Vallomások : bizonyságtételek Isten dicsőségére és a káposztásmegyeri templom megépülésére (Bp., 2006.)
Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem
… Úgy éltem az életemet, mint az átlagos világfiak. Hajtottam a munkában, meg akartam szerezni a javakat, elhanyagoltam a családomat, meg akartam valósítani önmagamat, sőt ebben még másoknak is igyekeztem segíteni.
Mindenféle okkult tanfolyamon vettünk részt, agykontrollon, pénzkontrollon, reikin, autogén tréningen. Nem is tudtuk, hogy az angyalbőrbe bújt ördög szekerét hajtjuk! Építettük a kis világunkat, volt pénz, röpködtünk Amerikába, de nem volt békesség, nem volt nyugalom. Céltalan volt az életem. Teljesen megromlott a családi életünk. El akartam otthonról menni, máshol kerestem vigasztalást. Nem tudtam a gyermekeimmel a normális apai kapcsolatot tartani, üressé, felszínessé vált a családi életünk. Anyagilag mindent megadtunk nekik, de lelküknek nem tudtam azt nyújtani, amit kellett volna. Újra és újra próbálkoztunk saját erőből kitörni, de nem ment. Nem tudtuk még, hogy Isten nélkül nem tudunk változtatni az életünkön. A ’90-es évek végére majdnem anyagi csődbe kerültünk, megszűnt a munkahelyem, a saját cégünk is tönkre ment, de ami lényegesebb, lelkileg is leépültem. Elvesztettük az ún. barátainkat is. Ezek mind figyelmeztető jelek voltak. Úgy fájtak ezek a jelek, hogy nem lehetett nem észrevenni őket.
Ekkorra tehető az intenzív Isten-keresés megkezdődése. Elkezdtük járni a templomokat, főleg a katolikusokat. És miért pont oda? Mert azok voltak nyitva! Magasabb teológiai szempontok fel sem merülhettek. Ilyen praktikus: az egyik zárva, a másik nyitva van!
Persze, még nem tudtuk, hogy Isten felfigyelt ránk: küldte a jeleket és kereste az elveszett juhát! A látszat azt mutatta, mintha minden a mi döntésünkön múlt volna! Csak ki akartunk kapcsolódni, egy kis csöndességre, egy kis gyertyagyújtogatásra vágytunk. Pedig nyilvánvaló, hogy a Szentlélek megkezdte bennünk a munkálkodását. Most már nem lehetett a fejünket homokba dugni, nem lehetett csak úgy elmenni e jelek mellett, nem foghattunk rá mindent a körülményekre. Ha már nem tudsz a régi módon élni, ha megelégelted a békétlenséget, a céltalanságot, akkor ott már Isten jelez, hív! Hónapokig hallgattam miséket, de az életemre vonatkozólag semmilyen útmutatás sem jött. Egy biztos, utána mindig megnyugvást kaptam. Pontosan erre a helyzetre vonatkozik ez a később hallott ige:
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és megnyugvást adok nektek.” (Máté 11:28 )
Most pedig feleségem, Piroska emlékezik vissza a Krisztust kereső időszakra:
A munkánkban mindketten sikeres emberek voltunk, ugyanakkor éreztem, hogy lelkileg gyötrődtünk, nem volt az életünk kiegyensúlyozott. A gyermekink nevelése kamaszkoruktól kezdve egyre nehezebb lett, kezdtek eltávolodni tőlünk, és nagy megpróbáltatásokon mentünk keresztül. A házasságunk is válságba került. Nem tudtuk, hogy kihez forduljunk tanácsért.
Egyre gyakrabban vettem észre azt, hogy a csöndes, üres templomokban kerestem a békességet. Beültem, és csak annyit mondtam magamban: Uram, Istenem! De jó, hogy itt lehetek, milyen csodálatos a te csöndességed, békességed.
Vasárnaponként általában dolgoztam, de ha tudtam, elmentem egyedül, vagy férjemmel az esti szentmisére. Legtöbbször a bazilikába. A szertartásból semmit sem értettünk, de igyekeztünk másolni azt, amit láttunk a többiektől. Sokszor beálltunk a sorba, és ostyát kértünk. Nem tudtam, hogy mi a jelentősége, de úgy gondoltam, hogy ezáltal is közelebb kerülhetek Istenhez. Hányszor mondtam ott magamban: segíts rajtam Istenem, mond meg, hogy mit tegyek! Hogyan, és hol talállak meg téged? Ma már tudom, hogy hatalmas az Úr türelme. Nagyon kicsiny lépésekben vezetett bennünket a lelki ébredés felé, egészen a megtérésig, újjászületésig.
A zsoltár szavaival (145:18 ): „Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.”
Évek teltek így el a kereséssel, mígnem történt valami a két gyermekünkkel. Gábor fiúnk az autójával jeges autópályán megcsúszott, többször megpördült a levegőben, majd kirepült a szántóföldre. A gépkocsi totálkáros lett, de a fiúnk karcolás nélkül megúszta a balesetet.
Rá két hónap múlva a másik fiúnk, Tamás is karambolozott autójával külföldön. A kocsi a vasúti felüljáró oszlopának ütközött, kettétört, az egyik fele lezuhant a vasúti pályára, a másik feléből pedig baj nélkül kimászott; mindössze az egyik ujja törött el, és az álla sérült meg kissé. A balesetkor mind a két gyerekünk egyedül ült a kocsiban, sérülést senkinek sem okoztak, leszámítva a hatalmas anyagi kárt. Épségben maradta, a hajuk szála sem görbült meg.
Belebetegedtem, és azt kérdeztem: hogyan lehetséges ez? Hallottam egyszer valakitől, hogy nincsenek véletlenek. Ez sokszor visszacsengett az életemben, de nem értettem pontosan, hogy mit is akart ezzel mondani. De ez a két baleset, ami lehetett volna tragikus kimenetelű is, figyelmeztető jel volt a számunkra: nem mi irányítjuk az életünket! Szándéka van az Úristennek velünk – mondtam a férjemnek. Nekünk szólt ez az üzenet.
Ezt követően jöttek az újabb megpróbáltatások. Mind a ketten elveszítettük a munkahelyünket. A férjem vállalata megszűnt, és a jól működő családi vállalkozásunk is egyik napról a másikra tönkre ment. Ott voltunk munka nélkül, tartalék pénzünket hamar feléltük, és nagyon komoly anyagi nehézségeink támadtak. Mindez egészségileg is nagyon megviselt bennünket. De jött más is: egy éven belül eltemettük a 48 éves öcsémet, és a férjem szeretett szüleit is. Gyerekeink úgy döntöttek, hogy elmennek külföldre dolgozni.
Itt maradtunk a férjemmel egyedül.
Ettől kezdve még gyakrabban tettem fel a kérdést: Istenem, mi a terved velünk? Lesz-e nekünk békességünk, és mi lesz az életünkkel, a családunkkal az új évezredben? Hol és mikor találunk meg téged? Isten válaszát a Bibliából kaptuk meg jóval később, a megtérésünk után: „De ha keresni fogod ott az Urat, a te Istenedet, megtalálod, ha teljes szívvel, lélekkel keresed.” (5Mózes 4:29)
Viszonylag gyorsan talpra álltunk. Egészségünk rendbejött. Más profillal újra indítottuk a vállalkozásunkat, és úgy alakult, hogy ettől kezdve vasárnap már nem kellett dolgoznunk. Igaz, jóval szerényebben éltünk, mint azelőtt.
Közben elérkeztünk 2000 augusztusához. Kaptunk egy meghívást a Dunabogdányi Református templomba. Férjem volt osztálytársa hívott meg, aki a Szent István Gimnázium szimfonikus zenekarában játszott. Örömmel mentünk el azért is, mert még soha nem voltunk református templomban, pedig engem reformátusnak kereszteltek.
Minden nagyon tetszett: a szép zene, a családias légkör, az istentisztelet és a szeretetvendégség. Érzelmileg feltöltődtünk, de a szívünk zárva maradt. Hiába kopogtatott Jézus, nem hallottuk meg az Ő hívó szavát. Most, hogy újra átgondoltuk az utunkat, látjuk a jeleket, a Szent Lélek vezetését, hogyan használt fel eszközként másokat, hogyan terelgetett bennünket és hogyan gördítette el az akadályokat előlünk a nagy találkozáshoz.
Pár hónap múlva Isten megfogta a kezünket. Egy hideg, őszi vasárnap reggel megint nagy vágyódásom volt, hogy templomba menjek. Most azonban egyedül indultam el, mert a férjemmel valamin összezördültünk. Elmentem a katolikus templomhoz, de elkéstem, becsukták az üvegajtót, elkezdődött a szentmise. Úgy gondoltam, nem illik zavarni. Tovább menetem, de az evangélikus templommal ugyanígy jártam.
Kissé elszomorodva mentem át a piachoz, hogy veszek egy csokor fagyöngyöt és megyek haza. A piaccal szembeni templom előtt hirtelen megláttam egy hatalmas tömeget. Az ajtó nyitva, és a templom előtti lépcsőkön idősek és fiatalok beszélgettek, láthatóan jól érezték magukat.
Hogy létezik ez? – csodálkoztam magamban. 30 éve lakunk itt, és ez a templom mindig zárva volt, legalábbis soha nem láttuk nyitva. Hát persze, hiszen azelőtt vasárnap vagy dolgoztunk, vagy aludtunk! Ráadásul azt sem tudtam, hogy református templom. Gondoltam, bemegyek körülnézni. Igen ám, de jött a következő istentisztelet, és az érkezőket kézfogással köszöntötték, mint ismerősöket. Én bizony megijedtem: mit mondja, ha megkérdezik, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hová tartozom? Így gyorsan visszafordultam, megvettem a fagyöngyöt és siettem haza.
Boldogan újságoltam a férjemnek, hogy az a templom, amiről úgy gondoltuk, hogy nem működik, nyitva van! Kértem a férjemet, hogy a következő vasárnap együtt menjünk el, és bátorítsuk egymást, ha megszólítanak.
Nagyon vártam ezt a napot, és soha nem fogom elfelejteni. November utolsó vasárnapja volt. 2000. év végén. Óriási tömeg a templomban, leültünk az utolsó előtti sorban. Megszólalt az orgona, megérkezett a lelkipásztor, és hogyan köszöntött bennünket? „Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Ő Szent Fiától, az Úr Jézus Krisztustól.”
Egymásra néztünk a férjemmel, és alig mertük elhinni: meghallottuk Isten szavát, akit annyi éven keresztül kerestünk.
Minden vasárnap ott voltunk és figyeltünk. Sokat sírtunk, szinte mindig egymás kezét fogtuk, mint a gyerekek, és éreztük, hogy most valami különös dolog történik velünk.
December 31-én elmentünk az éjféli istentiszteletre is. Nagyon kevesen voltunk, kb. 10-15-en. Körbeálltuk az Úr asztalát, és mindenki imádkozott, csak mi nem, mert nem tudtunk. A lelkipásztor mindenkinek mondott egy Igét, egy áldást. Mit kaptam én?
„Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házadnak népe!” (ApCsel. 16:30)
Abban a pillanatban megértettem, hogy Jézus Krisztus megszólított bennünket. Életünkben először szilveszterkor nem pezsgőztünk, nem mulattunk, hanem felszabadultan zokogtunk. Nem tudtuk, hogy mi a teendő, hová és kihez forduljunk? Csak azt éreztük, hogy valaminek történnie kell. Most visszaadom a szót a férjemnek, Tamásnak, hadd mondja el ő az ezutáni eseményeket :
Szeretném én is elmondani azt az áldást, amit szilveszterkor kaptam:
„Légy hű mindhalálig és néked adom az élet koronáját.” (Jelenések 2:10). Persze, akkor ez nekem csupán egy nagyon szép mondatot jelentett, nem tudtam, hogy Igének nevezik, jelentését sem értettem, de a szívemet nagyon melengette.
Türelmetlenül vártuk az első munkanapot 2001-ben, hogy bejelentkezzünk a templomba. El kell mondanom, hogy tele voltunk félelemmel is: hogyan mondjuk meg, hogy több mint 50 évig sem mi, sem a családunk, sem a szüleink nem jártak templomba. Január 3-án ott voltunk a parókián, nagy szeretettel fogadtak, és beiskoláztak a 2. évi konfirmációs tanfolyamra, amiből sokat nem értettünk, csak azt, hogy Pünkösdkor fel fognak avatni bennünket. Akkor még nem tudtuk azt, hogy mi a konfirmáció: a hitünk megerősítése a Szentlélek által. Sőt, azt sem tudtuk, hogy ki a Szentlélek! Nem tudtuk, hogy mi a krisztusi szeretet, a hit, nem ismertük a megtérés, újjászületés, bűnvallás, bűnbocsánat, üdvözülés fogalmát! Nem tudtuk, hogy mi a kegyelem és mi az áldás! Visszagondolva egész addigi életünkre, el kell mondanom, hogy teljes sötétségben éltünk, és így születtek meg gyermekeink is, Tamás és Gábor. Sem a szűk családi körben, sem a barátok, ismerősök, kollégák körében soha nem volt téma Isten, Jézus, vagy a hit. Így hát nem is tudtuk,hogy van-e köztük hívő ember? Emlékszem, abban az időben gyakran sírtam, könnyeztem, volt, amikor egy-egy dicséretet nem tudtam végighallgatni, mert elcsuklott a hangom. Az igehirdetés alatt gyakran adtuk egymásnak feleségemmel a papír zsebkendőket.
Ami furcsa, hogy férfi létemre nem szégyelltem a könnyeimet. Azt hiszen, ekkor térhettünk meg, ekkor fogadott el az Úr, ekkor rendített meg igazán, de mondanivalóját még mindig inkább a szívünkbe, mint az elménkbe írta.
Teljesen megváltozott az életünk, az életfelfogásunk, életvitelünk, életmódunk, sőt mindenkinek el akartuk mondani, hogy milyen jó dolog történt velünk! Pedig akkor még az olyan kifejezések, mint a tanítványság, vagy a misszió és a diakónia, még nem jelentettek nekünk semmit.
Az Úr kitartóan munkálkodott! Visszaküldött a konfirmációs tanfolyamra, bepótoltuk a teljes 1. évet és a második év első félévét. És mi, frissen megtért felnőtt csecsemők, szerető testvéri közösséget és segítséget kaptunk az újjászületésünkhöz. Két év elteltével kezünkbe került a Nagyvárad téri gyülekezet „Ébresztő Szó” című újságja, melyből megtudtuk, hogy különféle alkalmakon bővíthetnénk ismereteinket Istenről és növekedhetnénk a hitünkben is. Az újságból hallottunk először a Biblia Szövetségről, a kihelyezett Biblia Iskoláról, a Női Biblia Iskoláról és más lehetőségekről.
2003 karácsonyán Jézus szelíden és csöndesen átvezetett bennünket a Nagyvárad téri gyülekezetbe, ahol senkit nem ismertünk. A testvérek szeretettel és azonnal befogadtak, és Krisztus gyorsan beépített a szolgáló, élő gyülekezetébe.
2004 tavaszán a Szentlélek arra indított bennünket, hogy nagy mulasztásunkat pótoljuk az Úrnál: 35 év házasság után Isten és a gyülekezet színe előtt házassági fogadalmi esküt tettünk. Így most már rajta van házasságunkon az a bizonyos hármas kötél, ami nem más, mint Isten szövetségének megtartó ereje, pontosan az, ami eddig hiányzott az életünkből.
Az Úristen hív, küldi a jeleket, és nekünk az a felelősségünk, hogy észrevegyük e jeleket, fogadjuk el Krisztus felénk nyújtott kezét, amíg tart a kegyelmi idő. Ezt talán a legszebben Máté evangéliuma fejezi ki, és az alábbi igével szeretnénk befejezni bizonyságunkat arról az élő Istenről, aki újjá teremtette az életünket: "Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak megnyittatik.” (Máté 7:7-8 )
Terdik Tamás és Terdik Tamásné Piroska
|