|
A koporsókészítő karácsonya
Zihálva támaszkodott neki Martin a kis sötét folyosó nedves falának. Soha nem esett még ilyen nehezére a lépcsőn való felmenés. Csalódottság lopódzott a szívébe. Ha ilyen fárasztó számára a lépcsőzés, akkor nem csinálhatja ezt tovább. Ha viszont megkér valakit, hogy segítsen, akkor fel kell fednie titkát, amit olyan régóta féltve őrizget. Nem is titok miatt tulajdonképpen, de hát nem úgy van-e, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb?
Sajnálta, hogy nem folytathatja a dolgot. A karácsony előtti estén mindig vitt valami ajándékot a legszegényebbeknek. Egész évben rakosgatott félre ebből a célból. Többnyire élelmiszert rejtettek a zsákocskák. Cipelte őket a sötét utcákon, és óvatosan mászott fel a rozoga lépcsőkön. Némelyik olyan meredek, mint egy létra. Aztán csaknem lábujjhegyen, nehogy zajt keltsen, a lakásajtó elé lépett, és letette nehéz terhét. Mindig sikerült időben eltűnnie, mielőtt még észrevették volna. Minden egyes leszállított zsák után megint vissza a sötét utcákon át, hogy felvegye műhelyében a következő rakományt. Hószagot érzett, és fázott.
Szerencsére hómentesek voltak az utcák, különben még nehezebb lett volna a járás. Mégis egyre hosszabb ideig tartott egy-egy forduló, és egyre gyakrabban kellett megállnia, hogy ismét levegőhöz jusson. Megkönnyebbült, amikor az utolsó zsákkal is célba érkezett. Ha nehezen is ment, de sikerült, és hálás volt érte. Kicsit fájtak ugyan a lábai, de majd elmúlik egykettőre. Csak a légzése nem akart rendbe jönni, és ez a különös szívdobogás is elmúlhatna már.
Sötét árnyként haladt a megvilágítatlan utcákon át, időnként támaszt keresve meg-megállt. Minduntalan el akarta rabolni az örömét a gondolat, hogy valószínűleg nem csinálhatja tovább ezt a karácsonyi csomaghordást. Azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy mindenkinek vannak gyenge pillanatai, és hogy el fog múlni ez a hirtelen fáradtság. Eddig sohasem hagyta még cserben az ereje. Pihen egy napot, aztán a régi lesz újra.
De jó, hogy holnap karácsony! Azokra gondolt, akiket ma este megajándékozhatott a legszükségesebbekkel. Ha szegénységük sok keserűségére gondolt, Martin szívében feltámadt a vágy, hogy bárcsak gazdag lenne.
Hirtelen eszébe jutott valami, amitől felmelegedett a szíve. Igen, Isten szegény lett, hogy gazdaggá tegye a bűnösöket! Nagy öröme támadt. Énekkel a szívében ért haza a sötétségbe burkolózott műhelybe. Tapogatózva belépett, kalapját és kabátját egy kampóra akasztotta, majd gyertyát keresett, hogy világot gyújtson. Csodálkozva fordult meg, amikor kinyílt mögötte az ajtó.
- Martin mester?
- Martinnak Martin vagyok, de a mestert elhagyhatja. Ezt ma hallom először…Elfelejtettem bezárni az ajtót…. Egy pillanat türelmet, rögtön világosság lesz.
Meggyújtotta a gyertyát, és a gyatra fénynél szemügyre vette látogatóját. Ismeretlen, és amennyire a bizonytalan gyertyafényben látható, más a ruházata, mint ami itt a környéken szokásos.
- Miben segíthetek? – kérdezte Martin.
- Magához küldtek.
- Ha éjszakai szállást keres, a szálló a város szélén van. El tudom magyarázni, hogy talál oda, mert sötétben könnyebben eltéved az ember.
- Nem, nem, köszönöm – felelte barátságosan az idegen. – Egy megbízatással jöttem: koporsóra lenne szükségem.
- Koporsóra? – ismételte Martin meglepetten.
- Maga a koporsókészítő, nem?
- De igen – mondta Martin habozva -, de ezen az estén?... Még soha nem fordult ilyen elő, hogy valaki szenteste rendelt volna koporsót! És mikorra kellene?
- Nem zavarnám szenteste, ha nem most azonnal lenne rá szükségem.
- Ma este? – csodálkozott el még jobban Martin. – Nem ismerem magát. Nem tudom, mi indította arra, hogy idejöjjön koporsót venni. Csak azt látom, hogy idegen itt. Szívesen segítenék magán, de lehetetlenséget kér. Késő este van már, és nem tartok raktáron koporsót.
- Tudom, hogy maga, Martin mester, csak megbízásra készít koporsót. Éppen ezért vagyok itt. Ez a megbízatásom.
Teljesen összezavarta ez a férfi.
- De ha nincs készen koporsóm, és nincs idő arra, hogy csináljak egyet, mit vár akkor még tőlem? Nem szeretnék udvariatlan lenni, de nehéz napom volt, fáradt vagyok. Nem tudom, hogy tudnék segíteni magának.
Az idegen a műhely kirakatához lépett, és egy olyan mozdulatot tett, amitől Martin még inkább zavarba jött, de most azért, mert megértette, mire gondol a férfi.
- Ezért jött?
- Nem tudná ezt odaadni, Martin mester?
Martin megpróbálta kifürkészni az idegen arcát, de az imbolygó gyertyafény csak árnyékokat vetett rá.
- Ez a koporsó…hogy is magyarázzam magának… Tulajdonképpen ez nem eladásra készült. A szállónak is megvan a maga cégére, és ez a koporsó…
- …annál sokkal több – egészítette ki az idegen. – Mindenki ismeri a városban a koporsókészítő műremekét. Ez előtt a kirakat előtt sokan nemcsak a maga ügyességét csodálták meg, hanem vigasztalást is találtak.
- Soha senki nem akarta még ezt megvenni. És ezen őszintén szólva nem is csodálkoztam. De hát kinek kellene ez a koporsó? Milyen embernek?
- Egy kedves embernek, sokan szeretik… Biztosan odaadná a koporsót, ha ismerné. Úgy is mondhatnám, hogy szinte neki készült. Az egyetlen dolog, ami hiányzik még róla, egy kis korona a fedelén. Megmutatom, hová kellene kerülnie.
- Maga abból indul ki, hogy teljesítem a kérését, de tényleg nem tudom, mitévő legyek – mondta Martin elgondolkodva. Ennek ellenére felállította műhelyében az állványokat, és rájuk helyezte a koporsót. Még a gyertya homályos fényénél is látszott, hogy tényleg mestermunkáról van szó. Csodálatos fafaragás díszítette a koporsót. A belseje sötétvörös anyaggal volt kibélelve, melyet a legfinomabb csipkével szegtek.
- Amikor ezt a koporsót csináltam – mesélte Martin, miközben kezével végigsimított a fán -, akkor, kicsivel előtte volt először életemben igazi karácsonyom. Krisztus a szívembe költözött! Annyira betöltött ez az élmény, hogy ki akartam fejezni a munkámmal is. Míg a fával dolgoztam, a keresztre gondoltam, amelyen a Megváltó a bűneimért szenvedett. A vörös anyag a vérére emlékeztetett, amelyet értem kiontott, hogy tisztára mosson engem, fehérebbre, mint az a szép fehér csipke, amit a díszítéshez használtam. Emlékszem, hogy a gondolataim minduntalan akörül forogtak, amit Krisztus tett értem. Az Ő érthetetlen szeretete indított erre a faragásra, ezekre a képekre, amit itt lát. Itt a pásztorok csodálkoznak: Éppúgy, mint én, tudták, hogy nem méltók rá, és mégis a jászolhoz hívták őket. Odaléphettek, talán meg is érintették…. Ez itt József és Mária, meg a titkuk… Ez meg Pilátus, akinek igazságot kellett volna szolgáltatnia, és nem tette… A keresztrefeszítés… A nyitott sír… Krisztus eljövetele a felhőkön… Szinte láttam mindent magam előtt, amikor vezettem kezemmel a vésőt és a hornyolókést.
Egyesek rosszallóan csóválták a fejüket, hogy minek egy koporsót így kidíszíteni, mások azonban képes Bibliának nevezték, aminek örültem. Igen, különösen a gyerekek bámulták olykor órákon át. Láttam a szemükön, hogy gondolatban Betlehemben járnak, és a Golgotán, úgy, mint én, amikor a koporsót faragtam. Itt állt a hosszú évek során végig a műhelyem ablakában. A fa ezalatt csak még szebb lett, a színe melegebb és mélyebb…
Talán igazuk van azoknak, akik azt mondják, bolondság ennyit foglalkozni egy koporsóval. De én meg vagyok győződve róla, hogy ez így volt jól. Tulajdonképpen mindig is sejtettem halványan, hogy egyszer kell majd valakinek ez a koporsó. Talán ma jött el az ideje… De nem tudna nekem egy kicsit többet mondani arról az emberről, akié lenne a koporsó abban az esetben, ha odaadnám?
- Mesélek róla magának, mihelyt rajta lesz a fedélen a korona – mondta halkan a férfi.
Martin megfogta a fedelet, és a koporsóra helyezte. Tökéletes egységet képzett a két darab így együtt.
- Itt – mutatta az idegen -, ide a kereszt szívébe faragjon kérem egy koronát.
- Tán hercegé lesz a koporsó? – kérdezte Martin. – Ilyen megtiszteltetésben még nem volt részem. Eddig csak a szegényeknek szolgáltam… És milyen minta szerint dolgozzak? Hogy nézzen ki a korona?
- Ezt magára bízom. Biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan szép faragvány lesz, mint a többi mind.
- De még sosem láttam igazi koronát!
- Gondoljon az élet koronájára, amit azok kapnak, akik holtig hűségesek voltak.
Mielőtt még Martin válaszolhatott volna, az idegen elhagyta a műhelyt. Martin az ablakhoz lépett, hogy utánanézzen, de már sehol sem látta. Ott álldogált egy darabig a gondolataiba mélyedve. Havazni kezdett. Levette a koporsóról a fedelet, és a munkapadra fektette.
„Az élet koronáját”…Az élet koronája! Igen, benne van a Bibliában. Egy ember, aki megkapja az élet koronáját! Ó, micsoda csodája Istennek! De csak Krisztus érdeméért. Csak kegyelemből. És milyen magas árat kellett ezért az Úrnak fizetnie, hogy a bűnösöknek koronát adhasson… Töviskoronát fontak, és a fejére rakták. A királyok Királya engedte, hogy megalázzák, hogy felemelje a bűnösöket…
Martin nagyon is jól tudta, hogy nincs olyan ember, aki saját erejéből kiérdemelhetné az élet koronáját. „Úr Jézus – suttogta -, semmiképpen sem lehet ez, az élet koronája, a saját művem koronája… Ha valaha is hordhatok koronát, csak akkor lesz az, ha te teszed fel azt a te művedre…”
Gondosan válogatott a szerszámok között, és egy perc múlva megszűnt számára a világ, teljesen belemélyedt a munkába. Tényleg nem látott még koronát, mégis ment a munka, ahogy az idegen megmondta.
Gondolatban Isten megváltói művét szemlélve megkapta az ihletet, amely öreg kezeit vezette. Határozott, de mégis finom mozdulatokkal kifaragta a koronát, éppen a kereszt szívében.
Asztalos szeretett volna lenni, erről álmodott kisfiú korában. De minden másképp alakult. A halál sok munkáról gondoskodott neki egész élete során. Letörölte a koporsófedélről a port és a forgácsot, s szemügyre vette a művét. A kis korona teljesen beleillett a faragás egészébe. Soha nem hiányolt a koporsón semmit, de most úgy tűnt neki, hogy ez volt az egyetlen dolog, ami mindig is hiányzott róla.
- A munkája koronája, Martin mester – hallatszott mögötte. Nehézkesen felegyenesedett hajlott testtartásából, és csodálkozva pillantott az idegenre, aki letelepedett egy kis ülőkére az ablak mellett.
- Ami a koporsót illeti, igen…de ami az egyebeket…Nem is hallottam bejönni magát.
- Annyira belemerült a munkába.
Martin lesöpörte ruhájáról a forgácsokat, és a koporsó szélére ült.
- Fáradtnak látszik, Martin.
- Igen – bólogatott Martin -, nagyon fáradt vagyok, de mégis elégedett vagyok és örülök. Olyan, mintha pont ez hiányzott volna még a koporsóról. Az élet koronája…
Üldögéltek a magányos gyertya lobogó fénye mellett. Martin alig tudta kivenni az idegen alakját.
- Meséljen hát egy kicsit többet arról az emberről, akinek ezt a koporsót szeretné – szólalt meg Martin megkopogtatva a koporsót. – Meg kell mondanom, nem tudom, kész vagyok-e arra, hogy átengedjem neki.
- Olyan sokat csinált már, és egyet sem tartott meg.
- Igen, így van, de ez az egy kivétel. Ebbe olyan sokat dolgoztam bele saját magamból. A gyászomat, a vágyamat, a boldogságomat…
- …és a hitét, a várakozását és szeretetét – egészítette ki az idegen.
- Úgy van.
- De hisz így volt ez minden koporsóval, amit ácsolt, Martin mester!
- Nagyon kérem, hogy ne nevezzen mesternek, hanem egyszerűen Martinnak – kérte nyomatékosan.
- Jó, de mégis minden alkotásod mestermunka volt, Martin. A szeretetből végzett munka mestermunka. Még olyan embereknek is készítettél koporsót, akik rossz embereknek számítottak. Lambertnek például.
Martin meglepetten egyenesedett fel.
- Emlékszel Lambertre, Martin?
- A barátom volt! Nem volt rossz ember. Vagy legalábbis nem rosszabb, mint én. Ki beszélt magának Lambertről? És mit mondtak róla?
- Állítólag egy koszos csavargó volt.
- Elég ennyi ahhoz, hogy egy embert megítéljenek? Árva gyerek volt, és magára hagyták. Nem voltak rokonai, senki sem törődött vele. A hátrányos helyzetűek közé tartozott, azokhoz, akiket mások akadályoztak meg abban, hogy a jó utat járják. Meg tudott volna tanulni egy szakmát, elég ügyes volt. De senki sem adott neki erre lehetőséget. Koldulással kellett megkeresnie a betevőt. Csak a csavargók fogadták be.
- De ivott is, nem?
- Amikor megismertem, elkeseredett ember volt, és ivott valóban. De nem volt rossz ember. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy az emberek gondolják.
- Féltek tőle, és vigyáztak rá, hogy a közelébe ne kerüljenek a gyerekeik. Azt beszélik, hogy veszélyes ember volt.
- Én pedig a saját szememmel láttam, hogy rámerészkedett a jégre, amely még egy gyereket se bírt volna el, mert meg akart menteni egy kiskutyát. Egy elhanyagolt állatot, egy kóbor kutyát – amely olyan volt, mint ő. Egyszer meg itt, ebben a műhelyben felnevelt egy báránykát. Egy parasztember adta neki, mert egy csepp esélyt sem látott arra, hogy életben marad… És a gyerekek közül egy se félt tőle, aki ismerte!
- Mégis gyilkosként halt meg, Martin.
Martin lehajtott a fejét.
- Sokat meséltek magának az emberek – mondta halkan. – Igen, egy halott férfi mellett találtak rá a nádasban. Mindenki azt hitte, hogy Lambert ölte meg és rabolta ki. Akárhogy is bizonygatta az ártatlanságát, mindenki meg volt győződve arról, hogy ő a gyilkos.
- Mert olyan kőkemény fickó volt, beszélik róla. Még ott, az akasztófán sem tanúsított megbánást, és amikor a hóhér körültekerte a nyakán a kötelet, akkor még vigyorgott is.
- Vannak, akik látják, hogy nem tudják megmenteni az életüket. Ilyen ember volt Lambert is. – Martin kézfejével a szemét törölgette. – Kutya hideg nap volt, amikor megismertem. Behívtam a műhelyembe, hogy megmelegedhessen a tűznél. Félénk volt, mint egy madárka, először el sem hitte, hogy jót akarok. Megosztottam vele a kenyeremet, és attól a naptól kezdve rendszeresen felkeresett engem. Adtam neki kisebb munkákat a műhelyben. A város szélén lakott egy nyomorúságos kunyhóban.
- Letartóztatása után étékes műalkotást találtak nála, amit bizonyára egy templomból lopott el – vetette közbe az idegen. – Egy betlehemi jászolt, háttérben a Golgotával és a nyitott sírral. Egyetlen darab cseresznyefából faragva.
- Azt nem lopta, hanem ajándékba kapta. Nem volt az se műalkotás, se értékes…csak neki. Ez a faragott koporsó sok kérdést támasztott benne, amelyekre – amennyire tudtam – válaszoltam. Isten megnyitotta az ő szívét is az evangélium előtt. Ott, ahol most maga ül, ott térdeltünk le. Megvallotta a bűneit, és átadta Istennek az életét. Nem tudott sem írni, sem olvasni, ezért faragtam neki azt a karácsonyi jászolt. De nem hittek nekem, amikor elmondtam. Azt gondolták az emberek, hogy védeni akarom. És azt, amit vigyorgásnak mondtak, én mosolynak láttam az arcán, amikor meg kellett halnia. Nem fájt neki a búcsú a világtól. Hosszú-hosszú teher volt számára az élet. A mennyet látta maga előtt, az élet koronáját kapta meg!
- Egy rablógyilkos, Martin! A bírák lelkiismeretesen megvizsgálták az ügyet, és becsülettel, tisztességgel döntöttek!
- Én tudom, hogy nem követett el ilyen bűntettet – mondta Martin. – Megértene engem, ha ismerte volna annyira, amennyire én ismertem…Igazságtalanul bántak vele, de akaratlanul is nagy szolgálatot tettek ezzel neki.
- Te csináltál neki koporsót.
- Igen, de nem engedték meg, hogy keresztet faragjak a fedelére, pedig nagyon-nagyon kértem.
- És ezért belülről faragtad ki a fedélen, nem igaz?
Martin ijedten kapta fel a fejét, és megrökönyödötten nézett látogatójára.
- De hisz senki sem láthatta – suttogta. – Senki! Egyedül a kis Róza tudta. Ő itt volt a műhelyben, amikor a fedél belsején dolgoztam. De nem tudom elhinni, hogy bárkinek is elmondta volna. A barátja volt Lambert.
- De a legjobb barátja te voltál, Martin.
- Igen, és ez a dolog a kereszttel közös titkunk volt. Bizonyára kicsúszott valahol a száján. Bár máig nem tudtam róla, hogy valakinek is tudomása van erről. Az a kislány volt az életem napsugara, uram. Évek óta nem hallatszott már gyermekhang a házamban. A nevetése felüdülés volt nekünk. Az ő közelében Lambert is más ember volt. Gyakran énekeltünk együtt. Egy csöpp mennyet éltünk át a földön. Úgy láttam meg először, amint laposra nyomott orral csodálta az üvegen keresztül ezt a faragott koporsót.
- Rongyosan, mezítlábasan.
- Igen, teljesen át volt fázva. Szegények voltak a szülei. Behoztam a kályhához, és enni adtam neki valamit. Fájt, amikor láttam, hogy milyen kiéhezetten esik neki. Hogy megváltozott, amikor felmelegedett és jóllakott! Úgy tele volt életörömmel, hogy végigtáncolt a műhelyen. Nem volt olyan nap, hogy ne látogatott volna meg. Összesöpörte a gyaluforgácsot, majd beült Lambert ölébe, és figyelmesen hallgatott minket, ha Lambert vagy én bibliai történetekről beszéltünk. Semmi nincs olyan fogékony, mint a gyermekszív. Egyszer láttam, hogy evangélizálja az utcán a többi gyereket.
- De tőle is meg kellett válnod, Martin.
- Teljesen váratlanul halt meg, nem sokkal Lambert halála után. Egy koszos nyomornegyedben lakott. Isten leszakította őt onnan, mint ez virágot a szemétdomb tetejéről.
- Még mindig emlegetik a koporsót, amit az ő számára készítettél.
- Szerettem volna jobb fából csinálni, de nem volt rá pénzem.
- Senkinek sem tűnt fel a fa, Martin, de a faragott rózsák, amikkel a koporsót díszítetted, mindenkit elérzékenyítettek… Utána nagyon magányos voltál.
- Így igaz. Viszont sok emberre gondolhatok vissza, akik boldoggá tettek. Az emléküket megtartottam.
- De azt beszélik, hogy Jakab, az inasod, akihez annyira ragaszkodtál, ellopta a spórolt pénzedet. Becsapott és meglopott. Így volt, nem? Ez az ember, akiben megbíztál.
- Maga túl sokat kérdezősködött, vagy túl sokat meséltek magának. Nem volt rossz ember Jakab sem. Amikor megbetegedett a felesége, és a kezelése több pénzbe került, mint amennyije volt, akkor engedett Jakab a kísértésnek. Akkoriban túl sok mindent bíztam rá. Az ember néha olyan messzire néz, hogy nem veszi észre a nyomorúságot a közvetlen közelében.
- Szinte mindenedet elveszítetted. Éppen csak a lakásod és a műhely maradt meg nagy nehezen, és még évekig fizethetted az adósságokat.
- Igen, így volt. De neki még rosszabb volt, mint nekem.
- Fel sem jelentetted?
- Hogy tehettem volna? Ha látta volna, amit én láttam! Mennyire bánta, amit tett! Ebben a műhelyben sírta ki előttem a bánatát és lelkiismeret-furdalását. Ő maga vádolta magát. Miért jelentettem volna fel? Azzal nem kaptam volna vissza a tulajdonomat. Ő viszont börtönbe került volna, és a felesége biztosan belehalt volna… Felajánlottam neki, hogy visszajöhet hozzám, de inkább más vidékre költözött. Nemrégiben hallottam, hogy derék ember lett, és jól megy sora. Örültem, hogy ezt hallhattam.
- Nehéz életed volt, Martin – állapította meg az idegen.
- Nem – tiltakozott Martin -, mindezek ellenére jó életem volt.
- Elveszítetted a feleségedet és a gyermekeidet egy pestisjárványban. Nekik, akiket annyira szerettél, nem készíthettél koporsót, amelybe belefaraghattad volna felindult szíved melegét. Nagy sietséggel egy tömegsírba temették őket. De te nem lettél megkeseredett ember. Hogy tudtál ennyi fájdalom ellenére úgy élni, mint ma este, amikor a város nyomornegyedébe indultál? És miért fáradoztál annyit a koporsóiddal?
Martin lehajtotta a fejét. Elnehezült a szíve. Úgy látszik, minden titka napvilágra került.
- Látom, sokat meséltek magának. Nem is sejtettem, hogy ennyit tudnak az emberek. Nincs okom arra, hogy keserű legyek, mert ismerem Isten szeretetét. Amikor életem jobb éveiben fellázadtam a körülöttem lévő szegénység és nyomor miatt, akkor ismertem meg Istent személyes Megváltómként! Ó, micsoda hatalmas dolog volt, amikor felismertem Isten célját az életemmel! Ő az én teremtőm, és élhetek Neki… Tudja, az én műveim semmik Isten munkájához képest. Ő a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket. Ez volt mindig a szemem előtt, amikor dolgoztam. Az ember a legértékesebb műalkotás, uram! Isten megmutatta nekünk, hogy atyánkként szeret minket, pedig mi elfutottunk Tőle. Nem hagyott minket magunkra, hanem megkeresett minket, és megajándékozott a bocsánatával. Ez tett gazdaggá, az én Uram szeretete. Szívesen elbeszélném magának, mit jelent nekem Krisztus, de nem találom a szavakat hozzá. Ő tudja, hogy szeretem Őt, mer Ő előbb szeretett engem… És ami a koporsókat illeti… Hogy miért próbálom minél szebbre csinálni őket? Legszívesebben még többet tennék. Nem akartam, hogy a halálé legyen az utolsó szó… És nem is az övé az utolsó szó!
Martin elhallgatott, és a mellkasához kapott. Újból olyan különösen vert a szíve. Sürgősen nyugalomra van szüksége. Aludni, igen, az jót fog tenni.
- De uram – pillantott az idegenre, aki felállt az ablak melletti helyéről és lassan közeledett felé -, hisz maga arról az emberről akart nekem beszélni, akinek a koporsó kell…
- Még sokáig beszélhetnénk róla – mondta az idegen halkan -, de talán ennyi is elég.
- Nem értem – felelte Martin csodálkozva -, és még mindig nem tudom, hogy engedjek-e a kérésének…
- Martin!
Hirtelen úgy szólították, ahogyan még sohasem. Leírhatatlan meghatottság vett rajta erőt. Hátrafordult a hang után, amit maga mögül vélt hallani. Legnagyobb csodálkozására fényt pillantott meg, amely egy olyan személyből áradt, akit még soha nem látott, mégis azonnal felismert.
- Martin!
Megpróbált felelni, de nagyon megszédült. A koporsó után kapott, hogy megkapaszkodjon benne, azonban egy erős kéz felfogta őt.
Másnap reggel, amikor zúgtak a karácsonyi harangok, és a behavazott városkának Krisztus földrejövetelének örömhírét énekelték, egy kisfiú vette észre elsőként, hogy eltűnt a koporsó az ablakból. Bekukucskált hát az üvegen át, és felfedezte a koporsót a műhely közepén az állványokon. Martin benne feküdt. A fiú határozottan állította, hogy aranykoronát látott Martin fehér haján, de csak kinevették az emberek, amikor elbeszélte. Azt mondták, hogy érzékcsalódás lehetett, a korai napsugarak játéka az üvegen keresztül.
A temetéskor senkinek sem tűnt fel a kis korona a kereszt szívében, olyan tökéletesen beleillett a koporsókészítő munkájába.
|
