Jézusra várni


Egy cipész mester azt álmodta, hogy a következő napon Jézus fog a háza előtt elhaladni. Boldogan ébredt föl, és el sem aludt újra. Bizonyos volt, hogy álma teljesül, és megláthatja az Urat. Korán fölkelt tehát, és rendet teremtett műhelyében. Magára öltötte ünnepi ruháját, és így várt az Úr jövetelére. Hogy jobban kilásson az utcára, az ablak elé helyezte a széket, és miközben dolgozott, minden járókelőt alaposan szemügyre vett. Jöttek-mentek az emberek, de az Úr Jézus csak nem akart megjelenni. Most éppen egy szegény asszony ment el az ablak előtt gyermekével. A szegénység és a nélkülözés szinte az arcukba volt írva. A cipészmester megsajnálta őket. Behívta az asszonyt és a gyermeket. A szegény asszonyt könnyekig meghatotta a cipészmester jósága. Elmesélte nyomorúságukat és a kilátástalan jövőt. Elhatározta épp ezért, hogy gyermekeivel együtt beleöli magát a folyóba. Akkor legalább vége lesz minden nyomorúságnak.
- Ne tedd ezt, jóasszony - vigasztalta a cipészmester. – Emlékezz csak arra, milyen szegény volt Jézusunk is, mikor a földön járt. Nem hagy el téged sem, csak bízzál benne! Minél nagyobb a baj, annál közelebb van hozzánk. Most pedig üljetek le és egyetek. Így segített rajtuk a jószívű cipészmester.
Alighogy a szegény asszony elment, egy hólapátoló ember ment el az ablaka előtt. Látszott rajta, hogy nagyon fázik. A cipészmester megsajnálta és behívta műhelyébe. Meleg teával kínálta. Hamarosan egy koldus vetődött arra, és a cipészmester őt is behívta. Csak Jézus nem jött.
Közben beesteledett, és a cipészmester még mindig ott állt ablak előtt Jézusra várt. Éjfélre járt már az idő, de az Úr Jézus nem jelentkezett. Ekkor csalódottan elfordult az ablaktól, és elhatározta, hogy lefekszik. Előbb azonban szokásához híven elővette a Szentírást, és találomra kinyitotta. Tekintete megakadt ezen a mondaton: “Amit testvéreim közül eggyel tesztek, velem tettétek…”
Ebben a pillanatban melegség és világosság járta át a cipészmester lelkét. Egyszerre megértette, hogy a mai napon háromszor is találkozott Krisztussal, és háromszor is köszöntötte lakásában.

Tüzes létrán az Istenhez


Recsegve vágott bele a fekete falba a fúró, amellyel az ifjú bányász a föld alatt fejtette a szenet. Amióta kimaradt az iskolából, itt dolgozott a bányában. Először csak a csilléket tologatta. Ezt azonban nem bírta sokáig. Keveset is fizettek érte, meg aztán nem tartotta férfihez illő munkának. Itt szépen keresett, és lassan nősülésre is gondolhatott. Épít majd egy házacskát, kis kerttel veszi körül, hízót tart és baromfiakat. Akkor aztán nem zaklatja idős édesanyja és nem rágja folyton a fülét, hogy menjen a templomba, és ne járjon a olyan sokat a kocsmába. Pedig sokkal kellemesebb a kocsmában danolgatni, mint a templomban hallgatni az unalmas énekeket.
Ma reggel így szólt hozzá édesanyja:
- Ne felejtsd, hogy az Isten kezében az életed. Csak ha Ő is akarja, akkor jöhetsz haza estére…
- Mit érdekli őt az ilyen öregasszonyos fecsegés?! Az akna jó, a levegőzés és a biztosítás rendben. Ugyan mi történhetne? Miért lenne szüksége Istenre? Régi mese az egész, mely gyermeknek és öregasszonyoknak való. A fúrót neki kell kézben tartania, a házat majd neki kell fölépítenie. Minek az Isten?
János most abbahagyta a munkát. Milyen fullasztó lett egyszerre a levegő! Milyen halványan pislákol a bányalámpa! Nem sok ideje van gondolkozni, mert hirtelen hatalmas ütés éri. Azután recsegés, ropogás, mintha ég és föld összeomlana. Jajkiáltások, átkozódás, feltörő lángok. Azután minden elcsendesedik. A lámpa kialudt. Sötétség veszi körül.
János föltámaszkodott és a kijáratot kereste. A baltája után nyúlt, hogy utat vágjon vele magának. A leomló fal azonban útját állta. Egyre fojtottabb lett a levegő, és verejték öntötte el a testét. Ledobta a baltát és kétségbeesve roskadt a földre. A szíve vadul dolgozott. Ki segít most rajtam? Senki! Hirtelen felugrott. Valaki ott áll a tárna bejáratánál. Talán a halál? Vagy csak képzelődik és a félelem súgja szívébe: mindennek vége, János! Többet nem mégy a kocsmába, többet nem biztat anyád, hogy menj a templomba. Itt kell meghalnod, ebben a fekete börtönben.
Nem, ez nem lehet, kiáltott fel Jánosban az életösztön. Öklével verni kezdte a falat. Nem, én nem akarok meghalni! Sírva rogyott a földre. És most, mintha csak álmodna! Édesanyját látta, amint kezét felé nyújtja és ezt suttogja: Istenem, Istenem! Te megvetetted Őt, és azt gondoltad, hogy öklöddel utat vághatsz magadnak. Hol van most a te erőd, mit ér a büszkeséged? Hogyan jutsz ki ebből a pokolból, ha Ő nem segít, ha Ő nem akarja?
Ekkor különös dolog történt. János összetette, imára kulcsolta vérző kezét. Letérdelt, és amit már régóta nem csinált, imádkozni kezdett: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
Alighogy befejezte imádságát, újra megrendült az akna körülötte. János körülnézett és a bejáratnál fényt vett észre. Széthasadt a fal, és ezen a fiatal bányász keresztülmászhatott. Sajnos az előtárnába vezető utat elzárta az omladék. Nem volt más út, csak a vaskötélből készült létra, amely fölfelé, az élet felé vezetett. Ne habozz, hamar indulj fölfelé. Itt lent a halál vár reád, odafönt az élet. Kétezer fokot kell fölfelé másznod, és akkor megmenekülsz. Megindult. Időnként elfogta a gyengeség. Görcsösen szorította ilyenkor a drótkötelet. Már csak ezer, már csak ötszáz, már csak kétszáz létrafok van hátra. És milyen forró volt a létra! Szinte égette a kezét. János mégis ment fölfelé: édesanyja felé, az élet felé. Isten felé. Miközben kapaszkodott, egy ismerős alakot látott maga előtt. Meggyötört testtel, véres sebekkel a kezén és lábán. Fejét töviskoszorú övezte, de szeméből biztató fény áradt… Mintha azt mondta volna: Ne félj, én veled vagyok. Édesanyád imádkozik érted. Már csak húsz, már csak tíz létrafok. Kezek nyúltak feléje és felfelé húzták, s ő eszméletlenül roskadt össze.
Mikor magához tért, fehér ágyában feküdt és édesanyja ült mellette.
- Édesanyám – mondta mosolyogva.
- Kedves fiam, Isten megmentett téged!
- Igen, Ő adta kezembe azt a tüzes létrát, amelyen feljöttem a hitetlenség szakadékából.

Valamikor régen egy egész éjszakai gyaloglás után, a hajnali órákban egy erdő közelében elaludtam. Az egyik kísérőm nem szólt semmit, csak egyet kiáltott, és elrohant a sivatagba.
Amikor feljött a nap, megkérdeztem tőle: “Mi jött rád, hogy elszaladtál?” Így válaszolt: “Hallottam a cinegéket a fákon énekelni, láttam az ég alján gyönyörű vörös lett minden, a békák kuruttyolnak. Arra gondoltam, hogy ha mindenki dicséri az Istent, én sem maradhatok ki belőle". (Sa’di)

Jel 19,5
És a királyiszéktől szózat jöve ki, a mely ezt mondja vala: Dícsérjétek a mi Istenünket mindnyájan ő szolgái, a kik félitek őt, kicsinyek és nagyok!

Életmentő lepkeszárnyak

Észak-Amerika hatalmas síkságán nagy sebességgel rohan a Pacific expressz. Mit sem sejtve, nyugodtan alszanak az utasok. A mozdonyvezető gyakran kinéz a mozdonyból, hogy nem leselkedik-e valami ismeretlen veszedelem a vonatra. Hirtelen azonban elsápad, mert valami olyasmit lát a síneken, amire szinte megfagy a vér az ereiben. Egy hatalmas alak, széttárt karokkal táncol a fényszórók által megvilágított síneken, mintha integetne:
- Állj meg, állj meg!
A mozdonyvezető már a fékhez kap, amikor eltűnik a kísérteties alak. Talán csak képzelődtem, gondolja magában. Homlokához nyúl és érzi, hogy mily gyorsan lüktet a vére. Azután újra kinéz a sínekre, és ekkor ismét megpillantja az előbbi kísértetet:
- Állj meg! – integet feléje!
A vezető idegei most már végképp fölmondják a szolgálatot. Csikorognak a kerekek, nagy a riadalom, és az utasok kíváncsian tekintenek ki a vonat ablakából. Álmosan kérdezgetik egymástól:
- Vajon mi történhetett? Miért álltunk meg éjnek idején a nyílt pályán? Mindenki a mozdonyvezetőnél érdeklődik.
Ő elmondja, hogy miként látott egy táncoló alakot a vonat előtt ugrálni. Ez késztette arra, hogy lefékezze a vonatot. Persze az utasok közül sokan kinevették, és hihetetlennek tartották a vezető elbeszélését. Véleményüket azonban hamarosan megváltoztatták.
Nem is olyan messziről különös zúgás hallatszott. A hang irányába elindult néhány férfi, és holtsápadtan beszélték el, mit láttak. A folyó, amelyen a vonatnak néhány másodperc múlva át kellett volna haladnia, annyira megáradt, hogy elsodorta a hidat. Néhány másodpercnyi késlekedés, és a vonat utasaival együtt a mélységbe zuhan.
Miközben az emberek visszamentek a vonathoz, ismét észrevették a síneken táncoló alakot. Most azonban egy pillantás elegendő volt ahhoz, hogy megfejtsék a “kísértet” titkát. Egy molylepke szorult a fényszóró üvegébe, és nem tudott szabadulni, azért vergődött olyan kétségbeesetten. A fényszóró üvegje és fénye felnagyította, és a sínekre vetítette alakját. Ez volt a különös kísértet, mely megállásra késztette a mozdonyvezetőt. Az emberek megilletődve állapították meg, hogy ennek a lepkének köszönhetik csodás megmenekülésüket. Vagy nem is neki, hanem Istennek, akinek egy lepkeszárny is elegendő ahhoz, hogy megmentse sok ezer ember életét.

(Válogatás György Attila: A hit világossága című könyvéből)

És kellett hozzá még a Világosság, aki a lepkét használva megmentette sok ember életét!

Elengedték utána ezt a lepkét a lámpa búra alól?

Bizony, Világosság nélkül elveszünk, de elküldte Isten a Világosságot!


Biztos elengedték.

"Minél keservesebb a baj, annál édesebb az Úr vigasztalása: ha az inga magasra lendül jobbra, ugyanolyan magasra fog kilendülni balra is."
(Spurgeon)

Egy lelkigondozó hétvégén voltam, ennek jegyzeteiből szemelgetek, remélve, hogy építő lesz számotokra is.

Jegyzetek

A tanítványi lelkületről. Hogyan kell a tanítványnak kinézni? 1János 2:6, Róma 8:29

A tanítványság tartalma: Jézus képére elváltozás.

Jézus motivációja, amely cselekedeteit meghatározta: az Atyának való engedelmesség volt. Sohasem kereste a maga dicsőségét, hanem az Atyáét.

Aki biztos alapot szeretne az életében, az legyen engedelmes.
Ha engedelmes vagyok, akkor szellemileg növekedni fogok -> ez egy következmény.

Isten, minket tanítványokat, szeretetre hívott el, de ehhez először Istent kell megtanulnunk szeretni.

Miért is mondják, hogy az imádság a Lélek lélegzetvétele?
Fizikai értelemben, ha nem vennénk levegőt, meghalnánk - tehát a levegővétel életszükséglet.

Az imádság a Lélek, az Új természetünk életszükséglete.

Jézus szolgálata abból állt, hogy az Atya rendelkezésére bocsátotta magát.
Minden hívő Isten szolgálatára van elhíva.


Megfáradás, csüggedés a szolgálatban

(Alaptétel, hogy ha a körülményekre nézünk, elcsüggedünk. Istenre kell néznünk.)

Nagyon fontos a cél, a motiváció szemünk előtt tartása.
2Kor. 4:1-6.

Az igehirdető ezt egy kis történettel illusztrálta. A háború idején az egyik embercsoport feladata az volt, hogy az ellenség részére bombákat gyártsanak. Az életben maradásukat elősegítette az a titkos céljuk, motivációjuk, hogy a bombák elrontásával az ellenség erejét gyengítik.
Egy másik embercsoport feladata az volt, hogy 3 napon keresztül egy nagy gödröt ássanak, a kiásott földet néhány méterrel odébb egy kerítés mellé hordják, majd a következő napokban az volt a feladat, hogy visszahordják, betemessék a gödröt, aztán újra kiásni stb. – teljesen cél nélküli, értelmetlen feladat volt, s az emberek ebből csoportból nagyon legyengültek, lebetegedtek.

A szolgálatban a csüggedés, megfáradás akadálya, ha a cél mindig a szemünk előtt lebeg!
…
Az igehirdető felhívta a figyelmet arra, hogy a Sátán (miután ő is csak egy teremtmény) nem tud mindenhol egyszerre jelen lenni, mint Isten. (A démonai foglalkoznak az emberekkel.) Ami ebből a hangsúlyos, hogy Isten mérhetetlenül erősebb nála!, Ő mindenhol jelen van erejével, s bármikor kérhetünk tőle segítséget kísértéseinkben, problémáinkban.
…
A szolgálatban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mondanivalónk, cselekedeteink a fontosak. Pedig a fő munka az imádság! Isten végzi a munkát!, először a szolgáló szívében, aztán azokéban, akik a szolgálón keresztül az igét hallották.
„Nem önmagunkat hirdetjük…”, hanem Jézus Krisztust.
…
Sokszor emberi személyekre nézünk (melyik igehirdető szolgál éppen, ha x, akkor megyek, ha y akkor nem), ahelyett, hogy a mondanivalóra, az üzenetre figyelnénk.

Ahogy az ige mondja, a mi kincsünk cserépedényekben (nem tartós, és nem értékes) van.
Ha van egy kedvenc bögrénk, ami eltörik, megpróbálhatjuk ragasztgatni, de az a vége, hogy ki kell dobni…
Ilyen törékeny cserépedény hordozza a kincset, és nem a hordozó cserépedény a lényeg, hanem a kincs, az evangélium.
Azt hisszük, hogy csak „tökéletes”, rátermett ember végezheti a szolgálatot. Nem! Isten tudja, hogy csak cserépedények vagyunk, és Ő nem is szuperman szolgálókat keres!

Isten a szolgálótól csupán három dolgot vár el.
Legyen:
- hűséges,
- készséges (álljon rendelkezésre), és
- tanítható.

…
Amikor valaki házat akar venni, s letesz 2 milliót előlegként, letétként, ilyenkor már nem visszakozik, mert nem akarja, hogy „elússzon” a pénze.
Isten adta „letétként” az Ő Szent Lelkét az embernek, s nem engedi, hogy ez „elússzon”, teljes biztonságban lehetünk Krisztusban!

2Kor. 12:9 A célba jutás MÓDja: nem a magam ereje, hanem Isten kegyelme. Az erőtlenség miatt ne csüggedjünk, mert Isten így akar használni.

Filippi 3:14 „…nekifeszülve…” vagyis teljes bedobással, minden erőmmel igyekszem a cél felé.

Gátló tényezők lehetnek:
- önsajnálat,
- ítélkezés,
- elvilágiasodás,
- önvád, bűntudat (semmiben se vagyok jó),
- irigykedés másokra,
- magam féltése,
- olyan plusz feladatok vállalása, ami nem Isten akarata
- önzés, önző lelkület (Jakab 4:2)
- stb.

…
Amikor a villanyszerelő fenn dolgozik az oszlopon, jó erősen odakötözi magát, hogy a kezeivel szabadon dolgozhasson.
Nekünk is erősen „oda kell kötöznünk” magunkat Jézushoz, hogy szabadon végezhessük neki a szolgálatot.

*

Köszi, jó volt olvasni
.....egy kiegészíteni való Csiha Kálmán evangélizációjából:

Jézus Krisztus szeme, füle, lába, keze mi vagyunk itt a földön.

Innen már tőlem:

Tehát a kezünket se hagyjuk "szabadon", hanem engedjük át Neki és ne megkötözöttségből, hanem abból a felismerésből, hogy Ő szabadító Isten!

Általa válunk szabaddá arra, hogy dícsérjük Istent és szeressük fele barátunkat, mint magunkat.

Nélküle vagyunk igazán szolgák és megkötözöttek, a BŰN szolgái!
Akkor is használja valami a kezünket és lábunkat - mint egy mágneses erő - ami az akaratunk felett áll.

Róma 7.
20. Ha pedig én azt cselekeszem, a mit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn.
21. Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem.
22. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint;
23. De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.
24. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?

Róma 8.
1. Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint.
2. Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.
3. Mert a mi a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben.
4. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.
5. Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira.
6. Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség.

Ebből is látszik, egy-egy szót mennyire másként lehet értelmezni. A "szabadon" az én értelmezésemben azt jelentette, hogy szabad akaratomból ajánlom fel a "kezem", és teszem Isten akaratát.

És megkenék vala testét fáradt traktorolajjal…

Kínában történt két évvel ezelőtt [2002-ben], hogy egy csapat fiatal, aki egy rádióadásban (HCJB) hallotta az evangéliumot, megtért. Azt a szót, hogy gyülekezet, nem ismerték, csak annyit tudtak a kereszténységről, amennyit a rádióban hallottak róla. Azért elhatározták, hogy újra és újra összejönnek, és meghallgatják a rádióadást. Közben kezdték megismerni egymást, alakítottak egy úgynevezett „rádióklubot”; rendszeresen találkoztak, rádiót hallgattak, beszélgettek, és megtanultak együtt imádkozni.

Egy nap kedvenc egyetemi professzoruk nagyon megbetegedett, úgy mondták, meg fog halni. Mivel nagyon kedvelték a professzort, szörnyen bántotta őket a dolog, de fogalmuk sem volt, mit tehetnének az érdekében. Még nagyon frissek voltak a hitükben, szinte alig tudtak valamit, de egyik nap, amikor ismét összegyűltek a rádió körül, a lelkész Jakab levelének 5. részéből olvasott: „Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.” (Jakab 5: 14-15).

Ezt hallva a fiúk azonnal otthagyták a klubot, elrohantak a professzor házához, és elmondták neki: a hitük szerint meggyógyul, ha imádkoznak érte. Megengedi? A professzor, aki egyébként nem volt keresztény, és úgy tudta, hogy számára orvosilag már nincs semmi remény, beleegyezett: tegyenek, amit akarnak. A fiúk megígérték, hogy másnap visszajönnek.
Összedugták a fejüket, mert igazából nem tudták, mit tegyenek. A rádióban azt hallották, hogy össze kell hívni a véneket. Jó, de kik legyenek a vének? Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, azok a vének, akik hosszú ideje hallgatják az adásokat. Nos, ez volt az első nagy félreértésük. A rádió lelkésze azt is mondta, hogy meg kell kenni a beteget olajjal. Hogy ezt miként tegyék, azt sem tudták. A gyülekezetekben, ahol az olajjal való megkenést gyakorolják, finom, illatos olívaolajat cseppentenek, illetve kennek szét az ember homlokán. Persze, a kínai diákoknak erről sejtelmük sem volt, ezért egyikük így szólt: „Én ismerek egy traktorost itt a közelben, annál biztosan van olaj!” Jó, te leszel az olajfelelős – egyeztek bele a többiek. Elment tehát a fiú, és szerzett egy egész hordónyi fáradt traktorolajat.
Másnap újra meglátogatták a professzort, ráfektették egy deszkalapra, kivitték a házból, lefektették a földre deszkástul, és megkenték a hordó fáradt traktorolajjal. És imádkoztak érte.

Ezek a diákok a legnagyobb jóindulattal a legnagyobb butaságok sorozatát követték el. Az eset félreértések és baklövések példás gyűjteménye. Minden a lehető legrosszabbul történt! Egy dolgot kivéve. Isten ugyanis meggyógyította a professzort. Mert ő nem a körülményeket, nem a módszert, a „hogyant” vizsgálja, hanem a szíveket.
„A hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt.”(Jak.5:15)

Jim Allennek, a HCJB keresztény rádió munkatársának személyes elbeszélése alapján angolból fordította Szőczi János

Karcsi

Senki sem tudta már pontosan, mikor is tűnt fel először az építkezésen. Eléggé az elején lehetett, amikor körülkerítették a terepet. Ott álldogált, és csak figyelt, figyelt a durva rácsfonaton keresztül. Arra sem emlékezett már senki, hogy ki is engedte meg neki a belépést. Az építőmunkások számára Karcsi egyszerűen hozzátartozott az építkezéshez. Ott botorkált a pezsgő munka közepette, többnyire egy nehéz gerendát cipelt, és mindenkinek felajánlotta szolgálatait.
- Segíteni – segíthetek?
A legtöbb férfi barátságos volt vele. Jóindulatúan tréfálkoztak vele, és hacsak mód volt rá, kisebb segédmunkás-feladatokat bíztak rá. Amikor a cölöpöket verték be, nagy csalódására kissé távolabb kellett mennie. A cölöpverő dübörgő ritmusa azonban teljesen magával ragadta. Messziről figyelte a fejleményeket, és mindkettő kezével a taktust verve utánozta a gépet:
- Abong, abong, abong.
- Minden rendben, főnök? – ugratták.
- Segíteni – segíthetek?
Karcsi boldogan üdvözölt minden érkező teherautót, amely homokot, téglát, sódert, betonacélt vagy betont hozott. Úgy állt ott, mintha nélküle be sem tudna állni a sofőr, integetett, és a kocsit az acéllapokon át ügyesen beirányította az építkezésre.
- Köszi, Karcsi! Jól csináltad – vette a lapot a legtöbb sofőr. Akkor aztán ragyogott a torz arcocska a büszkeségtől és az örömtől. Összedörzsölte széles tenyereit, mintha csak azt mondta volna: „Na, ezzel is meglennénk!” Csak néhányan voltak, akik semmibe vették, de főleg azért, mert nem tudták, hogyan is bánjanak vele.
A különös, nagy arc a néhány tincs hajjal, a széles, lapos orr, a kis kerek fülek és azok a furcsán ráncos, ferde szemek egyeseket elbizonytalanítottak. Valószínűleg az volt a probléma, hogy nem mertek vele nevetni. Pedig Karcsi maga volt a megtestesült barátságosság. Ha csak rajta múlott, hamar megtört a jég.
Túláradóan boldog volt, ha figyelhette az ácsot, aki időnként leejtette a kalapácsát. Ilyenkor aztán Karcsi résen volt:
Segíteni – szólalt meg, és már nyújtotta is a szerszámot.
Ha valahol hegesztettek valamit, tüstént ott termett. Fantasztikusnak találta az elektromos ív sistergését és szikrázását. Utánozta a zajokat. Nyöszörgött, nyikorgott, sípolt, sercegett attól függően, mikor mi történt az építkezésen. Kiváló ritmusérzékkel és olyan megtévesztően ügyesen utánzott, hogy a munkások olykor teli torokból nevettek rajta.
- Zenésznek kellett volna menned, Karcsi. Van érzéked hozzá.
Karcsi szerette a zenét. Mint oly sokan az ilyen „gyerekek” közül, nagyon muzikális volt. Felfedezte a zenét az építkezés hangjaiban, a különböző gépek, a betonkeverő zajában, sőt maga is muzsikált. Nemcsak a zajok utánzásával, hanem egy szájharmonikával is. Ezt egy esős napon vették észre az építkezés dolgozói.
Karcsi szélvédett helyre húzódott, és előszedte a szájharmonikáját. Sohasem gondolták volna róla a munkások, hogy így tud játszani. Amikor odamentek hozzá, azonnal abbahagyta. Ezért aztán nem zavarták többet; megszokták, hogy ha Karcsi éppen nem a gerendáját vonszolja maga után, akkor valamelyik sarokban koncertezik.

Csak egyvalaki nem állhatta a fiút, már a kezdet kezdetétől, a betonacél-szerelők egyike. Karcsi nagyon sajnálta, hogy ez az ember rögtön elküldte, ha a közelébe került. Pedig nagyon tetszett neki, hogy a férfiak milyen szép mintákat tudnak fonni az összevissza vasakból. Hát még a vas hajlítása – a legnagyszerűbb dolog! Látszott rajta, mennyire vágyott volna rá, hogy közelebb mehessen. Mint egy kutyus, amelyik a tilosban sündörög, úgy lopakodott a műhely felé, ahol ez a férfi dolgozott. De ahogy az meglátta, nyomban elzavarta, méghozzá elég gorombán.
Egyszer uzsonnaszünetben meg is kérdezték a többiek:
- Hé, Jakab, miért vagy mindig ilyen mogorva a fiúval?
- Hogyhogy mogorva?
- Talán azt állítod, hogy barátságosan bánsz vele?
- Nem akarom, hogy a közelemben sündörögjön, ennyi az egész.
- A légynek sem árt a szerencsétlen, és boldog, hogy itt lehet.
- Nem bántom én sem, csak azt akarom, hogy engem hagyjon békén. Én sose engedtem volna meg neki, hogy belépjen az építkezésre, de hát nem én vagyok a főnök.
- Pedig kedves kis fickó – szólt közbe egy másik.
- Kezdetek szentimentálisak lenni – gúnyolódott Jakab. – Kedves fickó! Ezt csak azért mondod, mert nincs minden rendben a fejében. Ezért vagytok olyan kedvesek vele.
- Lehet, hogy igazad van ebben – mondta az egyik kőműves -, de neked semmit sem jelent egy ilyen fiú? Persze, hogy tőle több mindent elfogad az ember, mint egy normális embertől. Ezt tudom. De akárhányszor odajön hozzám, a saját gyermekeimre kell gondolnom, és hálás vagyok érte, hogy ők egészségesek. Te nem így vagy vele…? Igazán lehetnél egy kicsit barátságosabb szegénnyel. Amikor elküldöd, mindig olyan, mint egy kivert kutya.
- Á, ezt egy mongoloid rögtön el is felejti – vélte Jakab. – Hisz látod, újra meg újra próbálkozik.
- Nem szenvedheted az ilyen gyerekeket? – kérdezte a munkavezető, aki figyelmesen hallgatta a beszélgetést.
- Gyereknek nevezed a fickót? Hány éves lehet? Tizennyolc, tizenkilenc talán?
- Ez nem válasz a kérdésemre. Azt szeretném tudni, hogy viszonyulsz az ilyen emberekhez.
- Ide figyelj, nincs szükségem arra, hogy előttetek mentegessem magamat, egyszerűen kellemetlen nekem, hogy egy mongoloid kóborol itt összevissza. Nem méltó egy emberhez, hogy így járja végig az életet.
- Igen, de éppen ezért lehetnél egy kis részvéttel iránta – kiáltott valaki.
- Tulajdonképpen egyáltalán nem lenne szabad ilyeneknek lenniük.
- Mit? Talán egy injekciót neki, és kész? – háborodott fel valaki.
- Te aztán korszerűen beszélsz! Mindent kidobni, ami egy kicsit is hibás! Ebbe az irányba haladunk manapság, figyeld csak meg. Ma még pusztán önkéntes alapon, de egyszer majd kipucolnak mindenkit, aki nem hasznos a köz számára. Ki vele!
- Ne izgasd fel magad – válaszolta Jakab -, hanem gondold csak át a dolgokat. Az emberiség kétharmada éhezik, naponta halnak meg teljesen normális emberek, mert nincs ennivalójuk. Ez a szerencsétlen flótás pedig itt szaladgál fel és alá…
- És semmi haszna belőle az államnak. Így gondolod?!
- Pontosan. Nem látom be, mit szörnyülködtök ezen. Tudni akartátok, hogy gondolkodom erről. Én csupán kérdezem, hogy mi értelme az ilyen életnek. Most még vannak szülei, akik gondoskodnak róla, de ha már nem lesznek, akkor egy otthonba kerül. Eltudjátok képzelni, mennyibe kerül ez az államnak?
- És ha neked lenne ilyen gyereked?
- Nekem nem születne ilyen gyerekem. Ma már ugyanis ezt ki lehet mutatni a magzatvízből.
- Tehát megölnéd?
- Ha mindenáron ilyen brutálisan akarod kifejezni, akkor igen. De becsületes dolog ez? Talán humánusabb, ha világra segítünk egy ilyen nyomorékot?
- Bizonyos szempontból tényleg nagyon szomorú dolog – vélte a munkavezető -, de ő mégiscsak ember, éppen ezért Karcsi sokkal többet ér, mint gondolod.
- Az embert az állattól csupán az értelme különbözteti meg, nála pedig pont az hiányzik.
- Ha valaki értelmi fogyatékos is, azért még ember. Hallgattad már egyszer, hogy szájharmonikázik? Próbálj meg egyszer egy csimpánzt megtanítani erre!
- Szájharmonikázni minden gyerek tud – próbált Jakab védekezni.
- Gondolod? Próbáld ki egyszer magad! Nekem még sose sikerült.
- Először azt hittem, hogy csak egy éneket tud rajta játszani, de kiderült, hogy mindenfélét tud – vetette valaki közbe. – Mostanában mindig karácsonyi énekeket fúj rajta.
- Van egy kedvence, azt játssza a legtöbbször. Az is karácsonyi ének?
- Nem, nem hinném. De az biztos, hogy valami keresztény ének. Gondolom, hívők a szülei. Tegnap ugyani s azzal érkezett, hogy „jön az Úr Jézus”. Persze, arra gondolt, hogy nemsokára Karácsony.
- Tudja valaki annak az éneknek a szövegét, amit mindig játszik?
- Á, maga se tudja – vélte Jakab.
- Majd megkérdezem a vejemet, ő tangóharmonikázik – mondta a munkavezető.
- Na, megyek dolgozni – állt fel Jakab, és kinyitotta az ajtót. – Ti meg a mongoloidotok… és mindig ugyanaz a nóta.

Néhány nap múlva megint együtt üldögéltek az építkezésen felállított lakókocsiban.
- Mielőtt elfelejteném, itt az ének, amiről nemrég beszéltünk – vett elő a munkavezető egy lapot a nadrágzsebéből. – A vejem rögtön tudta, melyikre gondolok.
- Na hadd halljuk!
- Én nem tudom elolvasni – nevetett a munkavezető.
- De hisz nem vagy analfabéta! Add ide!
A munkavezető nevetve odaadta a cetlit a kőművesnek, aki kérte. Az egy pillantást vetett a szövegre, és zavartan hallgatott.
- Na – biztatták harsányan a többiek -, hadd halljuk, vagy te sem tudsz olvasni?
- Amazing…grace…how…sweet…the…sound….- kezdte betűzni a kőműves.
- Ide vele – nevetett Jakab -, ez angolul van.
- Te tudsz angolul?
- Hat évig dolgoztam Ausztráliában.
- Akkor olvasd fel – követelték a többiek.
- „Amazing Grace! How sweet the sound,
That saved a wretch like me!
I once was lost, but now I’m found,
Was blind, but now I se…”
- Azt, hogy tudsz angolul, most már elhisszük – szakította félbe a kőműves, aki az előbb blamálta magát. – De mit jelent ez az egész? Inkább fordítsd le nekünk.
- Néhány fogalmat nem olyan egyszerű lefordítani.
- Hát azért csak próbáld meg. Nem fogunk kijavítani, abban biztos lehetsz. Így hát ne izgasd magad, ha melléfogsz is.
- Tehát: „Bámulatos kegyelem, micsoda kedves hír, amely egy ilyen nyomorult embert…mint engem, megmentett. Elveszett voltam, de megtalált…Vak voltam, de most látok…” Valami ilyesmi, nem lehet teljesen szó szerint fordítani. A „wretch” átkozottat is jelenthet esetleg.
Egy pillanatra csend lett a kocsiban.
- Egy ilyen nyomorult ember, mint én…Vajon ismeri-e Karcsi az ének szövegét? – tette fel magának az egyik férfi a kérdést félhangosan.
- Na ne – felelte Jakab -, azt gondolod, hogy a mongoloid tud angolul?
- Miért ne? Talán Angliában vagy Amerikában nincsenek értelmi fogyatékosok?
- Ember, ez teljesen más dolog. Egy mongoloidot csak nem taníttatnak idegen nyelvre!
- Akkor fogalma sincs, hogy mit énekel?
- De hát nem is énekli, csak játssza a szájharmonikán.
- Viszont lehet, hogy valaki elmondta neki, miről szól ez az ének.
Jakab megvonta a vállát.
- Akkor sem értheti. Gondolj csak bele: a kegyelem fogalma biztos, hogy túl magas neki.
- Mit jelent egyáltalán?
- Kegyelem…te el tudnád magyarázni?
- A kegyelem Istentől jön – mondta a munkavezető.
Jakab bosszúsnak látszott.
- Nekilátok megint a munkának – állt fel, hogy kimenjen. A kőműves azonban megállította:
- Megtennél nekem egy szívességet? Írd már le nekem ezt az éneket, persze lefordítva, jó?
- Nem tudom…talán…ha lesz rá időm, akkor …esetleg.
- De aztán ne dobd el a lapot, kérlek – kiáltotta még utána a munkavezető.

Nem sokkal ezután történt.
Karcsi játszott a a maga játékát, és élte kis életét az építkezésen szerzett barátai között. Irányította a toronydaru kezelőjét. Nagyon csodálta ezt a férfit, aki - véleménye szerint - különösen rászorult az ő segítségére. Persze sajnálta, hogy csak a földről segíthet, de legalább megkísérelte, hogy olyan jól végezze dolgát, ahogy csak lehet: hangosan kiabált a fejét hátrahajtva és vadul gesztikulálva.
Szerencsére a többi betonacél-szerelő kedvesebb volt hozzá, mint Jakab, úgyhogy az építkezésnek ez a területe sem szenvedett hiányt utasításaiban.

(folyt.köv.)

(folyt.)

Egy délután, röviddel a munka befejezése előtt Jakab még néhány betonvasat akart hozni az egyik teherautóról, amely jól meg volt rakva a legkülönbözőbb építőanyagokkal. Maga a teherautó kicsit ferdén, félrecsúszva állt az építési terület egyenetlen talaján. Ennek tulajdonképpen elővigyázatosságra kellett volna intenie a férfit. Talán nem vette észre, mindenesetre nagyon rosszul sült el a dolog.
Amikor megpróbált néhány rudat kihúzni a rakományból, egy egész tétel lecsúszott oldalt a teherautóról. Jakab elesett, és az egyik lába beszorult egy köteg acélrúd közé. Miközben azon fáradozott, hogy kiszabadítsa a lábát, meglátott valamit, amitől félelmében és rémületében felkiáltott. Egy rakás betonlap csúszásnak indult; ha az leesik a kocsiról, őt rögtön agyonzúzza.
Kétségbeesetten próbált szabadulni, félelmében szakadt róla a veríték. Rájött, hogy képtelen egyedül kiszabadítani magát. Segítségért kiabált.
- Fiúk!...Segítség!...Segítség!
Kétségbeesése közepette egyszer csak felbukkant a Down-kóros fiú. A nagy gyermek néhány ugrással mellette termett.
- Segíteni – én segíteni! – kiáltott Karcsi, és még mielőtt Jakab a szerencsétlen teremtés láttán minden reményét elveszítette volna, hihetetlenül erős mozdulattal a rakomány egyik függőlegesen álló rúdja elé helyezte a gerendáját. Így egy pillanatra fel tudta tartóztatni a csúszó betonlapokat. Ezután teljes súlyával nekitámaszkodott, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, mekkora veszélynek teszi ezzel ki magát. Vagy talán mégiscsak jobban fel tudta mérni a helyzetet, mint azt egy Down-kórosról feltételezné az ember?
Lenézett Jakabra, aki kiabálva feküdt a lábánál, és a nehéz vasrudakkal küszködött. Együtt kiabáltak tovább:
- Segítség…Segítség…Jézus, segítség!
- Mindez pillanatokig tartott csak, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaért a többi munkás. Szerencsére azonnal felfogták a helyzet komolyságát. Néhány férfi félrefeszítette az acélrudakat, míg a többiek Jakabot szabadították ki szorult helyzetéből. A munkavezetőn kívül senki sem vette észre, milyen veszélyben van Karcsi. Néhány lépéssel a fiú mellett termett, és elrántotta őt a betonlapoktól, melyek néhány másodperccel később nagy robajjal zuhantak le a teherautóról. Súlyuknál fogva forgáccsá zúzták Karcsi gerendáját, amely egy pillanatig akadályozta a lezúdulásukat.
A robaj után félelmetes csend lett. A betonacél-szerelő becsukta a szemét, arca fehér volt, mint a meszelt fal.
- Mi van a lábaddal? – törte meg valaki a csendet.
Jakab nem felelt, de fájdalomtól eltorzult arca nagyon is beszédes volt. Óvatosan felsegítették, és a lakókocsihoz akarták vinni, de ezt már nem engedte. Két férfira támaszkodva ugrált a kocsi felé. Pár lépés után megállt, és halkan megkérdezte:
- Hol van Karcsi?
Ez volt az első eset, hogy nem „a mongoloid”-nak nevezte.
- Biztosan megint bóklászik valahol. Talán el is felejtette már az egészet.
- Tiszta szerencse, hogy a fiú pont a közelben volt – vélte az egyik munkás, aki a munkavezetővel Jakab mögött baktatott.
- Bizony – erősítette meg a munkavezető, furcsa pillantást vetve munkatársára. – Tiszta szerencse, hogy rögtön cselekedett és véletlenül úgy állította oda a gerendát, hogy feltartotta a lapokat…Észrevetted te is, hogy Karcsi megpróbálta a kezével feltartóztatni a rakományt? Óriási szerencse az egész?...Vagy esetleg valami más is?
Csendben mentek tovább. Még mielőtt elérték volna a lakókocsit, Jakab ismét megállt, és figyelmesen fülelni kezdett. Akik támogatták, érezték, hogy minden ízében remeg. Valahonnan szájharmonika hangja hallatszott. A betonacél-szerelőnek folytak a könnyei, és senki sem csodálkozott rajta.
Amit ebben a pillanatban átéltek, semelyikük sem tudta szavakba foglalni. Lehet, hogy Karcsi nem ismeri a szöveget….Lehet, hogy messze meghaladja az értelmi képességeit a kegyelem fogalma…de belőle él…!

„Amazing Grace! How sweet the sound,
that saved a wretch like me!
I once was lost, but now I’m found,
was blind, but now I se.”

(Ó érthetetlen kegyelem,
Mely rég utánam jár,
Ki tévelygőn, vakon
Bolyongtam utamon,
Egyszer csak rám talált…)

Ó, Istenem!

ez fantasztikus volt, Mi meg mindig csak válogatunkhogy kinek teszünk bizonyságot