|
Victor János:
Vázlatos útmutatás a HEGYI BESZÉD tanulmányozásához
(1915)
A Máté evangéliuma V-VII. fejezeteiben találjuk feljegyezve Jézus néhány legfontosabb tanításának olyan összefüggő és rendszeres összefoglalását, hogy e fejezeteket, Jézusnak ú.n. „hegyi beszédét”, mint különálló egészet is érdemes beható tanulmányozás tárgyává tenni.
A négy Evangélium között Máté írása az, amelynek gondolatvilága legmélyebben benne gyökerezik az Ótestamentumban, és a Jézus-korabeli zsidó néplélekben. Ezért úgy állítja elénk Jézust, mint az Izraelnek régóta megígért és évszázadokon át várva várt Felkent (Messiás) királyt, aki azért jött el, hogy elhozza, felállítsa, és diadalra vigye a rábízott isteni országot.
Az egész Evangéliumnak főgondolata, mely Jézus itt feljegyzett tanításaiban és cselekedeteiben egyaránt uralkodik: e mennyei királyság uralma, „a mennyeknek országa”.
A zsidó gondolatvilágnak egy másik fontos vezéreszméje, mely ezért a Máté evangéliumában is kidomborodik: a Törvény. Ha Isten uralkodni akar a földi életben, ki kell jelentenie fejedelmi akaratát, mellyel szemben engedelmet követel. A Törvény szükségessé teszi azután a „törvénytudók” intézményét, akik Isten kijelentett akaratát illetékesen, hivatottan értelmezzék a nép előtt. Ezért olyan fontos Máté evangéliumában Jézusnak és az apostoloknak „tanítói” működése. Jézus első tanítványaiból egy új „írástudói” rendet akart nevelni a korabeli átkosan megromlott helyébe.
A hegyi beszédben mármost ez a két főgondolat: Isten királysága és a Törvény ismerete, a legteljesebben bontakozik ki előttünk. Úgy tekinthetjük e fejezeteket, mint az Istentől elküldött nagy Király proklamációját az egész világhoz, melyben kihirdeti az Ő uralkodásának törvényeit, azokat az elveket, melyek szerint Ő igazgatni akarja az emberi életet, s amelyek iránt engedelmes meghódolást követel mindenkitől. Másfelől pedig úgy tekinthetjük, mint a mennyei királyság hivatott és felhatalmazott képviselőinek, az első tanítványoknak adott fejedelmi instrukciót, melynek alapján ők is „taníthatnak” és kormányozhatják a világ életét az emberek gondolkozásának irányítása által Jézus tanításai szerint.
A IV. 23 – V. 2. versek igazolják ezt a beállítást. A „hegyi beszéd” elhangzására az adott okot és alkalmat, hogy Jézus a galileai falvak körül tett utazása alatt szélesebb körben érintkezésbe jutott az emberi tömegek nyomorúságával és sóvárgásával. E tapasztalatoknak nyomasztó súlya alatt abbahagyja a falvak járását, és tanítványainak körébe vonul vissza. Nem azért, mert hátat akar fordítani a nagyobb tömegeknek, hanem nyilván azért, hogy tanítványaiból munkatársakat nevelve, a tömegeknek annál szélesebb körére terjeszthesse ki segítő munkáját. Ezért hát tanítványaihoz szól, hogy egészen világossá és öntudatossá tegye előttük az Ő Országának természetét és törvényeit. Míg azonban előttük így feltárja Országának alapigazságait, nem mulasztja el ennek vonzó varázserejét azokra is érvényesíteni, akik még nem voltak tanítványai, de odasereglettek beszédének meghallgatására. Lehetetlen észre nem venni a beszéden, hogy a meglevő tanítványok képzésén kívül új tanítványok megnyerésére is törekedett e szavaival Jézus.
A hegyi beszédnek évszázadokon át e mai napig ez a kettős nagy hivatása és áldása volt: akik hittek Jézusban, azok itt megismerhették, hogyan kell berendezniük gondolkozásukat és életüket, hogy igaz képviselői lehessenek Jézus országának az emberek között, a nyomorúságban vergődő, kísérletező, kereső világ pedig mindig úgy figyelhetett e beszédre, mint a bajait megoldó, végső, tekintélyes király szavára, aki előtt engedelmesen kell leborulnia.
Aki tehát Jézus tanítványának tudja magát, tükörnek használja a „hegyi beszédet” s kérdezze meg magától: miben nem voltam igaz képviselője Jézus felfogásának és akaratának az emberek között? Aki pedig nem tudta még élete Urának és Mesterének elfogadni Jézust, ezzel a kérdéssel mélyedjen el a „hegyi beszéd” vizsgálatába: vajon az, aki ilyen törvények szerint akarja igazgatni az én életemet és felebarátaimét, nem érdemli-e meg, hogy egész hitünknek bizodalmával feltétlen alattvalói hűséget esküdjünk és tartsunk neki?
A beszéd három részre oszlik: A): Bevezetésül Jézus ismerteti a mennyek országának polgárságát V. 3 – 16.; B): A főrészben kifejti a mennyek országának törvényeit V. 17. – VII. 12.; és C); a befejezésben hallatja a mennyek országának hívását. VII. 13 – 27.
Célunk most nem lehet a „hegyi beszéd” minden egyes nehezebben érthető és magyarázatra szoruló helyénél megállni. A beszéd főgondolatait, az egésznek vázát keressük csak, melybe az egyes mondások és versek beleilleszkednek. Sok homályos hely már az által is világossá válik, ha valamilyen nagyobb összefüggésben látjuk meg egy-egy ilyen főgondolat szempontjából. Arra sem fordíthatunk most gondot, hogy Jézusnak e főgondolatait a mai élet részletes viszonylataira vonatkoztatva gyakorlati alkalmazásukban lássuk meg. Ha őszinte, engedelmeskedni kész lélek vezet tanulmányunkban, kinek-kinek lelkiismerete megsúgja majd, hol és miképp várnak Jézus gondolatai gyakorlati megvalósulásra az ő életében.
A); A bevezetésben (V. 3 – 16.) Jézus a mennyek országa polgárságát ismerteti, feltüntetve a) annak mivoltát (3 – 10), és b) annak rendeltetését. (11 – 16.)
a) Miben áll a mennyek országának polgársága? (3 – 16.) Erre nézve Jézus elmondja I. hogy milyen jellem szükséges a polgárság elnyeréséhez és bírásához, II. hogy milyen kiváltságokkal jár e polgárság, és III. mint valami meg-megújuló hívogató harangszóval magasztalja azoknak boldogságát, akik e polgárságra jutottak.
I. A mennyek országa polgárainak jellemét nyolc vonással rajzolja meg Jézus: 1. Lelkük elért állapotával mélyen elégedetlenek (3.) 2. Az emberi élet bajait kínos fájdalommal érzik (4.) 3. Készek engedelmes odaadással vezettetni magukat (5.) 4. Erős vágyuk, hogy bennük és másokban az igaz élet váltsa fel a bűn uralmát (6.) 5. Segítő szeretettel hajolnak a segítségre szorulókhoz. (7.) 6. Szívük odaadásába nem keveredik semmiféle tisztátalan indok (8.) 7. Abban lelik örömüket, ha harc és gyűlölet helyén békességet szerezhetnek (9.) 8. Nem rettennek vissza nehéz támadások elviselésétől sem ügyükért. (10.)
Figyeljük meg, hogy Jézus nem nyolc különböző fajta jellemet állít itt elénk, hanem e nyolc vonás együtt teszi ki a mennyek országa polgárságára alkalmas jellemet. Megfigyelhetjük azt is, hogy az első négy jellemvonás inkább azt mutatja, hogy milyen emberek nyerhetik el a mennyek országát a maguk számára, míg az utóbbi négy vonásból inkább az tűnik ki, hogy milyen emberek által terjedhet tovább a mennyek országának hatalma másokra. Ez természetesen nem jelenti, hogy a polgárság elnyerése után az első négy vonás már túlhaladott álláspont. Ami szükséges a mennyek országába való bejutáshoz, az továbbra is nélkülözhetetlen a benne való megmaradáshoz és emelkedéshez. Aki tehát polgára akar lenni Jézus országának, sajátítsa el és továbbra is gondosan ápolja magában mindezeket a jellemvonásokat.
II. A mennyek országa polgárainak kiváltságait Jézus a felsorolt jellemvonásokhoz fűzött ígéretekben biztosítja. Az első és az utolsó ígéret ugyanaz, és mindent összefoglal: „övék a mennyeknek országa”. (3. 10.) Vagyis életük belekapcsolódik abba a mennyei eredetű és mennyei természetű birodalomba, melyet Isten az emberek között felállít, s annak minden ereje és minden értéke rendelkezésükre áll. Megfigyelhetünk azonban némi eltérést ez ígéret értelmében az első és az utóbbi elhangzása között. Amott (3.) azt jelenti, hogy akik önmagukkal elégedetlenek, azok elnyerhetik ezt az országot életük minden hiányának betöltésére. Emitt pedig (10.), hogy akik odaáldozzák magukat háborúságok elviselésére, azok kezébe van letéve ez országnak biztos előnyomulása. A mennyek országa a legfőbb jó úgyis, mint a legnagyobb ajándék, úgyis, mint a legfelelősségteljesebb hivatás. A többi ígéret mind ennek az összefoglaló ígéretnek az elemzése. Aki ezt a polgárságot elnyeri, az 1. az élet legsötétebb tényeit is megnyugtató megvilágításban tudja nézni (4.); 2. az anyagi, múlandó értékek felett is igazán úrrá lesz, s azok igaz élvezésének kulcsát bírja (5.); 3. elégtételt talál az igaz élet mind teljesebb megvalósulásában (6.); 4. minden személyes szükségében megtapasztalhatja a vele érző Isten segítségét (7.); 5. Istent oly világosan megismeri, hogy többé semmi sem takarhatja el Őt szemei elől (8.); és 6. életén földöntúli nemességnek a méltósága fénylik át (9.).
Mindezeket együtt élvezheti a mennyek országának minden egyes polgára. Mégis aszerint, hogy melyik jellemvonást fejlesztette ki valaki magában jobban, mint a többit, e kiváltságok közül is nagyobb mértékben élvezheti az egyiket, mint a többit.
Figyelemreméltó az az összefüggés, melybe Jézus az egyes jellemvonásokat az egyes kiváltságokkal összefűzi. Miért éppen a „szelídek” azok, akik a „föld öröklésének” örülhetnek? Miért éppen a „békességszerzők”, akik az istenfiúság méltóságát viselik? És így tovább.
III. Nem csoda, hogy Jézus, összehasonlítva a közönséges emberi életet azzal, amelyet Ő valósít meg alattvalóiban, az utóbbiakat „boldogok”-nak dicséri. Megfigyelhetjük, hogy boldogságuk nem felsorolt jellemvonásaikban, hanem a megígért kiváltságokban rejlik, - tehát nem a maguk önnevelésének eredménye és érdem, hanem Isten ajándéka. Ők csak a szükséges feltételeket fejlesztik ki jellemükben, melyek mellett Isten e boldogságot megvalósíthatja bennük.
b) Mi már most a rendeltetésük ezeknek a boldog mennyei polgároknak? (11 – 16.) Mire valók ebben a földi környezetben, amelyből annyira kirínak? I. A maguk számára nem remélhetnek előnyöket e földön (11 – 12.) II. Embertársaik számára származzék életükből mindaz az áldás, amire legégetőbb szüksége van a világnak (13 – 15.), és III. Isten számára nyerjék vissza a tőle elfordult emberiség hódoló dícséretét. (16.)
I. A maguk életét tekintve az a hivatásuk, hogy elszenvedjék a bűnös világnak a szent és igaz Istennel való összeütközését a saját tapasztalataikon keresztül, míg ebben a világban élnek. Ki kell venniük a részüket abból a keserű pohárból, melyet Isten embereinek mindig inniuk kellett e földön, s amelyet azóta, tudjuk, maga Jézus fenékig kiürített, amely nélkül azonban a mennyek országának ügye nem haladhat előre e földön. Ki kell tenniük magukat minden félreértés, rágalom, gúny, és ártatlan bántalom elviselésének. Csak az ily szenvedő áldozatkészség emelheti fel a világot oda, ahová Isten juttatni akarja (11 – 12.).
II. Felebarátaik számára ennek a tűrő kitartásnak és küzdelemnek mérhetetlen haszna lesz. Bőséges áldások származnak a mennyek országa polgárainak önfeláldozó életéből az egész világra. Az emberiség testén rothasztó bajok rágódnak, melyek felbomlásra átkozzák az egyéni, a családi, a társadalmi, a nemzeti életet. S ezért az egész világmindenség, melynek az emberi élet volna a koronája, gyászos, reménytelen éjszakában sötétlik. A földi élet sokféle romlásának mármost a mennyek országának polgárai vetnek gátat. S amennyiben önfeláldozó kitartásuk folytán tisztábbá, egészségesebbé lesz az emberiség, annyiban nyer bíztató megoldást az egész világ rejtélye. A reménység világosságát derítik fel az egész mindenségre (13 – 15.).
Jézus különösen hangsúlyozza ennek a hivatásnak a súlyos felelősségét, mert ha a mennyek országának polgárai nem róják le a megóvásnak és orvoslásnak e szolgálatát az emberiség életében, akkor a helyzet valóban kilátástalan mind reájuk, mind az emberiségre nézve. (13.). Továbbá hangsúlyozza e hivatás könnyűségét, mert ha igazán azt az életet élik, amelyet kell, az minden külön erőfeszítés nélkül, ellenállhatatlanul érvényesíteni fogja hatását. (14.). És végül hangsúlyozza e hivatás észszerűségét; valóban tékozlás lett volna őket eljuttatni boldog életükre, s azután azt nem értékesíteni környezetük áldására (15.).
III. Isten számára önfeláldozó tűrésük és áldásos hatásuk által kivívják azt a nagy eredményt, hogy az emberek ajkán megint felhangzik az Ő dicsérete. Az emberiség a mennyek országának polgárai által fogja megint megtanulni az elfelejtett és eltaszított Istennek a megbecsülését. Isten örök célja megvalósulásához közeleg: a világ megtelik az Ő dicsőségével (16.).
B); A hegyi beszéd főrészében (V. 17 – VII. 12.) mármost a mennyek országának törvényeit ismerteti Jézus, azokat az elveket, melyek szerint a mennyek országának polgárai, kiknek mivoltát és rendeltetését feltüntette, élnek.
I. Előbb általában szól a törvény jelentőségéről az Ő országában (V. 17 – 20.).
II. Azután kihirdeti országának alaptörvényeit, melyek szerint emberi életünket három fővonatkozásában kormányozni akarja: a) a felebaráttal szemben (V. 21 – 48.); b) Istennel szemben (VI. 1 – 18.) és c) önmagunkkal szemben (VI. 19 – 34.).
Végül III. még néhány fontos tanítást nyújt különösen e törvények felhasználásáról (VII. 1 – 12.).
I. Mielőtt kihirdetné országa főtörvényeit, előbb rámutat azoknak jelentőségére (V. 17 – 20.). El akarja hárítani azt a félreértést, mely esetleg felmerülhetett hallgatóinak lelkében, hogy ő az ótestamentumi törvénnyel szemben olyan új korszakot akarna felhozni, melyben az embereket nem kötelezné többé a törvénynek megtartása. Igaz, hogy a mennyek országával a kegyelemnek korszakát hozta el Jézus, de ez nem jelenti azt, hogy fel volnánk mentve a törvény kötelező ereje alól, hanem azt, hogy meg vagyunk mentve önerőnknek attól a tehetetlenségétől, mely a törvényt nem tudta betartani, s azért csak félelemmel, a büntetéstől való rettegéssel tekinthetett fel arra. A mennyek országába épp azért hívogat Jézus, hogy megadja nekünk azokat az erőket, melyek által a törvényt betölthetjük. Ezért az Ő országának törvényeiben voltaképpen a régi törvény jelenik meg teljesebb és tökéletesebb alakban. Aki ezt betartja, beteljesíti amazt.
I. A törvény kötelező elsősorban Őreá magára, a mennyek országának Királyára. Ő azért jött, hogy végre megvalósulásra juttassa az emberiség életében Istennek azt az akaratát, amelyet már a régi törvény is kijelentett. Abban a törvényben is az igazi emberi élet alapelvei foglaltattak, s amíg az valóra nem válik, addig ég és föld nem töltötte még be rendeltetését. (V. 17 – 18.).
II. Különös erővel kötelezi a törvény tanítványait, kik a mennyek országában vezető szerepet akarnak betölteni mások irányításával. Akinek tulajdon életében nem teljesedik be a törvény, az hasznavehetetlen a mennyek országának továbbterjesztésében (V. 19.).
III. De nemcsak az ország királyát és nagyjait, hanem minden egyes alattvalóját kötelezi a törvény. Aki polgárságába be akar jutni, annak ki kell tűnnie azzal, hogy a törvény komoly, buzgó megtartásával felülmúlja még a régi korszak legbuzgóbb híveit is. A mennyek országa éppen azért, mert nem a félelemtől sarkallt, hanem az újjáteremtett és megerősített élet országa, annál magasabb igényeket támaszthat polgárainak életszínvonalával szemben. (V. 20.).
II. Ezek után előterjeszti Jézus, hogy melyek az Ő országának a kötelező főtörvényei (V. 21 – VI. 34.)
a) Először az emberi életnek azt az oldalát érinti, ahol a baj és zavar a legnyilvánvalóbb: az ember és ember közötti viszonyt. Az erkölcsi életet, melynek tényei a felszínen láthatók (V. 21 – 48.)
b) Innen halad mélyebbre az erkölcsi élet alapjaihoz: a vallási élethez, és tárgyalja az ember viszonyát Istenhez (VI. 1 – 18.)
c) És miután megrajzolta az erkölcsi eszményt, és megmutatta a helyes vallási magatartást, melynek alapján az előbbi megvalósítható, végül rámutat arra, hogy így mint találja meg az ember az önnön életéhez való viszonyában is, az elszigetelt egyéni élet terén is a helyes utat. (VI. 19 – 34.).
Előre leszögezhetjük azt a három főelvet, melyből Jézusnak törvényei folynak: 1. Isten az embernek végtelenül szerető Atyja, s az embert a maga gyermekévé teremtette. 2. Az emberben, mert Istennel ilyen rokonsági viszonyban áll, a szellemi valóság, a lélek a fő, nem a test. 3. Mert minden ember Istennek ilyen szellemi sarjadéka, az emberek egymásnak testvérei. A mennyek országának követelménye az, hogy lényünknek e szerint az igaz teremtettsége szerint éljünk, szem előtt tartva, hogy Isten Atyánk, a többi ember testvérünk, magunk pedig elsősorban lelki valóságok vagyunk. Az Ő országának polgárait ezeknek az elveknek az uralma alá akarja Jézus igazgatni.
a) Az embereknek egymáshoz való viszonyát, az erkölcsi életet igazi testvéries életté akarja tenni Jézus (V. 17 – 48.) Újra meg újra visszatér ebben a szakaszban ez a kifejezés: „a te atyádfia”. A testvériség törvényének a hirdetésébe azonban belejátszik a másik két elv is: a lelkiség és az istenfiúság. A testvériség ne külső cselekedetek dolga, hanem a lélek belső alapminősége legyen elsősorban, és erejét abból merítse, hogy az emberi testvérek felett mindnyájunkat szerető közös Atya áll.
Erről szóló tanításait Jézus az Ótestamentumból idézett törvényekhez fűzi. Hatszor halljuk felhangzani ezeket a bevezető szavakat: „hallottátok, hogy megmondatott a régieknek...” (V. 21., 27., 31., 33., 38., 43.) A harmadik idézetet (31.) úgy tekintjük, mint a másodikhoz fűzött függeléket, s az így megmaradó öt idézetet így csoportosíthatjuk: I. az első három esetben (21.,27.,33.) Jézus helybenhagyja az idézett régi tanítást, csakhogy megszigorítja és elmélyíti. II. A negyedik esetben (38.) Jézus szembehelyezkedik a régi tanítással, mert az az ótestamentumi törvényt félreértette: a magánélet cselekedeteire is átvive a hatósági igazságszolgáltatás elveit. III. Az utolsó esetben (43.) Jézus ismét szembehelyezkedik a régi tanítással, mert az az ótestamentumi parancsolatot („szeresd”) megtoldotta olyan függelékkel („gyűlöld”), amely soha sem volt Isten akarata az ember számára.
I. Az első három esetben (21 – 37.) Jézus kiválaszt három olyan ótestamentumi törvényt, melyek az emberi társasélet legkiáltóbb és legundokabb sebeire vonatkoztak: a gyilkosságra, a paráznaságra és az esküszegésre. Ahol az Istentől való elfordulás az embereket egymás iránt –testvérietlenekké teszi, ott ez a három fekély nem maradhat el a társadalom testén. Az emberek érdekei és törekvései össze fognak ütközni, és egyesek a maguk boldogulása érdekében szükségesnek fogják tartani azt, hogy felebarátjukat, kivel nem férnek el együtt e világban, kiűzzék az életből (21.) Az emberek közömbösek lesznek az iránt, hogy milyen fenséges lehetőségek, milyen isteni tervek rejlenek a felebarátaik életében, és lesznek egyesek, akik minden lelkifurdalás nélkül a maguk érzéki vágyainak eszközévé alacsonyítják felebarátjukat (27.) Az emberek nem fogják érezni a felelősségüket, hogy felebarátaik élete számára támaszul és alapul kell szolgálniuk, és lesznek olyanok, kiknek megbízhatósága a világon semmiféle garanciával sem biztosítható (33.) Ez a három seb ott tátong mindenütt az emberi társadalom életén, ahol nem Jézus uralkodik az ő mennyei országával. (Lásd a napilapok híreit: gyilkosságok, az érzékiség pusztításai és csalások.)
Ezekkel szemben Jézus akarata és törvénye: megvalósítani az emberek között azt a testvériességet, mely a békés jó akaratú együttélésre minden körülmények között képes; mely minden felebarátjában köteles tisztelettel respektálja az emberi méltóságot, s amely a felebarát számításainak és várakozásainak mindig megbízható alapot nyújt.
A testvérietlenség e romlásai ellen felemelte tiltó szavát már a régi törvény is. Jézus törvénye csak annyiban különbözik tőle, hogy míg az a testvérietlenség végső, kiáltó elfajulását támadta (a tényleges gyilkosságot, paráznaságot és esküszegést), addig Jézust itt a lelkiség elve mélyebbre vezeti. E szerint az elv szerint az emberi életben nem az a lényeges, ami külső és látható, hanem ami belső és elrejtett, s azért a testvérietlenség bűneit is nem elég külső végzetes megnyilvánulásaikban elfojtani, hanem a belső lelki forrásokban kell elfojtani. Jézus nem testvéries viselkedést sürget elsősorban, hanem testvéries lelket; ebből majd biztosan folyik amaz is.
1. Azt parancsolja, hogy már a legelrejtettebb érzelmek világában is elítélendő és megsemmisítendő minden, ami ember és ember összeférhetetlenségére vallana. Az embereknek egymásról való gondolkozását is meg kell tisztítani minden diszharmóniától. A lelkek legmélyén meg kell őrizni az egymásnak csak javát akaró indulatot. Akkor csíra híján magától ki fog pusztulni az erőszakos, testvérietlen összeütközésnek minden cselekedete is. (21 – 22.)
2. Úgyszintén nem elégszik meg a tisztátalan cselekedetek megakadályozásával. Amíg az emberek lelkivilága nem tiszta, addig nincs megoldva az emberek társas életének ez a betegsége. A gondolatot el kell már fojtani, mely a felebarátra másként tekint, mint tisztelettel. Tanulja meg az ember felebarátait úgy nézni, mint aki magában öncél, akinek életével Istennek külön, dicsőséges tervei vannak. Ha az emberek lelkük mélyén tisztelik egymásnak ezt a méltóságát, akkor ki lesz zárva annak esete, hogy az egyik a maga vágyainak eszközéül odaáldozza a másiknak boldogságát, becsületét, jövőjét (28.).
3. Azzal sem elégszik meg Jézus, hogy az emberek ne esküdjenek hamisan. Nem biztosíthatja a társas élet szilárdságát az, ha az emberek eskükényszerrel és más külső biztosítékokkal kötelezik egymást. Utóvégre azok a külső erősségek, amelyekkel az adott szó szentségét biztosítani igyekeznek az emberek, egészen kívül esnek az ő hatalmukon. Bent, az ember lelkében, őszinteségében és nyíltságában kell rejlenie a megbízhatóság alapjának. Ahol nincs kétszínű, álnok –gondolat, ott nem lesz soha csalárd cselekedet sem, és lehetetlen lesz az, hogy az egyik ember élete összeroppanjon azért, mert a másikba vetett bizalomra építette fel (34 – 37.) – Ezek tehát a testvéries magatartás első törvényei: jóakarat, tisztelet, őszinteség. És mindezekben uralkodó elv az, hogy az emberben a lelki világ a lényeges.
Figyeljük meg azokat az érveket is, amelyekkel Jézus e törvények betartását sürgeti. A békés jóindulatról szólva rámutat arra, hogy annak biztosítása fontosabb még a vallási szokások buzgó betartásánál is. Isten előtt elfogadhatatlan az olyan ember vallásossága, aki testvérietlen viszonyban él valamelyik felebarátjával (23 – 24.) Továbbá rámutat arra, hogy a testvéri jóindulat követése még önző szempontból is sokkal ajánlatosabb, mint a makacs rosszindulat. Aki nem akar megbékélni felebarátjával, balgatag módon önmagának szerez tömérdek hátrányt (25 – 26.) Amikor az önző érzékiséggel szemben a felebarát személyiségének tiszteletét sürgeti Jézus, hangsúlyozza, hogy a legnagyobb ár sem túl nagy, amit le kell fizetnünk esetleg a tiszta gondolkozásért. A tiszta testvériség útján járni annyi, mint az örökkévalóság számára élni. Arról hajszálnyira is letérni annyi, mint pusztulásnak átadni az életünket. (29 – 30.).
Ugyanerről a törvényről szólva függelékként idézi és megszigorítja Jézus az Ótestamentumnak a házassági elválásról szóló utasítását (31 – 32.) Leggyászosabb rombolását az érzékiség bűne a családi tűzhelyek feldúlásával szokta végezni. És mint minden ország életében, úgy a mennyek országa életében is döntő szerepe van a családi körnek. Ez a jövendő nemzedéknek a bölcsője. A család minősége dönti el az emberiség haladásának az irányát. Ezért siet Jézus a házastársi kötelék ünnepélyes szent jellegét megvédeni, különösen a korában uralkodó laza válási szokásokkal szemben.
II. Negyedízben Jézus az Ótestamentumnak egy félreértett utasítását idézi, mert ebben a félreértésben a testvérietlen magatartást a legmezítelenebb valóságában mutathatja be (38 – 42.) Az Ótestamentum a megtorló viszonzást állította fel a hatósági ítélet törvényeként. S ez a régi kezdetleges viszonyok között megjárhatta. Az emberek azonban átvitték ezt az elvet a magánéletre is, és ezzel a testvérietlenség legsötétebb átkát idézték fel magukra. A viszonzó leszámolás alapján rendezték be egymással való viszonyaikat. „Amint te nekem, én úgy neked.” Jézus ezzel kíméletlenül szembeszáll, mert a testvériesség, amit Ő meg akar valósítani, ennek éppen az ellenkezője. Itt domborodik ki legvilágosabban a testvériség elvének a lényege. Egy igazi családnak gyermekei nem élhetnek egymással szemben üzleti alapon, a leszámolás és viszontszolgáltatás elvei szerint. Igaz testvérek között az „enyém-tied” határvonala úgyszólván nem is áll fenn! A testvéri viszonyt a kész-séges, odaadó lemondás, a nagylelkű szolgálatkészség és türelem jellemzi. Még akkor is, ha az egyik testvér visszaél a másiknak szeretetével, addig, amíg annak szeretete elég erős lesz a testvéri viszonyt fenntartani, nem fog megvonni tőle semmiféle igazi segítséget. Jézus ezt a magatartást akarja az egész emberiségre kiterjeszteni. Leszámoló és megtorló önzés helyett kiáradó, erős szeretetet sürget. (39 – 42.).
III. Utoljára az Ótestamentumnak egy megrontott szavát idézi Jézus, hogy azzal szemben feltüntesse a testvériességnek, amelyet követel, teljes nagy mértékét. (44.). Az Ótestamentum népszerű magyarázói a felebaráti szeretet köréből kizárták az ellenséget. Ezzel szembeszállva Jézus követeli a testvéri szeretetet mindenkivel szemben, megkülönböztetés nélkül. Hogy a testvériségnek ezt a hallatlanul magas mértékét felállíthassa, rá kell mutatnia az istenfiúság elvére, melyből az szükségképpen folyik. E nélkül csakugyan képtelen utópia volna az egyetemes testvéri szeretet eszménye. Testvéri szeretetet csak azok között lehet követelni, akik csakugyan testvérek, egy közös család tagjai. És mi tesz egy családot? Nem a közös szülőktől való származás. Nem is a közös háztartásból való élés. Ezek még nem nyújtanak elég alapot a testvéri összeforrásra. Ami igazán testvérekké neveli és kapcsolja a család tagjait, az a közös szülői szeretet, gondoskodás és nevelés megtapasztalása. Az egyik testvér a másikban olyas valakit lát, akit odaadó fáradsággal és gonddal táplál és fejleszt ugyanaz a szülői szeretet, melynek maga is a legtöbbet köszönheti. Az a kérdés tehát, hogy az emberiség tarka tömege felett is van-e ilyen közös nagy gondoskodó és nevelő szeretet? Van-e felettünk valaki, aki iránt gyermeki hála köt, s aki különbség nélkül ugyanazt a szeretetet pazarolja embertársainkra is, mint mireánk? Ha van, akkor azok nekünk mind testvéreink, és szeretetünk köre nem lehet szűkebb, szegényesebb, tökéletlenebb, mint Atyánké. Méltóknak kell lennünk hozzá. A viszonzásra találó szeretetnek könnyű testvériesnek lenni. De Isten gyermekei többre is képesek. Ott is tudnak szeretni, ahol minden ok megvolna a gyűlöletre, a szeretetre pedig semmi, azon az egyen kívül, hogy azt a másik embert Isten mégis szereti! (44 – 48.)
Egy szempillantás Jézus eme tanításaira, meggyőz azoknak ellentmondhatatlan igazságáról. Adjatok embereket, kiknek életében megvan a testvériségnek a koronája: az egymás iránti jóindulat, tisztelet és őszinteség ápolása; a testvériség törzse: az üzleti számítással ellentétes nagylelkűség; és a testvériség gyökere: az Atya szeretetének utánzása; és valóban elközelgetett a mennyeknek országa erre a viszálydúlta boldogtalan földre. De hogy megvalósulhasson ez az eszmény, az szükséges, hogy igazán Isten gyermekeivé váljunk. S ezért Jézus, erkölcsi törvényeinek kihirdetése után áttér:
b) az embernek Istenhez való viszonyára, és kihirdeti törvényeit a vallási életre vonatkozólag (VI. 1 – 18.) A főtörvény itt az, hogy úgy álljunk Istennel szemben, mint Atyánkkal. „A te Atyád, aki titkon néz” – ez ennek a szakasznak az uralkodó kifejezése. Mindannak illusztrálására, amit a vallási élet épsége érdekében mondani akar, a korabeli zsidó vallási életnek három jellegzetes cselekvését választja ki Jézus. Beszél 1. az alamizsnálkodásról (2 – 4.). 2. Az imádkozásról (5 – 15.). és 3. A böjtölésről (16 – 18.). Ez a három valóban fel is öleli vallási életünknek minden oldalát, és egész területét. Az Istenhez való viszonyunknak meg kell nyilvánulnia az embertársainkkal szemben, Istennel szemben, és az önnön életünk berendezésében. Az alamizsnaadás – ha igazi – képviseli mindazt, amit mint Isten gyermekei az ő többi gyermeke javára teszünk, hogy ezzel Őt szolgáljuk. Az imádságban – ha igazi – nyer legtökéletesebb kifejezést az a viszony, melyet közvetlenül Istennel szemben fenntartunk. És a böjtölésben láthatjuk jellegzetes példáját annak, hogy szükség esetén milyen fegyelemnek kell alávetnünk a saját testünket, hogy lelkünk zavartalanul szolgálhassa Istent. Megfigyelhetjük, hogy mint érvényesül itt ismét mind a három főelv: testvériség egymás között, gyermeki viszony Istennel szemben, és a lélek fensőbbsége a test felett a saját életünkben.
Két nagy törvénye van Jézusnak az Istenhez való viszonyunkra nézve: a bensőség és a bizalom. Vagy másik oldaláról tekintve a dolgot: két veszélytől akarja megtisztítani vallási életünket: I. a külsőieskedéstől, és II. a hitetlenségtől.
A legnagyobb veszedelem, melytől Jézus meg akarja óvni vallási életünket mind a három oldalán: a külsőieskedés. És mesteri keze nem tapinthatott volna elevenebb pontra. A vallási életnek, mely az embernek Istennel való dolga volna, ősi veszedelme volt mindig és máig is az, hogy az emberekkel való dologgá válik. A vallási tapasztalatoknak és lelkiállapotoknak, ha valóságosak, kifejezésre kell jutniuk. Külső cselekményeket, szokásokat és szertartásokat teremtenek maguknak, melyekben kifejezésre juthatnak. És mennél erőteljesebb a lélek belső megindulása, annál nagyobb hévvel fogja felhasználni e külsőies kifejezéseket, melyek által felebarátaihoz is továbbíthatja érzéseit, tapasztalatait. De itt következik be a vallásnak örök tragédiája: a külső mez csakhamar veszedelmessé válik a belső tartalomra nézve. A szokások és szertartások úgy lekötik a figyelmet, hogy a lélek már ezekben a dolgokban látja a vallás lényegét. És nemsokára elsorvad az Istennel való belső titkos érintkezés forrása, és marad az üres, száraz külső gyakorlat, amit az emberek kedvéért folytatunk. Ez ellen tiltakozik főképpen Jézus: „Ne az emberek előtt!...Titkon, a te Atyád előtt!” S ez az óvás annál helyénvalóbb, mert Ő a vallási életünket éppen az emberek közötti társas élet átalakító és éltető erejévé akarja tenni; istenfiúságunkon az emberi testvériség rendjét akarja felépíteni. A külsőiesség veszedelme nem akkor fenyegeti a vallást, amikor félénken visszavonul a világtól. Az ébredező vallási mozgalmak kicsiny zárt köreiben, vagy a remeték életében nincs veszélyeztetve a bensőiség. De amikor a világot meghódító és alakító erővé lesz egy-egy vallási ügy, amikor az Istennel való csendből kimegy az emberek közé érvényesülni, akkor vigyázzon: ne hagyja el az Istennel való belső viszonyt, és ne az emberek kedvéért folytassa életét. Éppen kitűzött célját semmisíti meg, ha az emberek mellett elfelejti Istent. Maradjon meg, ha az emberekre hatni akar, az emberek elől elzárt benső ügy, a léleknek titkos ügye Istennel, amilyen titkos, családi ügyei a gyermeknek vannak atyjával. Mihelyt az a törekvésünk, hogy az emberek figyelmét kössük le vallásunkkal, félő, hogy Isten figyelmét van okunk kerülni. Ennek ellenkezője a Jézus törvénye: inkább titkon az emberek előtt, de egész benső meghitt őszinteségben az Atya előtt. Egyszóval: legyünk igazán gyermekei az Atyának.
1. Ez jellemezze mindazt, amit Isten számára az emberek között teszünk. Az igazi gyermekre reáhárul a kötelesség, hogy szükség esetén szülőjének munkatársa legyen a többi gyermek fenntartásában. De a testvérei eltartásához és neveltetéséhez adott hozzájárulását szégyellni fogja a világ elé tárni. Ez családi ügy. Ha istenfiúságunkból kifolyólag Atyánk reánk bízza, hogy valamilyen javainkat megosszuk más gyermekeivel, akiknek szükségét ezzel megszüntetjük, ez az ügy maradjon Őközötte és miközöttünk. Ebből reklámot csinálni a magunk dicsőségére a legízléstelenebb szentségtörés. (2 – 4.)
2. Ugyanez a gyermeki bensőség jellemezze azt, amivel közvetlenül Isten előtt jelenünk meg. Az igazi gyermek nem lehet el anélkül, hogy fenn ne tartsa az érintkezést szüleivel. Ha személyesen nem láthatja, levélben keres kapcsolatot vele. De nem fogja elrejteni előle semmi örömét, vagy baját. Azonban gyermeki lelkének ilyen megnyilatkozásai mindig bizalmas családi ügyek lesznek. Csak akkor fog előállni vele, ha idegenek szeme előtt becsukódott az ajtó. Így nyilatkozzék meg lelkünk a legmeghittebb, mások elől titkolódzó bizalom őszinteségével Isten előtt (5 – 6.).
3. És ugyanezt a benső meghitt viszonyt viselje magán az az önfegyelmezés, mellyel magunkkal szemben fel kell sokszor lépnünk Isten kedvéért. Az igazi gyermeknek, hogy hű maradjon a család becsületéhez, sok mindent meg kell tagadnia magától. Isten is megkívánhatja gyermekeitől, hogy az Ő családjának színvonalát minden nehézség, áldozat, önmegtagadás árán fenntartsák. Nem szabad megengedniük, hogy testi természetük valaha is felülkerekedjék lelkükön, és így elhomályosítsa szellemi származásuknak nemességét. A testet féken kell tartani, ha kell, még a szükséges táplálék megvonásával is. De milyen gyermek volna az, aki mások elé panaszkodni menne, hogy milyen nehéz neki szüleihez illő színvonalon élni? Mindazt az önmegtagadást, belső harcot és tusakodást, amibe belekerül az isteni rokonság fenntartása, titkos némaság rejtse el a világ elől. Jézus azt akarja, hogy országának polgárai az Istenért folytatott legsúlyosabb önfegyelmezést is hősiesen takarják el a készséges engedelmesség boldogsága alá, mely mit sem sejtet a lélek mélyén meghozott áldozatokról. (16 – 18.)
Figyeljük meg azt a mindháromszor visszatérő gondolatot, hogy aki hitéletét igazán titkon éli Istennel, az biztos jutalmát látja ennek (4. 6. 18.) Az Atya „megfizet neki nyilván”. A jutalom abban rejlik, hogy Isten mind nagyobb hatalomra jut az ilyen életben. Az emberek között is azoknak a személyisége szövődik bele a mi életünkbe, akikkel közös titkaink vannak. És mennél több olyan cselekedetet hajtunk végre belső vagy külső életünkben, amit csak Istenért és csak az Ő tudtával tettünk, Isten annál nagyobb valóság lesz számunkra, és annál nagyobb hatalom lesz életünkben. És ennek meglesznek a nyilvánvaló, az emberek előtt is érvényesülő gyümölcsei. Hiszen Jézus nem akarja országa polgárainak hitéletét belezárni az ő saját belsejükbe. Ellenkezőleg: ki akarja annak erejét árasztani az emberek közötti testvérietlenség megszüntetésére. Csak arra figyelmezteti őket, hogy hitéletüknek ezt a kifelé való érvényesítését nem lehet nekik mesterségesen erőltetniük, ha nem akarják egészen elveszteni vallásuk igazi voltát. Ápolják a titkos oldalt: az Atyával szemben. A többit majd elvégzi maga az Atya.
Másfelől szintén visszatér mindháromszor az a gondolat is, hogy aki az emberek számára éli vallási életét, azt pótolhatatlan veszteség éri. Igaz, hogy amit keres, azt megkapja: az emberek figyelmét, helyeslését, tán csodálatát. De ezzel vége van. Már „elvette jutalmát”. Pedig az emberi lelket csak az elégítheti ki, ami több ennél: az isteni helyeslés, a titkon látó Atyának öröme.
II. A külsőieskedés veszedelme ellen, amelynek példáit a korabeli zsidók vallási életéből vette, így megóván alattvalóit, az Istenhez való viszonynak még egy másik veszedelmére is rámutat Jézus: a hitetlenségre. Ezt nem vezeti végig a vallási élet mindhárom irányú megnyilatkozásán, csak az imádságnál említi, mivel ebben nyer kifejezést a vallási életnek lényege (7 – 15.) Ezt a veszedelmet a korabeli pogányok vallásosságában látta legjobban példázva. Azoknak imádsága elárulta, hogy olyan istenekben hisznek, akiknek nem lehet bízni a jólértesültségében, vagy jóakaratában. Sok beszéddel kell őket felvilágosítani szükségeink felől, és sok beszéddel kell őket hajlandóbbá tenni a segítségre. Ezzel szemben Jézus a gyermeknek azt a bizodalmát sürgeti, mely tudja, hogy atyja jól ismeri szükségeit, és szívén is hordja azoknak fedezését. Figyeljük meg, hogy Istennek mindentudósága és szerető érdeklődése, melyben feltétlenül bízhatunk, nem azt bizonyítja Jézus szerint, hogy tehát felesleges az imádkozás. Csak azt, hogy a bizalmatlan, hosszadalmas imádság felesleges. Ha az imádság nem Isten felvilágosítása és nem is Istennek adott utasítás akar lenni, hanem ellenkezőleg, mint a gyermek kérése, csak egyszerűen a bizalomnak megnyilvánulása, akkor helyénvaló. S akkor nélkülözhetetlen is. Mert bár a szülő ismeri gyermeke szükségeit és készen is tartja már ajándékait, mégis megvárja gyermekének kérését gyakran. Így várja Isten is, hogy imádságunkban fejezzük ki azt a bizalmat, mely elismeri, hogy minden jó tőle származik.
Ennek a bízó gyermeki imádságnak Jézus megadja a mintáját is az „Úri imádságban” (9 – 13.). Már a megszólítás, mellyel ez az imádság kezdődik, kifejezi ezt a gyermeki bizalmat Istennek mind jóindulata, mind korlátlan hatalma iránt. (9.) Ugyanez a gyermeki bizodalom nyer kifejezést az első három kérésben, melyek egy csoportot alkotnak. Az emberi lélek, mint Isten gyermeke, magáévá teszi az Ő világkormányzó munkájának céljait, és óhajtva imádkozik az Atya terveinek megvalósulásáért, még mielőtt a saját szükségeivel állna elő. Bízik abban, hogy Atyjának dicsősége, Atyjának országa, Atyjának az érvényesülése a legfőbb jó, melynél fontosabbért és sürgősebbért nem könyöröghet (9 – 10.). Kifejezést nyer ugyanez a gyermeki bizalom az utolsó három kérésben is, melyekben az emberi lélek minden aggodalmát és gondját nyugodtan leteszi Isten kezébe. Fontos, hogy Jézus előbbre valónak tekinti az Isten világterveire vonatkozó kéréseket, de az is fontos, hogy a mi saját életünk szükségleteit is oly gonddal belefoglalja ebbe az imádságba. Ez utóbbi kérések csak addig lesznek időszerűek, míg e földön élünk, mikor átlépünk az örökkévalóságba, elmaradnak tőlünk. Ott már csak az első három kérés lesz imádságunk. Addig azonban jogunk van teljes bizalommal imádkozni a leganyagibb, múlandó testi szükségleteinkért (11.) csakúgy, mint lelki életünknek szükségleteiért (12 – 13.). Ez utóbbiak két nagy kérésre oszlanak: a múlt bűneivel szemben bocsánatra, a jövő bűneivel szemben segítségre van szükségünk. S e legutóbbi kérésünkben megint két kérés nyer kifejezést: óvatos érzése a magunk gyengeségének, de másfelől diadalbiztos bátorság az Isten erejében.
Végül e mintaimádsághoz fűzött megjegyzésében (14 – 15.) külön hangsúlyozza még Jézus, hogy a bűnbocsátó szeretet élvezésétől el van zárva, és így az Atyával való társalgás gyermeki jogától megfosztja magát az, aki nem kész ugyanolyan megbocsátó szeretetet tanúsítani felebarátjával szemben. Nem lehet az Atyának gyermeke az, aki testvéreivel szemben nem akar úgy viselkedni, mint ahogy az Atya tenné.
Az Istennel való ily meghitten benső és ily erősen bízó gyermeki viszonyban akarja kifejleszteni Jézus az Ő országa polgárainak vallási életét. Lehetetlen, hogy ahol ez az istenfiúság megvalósul, ott a testvériség is meg ne valósuljon, és az emberi társaséletnek sebei be ne gyógyuljanak. Azonban még egy kérdésre kell feleletet kapnunk: ha elfogadjuk Jézusnak e törvényeit, és ha ez által az istenfiúság által beleilleszkedünk az Ő országának testvériségébe, jól járunk-e a magunk egyéni szempontjából? A közös emberi élet tisztul és békésebb, boldogabb lesz talán, de a magunk részéről nem nagy károsodás árán történik-e ez? Ezért
c) Jézus reátér az erkölcsi és vallási életviszonylatok után az elszigetelt egyéni életre, és elmondja az Ő törvényeit arra vonatkozólag, hogy az önnön életünkkel szemben milyen álláspontot foglaljunk el (VI. 19 – 34.). Itt jut teljes érvényre az elv, hogy az egyes emberben a lélek a fő, s a test másodrangú. Jézusnak tehát az a főtörvénye az egyéni élet számára, hogy a léleknek boldogulását és szabadságát ővjuk meg a világ fenyegető hatalmától. Kétféleképpen veszélyeztetik a testi javak a léleknek fensőbbségét: I. úgy, hogy életcéllá válnak, s a lélek odaadja elsőszülöttségi jogát a földi kincsgyűjtés hitványságáért, és II. úgy, hogy mint az életnek nélkülözhetetlen szükségletei foglalják le a léleknek egész figyelmét, és ez által fojtják meg szabad kibontakozását. Jézus mind a két veszedelem ellen felemeli óvó szavát.
I. Az Ő országa polgárainak életében ne rontsák meg a földi értékek a lélek szabad fensőbbségét az által, hogy életcéllá válnak. (VI. 19 – 24.). Az egyéni életnek ez a legkényesebb kérdése: milyen célokat tűzzön ki törekvése számára? Érezzük ennek a reánk bízott titokzatos életnek az erőit, a lelkünk mélyén forrongó képességeket, és tudjuk, hogy van hatalmunk – de egyúttal kötelességünk is ez – valamit alkotni: eredményeket elérni; gazdagabban végezni az életet, mint ahogy kezdtük. A kérdés csak az: milyen eredmények elérésére fordítsuk a bennünk feszengő erőket? Miben lássuk azt a nagy jót, aminek megszerzésére és felhalmozására érdemes odaszánni ezt az egyetlen életet? Az embernek ezt az értékeket kereső, javakat megbecsülő és válogató, életcélt választó képességét akarja Jézus itt veszedelmek ellen biztosítani. A legnagyobb veszedelem, mely érheti, az, hogy megfeledkezik az ember szellemi természetéről, és ebben az anyagi világban, melyhez testénél fogva hozzátartozik, keres életcélt. Három nagy érve van Jézusnak arra, hogy megmentsük életünket ettől a veszélytől, és szem előtt tartva lelki mivoltunkat, a lelki világban keressünk magunknak életcélt.
1. Aki élete célját földi értékekben keresi, annak hiábavaló az egész élete (19-20.). Egész fáradsága, minden küzdelme kárba vész. Hasztalan ért el bármilyen eredményeket a földi értékekben, nem tarthatja meg azt, amit szerzett. A kincseket, amiket gyűjtött, nem magába gyűjtötte, nem igazán a tulajdon életét gazdagította. Már itt a földön is mezítelenül maradhat az élete úgy, amint volt, amikor pedig a lélek megválik a földi környezettől, semmit sem vihet magával abból, amit összehalmoznia sikerült. Ezzel szemben az, aki a lelke számára keresett eredményeket, gazdagodást, sohasem veszítheti el kincseit. Amije van, az igazán a tulajdon énjében van, és ha testét leveti is, életének eredményeit magával viheti az örökkévalóságba.
2. Továbbá: aki élete célját földi értékekben keresi, annak lealacsonyodik az egész élete (21-23.). Az emberi léleknek az a képessége, hogy öntudatosan választhat magának értékeket, melyeknek megvalósításáért élni akar, a legmagasabb képessége; minden más képességének a koronája, szemefénye. Akiben ez eltorzul, annak egész élete eltorzul. Aszerint, hogy miben keresi valaki életének kincseit, alakul ki egész lelkének működése. Aki ezzel az értékelőképességével tisztán lát, és nem engedi megtéveszteni magát csalóka, hiábavaló céloktól, annak egész életét világosság fogja áthatni. Helyesen eltalált életcél mellett minden egyéb kérdés is szépen megoldódik, és úgy járhatunk, mint akik biztos mozdulatokkal világos napfényben forognak. Életünk az igazi emberi élet rendezettségének a méltóságában fejlődik ki. Ezzel szemben, aki lelkének ezt a célokat meglátó szemét bele engedte tapadni az anyagi világ megtévesztő javaiba, annak egész élete zavaroknak, botorkálásnak, tapogatózásnak a silány sötétségében fog eltengődni.
3. S végül: aki élete célját földi értékekben keresi, az kitagadja magát Isten szolgálatából (24.). Ez az érv természetesen csak olyanokra hat, akikben él a vágy Istennek szolgálni. De eddigi beszéde alatt Jézus éreztette már hallgatóival az Istennel való életnek és az Isten országában való részvételnek a varázsát, s azért felteheti róluk, hogy él bennük a vágy Istennek szolgálatában forgolódni. Csak azt kell megérteniük, hogy ez a szolgálat nem lehet mellékfoglalkozás, hanem éppen azt az értékelőképességünket foglalja le, mellyel életünknek egyetlen főjavát felismerjük és megragadjuk. Isten az Ő szolgálatát az életünk kincsévé akarja tenni. S ilyen kincsünk csak egy lehet. Aki ezt földiekben keresi, örökre lemondhat Istenről.
Ha azonban legyőztük is ezt a veszedelmet, és lelkünket megmentettük attól, hogy anyagi célok rabszolgaságába süllyedjen, nem kerültük még el egyéni életünknek minden veszélyét. Az anyagi világot, ha a legfőbb érték polcáról leszorítjuk is, még ezzel nem küszöböltük ki az életünkből. És nem is küszöbölhetjük ki. Testünknél fogva beletartozunk ebbe az anyagi világba. Életünk fennmaradásának anyagi feltételei vannak. Testünket táplálnunk, és testi egészségünket védenünk kell.
II. Jézus országának polgárai azonban nem szabad hogy megengedjék még azt sem, hogy az anyagi világ, mint életszükséglet is megrontsa a léleknek szabad fölényét. (25 – 34.). „Ne gyűjtsetek...” – ez volt az előbbi óvás. „Ne aggodalmaskodjatok...” – most ez hangzik. A testi szükségletek megszerzése sohase hozza a mennyek országának polgárait lázas nyugtalanságba; sohase zavarhassa ez meg lelkük békességét. Ám törődjenek a megélhetésükkel, gondoskodjanak magukról és az övéikről, fáradjanak a kenyérért; de sohasem úgy, mintha ez volna életük legfőbb ügye, melynek sikerénél minden kockán forog. Lelküket tartsák meg bizonyos fölényes nyugalom magaslatán a testi szükségletek alárendelt kérdésével szemben. Háromszor hangzik Jézus tiltó szava: „Ne aggodalmaskodjatok...” (25.,31.,34.), és mindannyiszor súlyos érvei vannak szavának támogatására.
1. Tiltja az aggodalmaskodást az, amit a természetben látunk (25-30.). Ha az ember csak test, ennek az anyagi természetnek egy része volna, akkor sem kellene aggodalmaskodnia. Az egész természetben csodálatos gondoskodás uralkodik. Minden lény számára előkerül a szükséges táplálék (26.) és ruházat (28-29.). S amennyiben testénél fogva az ember csakugyan hozzá tartozik a természethez, a saját testében is megtapasztalhatja, mint munkálkodnak a saját érdemén kívül Istennek a természeti erői, és mint hoznak létre nagyobb eredményeket, mint amilyeneket a saját ereje és munkája biztosíthatna. Ezeknek a természeti gondoskodó erőknek köszönheti testi életben maradását (25.) és növekedését (27.). Ha az egész természetben ily gondviselés intézkedik minden szükséglet ellátására, az embernek fel kell ébrednie lelki méltóságának tudatára: ő még több az anyagi természetnél, drágább Isten számára minden virágnál és állatnál, - és ebben a tudatban nyugodtan folytathatja élete munkáját. Biztos lehet, hogy a nagy gondoskodásból nem maradt ki éppen ő, aki koronája a természetnek.
2. Tiltja az aggodalmaskodást még inkább az, amit Isten kijelentéséből tudunk. (31-33.). A pogányok, akik Istent csak a természet jelenségeiből ismerhetik, még talán menthetők azért, hogy az anyagi szükségletek zsarnoki uralom alá hajtják lelküket. De aki tudja, hogy miképpen tárta fel előttünk Isten az Ő jellemét, az Ő szándékait, - különösen, aki minderről hallotta és elfogadta Jézus kijelentését, annak nem szabad többé kérdeznie: „Mit együnk? Mit igyunk? Mivel ruházkodjunk?” Aki ismeri az Atyát, annak nem lehet aggodalmaskodnia. Az tudja, hogy milyen végtelen szeretettel viseli szívén Isten az emberi életnek minden gondját-baját, és hogy mily erővel munkálkodik Isten az emberek között azon, hogy a lelkileg-testileg minden hiányában kielégített teljes, egészséges emberi élet megvalósuljon. Az Isten legfőbb vágya, hogy a bűnnek és bajoknak romjain felállítsa az igaz életnek boldog uralmát. Ennek az országnak és ennek az igaz állapotnak az elterjedése kétségtelenül véget vet a testi ínségnek is úgy az egyén, mint az egész emberiség életében. Azért minden igyekezetünket és aggódó buzgalmunkat arra fordítsuk, hogy a mi lelkünk is részt vegyen ennek a mennyei országlásnak az elterjedésében. Ha Isten céljait szolgáljuk, ismervén Őt, biztosak lehetünk: ez által szolgáljuk legalaposabban a magunk életének anyagi biztosítását is.
3. És tiltja az aggodalmaskodást az is, amit az egyszerű élettapasztalatból tudunk. (34.). Eltekintve minden természeti gondviseléstől és Isten üdvterveinek a kijelentéseitől, a közönséges józan megfontolás előtt is balgatagságnak bizonyul a töprengő aggodalom, mely belevész a földi szükségletek útvesztőjébe. Senkit sem segített még szükségleteinek sikeresebb biztosításához az aggodalmaskodás. Ellenkezőleg: a jövő felett való töprengés csak megbéníthatja azt a munkánkat, mellyel a jelen közvetlen szükségleteit kell elintéznünk. Ma intézzük el nyugodt lélekkel, biztos kézzel azt, ami ma szükségletünk. Ne engedjük, hogy kapkodóvá tegyen és elveszítse a fejünket már ma a holnap, és a holnapután gondja.
A saját elszigetelt egyéni életét tehát az az ember rendezi be legbölcsebben, aki nem engedi sem a földi életcélokat törekvése, sem a földi szükségleteket aggódása tárgyaivá válni, hanem a lélek örök meggazdagítását tűzi ki élete céljául, s élete folyamán a földi aggodalmaskodástól menten, szabadon bontja ki lelki életét az Isten országában. Az az eszmény, amelyet Jézus az emberi társaséletről s az embernek Istenhez való viszonyáról rajzolt, ilyen egyéni életet követel tőlünk. Nem vesztünk tehát, ha az istenfiúság által a mennyek országának megújult, testvéries társadalmába illesztjük be a magunk egyéni életét is, sőt ez az egyetlen igazi meder, melyben nyugodtan láthatjuk folyni életünk napjait az örökkévalóság felé. Az az összhang, melybe egybeigazítják Jézus törvényei az isteni, az egyéni és a társas érdekeket, valóban méltóvá teszik Őt a világ feletti uralomra. Ahol az Ő királyi hatalma keresztülviszi ezeket a gondolatokat, ott az emberiség a régi zűrzavar alatt rátalál az Isten által eleitől fogva a teremtett világba beletervezett dicsőséges rendre és harmóniára.
III. Így kihirdetvén országlásának elveit, melyeknek szigorúan kötelező voltát előrebocsátotta, Jézus még néhány utasítást csatol e törvénytárhoz, különösen a törvények felhasználására vonatkozólag (VII. 1 – 12.). Országának alattvalóit a) óvni akarja bizonyos ballépésektől e törvények alkalmazásának a módszerében (1 – 6.); b) meg akarja mutatni nekik a törvények megvalósítására képesítő erőt (7 – 11.), és c) végül röviden összefoglalja az egész törvény gyakorlati lényegét (12.), mely az egyes törvények felhasználásánál útmutatója és próbaköve lehet alattvalóinak.
a) Szükséges volt a törvény alkalmazásának módszerére nézve tanácsokat adni, mert előrelátható volt, hogy e törvények olyan elemi erővel fogják megnyerni és lelkesíteni a hallgatókat, hogy nagy sietségükben, mikor reászabják e törvényeket az emberi életre, súlyos hibákat fognak elkövetni. S a hegyi beszéd tanításainak eddigi története igazolja Jézus félelmeit. Különösen három veszedelmet látott fennforogni. Óvja alattvalóit I. a szeretetlenségtől (1-2.); II a képmutatástól (3-5.); és III. a meggondolatlanságtól (6.).
I. Az emberi természet ősi szeretetlensége már ott leskelődött, amikor végighallgatta Jézusnak törvényeit, s azokban felismerte az emberi élet igaz tükrét, - és előre örült, hogy e tükörben hogy fognak meglátszani más emberek hibái. Milyen tökéletes mérték a Jézus törvénye ahhoz, hogy felebarátaink bűneit kimutathassuk vele, s azután kárörömmel pálcát törjünk felettük. De Jézus nem azzal a szándékkal hirdette ki törvényeit, hogy azok világánál elkárhoztasson bennünket, hanem hogy azok megvalósítása által boldogokká tegyen. Ha e törvény világánál hibák tűnnek ki embertársaink életében, nekünk nem az ítélet, hanem a segítés, nem a rosszakaratú megbélyegzés, hanem a hibák szeretetteljes kiküszöbölése lehet a célunk. Aki ítéletre használja fel e törvényt, az ellen maga Jézus is az ítélet perzselő, megsemmisítő fényével villogtatja követelményeit. (1 – 2.)
II. Ha elkerültük is azt a veszélyt, hogy Jézus törvényeit felebarátaink hibáinak a kárörvendő feszegetésére használjuk fel; ha teljes jóindulattal azért fáradozunk is, hogy e törvényeket megvalósítsuk mások életében és segítsünk felebarátainknak megszabadulni bűneik szúrásától, egy másik veszélynek eshetünk áldozatul: a képmutatásnak. (3 – 5.) Annak, hogy felebarátainknak ajánlgatjuk a Jézus törvényeinek követését, de magunk nem igazítjuk ahhoz életünket. Talán nem akarjuk megcsalni embertársainkat, magunkat ámítottuk már el. Annyira belegyakoroltuk magunkat a Jézus elveinek mások előtt való képviseletébe, hirdetésébe és alkalmazásába, hogy el sem hisszük már, hogy a magunk életében is van még tisztogatni való. „Nem veszed észre.” Az ilyen esetekben Jézus a legkíméletlenebb. A legmaróbb gúny szemrehányásával igyekszik felébreszteni az embert arra, hogy az Ő törvényeit becsületesen vigye keresztül a saját életében, ahol talán kiáltó bajok vannak, s csak azután próbáljon mások elé menni e törvények igazságával.
III. De a legjobb indulatú és legbecsületesebb lélek is súlyos hibákat követhet el, ha e törvényeknek az emberek életére való alkalmazásánál meggondolatlan. (6.) Vannak emberek, kikhez jobb el sem vinni Jézus követelményeit, vagy jobban mondva: nem mindig lehet azoknak hirdetésével előállni bárki előtt. Sokszor ahelyett, hogy érvényt szerezhetnénk azoknak, és Jézus uralmát terjesztenénk ezzel, csak inkább rontjuk a helyzetet, elmérgesítjük az ellenállást, és magunknak is keserű zaklattatást szerzünk. Igaz, hogy arra el kell készülve lennünk, hogy sokszor ellenállás és makacsság a felelet Jézus törvényeire. Csak arra vigyázzunk, hogy olyankor ne hozzuk elő azokat, amikor a makacsság nem is a törvényeknek maguknak szól (mert azokat meg sem értették még), hanem a mi ügyetlen és meggondolatlan eljárásunk visszhangja. A legkíméletesebb körültekintés vezesse a mennyek országának polgárait felséges törvényeiknek a hirdetésében.
b) A módszer hibáinak a feltüntetése mellett még szükségesebb volt, hogy Jézus rámutasson a törvény megvalósításának az erőforrására. (7-11.) Úgy a maguk belső életében, mint kint az emberek között, temérdek nehézség és akadály fogja alattvalóinak útját állni, amikor e törvények szerint élni, és másokat is irányítani akarnak. Hamarosan rá fognak jönni, hogy az emberi erő számára egyszerűen lehetetlenség, hiú megvalósíthatatlan ábránd a mennyeknek országa, melyről Jézus olyan felséges képet rajzolt.
Azonban nem is az ő erejükre van bízva. Isten maga akarja elvégezni az Ő országának megvalósulását, s ezért annak minden polgára maga mellett érezheti Istennek teljes segítségét. Így semmi sem lehetetlen. Ha Isten rendelkezésünkre bocsátja az Ő erejét, akkor megvalósulhat Jézus eszménye.
1. Jézus azért itt figyelmünkbe ajánlja az imádkozást, mint annak módját, hogy életünkbe és azon keresztül, a magunkénál nagyobb erők áradjanak. És ismételt nyomatékkal hirdeti az imádságnak biztos értékét, meghallgattatásának kétségtelen voltát minden látszólagos ellentmondás közepette is. Sokszor könnyű hinni az imádság eredményt hozó erejében. Olyan közel érezzük magunkhoz Istent, hogy egyszerűen színről-színre eléje állunk kérésünkkel, és mindjárt tudjuk is, hogy megadatott nekünk. Máskor útvesztőbe jutunk. Nem tudjuk, hogy mit is kérjünk, és szinte elvesztettük magát Istent is. De a komoly kereső imádság előtt ilyenkor is tisztázódik a helyzet, és ha sok zűrzavaron át, mégis rá fog találni az óhajtott eredményre. Sokszor azonban egészen reménytelennek látszik a helyzet. Mintha be volnánk zárva a változhatatlan körülmények sötét börtönébe, és aki ránk fordította a kulcsot, az is messze elment volna, hogy magunkra hagyjon tehetetlenségünkben. Ilyenkor se mondjunk le arról, hogy a mennyek országának törvényei mégis megvalósulnak. Nem vagyunk magunkra hagyatva; a körülmények torlasza mögött csendben ott vár Isten, és imádságunk elszánt ostroma alatt meg fogja nyitni számunkra a szabadulásra kivezető utat. (7-8.)
2. Az imádság erejébe azért vethetjük ezt a feltétlen bizalmat, mert Isten – Atya. A földi atya, aki megromlott, szegényes hasonmása az Ő lényének, nem tehet mást, minthogy azonosítsa magát gyermekének szükségleteivel; ha a gyermek valami jót akar, az atya is kénytelen akarni azt, és ereje szerint meg is szerezni gyermeke számára. Isten – mert Ő szeretetben tökéletes, - még teljesebb egységbe forr a mi életünkkel, s ami nekünk jó, azt feltétlenül kívánja és akarja Ő is. És az Ő hatalma nincs korlátok közé szorítva. Ez Jézus szerint a biztos alapja az imádságnak, és az imádság által a mennyek országa megvalósulásának.
c) És végül egy mondatba összefoglalva megadja Jézus az egész törvénynek, amelyet kifejtett, a lényegét. Hogy tanítványai könnyen megvizsgálhassák bármikor: helyes nyomon követik-e királyuknak akaratát, adja nekik ezt az „arany szabályt” (12.). Nem azt, hogy ne tegyék másokkal, amit maguknak nem kívánnak. Ez nagyon szegényes élet volna, - puszta tartózkodás a mások megbántásától. Hanem: „cselekedjétek!” Tevőleges szolgálatban kell állniuk mindenkor felebarátaikkal szemben. Ismerjék és érezzék felebarátaik szükségét, és róják le azokkal szemben a segítés kötelességét. Ebben természetesen ne mindig a felebarát kívánságai vezessék őket. Képtelenségre vezetne, ha mindenki meg akarná tenni felebarátainak azt a szolgálatot, amit az tőle óhajt. Használja a mennyek országának minden polgára itt a maga megtisztult ítélőképességét. Képzelje bele magát felebarátjának helyzetébe, és amit akkor másoktól óhajtana a maga számára, azt tegye meg az ő felebarátjának. Nem más ez, mint a szeretet egyszerű parancsolata. Az a lelkület képes betölteni ezt az „arany szabályt”, amely ment a maga önző vágyainak és érdekeinek a hajszolásától, és eléggé szabad önmagától ahhoz, hogy beleélje magát mások világába, elgondolja az ő gondolataikat, érezze az ő örömüket és fájdalmukat, és akarja munkás akarattal az ő boldogulásukat. Jézus olyan emberekkel akarja benépesíteni a földet, akik az önzés elzárkózásából kibontakozva így mások életében és mások életéért élnek. Ez volt isten terve eleitől fogva. Ez a tartalma annak a régi kijelentésnek is, melynek megvalósulása előtt nem múlhat el ég és föld. A mennyeknek országa a szeretetnek országa.
C) Miután így megismertette hallgatóival azokat a törvényeket, melyek szerint Ő az Ő országában kormányozni akarja az emberi életet, beszédének befejezésében azokhoz fordul, kik vonzódnak ugyan már hozzá országának igazságától és szépségétől megragadva, de akik határozott döntéssel még nem szánták oda életüket az Ő szolgálatára. Komoly szavakkal intézi hozzájuk a mennyek országának hívó szózatát. (VIII. 13-27.) Ez a hívás I. sürgetés (13-14.), azután II. óvás (15-20.), és végül III. egy utolsó felvilágosítás alakjában igyekszik megnyerni és megragadni a mennyek országához vonzódó szíveket.
I. Mindenekelőtt feltünteti Jézus annak a lépésnek, mellyel az ember az Ő országához csatlakozik, a félelmetes komolyságát, hogy ezzel sürgesse hallgatóit annak megtételére. (13-14.) Nem titkolja el a nehézségeket, amelyek a határozatlan lelkeket visszariaszthatnák, de hirdeti azt is, hogy e nehézségekkel érdemes elszántan leszámolni a kockán forgó végtelen érdekek végett.
a) Nehéz a mennyek országába belépni is, abban tovább haladni is. Senki sem csúszik bele önként, és senki sem boldogul benne küzdés nélkül. Ennek oka nem a mennyek országában rejlik, mintha annak uralma zord és félelmetes volna. Az emberi természetben rejlik az ok: az ember önző, önhitt, anyagi lénye fellázad Jézusnak a testvériségről, az istenfiúságról és a lelkiségről adott törvényei ellen. Csak ennek a megromlott természetnek legyűrése árán és annak állandó fékentartása által lehet valaki Jézus alattvalója. Mivel a mennyek országának polgársága ily belső nehéz küzdelemmel jár, az emberek többsége inkább kikerüli ez utat. Választja azt a kényelmesebb életmódot, melyben mit sem törődve Jézus törvényeivel, egyszerűen szabad folyást engedhet hajlamainak, természetének. Csak a kisebbség vállalja a harcot önmaga ellen.
b) De érdemes
_________________
Tanuljunk (elsősorban) az Úrban megbízható református tanítóinktól!
|
