Monty Roberts: Az igazi Suttogó
- részlet -

„Nem volt kétséges számomra, hogy ez is egyfajta nyelv: kiszámítható, érthető és hatékony.
Az első és legfontosabb jellemzője az, hogy hangtalan. Érdemes kiemelni a kanca utasításainak némaságát, mivel hajlamosak vagyunk rá, hogy alábecsüljük a kommunikáció minden olyan formáját, amely más médiumot használ, mint a miénk.
(…)
A testbeszéd ne csak az emberek sajátja, és nem is csak a lovaké, hiszen a szárazföldi állatok körében ez a kommunikáció leggyakoribb módja.
Ott Nevadában, a vadlovaktól alig néhány száz méterre lapulva jöttem rá, hogy a pej kanca folyamatosan tanítgatta a csikókat és a fiatal állatokat, méghozzá anélkül, hogy hangokat használt volna. „Diákjai” szintén hangtalanul reagáltak a matriarcha utasításaira. A csődör szintén teljes csendben ügyelt családja biztonságára, de persze közben állandóan kereste a párzási lehetőséget is.
(…)
Rá kellett jönnöm, hogy semmi sem történik véletlenül. A ló legkisebb mozdulatának is oka van. Semmi sem jelentéktelen. Semmit sem szabad egy kézlegyintéssel elintézni.
Órákon át feküdtem a hasamon, hol az egyik, hol a másik látcsövet szorítva a szememhez, és erőlködtem, hogy a holdfényben minél több részletet megfigyelhessek. Eközben lassan elkezdtem összeállítani egyfajta szótárat is.
Felfedeztem, hogy az „Equus” nyelv legfontosabb eleme a test helyzete és mozgási iránya.
A test pozíciója a gerinc hossztengelyéhez és a vállöv keresztirányú tengelyéhez képest kritikus eleme a lovak szótárának. Sőt, lényegében ez a szótáruk.
Amikor a pej kanca el alarta kergetni a fiatal hímet, szembefordult vele, a szemébe nézett, a gerincét megfeszítette, és feje egyenesen a bűnös felé fordult, aki pontosan meg is értette az üzenetet. Amikor ideiglenes száműzöttként a csapattól két-háromszáz méterre bóklászott, a kanca testtartásáról olvasta le, hogy visszatérhet-e, vagy sem.
Ha a matriarcha még mindig szembefordult vele, akkor a büntetése nem járt le. De ha látni engedte teste hossztengelyének egy részét, akkor a méncsikó úgy érezhette, hogy visszahívják társai közé. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, a kanca arra várt, hogy a fiatal hím a bűnbánás jeleit tanúsítja. Ezek a jelek – a megbocsátásért való könyörgés jelei – később módszerem alapvető fontosságú részévé váltak.
Amikor a méncsikó orrát csaknem a talajig süllyesztve fel-alá járkált száműzetésében, akkor lehetőséget kért a kancától helyzetének újratárgyalására. Azt jelezte: „Engedelmes vagyok, meghallgatom, amit mondasz.”
Ha a hossztengelyét fordította a kanca felé, azzal teste legsérülékenyebb részeit kínálta fel, és bocsánatért esedezett.
A két állat szemkontaktusa szintén nagyon fontos szerepet játszott. Amíg a kanca távol akarta tartani a fiatal hímet, egyfolytában a szemébe nézett – olykor kellemetlenül hosszú ideig. Ha viszont a matriarcha tekintete már nem közvetlenül a méncsikó szemére irányult, akkor az utóbbi tudhatta, hogy hamarosan vissza fogják fogadni.
Rájöttem, hogy a szemek közti kapcsolat egészen apró különbségeinek is nagy jelentősége van a számukra. Amikor a csapat már megszokott, akkor is megváltoztathattam egy-egy ló haladásának irányát és ütemét pusztán azzal, hogy testének egyik vagy másik részére szegeztem a tekintetemet. Ez a módszer még egészen nagy távolságból is hatékony volt.
Miközben a csikó a büntetés helye felé ügetett, az orrát körbe-körbe mozgatta maga előtt, ami valami ilyesmit jelenthetett: „Nem volt szándékos, én igazán sajnálom, nem akartam ezt tenni, csak valahogy megtörtént. Nem az én hibám volt, hanem a másiké!”
A pej kanca ilyenkor eldöntötte, hisz-e neki, vagy sem. Látszott rajta, hogy gondolkozik. Néha elhitte, amit a csikó jelzett, néha viszont nem.
A fiatal hím nyalogató és rágcsáló mozdulatai, amelyeket én is megfigyeltem, a bűnbánat kifejezésére szolgáltak. Ezzel azt mondta a kancának: „Nézd, egyszerű növényevő vagyok, nem jelentek veszélyt rád. Én csak békésen legelészek.”
A fiatal állatok és a matriarcha között rendszeresen és tökéletesen kiszámítható módon lezajló jelzésváltások megfigyelése alapján egyértelművé vált a számomra, hogy a csoporton belüli viselkedésformáknak tulajdonítható a Ray bácsikám által említett „jojó-hatás” is. Próbáljuk csak meg elküldeni magunktól a fiatal lovat, és az ösztönösen úgy reagál erre, hogy megpróbál visszatérni. A pej kanca előbb előrenyomult a méncsikó felé, majd visszavonult.
Amikor felismertem a kanca fegyelmező viselkedése és a Ray bácsi története közti összefüggést, az olyan érzés volt – erre még ma is pontosan emlékszem -, mintha az agyam szinapszisai mind egyszerre kezdték volna kattogni, hogy megtaláltam, amit kerestem. Egy kifejezés jutott az eszembe: „előrenyomulás és visszavonulás”.
Miután eltöltöttem némi időt e jelek megfigyelésével, már azt is felismertem, mennyire egzakt nyelvről van itt szó – nem volt benne semmi rögtönzés. Az üzenetek, kifejezések és mondatok pontosak és egyértelműek voltak, mindig ugyanazt jelentették, és mindig ugyanazt a hatást váltották ki.
Talán én is felhasználhatnám a domináns kanca által alkalmazott néma kommunikációs módszert, gondoltam.”

Folyt.köv.

Monty Roberts: Az igazi Suttogó
- részlet -

(...)
Mr. Fowler fel-alá járkált az osztály előtt, miközben mi, a diákjai kihegyezett ceruzával kezünkben várakoztunk üres dolgozatlapjaink fölött. Mr. Fowler magas, egyenes tartású, olajbarna bőrű férfi volt, és mindig makulátlanul öltözködött.
- Szeretném, ha nagyon alaposan elgondolkoznátok ezen – mondta, és szokása szerint hevesen gesztikulált hosszú, elegáns kezével. – Úgy képzeljétek el, mintha képet festenétek jövőbeli életetekről, mintha a céljaitok mind megvalósultak volna.
- Mennyire legyen részletes, uram? – szólalt meg egy hang.
- Amennyire csak lehet. Azt szeretném, ha pontosan leírnátok, hogyan képzelitek majdani életeteket. – Felénk fordult, és végighordozta rajtunk nyugodt tekintetét. – Már csak egyvalamit szeretnék kérni tőletek, de ez talán a legfontosabb: ez a jövőről festett kép legyen valószerű! Nem szeretném, ha valamiféle ostoba, légből kapott ötletet vetnétek papírra. És nem szeretnék hollywoody álmokat sem, világos?
Néhányan nevetni kezdtek – végül is valamennyien kaliforniaiak voltunk.
Végezetül még a következőket mondta:
- Legyen tehát őszinte és pontos leírás arról, hogy a terveitek szerint milyen lesz az életetek a harmincas éveitek közepén. A címe az legyen: „Életcéljaim”, és három hetetek van az elkészítésére.
Utolsó évemet töltöttem a középiskolában, és ez volt az egyik első nagyobb feladatunk. Számomra nem okozott gondot, mivel egészen pontosan tudtam, mit akarok elérni az életben. Tulajdonképpen csak folytatnom kellett egy hasznos szórakozást, amelyet évek óta űztem. Már kilenc éves koromban elkezdtem istállókat és oktatópályákat rajzolgatni.
Mivel a téma adott volt, nem kellett különösebben aggódnom Mr. Fowler utolsó figyelmeztetései miatt sem, hiszen az én elképzelésem igazán nem volt hollywoodi álom – annak ellenére, hogy eddigre már számtalan filmben szerepeltem. Munkához láttam, sokat dolgoztam az íráson, és olyan dolgozatot adtam be, amelyet minden tekintetben jól sikerültnek véltem. Lényegében egy telivér versenyló-nevelő telep alaprajza volt, a hozzá tartozó dokumentációval együtt.
Öt nap múlva kaptam vissza a dolgozatot. A tetején jókora elégtelen virított vörös tintával, mellette pedig ez állt: „Gyere be hozzám!”
Az eredmény nagyon megdöbbentett, mert megszoktam, hogy mindig jó jegyeket kapok. Óra után azonnal felkerestem Mr. Fowlert, ismét megmutattam neki a munkámat, és megkérdeztem tőle, vajon mi rosszat talált benne.
Átlapozta a papírokat, aztán így szólt:
- Ugye emlékszel, arra kértelek benneteket, hogy amit a tervezett jövőtökről leírtok, az valószerű legyen.
- Igen, persze hogy emlékszem – válaszoltam.
- Tudod-e, hogy mennyi egy átlagos amerikai polgár éves jövedelme?
- Nem, ezt sajnos nem tudom – feleltem kissé zavartan.
- Majd én megmondom: hatezerháromszáz dollár.
Vártam, hogy folytassa, de már sejtettem, hová akar kilyukadni.
- Mondd csak, hány évig kellene dolgoznod és takarékoskodnod ahhoz, hogy összegyűjtsd a terved valóra váltásához szükséges pénzt? – rázta meg a papírokat.
- Nem tudom.
Ujjával a vörös elégtelenre bökött, és a következőket közölte:
- Ez itt egy képtelen, elérhetetlen álom. Azért adtam rá a legrosszabb jegyet, mert nem felel meg az eredetileg megfogalmazott követelményeimnek.
A kezembe nyomta a dolgozatot.
- Ismerlek téged, a családodat és a körülményeiteket is; hidd el, hogy amit leírtál, az lehetetlen számodra. Vidd haza a dolgozatot, gondolkozz el azon, amit mondtam, írd át úgy, hogy valószerű legyen, és add be újra. Igazán nem szeretném, ha egy félreértés miatt rossz osztályzatot kellene adnom neked.
A szavai annyira váratlanul értek, hogy úgy éreztem, mintha kést döftek volna belém. Kénytelen voltam rádöbbenni az anyagi lehetőségeim korlátaira, és szembe kellett néznem a lehetőséggel, hogy az álmaim esetleg soha nem válnak valóra.
A következő két-három napban rettenetesen éreztem magam. Otthon ültem, és azon töprengtem, mit csináljak. Egyszerűen nem tudtam kigondolni, hogyan változtathatnám meg az elképzeléseimet. Anyám észrevette, hogy valami bánt, és megkérdezte, mi a baj. Elmondtam neki.
Végigolvasta a dolgozatomat, aztán így szólt:
- Nos, ha valóban ez életed álma, akkor szerintem valóra is válthatod! Azt hiszem, az sem lenne rossz megoldás, ha változatlan formában adnád be újra a dolgozatodat. Persze, ha te is elérhetetlennek tartod – tette hozzá -, akkor átírhatod. Én azonban nem hiszem, hogy egy középiskolai tanárnak kellene megszabnia, miről álmodhatsz és mit kezdhetsz az életeddel.
Szavai nyomán úgy éreztem, mintha újjászülettem volna.
Visszamentem az iskolába, és egyetlen betűnyi változtatás nélkül újra beadtam a dolgozatomat. Csak egy megjegyzést fűztem hozzá, amelyben azt írtam, tanárként joga van az elképzelésemet megvalósíthatatlannak tartani, én azonban továbbra is megvalósíthatónak tartom, és ahhoz viszont szerintem nincs joga, hogy a véleményemet is minősítse. Arra kértem, hogy osztályozza a dolgozatomat belátása szerint.
Amikor év végén megkaptuk a bizonyítványt, Mr. Fowler tantárgyából jelest kaptam. Azt később sem sikerült kiderítenem, végül is milyen osztályzatot adott a dolgozatra, de az biztos, hogy ha elégtelen maradt volna, nem kaphattam volna az év végén jelest.

Még nem tudhattam, hogy jóval később, 1987-ben ismét találkozni fogok Mr. Lyman Fowlerrel. Akkor persze már egészen más volt a helyzet.”

Folyt.köv.

[Jó nagyot ugorva az időben, a könyvből az a rész következik, ahol Mr. Fowler 1987-ben újra felbukkan Monty életében.]

Monty Roberts: Az igazi Suttogó
- részlet -

(…)
„A telefonvonal túlsó végén egy hang így szólt:
- Lyman Fowler vagyok.
- Lyman Fowler!
- Pontosan. Nem tudom, emlékszel-e rám: a középiskolában tanítottalak.
- Persze, hogy emlékszem.
- Akkor talán arra a dolgozatra is emlékszel, amit írattam.
- Nagyon is jól emlékszem rá.
- Bizonyára sejted, hogy most már nyugdíjas vagyok – tért rá hívása céljára.
- Hát igen, elég régen történt – feleltem.
- Egy szívességet szeretnék kérni tőled.
- Csak nyugodtan! – bíztattam.
- Én vagyok az egyházközségünk nyugdíjas csoportjának vezetője – kezdte -, és minden évben ellátogatunk egy szép helyre.. valami civilizált helyre, ugye érted. Olyan helyet keresünk, ahol nem kell tartanunk attól, hogy kirabolnak, mert hát nem nagyon tudnánk megvédeni magunkat.
- Értem. Mit tehetek önökért?
- Arra gondoltam, mi lenne, ha idén a te farmodat keresnénk fel. Nem okoznánk semmi kellemetlenséget, csak egy-két órát töltenénk ott.. Az újságban olvastam rólad és a farmról, és arra gondoltam, hogy talán beleegyezel.
- Hát persze, remek ötlet! Személyesen fogom körülvezetni magukat.
Megbeszéltük a látogatás napját, aztán letettem a kagylót, és hitetlenkedve csóváltam a fejemet. Nagyon is jól emlékeztem Mr. Fowlerre és a dolgozatra, amelyre jókora piros elégtelent írt. Elutasította a tervemet, mondván, hogy megvalósíthatatlan, és most látogatóba készült hozzám egy olyan telepre, amely meglepően hasonlított a hozzá benyújtott dolgozatban ismertetetthez.
Az autóbusz egy gyönyörű nyári napon gördült be a telep kapuján. Lyman Fowler elsőként szállt ki. Nagyon magas férfi volt, két méter körül lehetett, és a háta egyáltalán nem volt görnyedt. Kifejezetten jól öltözködött, és bőre ugyanolyan olajbarna volt, a szeme pedig ugyanúgy dülledt, mint annak idején. A haja persze megőszült, az arcát pedig ráncok barázdálták már, de ettől eltekintve alig változott.
Felém nyújtotta hosszú elegáns kezét, és a tőle megszokott, kimért hangon köszöntött:
- Helló, Monty! – Ezután azonban közelebb lépett, és őszinte melegséggel átölelt, ami viszont egyáltalán nem volt jellemző rá annak idején.
Közben kiszállt a busz többi utasa is, és félkörben körülvettek bennünket. A mintegy ötven idős ember várakozón nézett rám.
Lyman Fowler rövid bevezetőt tartott:
- Hölgyeim és uraim, ez itt Monty Roberts, akiről már beszéltem maguknak, és aki volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy körbekalauzol bennünket a farmján, a Flag Is Upon.
A telep központját gyalog jártuk be, de a farm java részét csak a buszról tudtam megmutatni, mert a látogatók valóban nagyon idős emberek voltak, és nem bírták volna a hosszú sétát. A buszban beépített hangszórók voltak, így nem kellett kiabálnom, a mikrofonba mondhattam, hogy a farm egyes részei milyen célt szolgálnak.
Valamennyien mezőgazdasági közösségben éltek, úgyhogy nagyon érdeklődtek a farm elrendezése iránt. Úgy intéztem, hogy a látogatás idején legyen néhány telivér a gyakorló versenypályán, így ott megálltunk egy időre, és a buszból figyeltük, hogyan száguldanak el mellettünk az állatok.
Miután mindent megmutattam, felhajtottunk a házhoz, és valamennyien bejöttek körülnézni. Végül kimentünk a teraszra, ahonnan az egész farmot beláthatták. Itt üdítővel kínáltuk a vendégeket, akik további kérdéseket tettek fel a farmról, valamint a füvön legelésző szarvasokról.
Mr. Fowler ismét felállt, hogy a maga kimért, megfontolt stílusában beszédet tartson. Egymás mellett álltunk, amikor belekezdett.
- Amint azt valamennyien tudják, fiatal korában Monty tanára voltam. Ennek ellenére én tanultam meg valamit tőle, és ez talán életem legfontosabb leckéjének bizonyult.
Kis szünetet tartott, aztán így folytatta:
- Egy tanárnak nincs joga visszafogni diákja törekvését, bármilyen megvalósíthatatlannak tűnjék is. – Hosszú karjával elegánsan az alattunk elterülő épületek és kifutók felé intett.
- Valamikor azt mondtam Montynak, hogy ez elérhetetlen álom. Most valamennyien a két szemünkkel láthattuk, milyen alaposan rám cáfolt.
Nagy-nagy melegség öntötte el a szívemet Mr. Fowler iránt, mert szemmel láthatóan élvezettel mesélte el ezt a történetet.”

Folyt.köv.

De jó

C.S. Lewis: Csűrcsavar levelei (HARMAT, Bp., 1997.)

"Szerencsére elég jól kivertük az emberek fejéből, amit az az átkozott fickó, Pál tanított ételekről és egyéb lényegtelen dolgokról, hogy tudniillik ilyesmiben mindig az aggályoktól mentes ember engedjen az aggályoskodóknak. Képzeld el, mi lenne, ha ezt egyszer komolyan vennék! Még előfordulna, hogy egy katolikus templomban tartott ökumenikus istentiszteleten a protestáns ember hajtana térdet és vetné a keresztet, nehogy katolikus testvéreinek "erőtlen lelkiismeretét" megbotránkoztassa, és a katolikus mellőzné az effajta szertartást, nehogy protestáns testvéreit "bálványimádásra" késztesse. Szakadatlan fáradozásaink nélkül ez nagyon is elképzelhető volna. Ha nem iparkodnánk, a különböző felekezetek eltérő szokásai a szeretet és az alázat valóságos melegágyává tennék az egyházat!

...


Szerető nagybátyád:

Csűrcsavar"

[Még nagyon sok érdekes részlet rejtőzik az alábbi könyvben (pl. a szerző barátsága a fiatalon meghalt James Dean-nel, vagy hogyan vált a problémás lovak ismert trénerévé, miként lett a megálmodott farm birtokosa stb. - de gondolom, ennyi részlet is elég ahhoz, hogy el lehessen dönteni, érdemes-e elolvasni. Befejezésként (több közül) kiválasztottam egy történetet, melyben a szerző problémás lovat orvosolt.]

Monty Roberts: Az igazi Suttogó
- részlet -

„Ebben az évben két versenyen is indult, és mindkettőt megnyerte, így ő lett az év legjobb kétévese Németországban.
(…)
A baj első jelei 1991 áprilisában tűntek fel. Lomitast nagyon gondosan készítették fel a háromévesek mezőnyében való bemutatkozásra, ámde amikor a verseny helyszínére akarták szállítani, alig sikerült betuszkolni őt a lószállítóba, annyira tiltakozott.
A pályára érkezve újabb, még súlyosabb gondok adódtak: Lomitast nem lehetett bevinni az indítóállásba. Valahányszor odakanyarodtak vele a kapu elé, az állat minden alkalommal megmakacsolta magát. Vadul hányta a fejét, félrelépett, elhátrált, akárhogyan is próbálkoztak vele
(…)
Tucatnyi férfi próbálta rávenni, hogy legyen már hajlandó belépni az indítóállásba, de csak annyit értek el, hogy a ló megvadult, rájuk támadt, és sérüléseket is okozott.
Végül a földre dőlt, annyira kimerítette a küzdelem. A verseny elindult, Lomitas pedig mozdulatlanul hevert az oldalán, az indítóállások mögötti térségen.
A verseny után a pályafelügyelők azonnal értesítették az ügyben érintetteket arról, hogy Lomitast örök életére kizárják a versenyzésből. Haza kellett vinni, és soha többé nem térhetett vissza a versenypályákra.
A tulajdonosok, Mr. És Mrs Jacobs érthető módon igencsak elkeseredetten távoztak a lóversenypályáról.
(…)
Ekkorra nekem már elég jó nevem volt,hála az orvoslásra szoruló telivérek sikeres kezelésének; világszerte úgy ismertek, mint aki a nehéz esetekkel is megbirkózik. Így aztán telefonon felhívott Andreas Wohler, Lomitas trénere, és megkérdezte, hajlandó volnék-e odarepülni, és rendbe hozni a lovat.
Így aztán 1991. június 12-én félretettem egyéb teendőimet, és Kaliforniából Németországba utaztam.
(…)
Most először találkoztam a szupersztárnak kikiáltott Lomitasszal.
Beléptem a bokszába, és ott állt előttem ez a ló, a fejét félrefordítva nézett rám. 1988-as születésű, törzskönyvezett, tizenhat marok magas, ötszázhúsz kilós csődör volt, szőre gesztenyeszínű. A bal csüdjén fehér harisnya, a homlokát pedig fehér csillag díszítette, amelyből fokozatosan szélesedő hóka futott egészen az orrnyukáig.
- Gyönyörű! – szaladt ki a számon szinte akaratlanul. Láttam, hogy csontvázának minden fő pontja a megfelelő helyen van, vagyis testfelépítése szinte tökéletesen megfelel az ideális telivér versenylóénak.
- A lehető legjobb alkat, minden szempontból – mondtam.
- Helló, Lomitas, te aztán remek fickó vagy, nem igaz?
Kezem végigsiklott a testén, és éreztem, hogy szembe akar szegülni a nyomással. Nem hagytam, hogy félrenyomja a kezemet, mire rögtön kirúgott a hátsó lábával.
Arra gondoltam, hogy ezt nagyon sok minden okozhatja, így folytattam az ismerkedést. Lélegzetelállítóan szép állat volt, tekintete rendkívüli értelemről árulkodott. Hosszú utat tettem meg azért, hogy itt állhassak, és most már nagyon örültem annak, hogy eljöttem.
A feladatom teljesen konkrét volt: ki kellett gyógyítanom ezt a gyönyörű és intelligens állatot az indítóállásoktól való félelméből.
(..)
Szóltam Andreasnak, hogy amíg ő kint foglalkozik az állataival, addig én bevinném Lomitast a fedett lovardába, csak hogy egy kicsit összeismerkedjünk.
(…)
Bevezettem Lomitast a pályára, és egy darabig csak álltam mellette. Ezután megfogtam a kötél végét, és arra próbáltam ösztönözni, hogy lépjen közelebb hozzám. Úgy tűnt, vonakodik belépni a személyes terembe.
A fejem fölé kaptam az egyik kezemet, aztán a másikat is, de Lomitas nem tűnt túlzottan riadtnak. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg még soha nem bántalmazták, hiszen nem tudta, miféle büntetést jelenthet a felemelt kéz.
Ezután közvetlenül mellé álltam, s néhányszor a hasa alá emeltem a térdemet és a lábfejemet. Most sem éreztem, hogy megfeszültek volna a hasizmai, sőt nem is horkantott fel és nem is emelte meg a hasát. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a testrészét sem bántalmazták soha.
Elővettem egy rövid kötéldarabot, és a ló feje mellé suhintottam. Lomitas meghökkenten nézett rám, aztán oldalt lépett, majd megállt. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne megérteni engem, a rémület hiánya pedig arról árulkodott, hogy az ostort sem ismerte.
Végül a helyiség szélére vezettem, és a két kezemet az oldalára tettem, mintha közelebb akarnám nyomni a falhoz. Azonnal kirúgott, aztán előreugratott, vagyis a lovak klausztrofóbiájának minden klasszikus tünete megfigyelhető volt rajta.
Míg tehát az emberi fajjal fennálló kapcsolata alapjában véve jónak volt mondható, minket hibáztatott azért, hogy időnként szűk helyekre –furgonokba, indítóállásokba – zárjuk, és ilyenkor agresszív magatartásával fejezte ki a környezetében lévő emberekkel szembeni elégedetlenségét.
(…)
Nem az új ismerőseimmel, Andreasszal és Simonnal szembeni bizalmatlanság jele volt, hogy ellenőriztem, nem fél-e Lomitas a testi fenyítéstől. Mindig megadom azt a tiszteletet a lovaimnak, hogy őket kérdezem meg önmagukról, mert az emberek nem egyszer hazudtak már nekem, de a lovak még soha – erre egyszerűen nem is lennének képesek.
Lomitas most azt mondta: „Azt hiszem, igazságtalanul bántak velem, és attól félek, hogy a helyzet csak tovább fog romlani.”
Amikor Andreas és Simon visszaértek az istállóhoz, én is ott voltam, Lomitast vezetgettem körbe.
- Nincs valahol a közelben egy körkarám vagy egy futószárazópálya, ahol dolgozhatnék vele? – kérdeztem.
- Hmmmm….ez elég nehéz lesz.
- Az a helyzet, hogy szabadon kell engednem, máskülönben nem tudom elnyerni a bizalmát.
Úgy éreztem, hogy ha csatlakozna hozzám, és elnyerném a bizalmát, akkor talán azoktól a szűk helyektől sem tartana többé, ahová az emberek kérésére néha be kell mennie.
Andreas elgondolkozott a kérésemen, aztán így felelt: - Van egy díjugrató-aréna innen vagy tizenöt kilométerre, de oda csak kocsival lehetne elvinni, ami eleve kizárja ezt a lehetőséget.
- Várjunk csak – szóltam közbe -, be tudom szállítani a furgonba, ebben egészen biztos vagyok. Nyugodtan iderendelhettek ma délutánra egy furgont, higgyétek el, hogy a szállítóeszközöktől való félelmét azonnal le fogjuk tudni küzdeni.
Mindkettőjüket aggasztotta az ötletem, de mivel nyilvánvaló volt, hogy nincs más lehetőség, ebéd utánra odarendelték a kocsit.
(…)
A furgon tehát leeresztett feljáróval várakozott az udvaron, én pedig futószárat csatoltam Lomitasra, és vagy egy fél órán át iskoláztattam.
Itt semmiféle gondot nem tapasztaltam, engedelmes volt, szorgalmasan tette a dolgát, és jól viselkedett. Nem maradt más hátra, mint beszállítani a furgonba. Amíg szót fogadott, úgy kellett kezelnem, mintha semmi gond nem volna vele.
A legcsekélyebb zavar vagy ellenkezés nélkül követett a feljárón át a furgon belsejébe. Amint belépett, a közelben álló kisegítők odarohantak, hogy felhajtsák a rámpát, de én gyorsan rájuk szóltam:
- Ne, egyelőre hagyják a rámpát! Szeretném még néhányszor le- és felvezetni.
Voltak közöttük néhányan, akik tudtak angolul, és így feleltek:
- Ne, ne tegye! Ha kihozza a kocsiból, soha többé nem tudja majd újra beszállítani!
Arra kértem őket, hogy bízzanak egy kicsit bennem és a munkámban. A rámpa a helyén maradt, én pedig legalább tizenöt-húsz alkalommal vezettem le és fel rajta Lomitast a legcsekélyebb gond nélkül, mielőtt elindultunk volna a díjugrató pálya felé.
(…)
Levettem Lomitasról a kötőféket is, így semmiféle kötél nem volt a fején. Amint szembefordultam vele, rögtön menekülni kezdett. Egyenletes tempóban, könnyű vágtában körözött a hevenyészett aréna szélén, és az egyik fülével máris énrám figyelt. Egy-két perc alatt megértette, mit csinálok, és elkezdett nyalogatni meg rágcsálni.
Nagyon értelmes ló volt, így alig tíz-tizenöt perc kellett ahhoz, hogy folyékonyan „társalogjunk” egymással. Számomra máris egyértelművé vált, hogy nem lesz itt semmi gond, hiszen igen rövid idő alatt tökéletes csatlakozást sikerült elérnem. Lomitas bízott bennem.
Ezután egy kicsit még meg akartam erősíteni a bizalmát, de ehhez le kellett bontanom az ideiglenes körkarámot. Néhány percig a rudakat hordtam, míg végül már az eredeti, nagy méretű teremben álltunk. Lomitas egy kis időre messzebb futott tőlem, és valószínűleg arra gondolt, hogy talán átvehetné az irányítást, de amint jeleztem neki, hogy menjen még messzebb, máris kérlelni kezdett, hogy engedjem vissza, és hagyjam, hadd csatlakozzon hozzám. Akárhová mentem a jókora zárt területen, a ló mindenüvé követett, orra állandóan ott szuszogott a vállamnál.
(…)
1991. június 15-én kezdtem el Lomtasszal dolgozni az állandó gyakorlóállásban. A bizalmára építettem, de ügyeltem rá, hogy egyszerre csak egy lépést tegyünk előre: szerettem volna kedvet ébreszteni benne arra, hogy magától lépjen be az indítóállásba. Nem sokkal később már a legcsekélyebb gond nélkül közlekedett ki és be.
(…)
Lomitas olyan tökéletesen viselkedett, amilyen tökéletesen ló csak viselkedhet. A pályafelügyelők azt mondták, visszaadják a versenyengedélyét, de csak egyetlen versenyre, és majd azután döntenek a továbbiakról. Emellett feltételül szabták, hogy nekem is el kell kísérnem a lovat, és a pálya alkalmazottai közül senki sem segíthet nekünk. Azt javasolták, hogy Lomitast vezessük be utolsónak az indítóállásba, hogy ne kelljen túl sokat várakoznia.
(…)
Úgy láttam, legalább húszezer ember jött el megnézni a versenyt, ráadásul a célegyenes elején lévő indítóállások felé ballagva az a benyomásom támadt, hogy mind a húszezren ott tolonganak, csak hogy egy pillantást vethessenek nemzeti hősükre, Lomitasra.
Ez a ló valóságos legendává vált, hiszen szembeszállt a trénereivel, és nem volt hajlandó versenyezni. A közönségnek ez nagyon imponált.
Amikor odaértem az indítóállásokhoz, és elkezdtem körbevezetni Lomitast, a szülők a kerítés fölött a magasba emelték kisgyermekeiket, s azok lelkesen kiáltoztak:
- Szia, Lomi, Lomi, Lomi!
Úgy éreztem, mintha az örökkévalóságig tartott volna, míg végighaladunk az állások mögött. Aztán feltűnt nekem, hogy valami nincs rendben. A versenyen részt vevő összes többi ló egy csoportban álldogált a pálya egy pontján, és a zsokék hevesen vitatkoztak valamiről. Andreas a főindítóval és a verseny néhány rendezőjével beszélgetett. Mindenki németül beszélt, ezért sejtelmem sem volt, hogy miről lehet szó.
Egy idő után Andreas odajött hozzám, és közölte, hogy a zsokék bejelentették: bojkottálják a versenyt, ha nem én állok be elsőként. Azt mondták, elegük van abból, hogy az indítóállásban várakozzanak, miközben Lomitas szembeszáll az indítókkal. Csak akkor voltak hajlandók versenyezni, ha Lomitas áll be elsőként.
Mondtam, hogy részemről oké, nekem teljesen mindegy, mikor állunk be, lehetünk akár elsők is. Andreas visszafutott a főindítóhoz, aki odakiáltott a zsokéknak:
- Gyerünk, emberek, töltsük fel az indítóállásokat!
Megmutatták, melyik lesz a mi állásunk, én pedig egyetlen pillanatnyi habozás nélkül bevezettem Lomitast. Idegességnek a szikrája sem látszott rajta.
Ahogy ott álltam, és köszönetet mondtam neki, amiért ilyen példásan viselkedik ezen a fontos eseményen, észrevettem, hogy az egyik indító odamegy az előttünk lévő kapuhoz, és kinyitja, így én éppen Lomitas útjába kerültem. Ezután körbesietett, és becsukta a hátsó kapukat.
Ilyesmit soha nem szoktak tenni, mert rendkívül veszélyes. Ha Lomitas nekilódul, csúnyán letaposhatott volna.
Hamar rájöttem, mire megy ki a játék. Az indítók azt akarták, hogy felsüljünk, és mindent elkövettek, hogy Lomitast felingereljék. Valahányszor elhaladtak mögötte, szinte mindig végigsúrolták vagy megütötték a náluk lévő kötéllel, szíjjal vagy szemellenzővel – látszólag persze véletlenül, de valójában azért, hogy megugrasszák.
Lomitas azonban tökéletes nyugalommal várt, amíg beállították a többi lovat, és a sors fura fintora volt, hogy némelyikükkel igencsak meggyűlt a bajuk. Úgy éreztem, ez valódi igazságszolgáltatás számomra.
Amikor aztán az összes ló a helyén volt, az indító ismét előrejött, és becsukta Lomitas indítóállásának elülső ajtaját. Most már én is elhagyhattam veszélyes helyemet.
Megkezdődött a verseny, és Lomitas valósággal kirepült az indítóállásból, az összes ló közül ő kezdett a legjobban. Látván hatalmas első ugrását, amelyen rögtön a mezőny élére került, a szívem nagyot dobbant az örömtől. Csorbítatlan élvezet volt látni, ahogyan ez a bonyolult jellemű, roppant értelmes állat a többi lónál lényegesen gyorsabban száguld a kétkilométeres táv első méterétől az utolsóig, majd elfoglalja méltó helyét a győztes karámjában.
Ez a diadal volt az első abban a fényes győzelemsorozatban, amely 1991-ben a háromévesek bajnokává tette, és megszerezte neki az Év Lova kitüntető címet is.”

Fantasztikus!!!!!!

Itt most csak felhívom a figyelmet, hogy "A Biblia. - Igetanulmányozás. - Morzsák" c. topikban részletek olvashatók

Neil Anderson & Hyat Moore: Szavak nyomában : Egy bibliafordítás kalandos története Pápua Új-Guineában c. könyvéből (Harmat Kiadó, 2003., 165 o.)

Ha valakit esetleg érdekel, találtam egy könyvet, most még csak beleolvasgattam, és ennek alapján érdemesnek tartom az elolvasásra:

Vankó Zsuzsanna: Mit mond a Biblia....?

Régen olvastam Sükös Pál:A keskeny úton című könyvet.
Ha valaki még nem olvasta szeretettel ajánlom.


Üdvözlégy Keskeny út vándora

- Előszó helyett -



Egyedülálló, rendkívül érdekes, hitéletünknek sem eléggé elmélyülten ismert szelvé­nyét bemutató könyvet tart kezében az olvasó. Fél évszázaddal ezelőtti korban játszódik, amikor a földrészünkön tomboló vihar távoli villanásai és mennydörgései nyugtalanították a lelkeket, s hazánkra már rányomta bélyegét a közelgő veszedelem sejtelme, a remény­kedés és reménytelenségben hánykolódó, bizonytalan jövendő. Ez adja meg az alaphan­got, ez érződik a hétköznapok nyugtalan légkörében. Haláltánc-hangulat megfogalmazatlanul.

Történelem, hiteles kor- és jellemrajz, lélektani mélységek, világi és egyházi freskók, erősen naturalista színek, érzékeny finom karcolatok, könnyeket fakasztó idilli történe­tek, szívszorító cselekmények, színes beszámolók, bibliai szövegrészek, leiekbe markoló igehirdetések vergődő életek sodrában, gonoszság, jóság találkozása, egymásba fonódó kavargása, életesen: - mindez együtt evangéliumi fogantatású szépirodalom - nemes-veretű regénybe fogva.

Szerzője nem író - foglalkozás szerinti értelemben,- noha kimutatható a két foglal­kozás közötti rokonság, - hanem református lelkipásztor, vagy miként a régi, szép kife­jezéssel hajdan a gályarabságba hurcolt magyar lelkészeket illették - prédikátor, a szó teológiai vonatkozásában.

Igen, mindketten azok. Az akkori vészterhes időknek hányatott sorsú, lelki vívódások­kal, tévedéseikkel küzdő, világi és egyházi bűnöknek - koruk kiszolgáltatott gályarab­jai - mind a ketten - a regény írója és a regény hőse. És még mások, nem is kevesen, - sorsukat töretlen lélekkel vállaló lelkek, a regény voltaképpeni főszerepét vivő alakjai - a hit megannyi neves és névtelen hőse.

Ebben a hatalmas faliképben a mozaikkockák egy része a szerző életének darabjai. Élethű, lelki mélységeket kendőzetlenül feltáró rajzolatok, - rokonszenves, tiszta szívű, Istent kereső lélek megrázó vallomása. Ugyanez az élethűség jellemzi a falikép többi mozaikkockáját: a cselekedetek, jellemek hitelességét szem-és fültanú szavatolja; maga a szerző. Őszinte a kérlelhetetlenségig. S ez a kendőzetlen őszinteség, az igazságot feltáró becsületes szándék néhol - akarva-akaratlanul - megváltoztatja a regény szelídre han­golt alaphangját, időnként harsogóvá válik, a pasztell árnyalatokat kirívó színek váltják fel. Viharok, szelíd napsütés, zord tájak, elbájoló ligetek váltják egymást, miként az élet­ben.

Egy pályakezdő, nagyrahivatott képességekkel megáldott ifjú lelkipásztor vívódó töp­rengéseivel indult a néhány esztendőt felölelő társadalmi regény, hősének válságba jutott életszakaszának tükrében, - szélesen hömpölygő, klasszikus, nagy lélekzetű regények modorában, egyenletes, gyors sodrással.

S az olvasó csakhamar arra eszmél: a lelkipásztor-szerző íróvá változott, - jelképesen szólva - a Biblia helyett immár írótollat tart a kezében, anélkül, hogy a palást egyetlen pillanatra lehullott volna válláról.

Ez a mesteri váltakozás végigvonul a regény lapjain, hol az író, hol Isten szolgája viszi a cselekmény fonalát, megteremtve azt a művészi összhangot, mely szerves egésszé fonja a hétköznapi szöveget az ünnepi igehirdetéssel. S ez lényeges követelménye a szerkesz­tés nagy körültekintést igénylő feladatának, mert az igei szakaszok itt nem illusztrációk, hanem szerves pillérei a regénynek. A két összetevő, a profán élet és a hit világa mindenkor egyensúlyban marad, a könyv nem válik teológiai irattá, hanem kifejezetten szép­irodalom marad, társadalmi regény, annak minden követelményével, a szenteskedés hal­vány nyoma nélkül. Témája: - Hogyan lesz a széles úton járó lélek a keskeny út vándora.

Ez a döntő, lényegbe vágó kérdés minden, önmagát vallásosnak valló ember - és te­gyük hozzá - az egész keresztyén világ központi kérdése: - mi van a szívemben, pléh Krisztus, vagy az élő Jézus? Alszom a keresztlevelemen, vagy meghallva Jézus hívását, élem-e már hitemet. Valójában tehát nem az író teremti meg a lelki hátteret, csak belehe­lyezi a körülményeket, a cselekmények, alakok, jellemek szövevényét egy nagyon is pro­fán világ kereteibe. Azt a lelki áramlatot, amely a század derekán több-kevesebb erősség­gel végigvonult Európa protestáns országain, s így hazánkon is, felkavarva a lelkek posványos állóvizét, rokonszenvet, ellenszenvet váltva ki néhol még hivatalos egyházi körökben is. A papírforma szerinti vallásos ember, nem szólva a hitetlenekről, megmosolyogni való szenteskedést látott benne, a vaskalapos felfogás kényelmetlen és mellőzendő túlzásnak minősítette. S ennek pontos rajzával is találkozunk a regény lapjain.

Ez a lelki ébredés kétségkívül hajszálpontos bibliai zsinórmérték szerint az emberi gyar­lóság Szküllái és Kharübdiszei között hullámzott tova, s az attól való még oly csekély elhajlás könnyen kedvezőtlen kritikát válthatott ki az árgus szemekből. Ha ugyanis a hét­köznapi életvitel, szokás, némileg is eltért a hívő élet jézusi normáitól, a legtiszteletreméltóbb lelki magatartást is kegyeskedő képmutatásnak bélyegezték. Mint ahogyan csak­ugyan vannak vizet prédikáló és bort ivó megtértek köntösében tetszelgők is.

Ez a lelki ébredés a regény vezérlő témája és egyúttal Achilles sarka is. Itt vizsgázik a lelkipásztor-író csillagos jelesre a bonyolult és rendkívül kényes kérdés élethű, szabatos, túlzásoktól mentes megjelenítésével, igazolva a Biblia szabatos megfogalmazását: �A ke­resztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtarta­tunk, Istennek ereje" (I Kor.1.18). Kétségkívül a hitben járatlan, felületes átlag-keresz­tyén költői túlzásnak minősítheti a gondnoknak és nyájának elképzelhetetlen életvitelét, s kétkedő mosollyal szemléli nem emberre szabott lelki ruhájukat, a kérges kezű vének, vásott, komisz suhancok lelki elváltozását. Az író avatott tollával olyan alakokat is bemu­tat, akikről érzéketlenül hullanak le az isteni kegyelem sugarai.

A megtéréseknek, az igazság felismerésének rajzai finoman kidolgozott mesterművek, hű bemutatása a krisztusi életnek; a kegyeskedésnek, hatásvadászatnak leghalványabb nyoma nélkül. A fény mellett nagyon is bemutatja az árnyat is, mint ahogy szótárában nem csak édesen csendülő szavak, kelléktárában virágszirmok vannak, nem csupán rózsaujjú hajnalpír dereng az ég peremén. Ott vannak a kemény szavak, a bogáncskóró, a vad tövi­sek s az eget, földet megrázó viharok. S ez az életnek minden oldalát, édes és keserű italát, szépségét, rútságát bemutató őszinteség fémjelzi a művészi, klasszikus minősítést.

A vén székely pap erdélyi otthonában bemutatott életkép, az erdélyi havasok markáns profiljai márványba faragott remekek. S a regényben végigvonuló tiszta szerelem, fel-fel csillanó, elandalító, megrázó rajza felejthetetlen élmény. A regény erős hitébresztő és hiterősítő katarzisos hatása egyetlen olvasót sem hagy érintetlenül.

S néhány filmkocka a regény írójáról: Sükös Pál második gyermekként Diósgyőrött született 1917-ben. Születése szívbeteg anyja halálába került. A fővárosba költöznek, az édesapa másodszor nősül, gyárvezető a Ganz Műveknél. Az idősebbik fiú mérnöki pályára lép, az apa a kisebbik fiút is mérnöknek szánja, de Pál a református gimnázium érettségi­jével zsebében, követve szíve vágyát és sugallatát, teológiára iratkozik, négy félév után a sárospataki teológiai akadémia növendéke, ugyanitt szentelik pappá 1945-ben. A jeles eredménnyel végzett ifjú már tanulóéveiben is pásztori szolgálatokat végez, bibliaköröket vezet, igét hirdet. Majd segédlelkész Alsózsolcán, 1944-45-ben tábori lelkész. Öt évig is­mét Hejőcsabán segédlelkész, közben a miskolci ev. jogakadémia jog- és államtudományi karán végbizonyítványt szerez. Megnősül, 1950-59-ig Miskolc-Tapolcán parókus lelkész. Szolgálati helyét felsőbb �rábeszélésre" vidéki parókiára cseréli, szolgálati helyei Korlát és Árka. Ez a helyváltoztatás kihat családi életére, felesége nem követi férjét, s a házas­párnak szétválnak útjai.

Hat évi magányos élet után ismét megnősül, az egyházi ifjúsági munkát végző Fábián Julianna hűséges hitvese, munkájában segítő társa, majd évek múltával a korábbi nehéz körülményeiből adódó súlyos betegségében gondos, önfeláldozó ápolója lesz. Mindössze rövid hét esztendeig járhattak együtt boldog harmóniában a keskeny úton Jézusuk nyo­mában.

Még néhány életrajzi adat: lelkészi szolgálat kicsiny gyülekezetekben, szűkös körülmé­nyek között, Csenyéte, Taktabáj, 1971-ben súlyos betegséggel rokkant nyugdíjazás, míg egy év múlva a hű pásztort Ura megváltja szenvedéseitől - hazahívja az örök otthonba.

A nagyívelésű, irodalmunkban is egyedülálló regényt 38 éves korában írta Miskolc-Ta­polcán. Hitvesétől tudjuk, a regény nem önéletrajz, ám az író elmondása szerint a leírt szereplők élő alakok, a történtek valóságos események regényes feldolgozásban. Hiteles­ségüket szavatolják jóban-rosszban mellette állott barátai.

Idézet professzorának, dr. Újszászy Kálmánnak az özvegyhez írt leveléből: �Sükös Pál minden munkája tudományos értékű, egyházunk egyik legjelentősebb történetírója."

Dr. Esze Tamás így nyilatkozik: �Született történész. így őrzöm ezeket az írásokat, és így őrzik ezeket az itteni (pataki) Gyűjtemények.

Székelyhídi Ágoston író, történész: A Sükös Pál által felölelt korról Magyarországon nálánál senki hitelesebb képet nem rajzolt semmilyen vonatkozásban. A könyv történeti jelentőségű dokumentum. Hiteles korrajz."

S végül álljanak itt a hitves magasztos szavai: Legnagyobb értéke mégis az, hogy utat mutat a mennybe, egyetlen keskeny utat, mely a Golgotán visz át, amely a Földet az Ég­gel köti össze, s aki azon jár, biztosan megérkezik.

Sükös Pál egyik barátja, a mű méltatója, így nyilatkozik: A műben Isten új életet te­remtő munkáját szemlélhetjük és ismerhetjük meg. Útmutató a Jézus Krisztushoz vezető útra, és a keskeny úton való járáshoz. A könyv - amelyhez hasonló ebben a témában még nem jelent meg hazánkban -, áldás és iránymutató lehet az olvasó számára a mai nehéz időkben, a szellemi, erkölcsi sokféleségben és zűrzavarban. Segítheti népünk és gyü­lekezeteink lelki megújulását.

A szerző egyéb irodalmi munkássága: néhány németből fordított evangéliumi könyv, több egyháztörténeti tanulmány, s könyv - lelkigondozói munkássága folyamán szerzett tapasztalatai alapján - a keresztyén házasságról, (főként kéziratban terjedhettek).

A kézirat olvasása közben figyeltem fel arra a lelki rokonságra, amely egy világhírű nagy regényalkotással fűzi össze. Ez a könyv, lengyel író, Sienkiewitz regénye, a Quo vadis, noha mind a helyszínt, mind a kort, az alakokat térben és időben óriási távolság választja el egymástól, más a környezet, merőben mások a társadalmi viszonyok. De azo­nos a legfőbb szereplő s a lélek, amely motiválja a cselekedeteket; ez az azonosság: Jézus, és követői hitvallása. A múlt században megjelent regénynek leírhatatlan hatása volt világszerte.


Több mint negyven nyelvre fordították, több millió példányban olvasták és ol­vassák még ma is, s szerzőjének meghozta a legnagyobb nemzetközi elismerést, a Nobel-díjat.

Az Istent kereső lélek szomjúsága kétezer év óta mitsem változott. A megromlott em­berben ma is ugyanaz a lélek él és áhítozik a Lélekkel való találkozásra. - S ennek a talál­kozásnak lehet tanúja, részese Sükös Pál regényének olvasója is.

Még néhány szó a regény útjáról, az író asztalától a nyomda szedőgépéig. Az elmúlt korban gondolni sem lehetett arra, hogy a mű napvilágot lásson. De ezúttal is beteljesül­tek a költő szavai: � ... a koporsóból kitör s eget kér..." a kézirat rövid ideig szunnyadt az íróasztalfiókban. Az író özvegye nemcsak féltő gonddal őrizte a remekművet, hanem gépelt másolatokban jó barátoknak, ismerősöknek olvasásra kölcsönadogatta. 33 év telt el azóta. S a regény a föld alatt járta hódító, gyógyító, hitébresztő, hiterősítő útját. Széles körben ismertté vált, s mikor felszabadultunk az elnyomó zsarnokság alól, a felébredt lel­kek összefogtak, s összeadták azt a nem csekély összeget, amely lehetővé tette a regény megjelenését.

Áldott vetésnek mindenkor elérkezik áldott aratása.



Borbély László

Korunk paradoxona, hogy magasabbak az épületeink, de kicsinyesebb a természetünk, szélesebbek az autópályáink, de szűkebb a látókörünk.
Többet költünk, mégis kevesebbünk van, többet vásárolunk, de azt kevésbé élvezzük.
Javunk növekszik, belsőnk üresedik.
Nagyobbak a házaink és kisebb a családunk, több a kényelmünk, de kevesebb az időnk.
Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk. Több a szakértőnk, mégis több a problémánk, több gyógyszerünk van, de kevesebb az egészségünk.
Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, túl meggondolatlanul költekezünk. Túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlzottan dühbe gurulunk, túl sokáig fennmaradunk, túl fáradtan kelünk, túl keveset olvasunk, túl sokat tévézünk. Megsokszoroztuk a javainkat, de csökkentettük az értékünket.
Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk, és túl gyakran gyűlölünk.
Tudjuk, mi a jólét, de azt nem, hogy mi a jó lét.
Éveket adtunk az élethez, nem pedig életet az éveknek.
Eljutottunk a Holdig és vissza, de nehezen megyünk át az út túloldalára, hogy az új szomszéddal találkozzunk. Meghódítottuk a világűrt, de a belsőnket nem. Nagyobb dolgokat csinálunk, nem pedig jobb dolgokat.
Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a földet. Meghódítottuk az atomot, de a bölcsességet nem. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk.
Több tervet szövünk, de kevesebbet teljesítünk.
Elveket vallunk, de nem aszerint élünk.
Megtanultunk rohanni, de várni nem.
Több komputert gyártunk, hogy több információt tároljunk és több másolatot készítsünk, mint valaha, mégis egyre kevesebbet kommunikálunk.
Ez a gyors étkezés és a lassú emésztés kora, a nagy emberek és a kis jellemek, a kiemelkedő hasznok és a sekélyes kapcsolatok időszaka.
A kétkeresős jövedelmek, ám gyakoribb válások, a tetszetősebb lakások, de szétesett otthonok korszaka.
A villámutazások, az eldobható pelenkák, az egyszer használatos erkölcsök, az egy éjszakás kalandok, a túlsúlyos testek kora ez, és a tablettáké, melyek mindenre jók: felvidítanak, lenyugtatnak, ölnek.
Olyan idő ez, amikor sok van a kirakatban, de kevés a raktárban.
Az élet nem azzal mérhető, milyen sokáig lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amelyektől elakad a lélegzetünk.
Kapni akarunk, de adni vonakodunk.
A csúcsra törekszünk, miközben a lejtőn rohanunk.
Kérdéseinkre választ keresünk, de csak újabb kérdésekre találunk.
De ha létezik probléma, akkor megoldás is van.
Ha van fájdalom, akkor öröm is.
Ha meg tudjuk ismerni a rosszat, akkor a jót is.
Ha van hamis vallás, akkor igaznak is kell lennie.
Ha keresel, akkor találsz.

és ez a lényeg!

Jézus meghalt értem, akkor Érted is.
Jézus szeret engem, akkor Téged is.
Jézus betölti az űrt a szívemben, akkor a tiedet is be fogja tölteni.

Mert Jézus mondja: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." Máté evangéliuma 11:28

Áldás békesség kedves Cilla!

Jó volt ma reggel is olvasni a Parókiát. Ez az írás különösen megfogott. A hiábavalóság érzetéből sikerült a reménységbe ismét felemelkednem. Köszönöm, hogy idemásoltad.

Üdvözletel: Zsolt

Kedves Zsolt!

Nagyon szívesen és örömmel.

Üdv szeretettel cilla

Széchenyi Zsigmond Csend



Végtelen nyugalom nyújtózkodik körülöttem. Még a fűszál sem rezdül. Ilyenkor alkonyattájt olyan csodálatosan elnémul a vadon. Az éjszaka hangjai nem ébredeznek még, a nappalié viszont elhallgattak már. Szünet van ilyenkor. Senki, semmi sem mer szólni, nehogy megzavarja a Csend mindent betöltő némaságát.
A mögöttem kuporgó Ndoló, mintha itt sem lenne. Különben is szűkszavú ember, most meg éppenséggel úgy gubbaszt, akár az élettelen szobor. Mélabús ábrázattal, mozdulatlanul nézi a semmit. Talán ő is a csend szavát figyeli?
Mert a csend az ember legjobb barátja. Határtalan az a segítség, amit számunkra tartogat. Hiszen gondolkozni is csak akkor tudunk tisztán, ha szembenézünk a csend komoly, békességes tekintetével.
Tőle tudjuk meg, mily kicsinyek vagyunk és mégis mily nagyok. Otthon, a hazai "vásárcsarnokban", az Ember elnevezést ugyancsak lejáratják. Ott már csak "szakmabeliek" vagyunk. Asztalosok vagy ügyvédek, miniszterek vagy utcaseprők, betörők vagy rendőrök - porszemek az élet gomolygó forgatagában.
Hanem a csend társaságában ismét önmagunkra találunk. Csend kell ahhoz, hogy megérezzük a mindenséget, hogy meghallhassuk az örökkévalóság szavát. A csend az örökkévalóság alkotórésze. A világ elmúlik, de a csend megmarad, azért érezzük azt, hogy mérhetetlen erő és el nem érhető bölcsesség rejlik a csendben.
A csendben sosem csalatkozhatunk. Mindig az igazság hangján szól hozzánk. De ő sem tűr tőlünk hazug szót. A csendet nem lehet becsapni. Sokadalom, lárma kell ahhoz, hogy a hazugság prosperálhasson, a csend megfojtja a hazugságot.
Azért jön ránk ez a felséges nyugalom a vadonság magányában, mert a csend - az Isten hangja.

Móra Ferenc Istenáldotta búza



A búzamezőkről hoztam ezt a mesét, amelynek édes az íze, mint a bibliai mannának. Továbbadom úgy, ahogy vettem, azaz hogy sokkal olcsóbban adom, mint amibe nekem került.
Mert kalászszedő Mári néni mesélte ezt nekem, akit ülve találtam a kunágotai tarlón, két keresztbefektetett zsákocska mellett.
- Mit visz, Mári néném? - kérdeztem a szegény, töpörödött öreg kis Noémit.
- Csak vinném, lelköm, ezt a kis felejtött kalászt, mert a gazda megengedte, hogy összeszödhessem, de az én öreg vállamnak már ez is nehéz köröszt.
Fölkaptam a vállamra a Mári néni „nehéz körösztjét”, és míg beértem vele a sárfalú zsellér-putriba, addig mesélte el Mári néni az istenáldotta búza történetét, és mikor bevégezte, azt tette hozzá:
- Adja az Isten lelke üdvösségire.
Hát én senkitől se kívánom, hogy vigye az én keresztemet, hanem aki elolvassa a búza legendáját, annak én is azt kívánom: - Adja az Isten lelke üdvösségire...

Úgy volt az, hogy mikor az Úristen a világot megteremtette, leküldte az angyalokat, nézzenek körül idelent, van-e még valami híja a világnak.
- Van ám, Urunk-teremtőnk - jelentették az angyalok -, mert búzát elfelejtettél teremteni.
- Ejnye, ejnye - csóválta meg az Úristen a fejét -, hát akkor miből sütik odalent az emberek a kalácskenyeret?
- Bizony csak zuzmóból törik, fakéregből őrlik - panaszolták az angyalok.
- No, ez nem jól van így - tűnődött el az Úristen -, de hát mit lehetne itt most már tenni?
Szerencsére az Úristennek nem jutott eszébe ankétot összehívni, se népjóléti minisztérium nem volt még akkor teremtve, mert ha lett volna, akkor még ma se volna búza. Ehelyett kiadta az Úristen a parancsot az angyaloknak:
- Nosza hamar, rázzátok ki az abroszomat az ablakon!
Egy-kettőre fölkapták az angyalok az aranyabroszt az Úristen diófa-asztaláról, vitték a csillagablakhoz, s ami morzsa volt rajta, azt mind kirázták a földre: abból hajtott ki idelent a búza.
Az ám, csakhogy akkoriban még nem volt istenáldotta búza a búza. Olyan volt az csak, mint az árokparton növő vadbúza, amivel a gyerekek szoktak játszani. Alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme.
- Ejnye, de hitvány gizgaz lepte el a földet - mondogatták az emberek, és ügyet se vetettek a búzára, hanem azután is zuzmóból meg fakéregből őrölték a kenyeret. Mert mindig olyanok voltak az emberek, hogy a jó se kellett nekik, ha rájuk nem parancsolták, ugyan néha még akkor se kellett.
Mindössze két testvér akadt, aki azt mondta, hogy nem szabad az Isten ajándékát megvetni, hanem legalábbis próbát kell vele csinálni.
Az egyik is fogott magának egy darab búzaföldet, a másik is.
- Isten nevében vessünk - mondta a fiatalabb, akinek annyi volt a fia, lánya, ahány az ujja.
- Isten nevében arassunk - mondta az öregebb testvér, aki olyan magánosan élt a világban, mint valami öreg fűzfa a pusztában.
Hát hiszen vetni könnyű volt, mert abban a szél is segített. Vitte az apró magot, mint a pelyvát, s hol szemenként hullajtotta el, hol csomósan ágyazta bele a földbe.
- Adtál, Uram, segítséget, de nincs benne köszönet - sóhajtották a testvérek, akik az első szántóvetők voltak a világon.
Bezzeg nem fújt a szél aratáskor. Sütött a nap, mint a fűtött kemence, hullott a verejték, mint az eső, szédelgett a két testvér, mint a beteg. Külön kellett leszakajtani minden szál búzácskát, kézzel kipergetni minden kalászát, s utoljára se lett több az egész termés egy-egy zsák búzánál. Szép holdvilágos este volt, mikor a fiatalabb testvér bekötötte a zsákját a tarlón. De ki is nyitotta mindjárt, felét kiöntötte a szérűre, és csak a másik felét hagyta a zsákban.
- Hát azzal mit akarsz? - kérdezte a felesége.
- Ezt átviszem a bátyám szérűjére, odaöntöm az övéhez. Nézd, nekünk van fiunk, lányunk, aki segítsen kenyeret keresni. Neki nincs se kicsi, se nagy, aki segítségére legyen.
- Isten segítsen meg jó szándékodban! - igazította az asszony a vállára a zsákot.
Az ember azzal nekivágott az éjszakának. Hát ahogy a földje széléhez ér, és át akar bújni az eleven sövényen, összeütődik valakivel, annak is zsák van a vállán, mint neki, az is hátrahökken, mint ő.
- Te vagy az, öcsém?
- Én ám, bátyám. Hát te hová igyekszel éjszakának idején? - kérdezte a fiatalabb testvér, lecsúsztatván válláról a zsákot nagy meglepetésében.
- Én bizony tehozzád indultam - tette le az öregember is a zsákját. - Azt gondoltam, hogy jó lenne megfeleznem veled, amit az Isten adott. Magános ember vagyok én, kicsivel beérem; ti meg sokan vagytok, sok éhes szájat kell megelégítened.
Abban a percben nagyot villant a fejük fölött az ég, hirtelen meleg szellő kerekedett, fölkapta a zsákokat, s ami búza volt bennük, azt mind szerteszét szórta a világon.
- Legyen megáldva, amit a testvéri szeretet megszentelt - mosolyodott le az Isten az égből.
S azóta olyan bokros növésű, dús kalászú, kövér szemű, istenáldotta növény a búza. De mikor gyűlölködés hatalmasodik el az embertestvérek között, akkor alacsony a szára, tarackos a gyökere, ritkás a kalásza, apró a szeme...

- Az Isten tudja, lelkem, mitől van - simogatta meg a kabátom ujját búcsúzóban Mári néni -, de mintha csupa vadbúza nőne mostanában a világon.