogy Isten is hűséges
és bőkezű lesz a fizetésben.”
Kempis Tamás: Krisztus követése

A “Bársony Nyuszi” című történetben a Kis Hintaló úgy tűnik, a feltétlen szeretetről beszél:

“Az, hogy igazi vagy, nem attól függ, hogy miből készítettek téged. Ez egy olyan dolog, ami csak történik veled. Amikor egy gyermek hosszú időn át szeret - nem csak játszik veled, de TÉNYLEG szeret téged - akkor válsz IGAZIVÁ… Ez nem egyszerre történik meg. Fokozatosan válsz azzá. Hosszú ideig tart. Ezért nem történik meg azokkal, akik könnyen megtörnek, érdesek vagy akikkel túl óvatosan kell bánni. Általában, mire VALÓDIVÁ válsz, a sörényed legnagyobb részét “leszeretik” rólad, kiesnek a szemeid, meglazulnak az ízületeid és nagyon elkopsz. De ez mind nem számít, mert amikor egyszer már IGAZI vagy, nem lehetsz csúnya, csak azok láthatnak annak téged, akik egyébként sem értenek meg semmit.”

Ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is


Egy igénytelen külsejű, de ékesen szóló prédikátor felkeresett egy általa még nem ismert közösséget. A helybeli prédikátort nem találta otthon, felesége pedig igen bizalmatlanul fogadta, s kiküldte a konyhába, hogy ott pihenje ki az út fáradalmait. János, a kocsis, előzékenyen átadta helyét az asztal mellett s előzékenyen kiszolgálta. Majd meglátta, hogy kevés gondot fordítanak a vendégre, meghívta, hogy aludjon vele a kamrában. Másnap közösen indultak az imaházba. Mikor az ismeretlen beszélni kezdett, mindenki elcsodálkozott rendkívüli tehetségén. A prédikátor felesége szégyenében nem is tudott figyelni. Az istentisztelet után odasietett hozzá s bocsánatot kérve, hívta, hogy tiszteleje meg házukat. Ő így válaszolt:
- Jánossal vacsoráztam, aludtam és reggeliztem, vele fogok ebédelni is.
Hazamentek s mikor ismételten kérték, hogy üljön velük asztalhoz, csak úgy volt hajlandó megtenni, ha Jánost is mellé ültetik.
- János velem volt jelentéktelenségemben, kívánom, hogy megtiszteltetésemben is részes legyen – mondta. Így János egész ott tartózkodása alatt mindenben részestársa volt.

A nagylelkű fa

Az egyszeri fának volt egy kisfiú barátja. A fiú mindennap meglátogatta.
Összegyűjtötte a leveleket, koszorút font belőle, és az erdő királyának képzelte magát. Fölmászott a vastag törzsön, és boldogan hintázott az ágakon. Fogyasztott a fa gyümölcséből és vidáman szórakozott tovább.
Amikor kifáradt, megpihent az árnyákban és el is szunyókált alatta, az altatódalt a madarak énekelték.
A fiú szívének minden melegével szerette a fát. A fa is nagyon boldog volt.
Az idő azonban visszatarthatatlanul haladt, és a kisfiú növekedett.
Amikor a kisfiú egészen megnőtt, a fa gyakrabban maradt magára.
Egy szép napon a fiúcska meglátogatta a fát, és az így szólt hozzá:
- Gyere közelebb, mássz fel rám és tornásszál ágaimon, egyél gyümölcsömből, játsszál, szórakozz árnyékomban, és legyél boldog.
- A fáramászáshoz már nagy vagyok, és ott nehezen tudnék már játszani – mondta a fiú.
- Szeretnék egy pár holmit venni magamnak, hogy élvezzem az életet. Pénzre van szükségem! Tudnál nekem pénzt adni?
- Nagyon sajnálom – válaszolt a fa –, nekem nincs pénzem. Csak leveleim vannak és gyümölcsöm.
- Szedjél magadnak, amennyit akarsz, menj be a városba és add el. Így lesz pénzed, és boldog lehetsz.
A fiú felmászott a fára, leszedte az összes gyümölcsöt és elvitte.
A fa elégedett volt.
A fiú sokáig elmaradt, nem jött el látogatóba… és a fa nagyon szomorú lett.
Egy szép napon a fiú ismét megjelent, és a fa megremegett örömében:
- Gyere közelebb hozzám, mássz fel és szórakozz ágaim között, és légy boldog!
- Nagyon foglalt vagyok, és nincs egyáltalán időm szórakozásra – válaszolt a fiú.
- Szeretnék magamnak egy házat, ahol meg tudnám magam húzni. Meg szeretnék nősülni és gyermekeket nevelni, amit ház nélkül nem tudok megtenni. Tudsz-e adni nekem egy házat?
- Nekem nincs házam – válaszolt a fa. Az én házam erdő, vághatsz magadnak annyi fát, hogy házat építhess. Biztosan boldog leszel majd.
A fiú tényleg vágott annyi ágat a fáról, amiből házat tudott magának építeni. És a fa boldog volt.
A fiú ismét sokáig elmaradt. Amikor hosszú idő után megjelent, a fa olyan boldog volt, hogy alig tudott szóhoz jutni.
- Gyere közelembe és játsszál – szólt félénken a fa.
- Már nagyon öreg vagyok, és a játékhoz fáradt. Szeretnék egy csónakot építeni magamnak, hogy elevezhessek a messze távolba. Tudnál adni nekem egy hajót?
- Vágd ki a törzsemet, építs magadnak csónakot, és legyél boldog!
A fiú levágta a fa törzsét, elvitte, csónakot épített magának, és boldogan elevezett. A fa boldog lett most is… de nem egészen.
Sok idő után a fiú még visszatért egyszer.
- Nagyon sajnálom, fiam, már nincsen gyümölcsöm, hogy szedhess, nem tudok neked semmit sem adni!
- A fogaim már nagyon gyengék, nem tudnám megrágni a gyümölcsöt - mondta a fiú.
- Ágaim nincsenek már – folytatta a fa -, nem tudsz már hintázni sem rajtam.
- A hintázáshoz is öreg vagyok már – válaszolt a fiú.
- Törzsem is neked adtam, nem tudsz rám felmászni.
- A fáramászáshoz öreg vagyok már - mondta szomorúan a fiú.
- Bánatos vagyok – sóhajtott a fa. Szívesen ajándékoznék neked valamit, de semmim sincsen. Magamra maradtam, öreg törzs lettem. Nagyon sajnálom…
- Nincsenek már nagy igényeim – szólt a fiú. Csak egy nyugodt helyre vágyom, hogy leülhessek, mert nagyon fáradt vagyok.
- Jól van – mondta a fa, és kihúzta magát. Egy öreg törzs teljesen elegendő, hogy valaki leüljön és kipihenje magát. Gyere közelebb fiam, ülj le és pihend ki magad.
A fiú leült.
És a fa boldog volt.

Olaj és gyékénykosár

Az ószövetségi Szentírásban, Exodus könyvében olvashatunk az Egyiptomban raboskodó izraeliták szenvedéseiről. Hogy megakadályozza az izraeliták szaporodását, a fáraó elrendelte, hogy minden fiúgyermeket a Nílusba kell dobni.
Egy Lévi törzséből származó házaspárnak szép kisfia született. Három hónapig rejtegették. Mikor már ezt nem tehették, egy gyékénykosarat készítettek, bekenték bitumennel és szurokkal, hogy ne folyjon bele a víz. Ebben helyezték el a kisfiút a Nílus nádasai között. Itt fedezte föl a fürödni jövő fáraó leánya. Magához vette és elnevezte Mózesnek, ami annyit jelent, hogy vízből kihúzott. Ő lett aztán népének szabadítója.
Ezeket olvassuk a Szentírásban. 1905-ben az olajipar vezetői konferenciát tartottak Londonban. Meghívták a híres geológust, Wellst is. Előadásában kifejtette, hogy véleménye szerint Egyiptomban hatalmas olajtartalékok rejlenek, amelyeket még nem fedeztek föl. Mosolyogva kérdezte az egyik igazgató:
- Mire alapozza ezt az állítását?
- Egy igen megbízható forrásra, a Bibliára.
- Mi köze a Bibliának az olajhoz? – vetette közbe a konferencia egyik résztvevője.
- Több, mint gondolják. Mózes története kétségkívül ezt bizonyítja. Csak olvassák el figyelmesen azt az esetet, amikor Mózes szülei szurokkal kent kosárba helyezik el a kisfiút.
- Ez valóban igen szép történet, de…
Kérem – folytatta Wells mondanivalóját – az írásból kiderül, hogy a kosárka vízmentes volt. Egyébként hamarosan elmerült volna a vízben…
Néhányan erre gúnyos megjegyzéseket tettek. Wells azonban tovább folytatta.
- Nyugodtan nevessenek csak, uraim, ha tréfának tartják, amit mondok. Amint azonban említettem, Mózes anyja bitumennel kente be a kosarat, ez pedig önök is tudják, hogy az egyik fajtája a nyersolajnak. Ha Mózes anyja bitument talált a Nílus környékén, mi is megtalálhatjuk. – Az olajgyárosok többsége azonban kinevette a geológust.
- Csak nem képzeli, hogy Mózes mítosza kedvéért milliókat fognak áldozni a kutatásokra?
Wells azonban kitartott véleménye mellett és elővett egy üveget.
- Itt van, uraim, a bizonyíték. Bitumen a Nílus partjáról. Én magam találtam. Elhiszem, hogy nincs olaj Egyiptomban, ha önök bebizonyítják nekem, hogy ez nem bitumen.
Hat évvel később a Nílus partján, a Vörös-tenger közelében olajfúrások indulnak. Napok, hetek teltek múltak el minden eredmény nélkül. Nem találtak olajat. Csúfolni kezdik a geológust.
Nevetséges dolog, nevetséges állítás: olaj a Nílus-parton.- Láthatja, hogy alaptalan az állítása.
- Várjanak, kérem még néhány napig! Itt olajnak kell lennie!
Nagyon tiszteljük az ön hitét, de ez nem sokat ér számunkra… - S alighogy ezt kimondták, különös zaj hallatszik, az olajkitörés szokásos robaja. Így fedezték föl Gemesh, és Huighada vidékén a hatalmas olajmezőket, amelyek évenként több millió tonna olajat adnak Egyiptomnak. És mindez a Szentírás elbeszélése nyomán…

A legfontosabb ismeret


Két úr ült egymás mellett a vasúti kocsiban. Az egyik előkelő idős férfi, a másik fiatal tudós. Az ifjú sok mindenről beszélt, amit az egyetemen tanult. Egyszerre ezzel a kérdéssel fordult az öreg úrhoz:
- Ismeri ön Nietschét?
- Nem ismerem – válaszolta az.
- Hát Schopenhauert?
- Őt sem.
- De Hauptmann Gerhardot, az írót csak ismeri?
Az öreg ismét nemmel válaszolt. A fiatalember egészen elvesztette türelmét, és idegesen így szólt:
- Ugyan kit ismer hát ön, uram?
- Fiatalember – hangzott a válasz, mikor én olyan idős voltam, mint ön most, három szakból tettem doktorátust, és sok mindent tudtam és ismertem. Ma csak egyet ismerek, a világ Megváltóját, az én Megváltómat, akit ismerni örök élet.