Rick és Nick

A hideg, szegényes kunyhóban kuporgott Nick. Reszketett a hidegtõl. Várakozva nézett az ajtó felé, ami tulajdonképpen már nem is ajtó volt, hanem csak egy-két deszka. Ezek a fadarabok legalább egy kicsit védték a széltõl és a kóbor kutyáktól. A szél süvítésén kívül teljes csend volt, hallani csak gyomra korgását lehetett idõnként. Nick már azt sem tudta, mióta vár. Öt perce, vagy egy órája? Végre mozgást hallott odakint és felugrott:
„Te vagy, Rick?” Aztán meghallotta bátyja hangját. „Igen, én vagyok, nyisd ki gyorsan!”
Rick már nagy, nyolc éves. Boldogan vett elõ nadrágzsebébõl egy darab kenyeret, majd ünnepélyesen megszólalt: „Ma ünnepelünk! Nézd, mit hoztam.!” Ezzel a másik zsebébõl elõkerült egy darab kolbász. Rögtön elkezdtek enni és boldogok voltak, hogy ilyen sok ma az étel. Valóban igazi ünnep. Tele szájjal kérdezte a kis ötéves: „Honnan szerezted ezt a sokat?”
„Nem mindegy!? Az a fõ, hogy jól lakjunk! Ugye?”
Nick észre sem vette, hogy Rick hangja megremegett és idegesen tömött egy darab kenyeret a szájába.
Hamarosan mindketten vidámak lettek. Jó érzés volt a tele pocak. Mivel lassan besötétedett, lekuporodtak aludni. Villany nem volt a „házban”. Élvezettel burkolóztak a piszkos takarókba és hamarosan elaludtak. Nyugtalan volt az éjszaka. Rick sokat forgolódott, idõnként felébredt és ijedten hallgatózott. Az öreg viskó szinte remegett a szélben. Minden recsegett és ropogott. „Én már nagy vagyok, vigyáznom kell az öcsémre....csak legalább már kivilágosodna....” A kis Nick hozzábújt álmában. Testvére közelsége jól esett Ricknek, így újra el tudott aludni.
A nap már magasan állt, mire felébredt a két kisfiú. Nick teljes bizalommal volt bátyja felé, és ilyen ragyogó napsütésben Rick is újra bátornak érezte magát.
„Gyere Nick, ma együtt megyünk koldulni. Talán összeszedünk annyit, hogy újra jól lakjunk.”
Reggeli nem volt – mint már elég sokszor – a tegnapi vacsorából egy morzsa sem maradt.
Ebben a városrészben sok szegény élt. Itt nem sokat lehetett koldulni. A két fiúnak messzebbre kellett gyalogolni, ahol a gazdagok laktak. Ma a városközpontba indultak szerencsét próbálni. Az áruházak között sokan jártak az utcán, de az emberek siettek, legtöbben észre sem vették a fiúkat. Kevés pénzzel a kezükben indultak a pékhez, egy kis kenyeret vásárolni.
„Nem számít, Rick” - próbálta a kicsi vigasztalni bátyját. „tegnap sokat ettünk, és biztos holnap is olyan sok lesz!!!” karjait a levegõbe lendítette, hogy megmutassa, milyen sokra gondolt.
Fáradtan bandukoltak hazafelé. Elõttük egy fiatal nö ment az utcán, akinek néhány alma kandikált ki a táskájából. Egész jól lehetett látni. Hirtelen megpróbált Rick kilopni egy almát a táskából. A nö észrevette és ugyanolyan hirtelen megfordult. Rick pánikba esett: „biztos rendõrt fog hívni” – és máris el akart rohanni, kisöccsét kézen fogva, de nem jutott messzire. Alig két lépés után a felnõtt nö erõsen markolta a karját. „Na, te kisfiú, de nagyon éhes lehetsz!” Rick sírós hangon kérdezte: „Most rendõrt fog hívni?” A kis Nick meg sem szólalt, csak zokogott. Az idegen nö viszont szokatlanul kedvesen beszélt: „Neked adom ezt az almát, és még egyet hozzá, a testvérednek.” A két kisgyereknek nyitva maradt a szája a csodálkozástól. Ilyet még nem értek meg soha. „Hogy lehet egy felnõtt ember ilyen kedves hozzánk? Az nem is létezik!” Mintha féltek volna, hogy visszaveszik tõlük az almát, gyorsan a nadrágzsebükbe süllyesztették, és elrohantak. Csak otthon, a viskónál jutottak újra lélegzethez. A korhadt deszkák mögött, amikor biztonságban érezték magukat, felfalták az almákat.
„Te, Rick, úgy szeretném ezt a nénit viszontlátni.”
„Én is, de semmit sem tudunk róla.” Rick elszomorodott. Újra fellángolt benne a vágyakozás édesanyja után. Már egy örökkévalóság telt el azóta, mióta meghalt, apjáról pedig semmit sem tudott. De erõs akart lenni. Kistestvérének szüksége volt rá.
„Ez a néni úgy emlékeztet anyukára. Ugye, teljesen úgy néz ki?” – kérdezte halkan a kicsi.
Másnap ugyanazon az útvonalon mentek koldulni, és remélték, hogy újra találkoznak a kedves nénivel, de hiába. Napokig reménykedtek, és mindig újra csalódtak. Egyik nap kevés pénzzel a zsebükben, fáradtan, éhesen baktattak hazafelé és már nem is számítottak semmiféle segítségre. Ekkor megláttak valakit, aki közeledett feléjük. Mindketten sejtették: ö az. Ahogy viszont közelebb ért, hirtelen megszólalt Rick: „Biztos meg sem ismer, és ha mégis, mit akarunk tõle egyáltalán?! Gyere, inkább tûnjünk el!” De késõ: már ideért. Mind a két gyereknek adott egy almát. Rick örült neki, de mégis kényelmetlenül érezte magát.
„Hol laktok?” kérdezte a kedves hang. Rick nem akarta megmondani. „Elárulni a rejtekhelyét? Nem! Azt mégsem lehet!” Legszívesebben újra elszaladt volna, de már nem bírt. Nick elkezdett csevegni, és bizalommal megfogta a néni kezét. Ö pedig elindult a gyerekekkel a rejtekhely felé. Útközben azt kérdezte Ricktöl:
„Tudsz olvasni?”
Rick elvörösödött, szégyenlõsen válaszolt:
„Csak egy kicsit.”
Közben megérkeztek a fiúk „házához”, ahol folytatódott a beszélgetés:
„Nem számít. Majd még megtanultok mindketten írni és olvasni. Ma viszont már mutatok egy képet.” Egy nagy szív volt látható egy darab papíron, és a szívben egy kereszt.
„Ez egy rejtvény. Gondolkozzatok rajta, hogy vajon mit jelent. Holnap újra eljövök. Ha addig nem tudjátok megoldani a rejtvényt, elmagyarázom.”
Másnap el is jött, ahogy megígérte, és beszélt Isten nagy szeretetérõl, és arról is, hogy Jézus elvállalt helyettünk minden büntetést. Rick boldog volt, mikor ezt hallotta: van valaki, aki megérti öt, és még a tartozását is kifizeti. Eszébe jutott az a sok lopott étel, ami miatt éjszakánként annyira félt. Ez minden elmúlt!!! De jó!!!
„Ne menj el többé!” könyörgött a kis Nick – és ekkor mintha álmodtak volna, a legszebb választ kapták:
„Itt maradok nálatok. Veletek akarok lakni.”
Rick és Nick tudta egyszerre: most végre itthon vagyunk. Nincs többé félelem, nincs éhség, nincs piszok és szemét! Minden jó lesz.

Monty Roberts: Az igazi Suttogó

„A könyv azt meséli el, hogyan tanultam meg hallgatni a lovakra, és hogyan sikerült áttörnöm azt a kommunikációs falat, amelyet fajaink természetes jellemzői emelnek közénk.
Hogy könyvben írjam le felfedezéseimet, csak azon események után jutott az eszembe, amelyek 1988 decemberének egy estéjén vették kezdetüket. Ekkor ötvenhárom éves voltam.
Telefonon felhívott John Bowles, az egyik barátom és szomszédom. Azonnal ráismertem jellegzetes déli akcentusára.
- Monty?
- Én vagyok.
- Nem fogod elhinni: az angol királynő találkozni akar veled.
Ezután elmesélte, hogy őfelsége, az angol királynő nagy érdeklődést tanúsít a lovakkal kapcsolatos munkám iránt, és talán személyesen is megtekintené azt, amire állításom szerint a lovakkal való kommunikáció terén jutottam.
Tudni kell, hogy John Bowles nem az a fajta ember, akitől távol áll a csínytevés, ezért az volt az első gondolatom, hogy most is csak valami beugratásról lehet szó. Megkérdeztem hát, hogyan lehetséges, hogy ő, az egyszerű John Bowles őfelsge üzeneteinek közvetítőjévé lépett elő.
Azt felelte, hogy az egyik angol barátja, bizonyos Sir John Miller régebben a királynő istállómestere – azaz lovásza – volt, és őfelsége őt kérte meg arra, hogy vegye fel velem a kapcsolatot. A királynő olvasott néhány cikket a The Blood Horse és a Florida Horse című lapokban, amelyekben leírták, mi történt az általam tartott bemutatókon, és mindez nagyon felkeltette az érdeklődését.
John Bowles azt felelte Sir John Miller érdeklődésére, hogy ennél könnyebb feladata még soha nem volt, hiszen olyan embert kellett megtalálnia, aki tőle alig nyolc kilométerre lakik, és akit már vagy tizenöt éve ismer.
Nem sokkal később Sir John Miller személyesen is ellátogatott kaliforniai farmomra, hogy lássa, mire vagyok képes.
Tartottam neki egy bemutatót, és ő igen izgatott lett a látottaktól. A házba visszafelé menet, majd ebéd közben is következő évi dátumokat kezdett sorolni – őfelsége programját. A királynő ekkor és ekkor lesz Balmoralban, és így tovább. Kezdtem érteni a dolgot: azon igyekezett, hogy valahogy helyet szorítson nekem is őfelsége egyéb elfoglaltságai között.
(…)
Két héttel később megérkezett a hivatalos meghívólevél a Buckingham-palotából. Most már nem lehetett kétségem afelől, hogy a meghívás valódi – személyesen fogok találkozni az angol királynővel!
(…)
1989. április 5-én szálltam le a Heathrow repülőtéren, ahol Sir John Miller várt rám. Egyenesen a windsori kastélyba hajtottunk, amely a reptértől csupán 15-20 kilométerre lehet. A kastély előtt néhány olyan jármű várakozott, amely inkább tűnt Sherman tanknak, mint személyautónak. Sir Johntól megtudtam, hogy a királynő aznap Mihail Gorbacsov orosz államfővel és feleségével, Raiszával ebédelt, akik erre az alkalomra saját autóikat is átszállíttatták Angliába.
A windsori kastély nagy hatást gyakorolt rám. Az ajtók mögött és a folyosókon, amelyeken most én jártam, sok száz éven át születtek döntések fontos államügyekben. A család – mármint a királyi család – már akkor is rengeteg versenylovat tartott, amikor az én hazám még csak a távoli jövő ígérete volt.
Legyen elég annyi, hogy tudtam: egy kaliforniai vidéki fiú, aki sokat és keményen dolgozott a lovakkal, ennél magasabbra már nem juthat a világban.
Sir John kivitt a kastély előtt elterülő rétre, és tizenöt különböző fajtájú, színű és méretű lovat mutatott nekem. Külön kifutóban egy telivér kancacsikót is megpillantottam, összesen tehát tizenhat ló várt rám.
Az állatok közül még egyiken sem lovagoltak. Nem is voltak betörve, csak a kötőfékhez szoktatták hozzá őket. Itt voltak hát a lovak, amelyekkel az egy hétig tartó bemutatósorozat idején kommunikálnom kellett.
(…)
Bevallom, ideges voltam. Alapvetően nyugodt természetű vagyok, másként nem is végezhetném azt a munkát, amely oly fontos a számomra. Határozottan zavart, hogy éreztem a szívverésem gyorsulását és az összpontosító-képességem gyengülését.
A királyi család Pat és Marty kíséretében helyet foglalt az erkélyen, és mindannyian készen álltak a bemutató megtekintésére.
Legfontosabb feladatom a fiatal telivér kancacsikó betörése volt. Ez az állat az anyakirályné lova volt, így ő nyilván különösen nagy figyelemmel követi majd a karámban zajló eseményeket.
A körkarámba belépve rájöttem, hogy ha nem sikerül megnyugodnom, nem leszek képes úgy kommunikálni a lóval, mint máskor, és akkor a kancacsikó nem reagál majd elég fogékonyan a jelzéseimre. Nem zárhattam ki a lehetőséget, hogy ez lesz életem legkínosabb napja. Miközben becsuktam magam mögött a kaput, elképzeltem magam porig alázottan, és szörnyű rémület fogott el.
Aztán a gondozója behozta a kancacsikót, és elengedte. Nagyon fiatal, serdülőkorú állat volt, ijedős, szeme a félelemtől tágra nyílt.
Azonnal felismertem, hogy a ló még nálam is rémültebb, és ezért a segítségemre van szüksége. Nekem kellett megnyugtatnom egy olyan helyzetben, amelyet együtt kellett megoldanunk. Amint beláttam ezt, a tapasztalatlan fiatal állat jelenléte egy csapásra megnyugtatta háborgó idegeimet, és dolgozni kezdtem vele.
Csupán egy vagy két percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy érezzem: minden tökéletesen alakul. A ló pontosan azokat a jelzéseket küldte felém, amelyeket vártam. Most már nyugodtan folytathattuk a bemutatót.
(…)
A közös munka megkezdésétől számított hét perc elteltével már békésen követett a karámban anélkül, hogy bármiféle kötelet vagy hámot tettem volna fel rá. Ha megfordultam és körbesétáltam, ő követett, az orra alig fél méterre volt a vállamtól. Akárhová mentem, oda jött ő is. Ebben a számára ismeretlen, nehéz helyzetben csak bennem bízhatott meg. Én jelentettem számára a megnyugvást.
A királyi család az erkélyről figyelt.
Mindössze tizenöt perc elteltével ez az ideges fiatal telivér, amelynek eddigi életében még alig kellett ember utasításait követnie, már rezzenéstelenül állt, miközben én felerősítettem rá élete első nyergét. A fejére azonban még mindig nem tettem semmiféle kényszerítő eszközt.
További tíz perc múlva már azt is békésen tűrte, hogy feltegyem rá a gyeplőt és a zablát, majd Sean felült a hátára, és körbelovagolt a karámban. Úgy tűnt, mintha a kancacsikó egész életében erre a pillanatra készült volna.
Sean végül leszállt a hátáról, és a lovat elvezették.
A körkarámból kifelé menet láttam, hogy a királynő, Fülöp herceg és az anyakirályné felállnak és elindulnak, hogy csatlakozzanak hozzám. Pat és Marty is velük tartott, a biztonsági őrök hadával egyetemben.
Elsőként a királynő jelent meg az erkélyhez vezető ajtóban. Arcán meleg mosollyal jött felém, kezet fogott velem, és így szólt:
- Ez gyönyörű volt!
Elmondta, hogy teljesen lenyűgözték a történtek és az, ahogyan a kancacsikó reagált. Végül hozzátette, hogy büszke lehetek a munkámra.
Ekkor döbbentem csak rá, milyen régóta várom, hogy valaki ennyire kedvezően ítélje meg a teljesítményemet.
(…)
Nagy örömömre szolgált a királynő és Fülöp herceg véleménye, de be kell vallanom, leginkább az érdekelt, vajon mit szól a látottakhoz a kancacsikó tulajdonosa, az anyakirályné.
Néhány perc múlva ő is megérkezett. Ennél nagyobb elismerésről álmodni sem mertem volna: az anyakirályné könnyben úszó szemmel jött oda hozzám, majd halkan, de nagyon határozottan azt mondta:
- Ez volt az egyik legcsodálatosabb dolog, amit valaha is láttam. – Szemmel láthatóan megindította a kancacsikó viselkedése, illetve hogy tanúja lehetett annak, mi mindent lehet elérni az ember és ló közti kommunikáció terén.
Érzelmes reakciója láttán elragadott a pillanat heve, és megfeledkeztem róla, hol vagyok és kivel állok szemben. Kinyújtottam a karomat, és óvatosan megöleltem a kedves idős hölgyet.
A biztonsági őrök megmerevedtek a csodálkozástól, majd rögtön közelebb is léptek. Ekkorra már én is rájöttem, hogy senkinek sem szabad ilyen bizalmas módon megérintenie a királyi család tagjait, ezért rögtön leengedtem a kezem, és hátráltam egy lépést.
Az anyakirályné azonban cseppet sem tűnt sértődöttnek. Továbbra is halkan beszélve közölte, reméli, hogy folytatom a munkámat, és sikerül majd elérnem, hogy az ember és a ló közötti más, emberségesebb kapcsolat alakuljon ki. Életem hátralevő részében mindig örömmel gondolok vissza viselkedésére és szavaira.
(…)
Őfelsége, az angol királynő ötlete volt, hogy számoljak be a lovakkal való kommunikáció terén szerzett tapasztalataimról és a módszereimről. Nagyrészt az ő biztatásának volt köszönhető, hogy belekezdtem életem történetének felidézésébe, ami egyébként meglepően hosszadalmas és nehéz feladatnak bizonyult.
Vissza kellett emlékeznem rá, miként is szerettem meg a lovakat annyira, hogy megpróbáljak átnyúlni a fajainkat egymástól elválasztó szakadékon.”

___

Folyt.köv.

Boglárka én csak a filmet láttam, ami nagyon tetszett, de ez az írás sokkal jobban tetszik.Várom a folytatást, és köszi, hogy bemásolod.

Cilla, örülök, hogy érdekel a történet!, én nem láttam a filmet.

Ebben a most következő részben Monty arról számol be, miként történt a lovak betörése az ő módszere előtt.


Monty Robertson: Az igazi Suttogó
(részlet)

(…)
Először is feltette rájuk a nyaklót. Ehhez néha szűkítőbe kellett terelni az állatokat, hogy elég közel tudjon férkőzni hozzájuk. Ezután erős kötelet rögzített a nyaklóhoz, amelynek másik végét a hat cölöp egyike köré tekerte úgy száznyolcvan centiméteres magasságban, majd a korlát egyik deszkájához kötözte.
Így tehát hat ló vette körül, amelyek egymástól mintegy kilenc méterre voltak kikötve a karám kerülte mentén Szerencsétlen állatok már ekkor is halálra voltak rémülve.
Ekkor apám a karám közepére állt, kezében egy kötéllel, amelynek a végére nehéz ponyvát vagy nehezékkel ellátott zsákot kötött. A zsákot többször egymás után a lovak hátára vagy lába köré vetette, és így ment végig sorra mind a haton.
Amikor a zsák a tomporukra esett vagy a hátsó lábukra csavarodott, a lovak teljesen megrémültek. Vadul forgatták a szemüket, rúgkapáltak, ágaskodtak, és úgy rángatták a nyakukhoz erősített pányvát, mintha az életük függött volna tőle – az ő szemükben így is volt. Ki mondhatta volna meg nekik, hogy ez nem a vég? A félelem a vérükben van, s ilyenkor teljesen megvadulnak tőle. Ide-oda vetették magukat a kötél végén, kétségbeesetten küzdöttek az életükért. A nyakuk és a fejük feldagadt, sőt gyakran meg is sérültek. Elkeserítően kegyetlen látvány volt – és még ma is az.
A módszert „kizsákolásnak” nevezik. Néha akár négy napon át is folytatták, azzal a céllal, hogy megtörjék a lovak akaratát, és elvegyék a kedvüket az ellenállástól.
A következő lépésben felkötötték a lovak egyik lábát – többnyire az egyik hátsó lábukat. Kötelet hurkoltak a csüdjük alsó részére, majd a kötél végét a nyaklóhoz erősítették.
A mozgásában így akadályozott lóval aztán ismét hozzáfogtak a kizsákoláshoz, hogy tovább csökkentsék ellenállásra való hajlamukat. A szerencsétlen állatok hősiesen küzdöttek, szánalmasan bicegtek három lábon, és fájdalmasan hörögtek a nyaklóra nehezedő nyomás miatt.
Sorban egymás után felkötötték mind a négy lábukat, és a kizsákolás egyre rövidebb ideig tartott, ahogy a lovak küzdőszelleme fokozatosan elpárolgott.
Ezután végre eloldozták a lábukat, és feltették rájuk a nyerget. A lovak ismét küzdeni kezdtek, próbáltak megszabadulni a hevedertől. Ismét csak a kiszákolással fárasztották ki őket. Némelyikük órákig harcolt, mások hamarabb feladták, teljesen zavarodottan álldogáltak, és csak várták az újabb fájdalmakat.
Ekkorra már nyolc-tíz nap is eltelt. A lovak csüdjén véres csíkok látszottak ott, ahol a kötelek felhorzsolták a bőrüket, és a súrlódás néhol teljesen kikoptatta a szőrt. A lábaik tele voltak zúzódásokkal, vagy még komolyabb sérülésekkel. Ekkorra persze egyértelművé vált viszonyuk emberi uraikkal: nem önszántukból, hanem a félelemtől vezérelve dolgoztak. A ló együttműködési hajlamának lerombolása egyszerűen ostoba és megbocsáthatatlan dolog – ez a hajlam a ló alaptermészetének egyik fontos része, és ha megfelelő irányba terelik, élete egyik legállandóbb, legtöbb örömet okozó elemévé válhat. Azokban a lovakban, amelyek életem során kedvesek voltak nekem, mindig azt kedveltem leginkább, hogy újból és újból hajlandók voltak erőfeszítéseket tenni a kedvemért.
A hat lovat eztán egyenként eloldozták, és zabla nélküli nyersbőr orrszíjat erősítettek rájuk. Így felszerelve egy hétig járatták őket futószáron.
Amikor apám bement hozzájuk, hogy először lovagolja meg őket, a hátsó lábukat ismét felkötötték, hogy ne tudjanak bokkolni. Apám többször is fel- és leszállt, a hasukat rugdosta, és minden lehetséges módszerrel igyekezett küzdelemre késztetni őket. Ha megmozdultak, ostorozni kezdte őket.
Miután meggyőződött arról, hogy a lovak „betörtek”, eloldozta a kötelékeiket, és körbelovagolt velük a karámban. Amelyik állat még nem volt alkalmas a lovaglásra, az a nap nagy részét felkötött lábbal töltötte.
A hat ló betörése ilyen módon legalább három hétig tartott.
Itt rögtön meg kell jegyeznem valamit: higgyék el, ha ma rám bíznák ugyanezt a hat lovat, kötél, fájdalom és a legcsekélyebb kellemetlenség nélkül tudnám felkészíteni őket a lovaglásra. Az ostort a lovak közelében meg sem tűröm. A hangomat is használom ugyan, de főként a testbeszédemet alkalmazom. Módszerem eredménye egy készséges ló, amely egész életében azon lesz, hogy eleget tegyen gazdája óhajának. A hat ló ilyen módon való felkészítését ráadásul nem három hét, hanem három óra alatt tudnám elvégezni.”

Folyt.köv.

Hát ez brutális!
Erről eszembe jutott Jack London:Az éneklő kutya.Abban is nagyon kegyetlen módon idomítják az állatokat.
Kétféle filmet is láttam a suttogóról.Az egyik Robert Redforddal a címe Suttogó.Na ez nem annyira tetszett, és ebben a filmben ugyanígy töri be a lovat, hogy felköti a lábát.Azután láttam egy dokumentum filmet az Igazi suttogóról, az nagyon tetszett.

...a R. Redford által alakított Suttogót láttam, az igazi Suttogóról szóló dokumentum filmet nem.

Monty Robertson: Az igazi Suttogó
- részlet -

(…)
- Talán tudod, hogy manapság roppant népszerűek a lovas történetek. Láttál már lovas filmet?
- Hát, láttam már olyan filmet, amiben lovak is voltak. – Ez igaz is volt, hiszen a filmszínházak bejáratát az országban mindenütt olyan plakátok díszítették, amelyeken egy ló és egy kisfiú vagy egy kislány volt látható.
Don Page ezután azt kérdezte:
- És azt tudtad, hogy a Barátom, Flicka írója, Mary O’Hara az MGM egyik forgatókönyvírója?
Nem tudtam, hiszen még csak ötesztendős voltam.
- Arról van szó – folytatta Don Page -, hogy mindenki ki van éhezve a gyerekekről és lovakról, meg hasonló szép dolgokról szóló filmekre, mert amíg azokat nézik, elfeledkezhetnek a bajaikról, például a nagy válságról, vagy az európai háborúról. Csak az a baj, hogy nincs elég kisgyerek, aki jól tudna lovagolni a filmjeinkben.
Hunyorogva néztem rá, és kezdtem érteni, hová akar kilyukadni. Olyan meghívást kaptam, amely után a legszívesebben két kézzel kaptam volna.
- Tudod, a stúdióban csak nehezen találunk fiatal lovasokat, és az apukád azt mondja, hogy te elég ügyesen lovagolsz. Nem volna kedved eljönni hozzánk, és megmutatni, mit tudsz?
Mr. Page azt javasolta, hogy a verseny után maradjunk még egy napot, és menjünk el arra a helyre, ahol a filmstúdió kaszkadőrei a lovaikat tartják, és kidolgozzák különféle mutatványaikat. Apám beleegyezett, így hamarosan elmehettünk a „próbajátékra”.
A megadott időpontban érkeztünk a stúdióba, ahol egész sor ember várt, hogy megnézzenek, és megítéljék, mire vagyok képes. Nem tudom, kik voltak, de ma úgy gondolom, hogy a kaszkadőr-mutatványokért és a szereposztásért felelős szakemberek lehettek. Először is át kellett esnem a köszöntéseken és kézfogásokon.
(…)
Testemen kék-zöld foltokkal hagytam el a stúdiót, de sikerült bekerülnöm a film világába, és az elkövetkező évek során igen sok filmben szerepeltem.
Egy alkalommal például Roddy McDowell dublőre voltam.
(…)
A rendező hozzám fordult:
- Figyelj, Monty! Az a dolgod, hogy itt, a kifutónál meglasszózod a lovat. Az a csinos kislány eközben odaát fog ülni a kerítésen és onnan figyel téged. Érted?
- Persze.
- A ló leránt a lábadról, de te úgy kapaszkodsz a kötél végébe, mintha az életed múlna rajta.
- Rendben.
A homlokát ráncolta, látszott rajta, hogy valami aggasztja.
- Ne feledd, hogy hagynod kell, hadd vonszoljon a ló egy darabig körbe-körbe, mert arról is kell néhány felvétel!
- Jó, nem eresztem el a kötelet, amíg maga nem szól.
Ettől felvidult.
- Nagyszerű! A filmbe majd a közé a két jelenet közé fogjuk bevágni, ahol Roddy McDowell idehozza lányt, utána pedig ellovagol vele.
- Minden világos.
- Akkor most menj át a ruhatárba, hogy ugyanolyan ruhát adjanak rád, amilyet Roddy visel.
A feladat elég egyszerű volt, de apám a fejét csóválva járkált fel-alá a kamera mögött, és azt hajtogatta a producereknek, milyen veszélyes is ez a mutatvány. Arra célozgatott, hogy a díjazásnak is tükröznie kellene azt a súlyos veszélyt, aminek a fiát kiteszik.
Meglasszóztam a lovat, aztán jó erősen megvetettem a lábamat, hogy úgy tűnjön, mintha a ló rántana el. Aztán elterültem a földön – a szám telement porral -, és a ló a terv szerint elkezdett maga után húzni.
Ekkor azonban recsegő hang hallatszott: a kosztümösöktől kapott nadrág vékony kreppanyagból készült, és senki sem számított rá, hogy ezt a durva bánásmódot nem fogja elviselni, pedig így történt – a fenékrésze egyszerűen leszakadt.
Megszégyenülten tápászkodtam fel, aztán csak álltam nadrág nélkül a karám közepén, és senki sem tudott volna elég gyorsan kisegíteni szorult helyzetemből.
Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy nem volt másik nadrág. Ezt az egy darabot is kifejezetten azért csináltatták, hogy ugyanolyan ruhában szerepelhessek, amilyet Roddy visel a jelenet többi részében. Tartalékról azonban nem gondoskodtak.
A filmesek előbb szörnyülködni kezdtek, majd ki ide, ki oda futott. Abban valamennyien egyetértettek, hogy kell még néhány felvétel, amelyen a ló a porban húz engem, ezért meg kell ismételnem a jelenetet, csak most már a saját farmernadrágomban. A filmben pedig kénytelenek lesznek valahogy kiegyezni az eltéréssel.
Amikor elmentünk megnézni a kész filmet, volt egy olyan rész, ahol Roddy McDowell az egyik pillanatban még fehéres színű nadrágot viselt, aztán a következőben már farmernadrágban lasszózott mg egy vadnak tűnő lovat, majd hamarosan ismét a világos nadrágban jelent meg. Így aztán mindannyian rájöttünk,hogy nem kell mindent elhinni, amit a filmekben lát az ember.
Nagyon sok gyerekszínésznek voltam a dublőrje. A Tiszta haszon című alkotásban például Elizabeth Taylort helyettesítettem. Máskor Mickey Rooney, Charlton Heston, Tab Hunter voltam – de még hosszan sorolhatnám a neveket. Igazán szép teljesítmény volt ez egy olyan fiútól, aki még csak ekkoriban kezdett iskolába járni.
A stúdiókkal folytatott tárgyalások során az apám hozta a döntéseket, és ő írta alá a szerződéseket is. Törvény szerint nem volt köteles megkérdezni engem, és arról sem kellett tájékoztatnia, hogy mennyit keresek.
(…)
Azt mondta, a pénzemet befekteti, hogy még nagyobb összeg várjon rám, amikor elég idős leszek ahhoz, hogy értelmes célokra fordítsam. Ha viszont azt kértem, hogy a pénz egy részéből vásároljon új nyerget vagy valami hasonlót, ő csak a fejét csóválta, majd szigorú arccal, minden szót megnyomva azt mondta:
- Monty, hidd el, hogy biztos helyre tettem a pénzedet.
Be kell ismernem, hogy ebben igaza volt: soha egyetlen fillért sem láttam belőle.
(…)

[Tíz évesen]

Én valamivel öt előtt ugrottam ki az ágyból, és magamra kaptam ugyanazt a munkaruhát, amelyet előző este dobtam le az ágyam mellé. Nagyon siettem, hiszen reggeli előtt huszonkét állást kellett kiganéznom. A fivérem, Larry nem sokkal utánam kelt fel. Neki tíz állással kellett végeznie – részben azért, mert kisebb volt nálam, részben pedig azért, mert korábbi betegségei miatt még mindig elég gyenge volt.
Éppen csak ráköszöntem Wendellre mielőtt munkához láttam: a huszonkét állás mindegyikét kitakarítottam, egészen a padlóig: összegereblyéztem a hulladékot, gondosan visszaterítettem az almot (itt nem lehetett csalni), és friss szalmával egészítettem ki, azután máris mentem a következő bokszba.
Munka közben számoltam magamban, mivel az volt a célom, hogy egyetlen állással se foglalkozzak három és fél percnél tovább. Így nem egészen másfél óra alatt elkészülhettem az egésszel. Olyan volt ez, mint egy verseny: a takarítás végén a fel mellé dobtam a vasvillát, aztán úgy löktem a magasba a kezemet, mint a rodeókon a borjúlasszózás résztvevői, ha az állat már a földön fekszik összekötözött lábbal, és ők az óra leállítását kérik.
Fél hét és hét között reggeliztünk. Evés közben mindketten apánkat hallgattuk, aki utasításokat adott, hogy melyik lovat kell megjáratnunk, és mit kell csinálnunk velük. Reggeli után Wendell kitakarította a fennmaradó harmincegynéhány állást,, miközben Larry és én odakint lovagoltunk. Héttől kilencig általában hat lovon ültem, amelyek mindegyikén más-más gyakorlatot kellett elvégeznem.
Miután ezzel is végeztünk, visszasiettünk a házba, lezuhanyoztunk, tiszta ruhát vettünk, és fél tízre beestünk az iskolába.
Fél kettőre értünk haza, és egyből nyeregbe ültünk, hogy fejenként újabb öt-hat lóval gyakoroljunk így aztán a délután közepére már vagy négy órát töltöttem lóháton.
Ezután mind a négyen – apám, anyám, Larry öcsém és én – lovaglóleckéket adtunk. A csoportokban egyszerre hat-tizenkét gyerekkel kellett foglalkoznunk. Voltak köztük kezdők éppúgy, mint egészen gyakorlott lovasok. Némelyikük halálra volt rémülve a lovaktól, mások nem nagyon érdeklődtek a lovaglás iránt, de akadtak olyanok is, akik nagyon odafigyeltek. Mi azonban kitartóan dolgoztunk, és valamennyiükből a legtöbbet próbáltuk kihozni.
Anyám fél hat tájban körbejárta a szomszédságot, és hazavitte a gyerekeket.
Larry, Wendell és én ez alatt leszerszámoztuk és megetettük a lovakat, majd megtisztítottuk a felszerelést. Anyám fél hétkor fogott hozzá a vacsorakészítéshez, és én voltam a segítője. Valószínűleg ekkor kezdtem érdeklődni a főzés iránt. Csak vacsora után jutott időnk a házi feladatainkra.
Noha a többiekhez képest jóval kevesebb időt töltöttem az iskolában, apám ragaszkodott hozzá, hogy mindenből a legjobb osztályzatot szerezzem. Akárhogy is próbálom szépíteni, valóságos zsarnok volt.
A gyerekek képességei ebben az életkorban jól alakíthatók, és apám a végsőkig elment, de a tanulás terén elért sikereimben legalább ugyanekkora szerepe volt Miss Parsonsnak is, aki sokat foglalkozott velem, és sikerült elérnie, hogy egyáltalán legyen kedvem letenni a vizsgákat. Kedvességének és megértésének köszönhettem, hogy az állandó hiányzások ellenére mindig mindenből kitűnő osztályzatot szereztem.”

Folyt.köv.

Még csak annyit érdekességképpen, hogy a Suttogó filmnek semmi köze nincs Monty Robertshez.

Rossz olvasni, hogy mennyit dolgozott ez a gyerek, de persze csak akkor, ha a mai szemmel nézzük. Ma sajnos szinte semmi munkát sem adunk a gyerekeinknek, ami azt jelenti, hogy nincs rendesen terhelve a gyerek. Nem ismerkedik a munkával, annak a fogásaival, nem ismerkedik meg azzal az elégedettség érzéssel, ami a jól elvégzett munka jutalma.

A szüleim mesélték, hogy a kisgyereket fokozatosan szoktatták hozzá a parasztemberek a munkához. Amikor kimentek a földekre azt gyalog tették, amikor hazafele ment a kisgyerek, aki még a munkához kicsi volt, a két vállára akasztottak két-két cső ősszekötözött kukoricát, azzal a jelszóval, hogy a gyerek hasznos munkát végez, hasznos munka érzetével megy haza, és még hozzá erősödik is. Az anyukám szerint a régiek mások voltak, mint a mi korosztályunk, mert szerinte a régiek olyanok voltak, mint a vas. Állandó munkában edzettek, megacélosodottak.

Pedig ha visszagondolok rá, akkor az én gyerekkorom is elég mozgalmas volt, kivettem a részem a napi munkából rendesen. Csak hát utána jött a tanulás, és a sok tanulással meg a mozgáshiány. Teljesen megváltozott a világ.

A régiek az iróasztal munkát nem is igen nézték igazi munkának...

A gyerekeim valamikor megnézték a da Vinci kódot, meg DVD-n is megvan. Már csak szülői kötelesség miatt is most ezt nézegetem szakaszonként, mert más dolgom is van, meg nem bírom egyszerre megnézni.

Brrrrrrr!! De nagy baromság...!

Lehet, hogy engem minősít, de én nem is nagyon értettem.

Monty Robertson: Az igazi Suttogó

- részlet -

[Monty 7 éves volt, amikor az apja azt mondta neki, ideje megtanulnia, hogyan kell betörni a lovakat. A fiúnak nem volt kedve ehhez, de nem merte megmondani apjának, csak azt kérte, előtte néhány napig hadd ismerkedjen a kijelölt két lóval. Apja ugyan nem értette, mi szükség erre, de ráhagyta. A fiú nem tett mást, mint bement hozzájuk, és követte őket a karámban, azt igyekezett elérni, hogy közel engedjék őt magukhoz. - B.]

„Igazából én sem tudtam, mit csinálok, de a harmadik nap meglepetten vettem észre, hogy az egyik ló követni kezdett. Akárhová mentem, oda jött ez a herélt is. Még jobban elcsodálkoztam, amikor békésen tűrte, hogy lábujjhegyre állva nagy nehezen feltegyek egy nyerget a hátára. Az egész dolog teljesen érthetetlennek tűnt, mégis megtörtént.
Rettentően izgatott lettem az eseménytől, és azonnal visszarohantam a házba, hogy elújságoljam az apámnak. Csak annyit mondtam neki, hogy jöjjön velem, nézze meg, mit csinálok.
Elindultunk a körkarám felé, és közben apám ismételten figyelmeztetett, hogy ne zavarjam össze a lovakat. Nem tudtam megállapítani, milyen hangulatban van. Talán csak azért vonakodott, mert szerinte feleslegesen kellett ide kigyalogolnia? Vagy talán már előre érezte, hogy engedetlen voltam, és ezért haragudott rám?
A karámhoz érve nem szólt egy szót sem. Nem kérdezte meg, hogy mit fog látni, vagy hogy egyáltalán mit is akarok. Csak fellépett a kerítés melletti megfigyelődobogóra, és várt.
Tökéletesen biztos voltam magamban, miközben bevezettem a heréltet a karámba. Egy darabig ide-oda tébláboltunk, mintha csak valamilyen fura táncot lejtenénk, amelyben egyik fél sem ismeri a lépéseket. A végére azonban már ott álltam mellette.
Ezután óvatos, nyugodt mozdulattal olyan magasra nyújtózkodtam, amennyire csak bírtam, és felcsúsztattam a hátára a nyerget. Varázslatos élmény volt.
Felnéztem apámra, aki eltátott szájjal bámult rám. Nem tudtam mire vélni a tekintetét, reméltem, hogy csodálkozás tükröződik benne – és talán büszkeség is nagyszerű eredményem láttán. Majd lassan felállt, és még mindig ugyanazzal a kiismerhetetlen pillantással méregetett. Az első szavai ezek voltak:
- Milyen pokolfajzat ez a kölyök!
Ahogy leugrott az emelvényről, láttam, hogy a kezében az istállóban használatos, méteres láncdarab van. Berontott a karámba, és elkapta a karomat.
- Milyen pokolfajzat ez a kölyök! – ismételte. Úgy gondolom, valóban azt hitte, hogy amit látott, az gonosz erők műve.
Felemelte a láncot, és dühödten ütlegelni kezdte vele a fenekemet és a combomat. A fájdalom a fejem búbjától a lábujjam hegyéig görcsbe rántotta a testemet, a vér kifutott az agyamból és szédülni kezdtem. Biztosra vettem, hogy a súlyos vaslánc csapásai nyomán valami el fog törni bennem. Még ma is emlékszem bal keze könyörtelen szorítására a karomon, miközben jobbja újra meg újra lesújtott a lánccal. A verés, mintha percekig tartott volna, és én mindvégig tehetetlenül vonaglottam szorításában.
Szánalmas, nyomorúságos roncs voltam, mire befejezte. Ugyanúgy bánt el velem, ahogyan az engedetlen lovakat is behódolásra kényszerítette. Dühös és csalódott voltam, és – most már kimondhatom – egész életemben nem tudtam ezt megbocsátani neki. Jó lecke volt ez arra, hogyan nem lehet elnyerni a tiszteletet és a hűséget – az így kicsikart engedelmesség mögött mindig volt némi vonakodás, és szörnyű félelmet ébresztett bennem.
A fájdalom és csalódás ködéből egy második tanulság is kibontakozott. Megfogadtam, hogy soha nem mutatok meg apámnak semmit a fiatal lovak elindítása és nevelése terén végzett munkámból.
Nem is avattam őt bizalmamba – legalábbis negyvennégy éven át. 1986-ban aztán – nem sokkal hetvennyolc éves korában bekövetkezett halála előtt – újra megkértem rá, hogy foglaljon helyet a karámom mellett lévő emelvényen.”

[Más lovakkal foglalkozó „szakértőnek” is megmutatta eredményét a lóval, de az illető véletlen „mázlinak” tartotta, hogy a ló engedelmeskedett. Ezért a későbbiekben a lovakkal kapcsolatos módszereit nem mutatta meg, hogy hitetlenkedve ne köthessenek bele.]

(…)
"Ray bácsikám elmesélte, hogy amikor a cherokeek vadlovakat akartak befogni Amerika középnyugati részének hatalmas síkságaink, komoly gondot okozott a számukra az, hogyan juthatnának olyan közel az állatokhoz, ahonnan már meglasszózhatják őket. Persze, sikerült megoldást találniuk – méghozzá nem is akármilyet!
Ahelyett, hogy az állatokat egy völgyszorosba terelték volna, vagy hasonló csapdákat készítettek volna a számukra – ami a terepadottságok miatt amúgy is nehéz volt -, sokkal gyorsabb módszert alkalmaztak.
Először is követni kezdték a kiszemelt csoportot. Nem hajszolták őket, csupán állandóan a nyomukban gyalogoltak, és ezzel szüntelenül továbbhaladásra késztették őket.
Ez így ment egy-két napon át. Amikor aztán elérkezettnek látták az időt, a cherokeek megfordultak, és az ellenkező irányban kezdtek gyalogolni. Ekkor a lovak is megfordultak, és követni kezdték őket. A módszer mindig bevált.
A cherokeek egyszerűen bevezették a vadlovakat egy jókora, egy-két hektár területű karámba.
Az indiánok hasonló módszereket alkalmaztak a táplálékukat jelentő növényevők elfogására is. Ugyanezt a „jojó-hatást” használták fel a szarvas, az antilop és a bölény vadászatánál. A cherokeek nyilai csak tíz-tizenöt méteres távolságból voltak hatékonyak, vagyis ennyire kellett megközelíteniük a kiszemelt zsákmányt. Egy darabig maguk előtt terelték az állatokat, aztán hátat fordítottak nekik, és elindultak a másik irányban. A növényevők csordái ekkor megfordultak, és követni kezdték őket.
Ezt az oda-vissza terelgetést még néhányszor megismételték, míg végül már lőtávolságon belül kerültek az állatokhoz.
Amikor később a szabadban figyelhettem meg a vadlovakat, megértettem, mi készteti az állatokat erre a látszólag különös viselkedésre, vagyis arra, hogy megforduljanak, és közelebbi kapcsolatba próbáljanak kerülni üldözőikkel. A jelenségnek az „előrenyomulás és visszavonulás” nevet adtam, és ez szolgál alapul a lovakkal végzett munkámban alkalmazott módszerekhez.
A kilencéves kisfiú számára azonban, aki akkor voltam, mindez roppant rejtélyes volt. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy igaz, de nem értettem az okát.”

Folyt.köv.

[Legközelebb az a rész következik, ahol a vadon élő musztángokat megfigyelve, rájön ennek a „jo-johatás”-nak az okára ]

Ezt kipróbálom, ha egyszer olyan helyre tévedek.

Monty Roberts: Az igazi Suttogó
- részlet -

[Amikor Monty elment egyedül megfigyelni a musztángokat, 14 éves volt.]

„Hogy rátaláljak az első musztángcsaládra, alaposan meg kellett figyelnem, hol találhatnak maguknak megfelelő táplálékot. Jobb híján beérték a zsályával is, de jobban kedvelték a kékfüvet, a rozsnokot és a perjét.
Amikor sikerült utolérnem az első csoportot, az volt a célom, hogy minél kevésbé zavarjam meg az állatok életét. Ezt kétféle módon érhettem el. Vagy legalább másfél kilométeres távolságot tartok tőlük, mely esetben előbb-utóbb rájöttek volna, hogy nem jelentek veszélyt a számukra, vagy pedig úgy próbálok közelebb kerülni hozzájuk, hogy ne vegyenek észre.
Csaknem két kilométerről megérezték a szagomat, és szép lassan távolodni kezdtek. Alig láttam többet belőlük a fennsíkon mozgó pontoknál, de máris igyekeztek messzebb kerülni tőlem.
(…)
…én már azt is óriási eredményként könyveltem el, hogy alig fél kilométerre sikerült megközelítenünk őket. Kihasználtuk a barrancák kínálta fedezéket, mindig úgy helyezkedtünk, hogy a szél a csapat felől fújjon, és nagyon csendben mozogtunk.
Mivel volt időm a lassú, óvatos mozgásra, és arra is, hogy elgondolkozzak minden mozzanaton, meglepetten jöttem rá, hogy a csapat hihetetlenül érzékenyen reagált a jelenlétünkre. Elég volt annyi, hogy Brownie patája megcsússzon egy kövön, és a fülük máris felénk fordult.
Sikerült tehát mintegy négyszáz méterre becserkésznem a musztángokat, de ennél közelebb nem jutottam. Nem volt már fedezék, ahol elrejtőzhettem volna, és bár továbbra is felőlük fújt a szél, nem engedték volna meg, hogy a nyílt terepen közelebb férkőzzünk hozzájuk.
Egy darabig be is értem ennyivel. Brownie-val letelepedtünk egy kis nyárfa tövébe, aztán nekiálltam megszámlálni az állatokat. Igyekeztem odafigyelni azokra a külső jelekre is, amelyek alapján később megkülönböztethettem őket egymástól.
A látcsövem rendkívül fontosnak és hasznosnak bizonyult. (…) Így már olyan közelinek tűnt, hogy úgy éreztem, akár meg is simogathatnám a lovakat. Pontosan megfigyelhettem minden egyes mozdulatukat. A látcső révén ott voltam közöttük.
Hamar feltűnt egy pej kanca, amelynek sötét sáv futott végi a hátán, térde fölött pedig a zebrára emlékeztető csíkok voltak. Idősebb volt a csapat legtöbb tagjánál, és viszonylag nagy hasa sok vemhességről árulkodott. Úgy tűnt, ő az, aki a csapatban a parancsokat adja. Ő adott utasítást a továbbindulásra azzal, hogy elindult, mire a többiek engedelmesen követni kezdték; ha pedig megállt, a többiek is megálltak. Minden jel arra vallott, hogy ő a csoport legbölcsebb tagja, és ezt a társai is tudták.
Ez az állat volt a domináns kanca. Azelőtt senki sem mondta nekem, hogy a vadlovak csoportjait mindig egy domináns kanca irányítja. Gyanítom, hogy még ma is sokakban él az a tévhit, amely szerint a csődör a főnök. Ez azonban nem igaz. A párzó vagy domináns csődör – amelyet neveznek alfa hímnek vagy vezérhímnek is -, állandóan a csapat körül kóborol, és megvédi családját a támadóktól, elsősorban más csődöröktől. Az a legfontosabb célja, hogy megakadályozza háreme eltulajdonítását. A csapat mindennapi dolgait azonban egyértelműen ez a pej kanca irányította, ehhez kétség nem férhetett.

Hamarosan rendkívüli eseménysorozat szemtanúja lehettem. Egy barnásveres méncsikó rosszul viselkedett. Úgy becsültem, hogy talán húsz hónapos lehetett, sűrű csüd- és bokaszőrzete volt, a sörénye pedig jóval lejjebb nyúlt a nyakvonalánál. Egy alkalommal, se szó, se beszéd nekirontott az egyik fiatal kancának, és megrúgta. A kis kanca fájdalmasan felnyihogott, és odébb bicegett, a csikó pedig elégedettnek tűnt. Nem lehetett nehezebb kétszázötven kilónál, de nyilván nagyon is tudatában volt annak, hogy egy pár here büszke tulajdonosa.
Nem sokkal később újabb bűntettet követett el. Egy egészen fiatal csikó közeledett hozzá, és a szájával szopásra emlékeztető mozdulatokat tett, amivel azt kívánta jelezni, hogy ő nem jelent fenyegetést, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is alázatos. A méncsikót azonban nem sikerült meghatnia: rávetette magát nála jóval fiatalabb rokonára, és nagyot harapott a hátába. Igazi terrorista volt, ha nem rúgott, akkor harapott. A támadás után aztán egyből úgy tett, mintha mi sem történt volna, a viselkedése teljesen semleges volt. Az egész úgy festett, mintha el akarta volna kerülni, hogy felelősségre vonják a tetteiért.
Valahányszor rosszul viselkedett, a pej kanca – a matriarcha – mindig egy kicsit közelebb húzódott hozzá. Határozottan úgy éreztem, hogy azt figyeli, lesz-e még folytatása a rendbontó viselkedésnek. Látszólag egyáltalán nem érdeklődött, de mégis elhagyta a csapatban addig elfoglalt helyét, és lassan, de biztosan közeledett a méncsikóhoz.
Talán négy hasonló esetet nézett végig, mielőtt közbelépett. Ekkor már alig húsz méterre volt, de ez a világosveres pej méncsikó csak nem bírt magával: rátámadt egy felnőtt kancára, a foga közé kapta a nyaka tövét, és nagyot harapott bele.
A pej kanca most már nem habozott. Az egyik pillanatban még közönyösen állt, a következőben már a düh minden jele látható volt rajta. Hátracsapta a fülét, nekirontott a méncsikónak, és a földre taszította. A csikó nagy nehezen felállt, de a kanca megperdült, és ismét ellökte.
A fenyítés közben a csapat többi tagja semmiféle érdeklődést nem mutatott a közvetlen közelükben zajló események iránt. Olyan volt, mintha nem is vettek volna tudomást az egészről.
A pej kanca végül elzavarta a méncsikót a csapattól. Jó kétszázötven méternyire kergette, aztán otthagyta egyedül.
Ez meg mi az ördög lehet, kezdtem gondolkozni. Nagyon elcsodálkoztam a látottakon. A pej kanca most a csorda szélén foglalt el őrhelyet, és nem engedte vissza a száműzött csikót. A tekintetét állandóan a bűnösön tartotta, és szembenézett vele. Egyszerűen kizárta a közösségből.
A méncsikó nagyon megrettent attól, hogy egyedül maradt. Egy menekülő állat számára [Monty a lovakat úgy határozta meg, mint „menekülő” típusú állatokat] a kiközösítés egyenértékű a halálbüntetéssel, hiszen a ragadozók hamar elkapják a társaitól elszakadt egyedet. Fel-alá járkált, fejét a föld közelében lógatta, és ezt a furcsa, kényelmetlen pózt többször egymás után is felvette. Olyan volt, mintha az engedelmességét és az alázatát akarta volna kifejezni ezzel – valahogy úgy, ahogyan az emberek a meghajlással.
Aztán a csikó megkerülte a csapatot, és a másik oldalról próbált visszatérni, ám a kanca követte, és ismét elűzte: addig kergette, amíg vagy kétszázötven méterre nem távolodott, majd visszatért a család mellé és folytatta az őrködést. A testét állandóan a méncsikóval szembe fordította, és a szemét egy pillanatra sem vette le a fiatalabb lóról.
Az csak állt ott, és észrevettem, hogy nyalogató és rágó mozdulatokat tesz, noha nem evett semmit. Eszembe jutott a kiscsikó, amely szopó mozdulatokkal fejezte ki behódolását, mintha csak azt akarta volna mondani: „Nem fenyegetlek!” Lehetséges volna, hogy amit látok, az ugyanezen jelzés felnőtt megfelelője? – töprengtem. Lehetséges, hogy a méncsikó most ugyanezt mondja a matriarchának?
Eddigre jó néhány óra telt el, és gyorsan sötétedett. Hol marad a hold? – gondoltam. Vajon látni fogom, hogyan végződik ez az egész?
(…)
A holdfényben teljesen megváltozott a táj. Mivel a fény oly hatalmas égboltról verődhetett vissza, úgy tűnt, hogy egészen világos van. Fogtam a látcsövemet, és meglepetten állapítottam meg, hogy egészen messzire ellátok. Beállítottam az élességet, majd pásztázni kezdtem az előttem elterülő tájat, amíg rá nem találtam a lovakra. Kíváncsi voltam, vajon mi történik éppen.
Legnagyobb meglepetésemre a pej kanca a méncsikó szőrzetét ápolgatta. Fogaival óvatosan vakargatta a nyakát és a tomporát, és általában is roppant figyelmes volt vele szemben. Visszaengedte a csapatba, és most maga mellett tartotta, s megkülönböztetett bánásmódban részesítette. A vakargatásból nem maradt ki a méncsikó faroktöve, csípője és marja sem.
A purgatórium után tehát a csikó egyből a mennybe került. A kanca szinte agyonkényeztette.
A vad lócsapatokkal kapcsolatos éjszakai megfigyeléseim különösen hasznosnak bizonyultak. A musztángok hajnalban és alkonyatkor tartanak a leginkább a ragadozók támadásaitól, éjjel viszont sokkal nyugodtabbak lehetnek, és ilyenkor a különböző társas viselkedésformák is sokkal határozottabban mutatkoznak. Szokásommá vált a holdfényben végzett megfigyelés, és általában beértem azzal, hogy éjjel fél kettőtől hajnali fél hatig aludjak.
Miközben a látottakon töprengtem, lassacskán elkezdtem megtanulni az „Equus”-t, ahogyan ma nevezem ezt a nyelvet.
No persze ezt a néma nyelvet nem sajátíthattam el teljesen ez alatt a nevadai fennsíkon egyedül töltött néhány hét alatt, de a következő két évben is én vállaltam a musztángok beszerzését a salinasi rodeóra.
Az imént leírt jelent volt számomra a legfontosabb, amit valaha is láttam – a matriarcha, amint megfegyelmezi a fiatal, serdülőfélben lévő lovat. A csapatban elég sok volt a fiatal, s ezeket mind az idős kancának kellett megnevelnie, aminek nagyon tanulságos volt a megfigyelése, mert rengeteg minden történt. A fiatalokban pezsgett az ifjúság energiája, és emiatt különféle helytelen dolgokat követtek el, a tapasztalatlanságuk pedig hibákban nyilvánult meg, akárcsak bármely más faj fiataljainál.
A pej kanca dolga volt az, hogy kordában tartsa őket, és én három héten keresztül minden mozdulatát szemmel tartottam.
A megkezdett munkát szorgalmasan folytatta, és sikerült derék „keresztényt” faragnia abból a „pogány” méncsikóból. Gyakran előfordult, hogy a fiatal hím a kisgyerekekhez hasonlóan a megbocsátás után azonnal újabb csínyt követett el, hogy ezzel tegye próbára a fegyelmezési rendszert, és visszanyerje elveszített pozícióját. Ehhez úgy fogott hozzá, hogy verekedni kezdett egy másik méncsikóval, vagy nem hagyott békét a fiatal kancáknak.
A pej kanca ilyenkor rögtön újra ott termett, és ismét megbüntette. Szembefordult vele, és a testtartása azt mondta: „Nem tetszik a viselkedésed! Menj innen!”
A fiatal hím elkövetett ugyan még néhány „bűntettet”, de a kanca minden alkalommal elkergette a csapattól, és egy ideig távol is tartotta, mielőtt visszaengedte volna. A megbocsátást és a csapatba való visszafogadást mindenkor figyelmes vakargatás követte. Amikor harmadszor követett el valamit, a méncsikó úgyszólván „önként bevallotta tettét”, és morgolódva bár, de magától vonult társaitól távolabb.
Visszafogadása után már úgy tapadt a csapathoz, mint egy pióca. Szinte zavaró volt a kedvessége. Maga volt a megtestesült együttműködés, fel-alá járkált, és mindenkitől azt „kérdezgette”, nincs-e szüksége egy kis vakargatásra – holott a társai csupán arra vágytak, hogy hagyják őket nyugodtan legelészni. A pej kanca négy napon át a pimasz méncsikó megrendszabályozását tartotta a legfontosabb dolgának, de megérte.

Miközben azt figyeltem, hogyan neveli a kanca ezt a csikót és a csapat más fiatal tagjait, kezdtem ráérezni az általa használt nyelvre. Izgalmas dolog volt pontosan előre látni a kanca és a fiatalok jelzéseinek sorrendjét.
Nem volt kétséges számomra, hogy ez is egyfajta nyelv: kiszámítható, érthető és hatékony.”

Folyt.köv.

Már vártuk az újabb részt. Úgy tűnik, hogy a rejtély kezd megoldódni...