Mese egy asszonyról és a virágokról


Volt egyszer egy asszony, aki folyton csodálkozott. Ha bármi érdekes történt a világban, összecsapta a kezét.
– Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei.
Kertje is volt azonkívül annak az asszonynak, ahol csodaszép virágokat termesztett. Sokszor átmásztam a kerítésen és összeloptam egy csokorra valót. Nem adtam én azt oda senkinek, hanem otthon nézegettem és szaglásztam, ha utolért a szomorúság.
Egyszer, ahogy járom a mezőt, elébem került egy virág, olyan amilyet még sohasem láttam. Féltem leszakítani, ezért kiástam gyökerestül, és elvittem annak az asszonynak.
– Tessék – mondtam neki –, ezt az ellopott virágokért hoztam cserébe.
Erre összecsapta kezét.
– Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei – Pedig én azt hittem, hogy ajándékba adtam őket.

Móra Ferenc Öreg ember, öreg fa


Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban, ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekesmadárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.
- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.
Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.
- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.
- Mit, te?
- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.
- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.
De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:
- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?
És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.
- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban. Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagy úr ez a nagyapó. A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni. S a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.
Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:
- Nagyapó szeretnék lenni.
- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.
- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.
Édesapám elkomolyodva nézett rám.
- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?
- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.
- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.
Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.
- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.
- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.
- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.
- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.
- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?
Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.
- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.
Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.
- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.
- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban. Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már. Öreg fa nem haszonra való.
- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.
Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg diófát.

Wass Albert: Te és a világ

Igazság


Aki azt mondja Neked, hogy a rossznak győzelme lehet a jó fölött, az vak. Legyőzheti-e a felhő a napot? A sötétség a világosságot? A tél a tavaszt?
A győzelmet azonban ne téveszd össze a sikerrel. A felhőnek sikerül magát a nap és a föld közé tolnia. De legyőzte-e vajon a napot ezzel?
S ha igazságról beszélsz, akkor is vigyázz. Ne a magad egyéni érdekét vagy egy csoport érdekét nevezzed igazságnak. Érdek annyi van, ahány ember a földön. De igazság csak egy. A gyertyaláng és a reflektorfény csak méreteikben különböznek egymástól, lényegükben azonosak.
Az igazság nem emberi mérték és így ne várd tőle, hogy emberi tulajdonságokká váljék. Igazság az, hogy élsz, és hogy jogod van élni, mert megszülettél. Hogy minden ember egyforma abban, hogy meztelenül jött ide, és meztelenül, egészen meztelenül tér vissza innen. Hogy aki jó, azt baj nem érheti, akármi is történjék vele: egyenesen járhat és nyílt homlokkal nézhet szembe a világgal. Ezek az igazságok.
De nem feltétlen értékű igazság az, hogy Tied a kabát, amit szekrényedben őrzöl. A gyapjú, amiből készült, a juhé volt. Te azt vallod, hogy igazságos úton lett a Tied, de a juhnak erről bizonyára más véleménye van.
A valódi igazságban bízhatsz bátran, kára nem eshetik. Felkél a nap, bármilyen sötét is legyen előtte az éjszaka.
Ha mégis látnod kell, hogy itt-ott, az emberi hangyaboly külön – életében a rossz látszólag győz a jó felett: ne tévesszen meg ez a látszat. Káin sohasem győzte le Ábelt. Csak megölte.
Jusson eszedbe, hogy van egy jelvény, amit sokan hordanak, de kevesen értenek meg. Azt hirdeti, hogy sok idővel ezelőtt keresztre feszítettek Valakit, aki győzött az emberek bűnei fölött.

Isten teljesíti minden ígéretét, de nem minden kívánságunkat.

Oscar Wilde: A csalogány és a rózsa

Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltott fel a diák - csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa.
Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén és kinézett a levélréseken át és elcsodálkozott.
- Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltott fel a fiú és szép szeme megtelt könnyel. - Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.
- Végre egy hűséges szerető - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.
- A herceg bált ad holnap éjszaka - suttogta a diák - és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, hajnalig velem táncol. Ha viszek neki egyetlen szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és ő majd ráhajtja a fejét a vállamra és a kezét kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni és ő majd elsuhan mellettem, rám se pillant és a szívem meghasad belé.
- A leghűségesebb szerető, kétségtelenül - mondta a csalogány. - Amiről én énekelek, azt ő végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony, csodálatos a szerelem. Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árulják a vásártereken. Nem kapható a kereskedőknél, nem is lehet lemérni az arany-mérlegen.
- A zenészek fenn ülnek majd a karzaton - mondta a diák - játszanak a húros hangszereken és az én szerelmem táncolni fog a hárfák és a hegedűk hangjára. Táncolni fog, olyan lebegőn, hogy a lába nem is érinti majd a földet és a tarkaruhás udvaroncok tolonganak körülötte. De velem, velem nem táncol, mert nem viszek neki piros rózsát - és leborult a fűre és kezébe temette arcát és sírt.
- Miért sír? - kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette.
- Vajon miért? - kérdezte a pillangó, aki ide-oda táncolt a napsugárban.
- Vajon miért? - suttogta szomszédjának lágyan, halkan a százszorszép.
- Egy szál piros rózsáért sír - mondta a csalogány.
- Egy szál piros rózsáért? - kiáltották. - Milyen nevetséges! - És a gyíkocska annyira cinikus volt, hogy hangosan is felnevetett.
De a csalogány átérezte a diák szomorúságának titkát, és némán üldögélt a tölgyfán és a szerelem misztériumán gondolkozott.
Aztán egyszerre csak széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant át a ligeten, mint az árnyék lebegett a kert fölött.

Gyönyörű rózsafa állt a pázsit közepén, amikor megpillantotta, leereszkedett hozzá és megült az egyik ágán.
- Adj egy szál piros rózsát - szólította meg - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim fehérek - felelte - fehérek, mint a tenger tajtéka, fehérebbek, mint a hegycsúcsokon a hó. De menj a bátyámhoz, aki a vén napórát fonja körül, ő talán megadja neked, amit kívánsz.
Így a csalogány átrepült ahhoz a rózsafához, amelyik a vén napórát fonja körül.
- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim sárgák - felelte - sárgák, mint a hableány haja, aki borostyán trónusán ül, és sárgábbak a réten virágzó nárciszoknál, mielőtt levágja őket az arató sarlója. De menj a bátyámhoz, aki ott hajt a diák ablaka alatt, ő talán megadja, amit kívánsz.
Így a csalogány odarepült ahhoz a rózsafához, amely a diák ablaka alatt nőtt.
- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim pirosak - felelte - pirosak, mint a galamb lába és pirosabbak a nagy korall legyezőknél, amelyek az óceán üregeiben lengedeznek. De a tél megdermesztette nedveimet, a fagy elpusztította bimbóimat és a vihar letördelte ágaimat, nem lesznek rózsáim ebben az egész esztendőben.
- Csupán egyetlen szál piros rózsát szeretnék - kiáltotta a csalogány - egyetlen szál piros rózsát! Hát nincs mód rá, hogy megkaphassam?
- Van egy módja - felelte a fa - de az olyan rettenetes, hogy el sem merem mondani.
- Mondd csak - szólt a csalogány - nem félek.
- Ha piros rózsát szeretnél - mondta a fa - magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben és önnön szíved vérével kell majd megfestened. A kebledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe és véremmé kell válnia.
- A halál nagy ár egy piros rózsáért - kiáltotta a csalogány - és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdőben és figyelni a napot aranyszekéren és a holdat gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtőző harangvirág és dombokon nyíló hangafű. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve az emberi szívhez képest?
Ezzel széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant el a kert fölött, s mint az árnyék lebegett végig a ligeten.
A diák még mindig ott feküdt a fűben, és szép szemében még fel se száradtak a könnyek.
- Légy boldog - kiáltotta a csalogány - légy boldog; megkapod a piros rózsát! Életre hívom énekemmel a holdfényben és önnön szívem vérével festem meg. Viszonzásul annyit kérek csupán, hogy hűséges szerető légy, mert a Szerelem bölcsebb, mint a Bölcselet, márpedig az igen bölcs, és erősebb a Hatalomnál, pedig az nagyon erős. Lángszín a szárnya és a teste is mint a láng. Ajka édes, mint a méz és lehelete akár a tömjén.
A diák fölnézett a fűből, oda hallgatott, de nem értette, mit mond neki a csalogány, mert csak olyasféle dolgokról tudott, amelyekről a könyvek beszélnek.
De a tölgyfa megértette, és elszomorodott, mert nagyon szerette az ágai közt fészkelő kis csalogányt.
- Énekelj nekem még búcsúzóul - suttogta - nagyon egyedül leszek majd nélküled.
A csalogány énekelt hát a tölgyfának és a hangja olyan volt, mint az ezüstkoporsóból felcsengő vízcsobogás. És amikor befejezte a dalt, a diák felkelt és elővette zsebéből jegyzőfüzetét és irónját.
- Kétségtelenül van forma-érzéke - mondta magában, míg keresztülsétált a ligeten - ezt nem lehet tagadni; de vajon mit érez közben? Attól tartok, semmit. Nyilván olyan, mint a legtöbb művész; merő stílus, őszinteség nélkül. Nem áldozná fel magát másokért. Csak a zenével törődik, hiszen tudnivaló, hogy minden művészet önző. Mégis el kell ismerni, akad néhány szép hangja. Milyen kár, hogy nem jelentenek semmit se és nincs gyakorlati értékük! - Azzal bement a szobájába, lefeküdt keskeny szalmaágyára és elgondolkozott szerelmén, és nemsokára elnyomta az álom.
Amikor pedig a hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében és a hideg kristályos hold lehajolt hozzá és úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt és a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe és a szíve vére egyre apadozott.
Előbb a szerelem ébredéséről dalolt egy fiú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett - halovány, mint a hajnal lába és ezüstös, mint a virradat szárnya. Mint a rózsa árnyéka az ezüst tükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent.
De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!
S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek és egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mert a szenvedélyről dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik.
És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve-vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait.
És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!
S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek és a tövis belefúródott a szívébe és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban.
És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. Karmazsinpiros volt a szirmok koszorúja és karmazsinpiros volt, mint a rubint, a rózsa zárt szíve.
De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát.
S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold is, és megfeledkezett a virradatról s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyörűség és a hideg hajnali levegőben kitárta szirmait. A visszhang elvitte a dombok közé bíbor barlangüregébe és felébresztette álmukból az alvó pásztorokat. Végiglebegett a dal a folyó nádasain és a nádasok elvitték üzenetét a tengernek.
- Nézd, nézd - kiáltott a fa - kivirult a rózsa! - de a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.
A diák meg kinyitotta délben az ablakát és kinézett rajta.
- Ejnye, milyen csodálatos szerencse - kiáltott fel - egy piros rózsa! Egész életemben nem láttam még hozzá foghatót. Olyan szép, hogy bizonyosan valami hosszú latin neve van - s kihajolt és leszakította
Aztán föltette kalapját és átszaladt a professzor házába, kezében a rózsával.
A professzor lánya a tornácon ült és kék selyem fonalat gombolyított egy csévére, míg kutyuskája a lába előtt hevert.
- Megígérte, hogy velem fog táncolni, ha hozok egy szál piros rózsát - kiáltotta a diák. - Íme, itt a világ legpirosabb rózsája. Tűzze ma este a szíve fölé és ha majd együtt táncolunk, ez a rózsa el fogja mondani, mennyire szeretem magát.
- De a lány arca elborult. - Félek, nem illik a ruhámhoz - válaszolta - különben is a kamarás unokaöccse néhány igazi drágakövet küldött nekem és mindenki tudja, hogy a drágakő többet ér, mint a virág.
- Szavamra, maga nagyon hálátlan - mondta haragosan a diák; és kihajította a rózsát az utcára, egyenesen a kerékvágásba és egy kocsi máris keresztülgázolt rajta.
- Hálátlan?! - mondta a lány. - Maga meg goromba, ha éppen tudni akarja; és végre is, mi maga? Csak egy diák. Aligha van ezüstcsatos cipője, mint a kamarás unokaöccsének - azzal fölkelt a székről és bement a házba.
Milyen buta dolog a szerelem - mondta távozóban a diák. - Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fő a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez és a metafizikát fogom tanulmányozni.
Visszatért hát szobájába, elővett egy nagy poros könyvet és belemerült az olvasásba

Gyerekkoromban olvastam ezt a történetet, és nagyon megvolt a véleményem a szerzőjéről. Olyannyira, hogy most sem tudok elszakadni az akkor kialakított sommás megállapításaimtól.

Valahogy nem tartottam komplettnek a szerzőjét, valahogy helytelennek tartottam valami miatt a történetet. Az életet feláldozni egy szép esztétikai élményért, ez túl magas volt az én pórias gyereklelkemnek.

Bocsánatot kérek azoktól, akiknek esetleg az érzékenységébe belegázoltam...

Szia kedves Rosta!

Régóta elmentettem már ezt a történetet, és gondolkoztam, hogy betegyem-e.Azután úgy döntöttem, hogy felteszem, mert nekem más volt az üzenete, mégha csak egy kitalált meséről is van szó.
Megmutatkozik benne az önfeláldozó szeretet, a hiúság, az értelmetlen dolgok utáni vágyakozás, de legfőképpen nekem a legnagyobb tanulság, átvitt értelemben, hogy milyen könnyen eldobta a fiú a drága véren szerzett ajándékot.Megörült amikor meglátta a rózsát, és azt hitte szerelmet kap érte, de a legdrágábbat tartotta a kezében, a vérrel megszentelt ajándékot, de ő csak egy szép, piros rózsát látott...

Hányan így dobják el maguktól a kegyelmi ajándékot, mert nem látják, hogy milyen drága véren váltattunk meg.

Nekem ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor elolvastam ezt a kis történetet.

Üdv szeretettel cilla

Móra Ferenc TÓT ANTAL KÖRTÉI


Az én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis városunknak. Egytestvérek voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót Antal volt a becsületes neve. De a fiatalabbat csak Fukar Tótnak, az öregebbet csak Sebaj Tótnak nevezte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a kanárimadárnak is szemenkint olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot meg azért hívták így, mert ha szegény ember panaszolta neki a baját, azt mind azzal vigasztalta meg:
- Sebaj, barátom, neked is van, amíg nékem ad az Isten!
Soha tőle hiába nem kért senki. De még kérni sem kellett tőle, mert ha hírét hallotta valaki bajának, maga sietett oda a segítséggel:
- Sebaj, atyámfia, megtámasztlak én addig, amíg a magad lábán meg bírsz állni.
De két határban nem beszéltek az emberek Sebaj Tótról, csak kalaplevéve.
Egyszer Fütyű cigány is azzal állít be hozzá, hogy nem kerülközne-e az ő számára valami viseltes kalap a padláson.
- Minek az neked, te Fütyű? - mosolyodott el Antal úr. - Hiszen nem tűri a te bozontod a kalapot.
- Oka van annak, kérem sépen - hunyorgott Fütyű. - Ségyellem, hogy azs egés város kösön azs úrnak, csak én nem kösönhetek, mert mán hús estendeje elvesejtettem a kalapomat.
- Sebaj, Fütyű - nevetett Antal úr, s a kalaptól a csizmáig úgy kiruházta Fütyűt, hogy grófnak is elmehetett volna, ha jobb dolga nem akad.
Fukar Tót Gáspár azonban mindig megcsóválta a kevély fejét, mikor az effajta hírek fülébe jutottak.
- Azt mondom én, nagy baj lesz még ebből a sok sebajból.
S az lett abból csakugyan, hogy Tót Antal úr egyszer hiába nyúlt a ládafiába, mikor a felvégi szegénysoron kutat akart fúratni az iskola udvarán.
- Sebaj, no - vigasztalta magát -, van Gáspár öcsémnek annyi pénze, hogy olvasni se győzi.
Volt annak annyi, hogy lapáttal mérte aranyát, szakajtóval a bankót. Nem is mondta a bátyjának, hogy nem ad, inkább azt mondta, ad, de nem adja ingyen.
- Adok pénzt, bátya, ha nekem adod a bodomi rétet - szegezte testvérére hideg nézésű szemét.
- Sebaj, no - csapott a tenyerébe Antal úr, s másnap már furatta a szegények kútját.
Iskolát, kórházat építtetett, éheseket etetett, rongyosokat ruházott, s lassankint minden pénzét elsebajozta a jó szívével.
Föld, erdő, szőlő, minden a fukar Tót kezére került. Sebaj Tótnak nem maradt egyebe, csak egy kis háza, meg ennek a végében egy nagy körtefája.
- Sebaj - mosolygott a jó ember -, megtalálnak engem a szegényeim a körtefám alatt is.
S úgy is lett, mert azt még a legínségesebb esztendőben is mindig lehúzta a piros képű csengettyűkörte. Vándor, gyerek, koldus az alól el nem ment éhesen, s Antal úr együtt bólogatott a nevető körtékkel:
- Úgy bizony, ezt a fát a szegényeknek meg a gyerekeknek hagyom, ha engem betakarítanak az Isten csűribe.
S végigsimogatta tekintetével az öreg fát, mintha csak azt mondta volna neki:
- Aztán gondját viseld ám a szegényeimnek, akiket rád hagyok örökségbe!
S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának is, mert az öreg fa nagyon búsan csörgette meg az ágait, mikor a Nekopogi kovács özvegye állt alája nagy jajszóval:
- Nagy bajban vagyok, lelkem. Elvitte a tehénkémet zálogba Gáspár tekintetes úr. Mi lesz most már belőlem?
- Sebaj, lelkem - szaladt ki Antal úr száján a szó, de aztán megzavarodva nézett körül, hogyan is segíthetne ő ezen az isten szegényén, mikor egyebe sincs már egy körtefánál! S azt is elszánta már a szegényeinek!
- Sebaj, lelkem! - villant fel újra az öreg úr két szeme. Aztán elballagott az öccséhez. Az akkor is pénzt olvasgatott, s ahogy a bátyját meglátta, mérgesen taszította be a fiókot.
- Magam is szegény vagyok!
- Sebaj - könyökölt az asztalra Antal úr -, annyi pénzed csak van, hogy a körtefámat megveheted?
Fukar Tót Gáspár mohón kapott a szón. Amúgy is régen szúrta a szemét, hogy a bátyja a város minden szegényét odacsődítette a fája alá.
- Nem is kell érte pénz - folytatta Antal úr - Visszaadod a Kovácsné tehénkéjét, s tied a körtefa.
- Nem bánom, de őszre kivágatom - mondta mogorván az öcs.
- Sebaj - szaladtak mosolyba Antal úr arcán a ráncok -, de van egy kikötésem. Ha előbb találnék meghalni, mint a fám, temessetek el velem a síromba egy kosárka körtét. Legalább annyit szeretnék megmenteni a vagyonomból.
- Hóbortos volt világéletében - nézett Gáspár úr a bátyja után.
Az pedig olyan vígan kocogott haza a körtefájához, ahogy más ember a családjához szokott.
Odaült alája, végigcirógatta a törzsét, súgott-búgott neki. S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának, mert annak minden levele csörgött-zörgött egész éjszaka, pedig a szél se fújta.
Mit beszélgetett az öreg fa meg az öreg ember, ki tudná azt? Csak az biztos, hogy Sebaj Tót Antal föl nem ébredt többet, ahogy azon az éjszakán elaludt a fája alatt.
De kedves, szelíd arcán mosoly gyanánt futott végig a napsugár, mikor odatették ravatalára a kosárka körtét. S mintha a körték piros arca is mosolygott volna:
- Ne félj, megtartjuk, amit fogadtunk!
S bizony megtartották. Gáspár úr hiába vágatta ki másnap az öreg körtefát, a bátyja emlékét nem vághatta ki vele az emberek szívéből.
Az eltemetett körték kikeltek, megeredtek, s a temetőben ma is Antal úrnak van a legszebb síremléke. A behorpadt sír felett kicsiny körtefaerdő zúgatja lombjait; mikor a gyümölcsével szomját oltja a vándor, vagy a futkározó gyerek, vagy az égi madár, olyankor mindig vidáman suhan át a szellő a fák koronáján:
- Ugye hogy a síromban is gondjukat viselem a szegényeimnek?

A férfit Flemingnek hívták, szegény skót farmer volt.
Egy napon, miközben valami megélhetést próbált szerezni a családjának, segélykiáltást hallott egy közeli mocsárból. Eldobta a szerszámait és odaszaladt a láphoz.
Egy rémült fiút talált ott, derékig elmerülve a fekete iszapban, aki kiáltozva próbálta kiszabadítani magát.
Fleming farmer megmentette a fiút a hosszú, borzalmas haláltól.
Másnap egy díszes hintó gördült a skót szegényes portájára.
Egy elegáns nemesember szállt ki belőle és a megmentett fiú apjaként mutatkozott be.
-Szeretném megfizetni neked – mondta, - hogy megmentetted a fiam életét.
- Nem fogadhatok el fizetséget azért, amit tettem – válaszolta a skót farmer és egy legyintéssel elutasította az ajánlatot. Ekkor a farmer saját fia jelent meg a család viskójának ajtajában.
- Ez a te fiad? – kérdezte a nemesember. – Igen – válaszolta büszkén a farmer.
- Akkor egyezzünk meg. Hadd biztosítsam neki azt az oktatást, amit az én fiam fog kapni. Ha a gyerek olyan, mint az apja, akkor bizonyosan olyan ember lesz belőle, akire mind a ketten büszkék leszünk.
Így is lett.
Fleming fia a legjobb iskolákba járt és mikor eljött az ideje, diplomát szerzett a St. Mary’s kórház orvosi karán Londonban,
majd nemsokára az egész világ megismerte a nevét: ő volt a kiváló Sir Alexander Fleming, a penicillin feltalálója.
Évekkel később, ugyanannak a nemesembernek a fia, aki megmenekült a mocsárból, tüdőgyulladást kapott.
És ekkor mi mentette meg az életét?
A penicillin!
Hogy hívták a nemesembert?
Lord Randolph Churchill.
És a fiát?
Sir Winston Churchill.

Nahát....hol találtad ezt a történetet, Cilla?

Hű kedves Boglárka!

Valamelyik blogos naplóban olvastam de hogy melyikben sajnos már nem tudom.Véletlen bóklászás közben találtam.

A swabedo-beli emberkék

Valamikor réges-régen kis emberek éltek a földön. Legtöbbjük egy kis faluban, Swabedoban lakott. Swabedo-belieknek hívták őket. Ezek az emberek boldogok voltak, folyton mosolyogtak. Nagyon szívesen ajándékoztak egymásnak kis puha, meleg szőrmécskéket. Mindegyik batyut hordott a hátán, ami ezekkel a puha, meleg szőrmécskékkel volt tele. Az volt csak igazán szép, amikor ajándékozás közben ezt mondták egymásnak: "Szeretlek téged!" Persze az is nagy öröm volt, ha valaki ilyen szőrmécskét kapott. Ha egy szőrmét adnak neked és érzed, hogy az milyen puha és meleg, hát az valami csodálatos! Ilyenkor te is szeretnél valami szépet tenni. Ezért volt a kis emberkék élete olyan vidám és boldog.
A falu közelében egy nagy sötét barlangban lakott egy nagy zöld manó. Valójában nem akart ő egyedül élni, s néha nagyon magányosnak érezte magát. Úgy tűnt, hogy senkivel sem tud megbarátkozni, és nem szeret szőrmécskét cserélgetni. Értelmetlenségnek tartotta az egészet. Egyik este a manó bement a faluba, s ott találkozott egy kis swabedo-belivel.
- Szép napunk volt, igaz? - kérdezte a kis ember mosolyogva. - Itt van egy meleg szőrmécske, különleges darab. Ezt neked őrizgettem, mert olyan ritkán látlak!
A manó körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki, majd ezt mondta a swabedo-belinek.
- Ide hallgass! Nem tudod, hogyha szétosztod szőrmécskéidet, akkor véget érnek boldog napjaid?
A kis ember megijedt, mire a manó hozzáfűzte:
- Most 217 darab puha szőrmécskéd maradt. Légy óvatos az adakozással!
Ezzel odébbállt a manó, magára hagyva a megzavarodott swabedo-belit. Jól tudta, ő, hogy minden swabedo-belinek kifogyhatatlan a szőrmekészlete. Amikor szőrmécskét ajándékoztak egymásnak, az rögtön pótlódott egy másikkal, s így azok soha nem fogyhattak el. A manó mégis bízott a kis emberek jóhiszeműségében, és még valami másban, amit önmagában fedezett fel. Kíváncsi volt, vajon megvan-e az a kis emberekben is. Ezért hazudott a swabedo-belinek. Majd hazatért a barlangjára és várt. Nem kellett sokáig várakoznia.
Az első ember, aki a megzavarodott swabedo-belit köszöntötte, egy régi barátja volt, akivel már sok puha, meleg szőrmécskét cseréltek. Meglepődve vette észre, hogy barátja csak egy furcsa pillantásra méltatta, amikor szőrmécskét ajándékozott neki. A kis swabedo-beli aznap este még háromszor tapasztalta meg ugyanezt. "Sajnos, már nincs sok szőrmécském! Óvatosnak kell lennem, nehogy kifogyjon a készletem!
A következő napokban elterjedt a faluban az új szokás. Voltak, akik még ajándékoztak, de nagyon óvatosan, és ilyenkor azt mondták a másiknak: "Megkülönböztetlek!" Bizalmatlanul kezdték figyelni szőrmésbatyujukat, és éjszaka ágyuk alá dugták. Viták robbantak ki, hogy kinek mennyi szőrmécskéje van, és a kis emberkék különböző dolgokért kezdték cserélgetni, ahelyett, hogy egyszerűen csak odaajándékozták volna. A swabedo-beli polgármester megállapította, hogy a szőrmécskék száma korlátozott, és kikiáltotta azt csereeszköznek. Attól kezdve azon civakodtak, hogy mennyibe kerül egy étkezés vagy egy szállás más házában. Néhány szőrmelopás is előfordult. Az esték már nem voltak olyan biztonságosak, mint azelőtt, amikor a swabedo-beliek a parkban vagy az utcákon sétálgattak, üdvözölték egymást és meleg szőrmécskéket ajándékoztak egymásnak. Sőt a kis emberek egészsége is megromlott. Sokan panaszkodtak, hogy fáj a hátuk. Legsúlyosabb betegség a hátgerincsorvadás volt. Meghajolva mászkáltak, súlyosabb esetben a földig hajoltak. A faluban többen azt gondolták, hogy a betegség oka a batyu súlya volt. Jobbnak látták a szőrmécskéket otthon hagyni, és házukat bezárva tartani. Rövidesen már alig lehetett swabedo-belit batyuval látni.
A manó elégedett volt hazugsága eredményével. Úgy látta, hogy sikerrel járt. Ha a faluba ment, már nem üdvözölték mosolyogva és szőrmécskéket sem kapott többé. Ehelyett bizalmatlan tekintetek kísérték. Neki ez így jobb volt. Ez azt jelentette, hogy ő szembenéz a valósággal.
- Ilyen a világ! - mondogatta.
Idővel egyre rosszabb dolgok történtek. Talán a hátgerincsorvadás miatt, de talán azért, mert senki nem adott már puha, meleg szőrméket, néhányan meghaltak a kis emberek közül. Ekkor aztán minden öröm eltűnt. Amikor a zöld manó ezt meghallotta elszomorodott:
- Én csak azt akartam megmutatni nekik, hogy milyen a világ valójában. Én nem kívántam nekik a halált!
Elgondolkodott, mit is tehetne, és egyszer csak eszébe jutott valami. A manó barlangjának mélyén volt egy titkos akna, hideg, szúrós kövekkel borítva. Sok-sok évet töltött azzal, hogy ezeket a szúrós köveket kiássa a hegyből, mert szerette ennek a hidegnek az érzését, és szívesen pillantott e kőhalmazra tudva, hogy az mind az övé. Elhatározta, hogy megosztja azt a swabedo-beliekkel. Zsákok százait töltötte meg a hideg, szúrós kövekkel, és a faluba vitte őket. Amint az emberek meglátták a kövekkel teli zsákokat, boldogan és hálásan fogadták. Ismét volt valami, amit ajándékozni lehetett. Csak az volt a rossz, hogy a szúrós, hideg kövek ajándékozása nem szerzett olyan örömet, mint a puha, meleg szőrmécskéké. Ugyanúgy egymás kezébe adták a köveket, de az nem olyan volt, mint egy szőrmécske. A kövek súlyosak, hidegek voltak, és nem lehetett tudni, hogy mit gondol az, aki adja. Jó volt, hogy ismét kaptak valamit a másiktól, de sokszor felsértett kezek maradtak a kövek után. Ha egy swabedo-beli puha, meleg szőrmécskét kapott, felujjongott; de ha egy hideg, szúrós követ adtak neki, akkor csak annyit mondott: "Jujj!"
A kis emberkék közül néhányan megint szőrmécskéket kezdtek ajándékozni, ami mind az ajándékozónak, mind a megajándékozottnak nagy örömet szerzett. Talán csak azért volt olyan szokatlan, hogy valaki puha, meleg szőrmécskét kapjon, mert más sok szúrós, hideg követ cseréltek.
A szőrmeajándékozás többé már nem lett divat Swabedoban. Néhányan rájöttek, hogy lehet folytatni a szőrmécskék ajándékozását, anélkül, hogy készletük kimerűlne, de csak kevesen ápolták ezt a szokást. A bizalmatlanság belegyökerezett a kis emberkék szívébe. Gyakran lehet ilyeneket hallani:
- Nem tudom, megfogják-e becsülni a puha, meleg szőrmécskémet?
- Ha adsz nekem egy puha, meleg szőrmécskét, akkor én is adok egyet neked!
- Szeretnék a gyermekemnek egy puha, meleg szőrmécskét ajándékozni, de nem érdemli meg.
Valószínűleg, Swabedo minden polgára szívesen visszatérne a régi szép napokhoz, amikor még szokás volt egymásnak puha, meleg szőrmécskéket ajándékozni. Néha gondolt rá egy-egy kis ember, hogy jó volna meleg szőrmécskét kapni vagy valakit megajándékozni azzal, de valami mindig visszatartotta őket ettől. Megszokták, hogy látták, milyen a világ.
Egy amerikai jezsuita

Három kis történet

Tanulságos. Megy a hívő ember és egy sofőrrel találkozik, aki nem tudja beindítani a teherautót, és csúnyán káromkodik. A hívő odamegy: Drága testvérem, nem szereti a Jó Isten, ha káromkodik. Ne káromkodjék, inkább imádkozzék. Rettenetes mérges lesz a sofőr, beemeli az autóba, becsukja az ajtót, és ezt mondja: Ide figyeljen, adok 5 percet. De imádkozzék! Ha 5 perc múlva ez az autó el nem indul, fasírtot csinálok magából, maga farizeus! A hívő ember valóban buzgón imádkozik. A sofőr nézi az óráját, letelik az 5 perc, indít, és az autó elindul. Amire a hívő ember összecsapja a kezét: Hát ezt magam sem hittem volna!



Ne legyél dühös!


Kalandozás közben egy nagy kutya egy szobában találta magát, amelynek falait tükrök borították. Így hirtelen azt látta, hogy sok-sok kutya veszi körül. Dühös lett, vicsorgott. De a többi kutya is ezt tette. Tehetetlenségében nekiugrott egyik ellenségének, tükörképének. Összevérezve esett vissza a földre, hiszen a tükörbe ütközött. Ha csak barátságosan csóválta volna a farkát, a többi kutya is ezt tette volna.
Ilyennek gondolom életeteket a világban. Minden más lenne, ha mosolyognál a másikra. Olyannal találkozol, ami benned van



Csodák

Egy ember keresztül-kasul utazta a világot csakhogy személyesen meggyőződhessen a Mester hírének valódiságáról.
- Milyen csodát tett mestered? - kérdezte az egyik tanítványtól.
- Nos, vannak csodák és csodák. Nálatok azt tekintik csodának, ha Isten teljesíti valakinek az akaratát. Nálunk az a csoda, ha valaki teljesíti Isten akaratát.

H.V. Lugt: Alázatos vezetés

„Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében.” (Efézus 5:21)

A szelíd modorú férj olvasott egy könyvet, amely arról szólt, hogyan legyünk önzők és erőszakosak, hogy boldoguljunk. Így elhatározta, hogy azonnal nekilát ezt otthon gyakorolni. Berontott tehát a házába, és ujjával felesége felé mutogatva ezt mondta: „Mostantól kezdve itt én parancsolok, és az én szavam törvény! Azt akarom, hogy főzzél nekem nagyon finom ételt, és készítsd elő a fürdőt! Aztán, ha ettem és megfürödtem, találd ki, ki fog felöltöztetni és megfésülni?” „A temetkezési vállalkozó” – válaszolt a felesége.
Roboám király kipróbálta ezt a fajta erőszakot, ám ez Izráelt ellene fordította. Amikor trónra lépett, a nép követelte a súlyos adóztatás csökkentését. Idősebb tanácsadója a kérést illetően óvatosságra intette, de ifjú barátai azt mondták, hogy legyen még az apjánál is nagyobb követelő. A barátok meghallgatásának az lett a következménye, hogy Izráel 12 törzséből 10 kilépett a királyságból, és új birodalmat alapított (2Krónika 10:16-17).

A jó vezetők nem bíznak a zsarnokoskodóan öntudatos fellépésben – sem otthon, sem a gyülekezetben, sem pedig az üzleti élet területén. Az erőszakosságot inkább igyekeznek egyensúlyban tartani az egymás iránti engedékenység elve alapján (Efézus 5:21). Tiszteletteljesen hallgatnak, elismerik, ha hibáznak, szolgálatkészek a változtatásra, és összhangban tartják a kedvességet a határozottsággal. Ilyen az alázatos vezetés, így működik!
„…tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek” (Máté 11:29) – tanácsolta az Úr Jézus a tanítványainak.

Egy tartalmas, szép könyvet olvastam nemrég. "Kóstolónak" a könyv elejéből idézek.

Méhes György : Szép szerelmek krónikája

„Szüleim nagyon szerették egymást, és ez legnehezebb napjaikban is megvédte őket.
Átlépve a nyolcvanas évek határmezsgyéjén, erről akartam írni.
De hát a könyveknek is megvan a maguk sorsa.
Úgy jártam, mint hőn szeretett Arany Jánosunk, mikor belefogott Juliska leányát gyászoló költeményébe. Elakadt, és csak ennyit jegyzett fel néhány tört sor után: „Nem megy…nagyon fáj…”
Átéltem én is szüleim sorsát, de megírni már nem volt erőm – nagyon fájt.
Pedig ők mindvégig velem voltak, néha álmomban is láttam mosolygós arcukat.
Üzenet volt ez?
Azt hiszem, igen.
Váratlanul minden megvilágosodott és megoldódott. Úgy éreztem, ők hívnak ifjúságuk kertjébe, boldog napjaikba. Az elszállt idők szép emlékei bontakoztak ki, úgy, ahogy tőlük hallottam valamikor. Megigézett Édesanyám páratlan mesélőkedve és Édesapám meleg derűje.
Egyre több örömmel írtam arról, amit valamikor ők beszéltek el nekem.
Emlékeztek, de nem csak ők. Családfámnak kilenc ága termette, érlelte nemzetségünk családi mondáit. Meséltek, egymás szavába vágva, úgy, ahogy éppen eszükbe jutott, az időrenddel nem sokat törődve. Mint hűséges krónikás, én is ehhez tartottam magam. (…) Bizony elég labirintusszerű a történetünk, majdnem annyira, mint az élet.


A fürdőszobában mindenki énekel. Édesapám is. Főleg udvarhelyszéki nótákat, melyeket még Árvátfalván és Boldogfalván hallott, vagy később, az udvarhelyi kollégiumban. A fürdőszoba gőzében kitűnő volt az akusztika. Meleg, lírai tenorja volt Apámnak. Mindazt tudta az éneklésről, amit nem lehet megtanulni.
Reggelenként általában az Édesapánk fürdőszobai nótázására ébredtünk. Több mint öt évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy nekiüljek megírni ezt a könyvet, mely nagyrészt Szüleimről, az Ő rokonaikról és ismerőseikről szól, és részben rólunk, gyermekeikről is. Ehhez az kellett, hogy egy hajnalon, félálomban, meghalljam az éneklését. Mire teljesen fölébredtem, az álmok fátyolában elhalkult a hang, s én arra gondoltam, hogy ezt a nótát Édesapám réges-régen énekelte. És most föltámadt bennem. Ettől kaptam meg azt az indíttatást, hogy máris fölkeljek, és az íróasztalomhoz üljek. Most már tudtam, hogy írnom kell Édesapámról és a világról, amelyben élt.
Az estéink az ő énekléseivel értek véget. Édesapám rákönyökölt a húgom rácsos gyermekágyára, és várta a rendelést.
Az ifjú hölgy – három-négy éves lehetett – általában ugyanazt kérte: „…mikoj méd semmi hedek…” Édesapám máris énekelt: „Tebenned bíztunk, eleitől fogva, mikor még semmi hegyek nem voltanak…”
Édesapám nagyon szeretett zsoltárokat énekelni. Apai örökség volt: a kis árvátfalvi templomban az ő édesapja szolgált, mint lévita-tanító. Az ilyen istenszegénye kis faluba, mint Árvátfalva, nem jutott lelkész. A tanító pásztorolta a híveket, közöttük később már a kilenc saját gyermekét is.
(...)"