Ez tényleg bájos, és tőled tipikus, hogy én kritizáljam meg a kritikámat...

361. Korunkat a gazdasági és pénzügyi globalizáció sokoldalú jelensége jellemzi, olyan folyamat, amelyben a nemzetgazdaságokat a javakkal és szolgáltatásokkal való kereskedés szintjén és a pénzügyi folyamatok területén az egyre erősebb összefonódás jellemzi, és a résztvevők egyre nagyobb számának globális horizonton kell találkoznia a növekedési és nyereséghez jutási esélyt meghatározó döntések hozatalához. A globális társadalom horizontja nem egyszerűen abból adódik, hogy a különböző országok nemzetgazdaságainak szereplői között gazdasági és pénzügyi kapcsolatok vannak - ez egyébként mindig így volt - , sokkal inkább a kapcsolatrendszerek mindent átható és egészen új jellegéből, amelyeknek a fejlődését éppen most éljük át. Egyre meghatározóbb és növekvő jelentősége van ebben a folyamatban a pénzpiacoknak, amelynek mérete a csere és a tőke körforgásának liberalizáslása következtében félelmetes gyorsasággal növekszik, ráadásul az érintetteknek módot adva „jelenidejűen” áthelyezni a tőke nagy mennyiségét a földgolyó egyik végéből a másikba. Olyan sokrétű és nem könnyen értelmezhető valóságról van szó, amely a legkülönfélébb területeken végbemegy, és előre nehezen látható utakon állandóan fejlődik tovább.

362. A globalizáció új reményeket táplál, ám nyugtalanító kérdéseket is felvet. Így képes úgy hatni, hogy lehetőség szerint az egész emberiség számára előnyös legyen: a telekommunikáció ugrásszerű fejlődésével karöltve a gazdasági és pénzügyi kapcsolatrendszerek fejlődését, és ezzel egyidejűleg jelentős költségcsökkentéssel felgyorsulást eredményez a kommunikáció és az új technológiák területén, valamint a kereskedelmi csere és pénzügyi tranzakciók kibővítésének folyamatában. Más szóval: a gazdasági és pénzügyi globalizáció, meg a technikai haladás jelenségei kölcsönösen felerősítik egymást, és a jelenlegi gazdasági korszak dinamikája így a maga egészében szélsőségesen gyorssá válik.

A jelenlegi helyzet elemzése nemcsak azokat az esélyeket teszi láthatóvá, amelyek a globális gazdaság korszakában tárulnak fel, hanem megmutatja a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok új dimenzióival összekapcsolódó kockázatokat is. Nem hiányoznak ugyanis azok a mozzanatok sem, amelyek a fejlett és a fejlődő országok közötti, de még az iparosodott országok között is meglévő egyenlőtlenségek erősödésének tendenciáját mutatják meg nyilvánvalóan. A fejlődő gazdasági gyarapodással, amelyet az imént leírt folyamatok tesznek lehetővé, együtt jár a relatív szegénység növekedése is.

363. A közjóért érzett aggodalom arra kötelez, hogy a világ különféle térségei között a gazdagság elosztásának új lehetőségét azoknak a javára használjuk fel, akik a leginkább hátrányos helyzetűek és eddig elmaradottak voltak vagy a társadalmi és gazdasági fejlődés peremén állnak. „Az ma a kihívás, hogy legyen globalizáció a szolidaritásban, egy kirekesztés nélküli globalizáció kihívása.” Maga a technikai haladás azt a veszélyt hozza magával, hogy pozitív hatásai igazságtalanul oszlanak meg az országok között. Mert az innovációs folyamatok a maguk teljességében csak akkor tudnak megjelenni és kibontakozni egy adott közösségben, ha potenciális haszonélvezőik legalább a minimális ismeretekre és pénzügyi forrásokra tesznek szert: amikor az egyes országok különböző mértekben jutnak hozzá a tudományos és műszaki ismeretekhez és a legújabb technikai eszközökhöz, akkor kézenfekvő, hogy a globalizációs folyamat az országok közötti gazdasági és társadalmi fejlődési egyenlőtlenségeket még tovább fogja erősíteni. A napjainkban ható dinamizmusok természete miatt a tőke szabad áramlása önmagában még nem elegendő, hogy a fejlett és a fejlődő országok közötti közeledést előmozdítsa.

364. A kereskedelem a nemzetközi gazdasági kapcsolatok alapvető elemének bizonyul, és meghatározó mértékben járul hozzá a különféle országok termelési szakosodásához és gazdasági fejlődéséhez. A nemzetközi kereskedelem, amikor megfelelő célok elérésére törekszik, a fejlődést segíti és a foglalkoztatás lehetséges új formáit hozza létre, ma inkább, mint bármikor, hasznos tartalékokat szabadítva fel. A társadalmi tanítás ismételten rámutatott a nemzetközi kereskedelmi rendszer torzulásaira, arra, hogy a szegény országokból származó termékeket gyakran diszkriminálják egy protekcionista politika alapján, és ezeknek az országoknak a kárára gátolják az ipari tevékenységben és a technológiák cseréjében mutatkozó aktivitást. Az árarányok állandó romlása a nyersanyagok cseréjében, valamint a gazdag, szegény országok közötti egyenlőtlenség növekedése arra késztette a tanítóhivatalt, hogy rámutasson azoknak az erkölcsi kritériumoknak a fontosságára, amelyek alapján a nemzetközi gazdasági szabályokat irányítani kell: a közjó keresése és a javak egyetemes rendeltetése, a nemzetközi kapcsolatok méltányossága, olyan kereskedelmi politika és nemzetközi együttműködés, amely a legszegényebbek jogait és igényeit veszi tekintetbe. Ellenkező esetben „a szegény népek egyre szegényebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak” lesznek.

Az a baj hogy egyesek még a BIBLIÁT is maguk céljaira probálják félre magyarázni,pedig tudjuk mivel fejeződik be.

V. A modern problémák teológiai elemzése


Az erkölcsi szempont fontossága

35. A fejlődés nagyrészt erkölcsi jellege a vele szembehelyezkedő akadályokra is érvényes. Ha a Populorum progressio enciklika megjelenése óta eltelt években a fejlődés megtorpant -- csekély mértékű vagy ingadozó, ha nem teljesen ellentmondásos volt --, ennek okai nem kereshetők kizárólag gazdasági tényezőkben. Amint már jeleztük, belejátszottak ebbe politikai okok is. A népek fejlődését segítő vagy akadályozó döntések természetesen politikai jellegűek. Hogy legyőzzük a már említett eltorzult mechanizmusokat és olyanokkal cseréljük fel őket, amelyek jobban megfelelnek az emberiség közös javának, szükséges a hatékony politikai akarat. Ahelyzet elemzésének eredménye szerint ez eddig nem volt elégséges.


Egy ilyen lelkipásztori dokumentumban olyan elemzés, amely csak gazdasági és politikai okokban keresi az elmaradottság (és a túlfejlettség) okait, nem lenne teljes. Fel kell tárnunk ezért azokat az erkölcsi természetű okokat, amelyek kihatnak az embernek mint erkölcsi eligazodásra képes személynek a tevékenységére, és a fejlődés folyamatát gátolják.


Hasonlóképpen, ha rendelkezésre is állnak olyan tudományos és technikai eszközök, amelyek szükséges politikai döntés esetén hasznára lennének az elmaradott népeknek a valódi fejlődésben, akkor is csak erkölcsi döntések segítségével lennének elháríthatók az akadályok és a nehézségek. Ezek a döntések a hívők, különösen a keresztények részére az isteni kegyelem révén a hit alapelveihez igazodnak.


A bűn struktúrái

36. Tudomásul kell vennünk, hogy az egymással szembenálló népek tömbjeitől megosztott világ, amelyet merev ideológiák éltetnek, és ahol a kölcsönös kapcsolatokat az egyetértés erősítése helyett az imperializmus különböző formái uralják, nem lehet más, mint a "a bűn struktúrái" alá rendelt világ. Az egyetemesnek tekintett közjó tudatosítása és annak nélkülözhetetlen előmozdítása ellen ható negatív tényezők a jelek szerint csak nehezen legyőzhető gátakat építenek ki az emberekben és az intezményekben.91


Ha a mai helyzet a különböző természetű nehézségek rovására írható, akkor jogosan beszélünk a "bűn struktúráiról", amelyek -- amint azt a Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdításunkban kifejtettük -- a személyes bűnben gyökereznek, és ezért mindig a személyek konkrét tetteihez kapcsolódnak, akik ezeket létrehozzák, megerősítik és felszámolásukat megnehezítik.92 Így megerősödve terjednek, és további bűnök forrásaivá lesznek az ember magatartását befolyásolva.


A "bűn" és a "bűn struktúrái" olyan fogalmak, amelyeket csak újabban alkalmazunk a mai világ állapotára, de a szemünk elé táruló dolgokat szabatosan nem érthetjük meg, ha nem nevezzük nevén a szorongató bajok gyökerét.


Beszélhetünk túlzott "egoizmusról", "rövidlátásról", utalhatunk "téves politikai döntésekre" és "meggondolatlan gazdasági intézkedésekre". Valamennyinek van valamilyen etikai zöngéje. Olyan az ember helyzete, hogy nehéz megítélni cselekedeteit és mulasztásait, ha az elemzésbe nem vesszünk bele valamilyen módon etikai természetű szempontokat.


Ennek a megfontolásnak értelme van, főként ha mindvégig következetes és az Istenbe vetett hitre valamint az Ő törvényére épül, amely parancsolja a jót és tiltja a rosszat.


Ebben található a különbség a szociálpolitikai elemzés, valamint "a bűnre" és "a bűn struktúráira" való utalás között. Ez utóbbinál kapcsolódik be a háromszor szent Isten akarata, az emberekről való elgondolása, igazságossága és irgalma. Isten, az emberek Megváltója, az élet Ura és szerzője, kiben bőséges az irgalom, az emberektől meghatározott magatartást követel, amely megmutatkozik a felebarát iránti tettekben és mulasztásokban. Ez utal a tízparancsolat "második táblájára";93 melynek áthágása Istent sérti és a felebarátnak árt, ezekkel függőséget és akadályokat létesítünk a világban, amelyek sokkal tovább éreztetik hatásukat maguknál a tetteknél vagy az ember rövid életénél. Mindez a népek fejlődésének ütemére is hatnak, a késedelmet vagy a lelassult haladást ebben a megvilágításban kell megítélnünk.


Haszon és hatalom minden áron

37. Ehhez az általános vallási jellegű elemzéshez hozzáadható néhány részletesebb meggondolás, hogy felismerhetők legyenek a cselekedetek és magatartások között azok, amelyek ellenkeznek Isten akaratával és a felebarát javával, és azok a "struktúrák" is, amelyeket ezek létrehoztak. Ilyen főként kettő tűnik ki manapság: egyik a profit utáni kizárólagos vágy, a másik pedig az a hatalomvágy, amely saját akaratát is rá akarja kényszeríteni a másikra. Mindkettőhöz, jobb megismerés végett, hozzáfűzhető kifejezés: a "minden áron". Itt ugyanis az emberi akaratok feletti uralomról van szó, annak minden következményével együtt.


Bár a kettőt elválaszthatjuk egymástól, mert egymás nélkül is léteznek, de -- az elénk táruló látványban -- elválaszthatatlanul össze vannak fonódva akkor is, ha valamelyik túlsúlyban van.


Ennek a kettős gyökerű bűnös magatartásnak nyilvánvalóan nemcsak egyes személyek esnek áldozatul, hanem nemzetek és szembenálló tömbök is. Ez még jobbankedvez a "bűn struktúrái" kialakulásának, amelyekről már szóltam. Ha a modern "imperializmus" bizonyos formáit ezeknek a morális kritériumoknak a fényében vizsgálnánk, meglátnánk, hogy bizonyos döntések mögött, amelyek látszólag csak gazdasági vagy politikai jellegűek, valójában a bálványimádás valódi formái rejlenek: a pénzé, az osztályideológiáké, a technológiáé.


Ezzel az analízissel elsősorban a rossz igazi természetét akartam jelezni, amellyel a népek fejlődésének kérdése kapcsán találkozunk. Az erkölcsi rosszról beszélek, a sok bűn együttes eredményéről, amely a "bűn struktúráihoz" vezet. A gonosszal kapcsolatos megfontolások azt is jelzik, hogy az emberi magatartás számára meg kell találnunk azt az alkalmas utat, amelyen járva legyőzhetjük a rosszat.


A bűnt le kell győzni

38. Ez az út hosszú és bonyolult, s állandóan akadályok fenyegetik: akár belülről az emberi elhatározások állhatatlansága, akár a külső körülmények változandósága, amelyeket nem látunk előre. Ezért bátorság kell az elinduláshoz és néhány lépés után az út egy részét megtéve, már végig kell mennünk rajta. Ezekből a megfontolásokból kitűnik, hogy az indulásra és az út követésére vonatkozó döntések erkölcsi értékkel bírnak, melyeket a hívő férfiak és nők Isten akaratából vezetnek le, amely egyedüli igaz alapja minden erkölcsi kötelezettségnek.


Kívánatos, hogy azok a férfiak és nők, akik nyíltan nem vallásosak, meg legyenek győződve, hogy a teljes fejlődéssel szemben álló akadályok nem csupán gazdasági természetűek, hanem magasabb megfontolásból erednek, attól függően, mit tart az ember abszolút jónak. Ezért remélnünk kell, hogy mindazok, akik valamilyen mértékben felelősnek érzik magukat embertársaik "emberibb életéért", akár vallásos hittől indítva, akár nem, teljes tudatában vannak a szellemi magatartás megváltoztatása szükségességének, amely meghatározza minden egyes ember viszonyát önmagával, felebarátjával, az emberi közösséggel, vagy tovább menve: a természettel (mégpedig felsőbb értékek végett, mint amilyen a közjó) vagy -- a Populorum progressio enciklika szavaival élve -- "az egész ember és minden ember" teljes fejlődésével.94


Ami a keresztényeket és mindazokat illeti, akik ismerik a bűn fogalmát és teológiai értelmét, számukra a magatartás és a gondolkodásmód változását a Szentírás nyelvén "megtérésnek" nevezzük.95 Ez a megtérés egyaránt érinti a viszonyunkat Istenhez, az elkövetett bűnhöz és következményeihez, tehát a felebaráthoz is, akár a személyt tekintjük, akár közösséget. Isten az, "akinek kezében van a hatalmasok szíve és minden szív",96 aki képes ígérete szerint a Szentlélek erejében "a kőszíveket" "hússzívekre" változtatni.97


Az óhajtott megtéréshez és a fejlődés erkölcsi akadályainak legyőzéséhez vezető úton immár pozitív és erkölcsi értékként kiemelhetjük az emberek és nemzetek együvétartozásának növekvő tudatát. Hogy a világ különböző részein akadnak férfiak és nők, akik saját személyük ellen irányulónak érzik az emberi jogok megsértését és az igazságtalanságokat, azokat is, amelyeket távoli vidékeken követtek el, ahol talán sohasem jártak, másik jele annak, hogy valami megváltozott a lelkiismeretben, és ez erkölcsi minőséggel bír.


Mindenekelőtt a kölcsönös függőségről szó van, amelyet a mai világban a kapcsolatok meghatározó rendszerének fogadnak el minden területen: a gazdasági életben, a kultúrában, a politikában és a vallási ügyek intézésében, és ezt erkölcsi kategóriaként kezelik. Ha a kölcsönös függőséget ebben az értelemben elismerik, akkor erre a megfelelő válasz, a szolidaritás mint erkölcsi és társadalmi magatartás, mint erény. Ez nem holmi szánalom és bizonytalan irgalmasság vagy felületes részvét annyi szenvedő ember iránt, hanem ellenkezőleg: eltökélt akarat a közjó szolgálatára, állandó gondoskodás róla, azaz mindenkiről külön-külön és összességében, mert mindnyájan felelősek vagyunk egymásért.


Egy ilyen elhatározás abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy a fejlődés legfőbb akadálya az említett profitéhség és a hatalomvágy. Ezt a magatartást és a "bűnnek ezt a struktúráját" Isten kegyelmétől segítve csak egy merőben ellentétes magatartással győzhetjük le: a felebarát javát keresve, evangéliumi értelemben "megfeledkezve önmagunkról", ahelyett, hogy kizsákmányolnánk másokat, szolgálva, ahelyett, hogy saját előnyünk érdekébenelnyomnánk őket.98


A szolidaritás

39. A szolidaritás gyakorlata minden közösségben akkor hatékony, ha különböző tagjai személynek ismerik el egymást. Akiknek nagyobb a befolyásuk, mert nagyobb vagyonnal és több szolgáltatással rendelkeznek, érezzék magukat felelősnek a leggyengébbekért, és legyenek készek részt adni tulajdonukból. Viszont a legszegényebbek -- ugyanezen szolidaritásnak megfelelően -- nem különülhetnek el és nem lehetnek társadalom-ellenesek, ellenkezőleg, miközben küzdenek törvényes jogaikért, tegyenek mindent, ami rájuk tartozik, a közösség javára. A társadalom középrétegeinek nem volna szabad csupán a saját egyéni hasznukat nézniük, hanem figyelembe kell venniük mások érdekeit is.


A mai világnak pozitív jele a szegények egymás iránti szolidaritása, ennek növekvő tudata, a kölcsönös segítségre törekvés, a társadalmi méretű megmozdulások, amelyek nem folyamodnak erőszakhoz, hanem saját igényeiket és jogos követeléseiket fejezik ki az államhatalom tehetetlensége vagy korrupciója miatt. Evangéliumi küldetése alapján az Egyház hivatottnak érzi magát arra, hogy a szegények tömegeinek szószólója legyen, hogy jogosnak ítélje követeléseiket és segítse azok teljesítését, anélkül, hogy más csoportok javát sérelem érné.


Ugyanez a mérték vonatkozik a nemzetközi kapcsolatokra is. A kölcsönös kapcsolatoknak egyetértéssé kell válnia, azon az alapon, hogy a teremtés javai mindenkit megilletnek. Amit az emberi szorgalom a nyersanyagok feldolgozásával, a munkával létrehoz, az egyaránt szolgálja mindenkinek a javát. Elutasítva minden imperialista törekvést és a hatalom megtartását célzó igyekezetet, az erősebb és a hatalmasabb nemzeteknek fel kell ismerni, hogy erkölcsi felelősséggel tartoznak másokért. Így kialakulhat egy valódi nemzetközi rendszer, amelynek alapja valamennyi nemzet egyenlősége, tiszteletben tartva jogos különbségeiket. A gazdaságilag gyenge országok vagy azok, amelyek éppen csak életben tudnak maradni, más gazdagabb népek és közösségek támogatásával olyan helyzetbe hozandók, hogy emberségük és kultúrájuk értékeivel -- amelyek különben elvesznének -- gazdagíthassák az emberiséget.


A szolidaritás segít bennünket abban, hogy a "másikat" -- személyt, népet, nemzetet -- ne valamiféle eszköznek tekintsük, akinek munkaképességét és testi erejét csekély bérért kizsákmányolhatjuk, és magára hagyhatjuk, ha már nem hajt hasznot; hanem hozzánk "hasonlónak", mintegy "segítő társnak",99 aki hozzánk hasonlóan részt vesz az élet lakomáján, amelyre Isten minden embert egyformán meghívott. Ebből is kitűnik, mennyire fontos felébresztenünk az emberek és a népek vallásos lelkiismeretét.


Ezen az úton kizárható a visszaélés, az elnyomás, mások megsemmisítése. A jelenlegi világban, amely ellentétes tömbökre oszlik, az ilyen törekvések felidézik a háború veszélyét és a saját biztonság túlzott féltését, ami gyakran azon gyengébb nemzetek szabadságának, önrendelkezésének,területi sérthetetlenségének csorbításához vezet, melyek mások "befolyási övezetébe" vagy "biztonsági zónájába" esnek.


A"bűnök struktúrái" és a hozzájuk vezető bűnök ugyanolyan erővel fordulnak a béke és a fejlődés ellen, amennyiben a fejlődés -- VI. Pál enciklikájának megállapítása szerint -- "a béke új neve".100


Az általunk javasolt egyetértés tehát a békéhez és a fejlődéshez vezető út. Az egész világ békéje el sem gondolható anélkül, hogy a felelősök el ne ismernék, hogy a kölcsönös függés már önmagában megköveteli a szembenálló tömbök politikai fogalmának elvetését, a mások feletti uralom elvetését, akár gazdasági, akár katonai, akár politikai jellegű legyen is az. Legyen a kölcsönös bizalmatlanságból együttműködés, amely az emberek és nemzetek közötti szolidaritás sajátos jele.


Boldogemlékezetű elődömnek, XII. Pius pápának jelmondata volt: Opus iustitiae pax -- a béke az igazságosság gyümölcse. Ma ugyanez elmondható a Szentírás sugalmazott erejével:101 Opus hominum coniunctionis pax -- a béke a népek szolidaritásának gyümölcse. A mindenki által oly nagyon óhajtott béke a szociális és nemzetközi igazságosság révén érhető el, de azoknak az erényeknek a gyakorlásával is, amelyek az együttélést segítik és megtanítanak egymásra utalva élni, hogy egymáshoz kapcsolódva, egymásnak ajándékozva és egymástól elfogadva jobb világot teremtsünk.


A szolidaritás keresztény erény

40. Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. Hiszen már a fentebb elmondottakból kimutatható kapcsolata a szeretettel; ez utóbbi Krisztus tanítványainak ismertetőjele.102


A hit fényében a szolidaritás arra törekszik, hogy felülmúlja önmagát, hogy felöltse a sajátos keresztény vonásokat, a teljes odaadást, a megbocsátást és a kiengesztelődést. Akkor a felebarát már nem csupán egy emberi lény, akinek jogai vannak és mindenkivel alapvetően egyenlő, hanem az Atya képmása, aki Jézus Krisztus vérével van megváltva és állandóan a Szentlélek hatása alatt áll. A felebarátot akkor is szeretni kell, ha ellenségünk, azzal a szeretettel, amellyel azIsten szereti, és késznek kell lennünk nagy áldozatokra, még a legnagyobb áldozatra is: "életünket adni testvéreinkért".103


Az a tudat, hogy Isten közös atyánk, Jézus Krisztusban pedig minden ember a testvérünk -- fiak vagyunk a Fiúban -- és a Szentlélek éltető jelenléte és tevékenysége van bennünk, arra késztet minket, hogy a világot új szemszögből nézzük és értelmezzük. Túl az emberi és a természetadta kötöttségeken, amelyek annyira erősek és szorosak az emberi nem számára, hogy az egység új formája bontakozik ki, amelyből a szolidaritásnak végső soron indítást kell kapnia. Az egységnek ezt a legmagasabb fokú példáját, amely mintegy az egy és háromszemélyű Isten benső életének visszfénye, nevezzük mi keresztények közösségnek, "kommuniónak".


Az ilyen sajátos keresztény közösség, amelyet gondosan kell ápolnunk, terjesztenünk és mélyítenünk Isten segítségével, ez volna az Egyház hivatásának lelke, hogy a már említett módon mintegy szentség legyen.


A szolidaritásnak ezért hozzá kell járulnia ennek az isteni tervnek a megvalósításához, mind egyéni, mind pedig nemzeti és nemzetközi szinten. Az "eltorzult mechanizmusokat" és a "bűn struktúráit", amelyekről már szóltunk, csak az emberi és keresztény szolidaritás gyakorlásával győzhetjük le, amelyre az Egyház buzdít és amelyet állandóan támogat. Csak így fejtheti ki sok pozitív energia az erejét a fejlődés és a béke előbbrevitelében.


Sokan, akiket az Egyház szentté avatott, csodálatos bizonyságát nyújtják az ilyen szolidaritásnak és példaként szolgálhatnak a jelenlegi nehéz körülmények között. Szeretnék közülük emlékeztetni Claver Szent Péterre, aki a Cartagena de Indias rabszolgáihoz csatlakozott, vagy Kolbe Szent Maximiliánra, aki életét adta egy számára ismeretlen rabért az auschwitzi koncentrációs táborban.

Bogár László: Egy föld nem elég ?
Az utóbbi hónapok során az olaj és az élelmiszerek árának robbanásszerű emelkedése felerősítette azokat a súlyos aggodalmakat, amelyek az emberiség egész létmódját teszik kritika tárgyává. Nemrégiben az Egy Föld nem elég? drámai címmel jelent meg összefoglaló elemzés arról, hogy rohamos gyorsasággal nő az olló az emberi szükségletek és a globális lehetőségek között.

Az elmúlt húsz év során "ökológiai lábnyomnak" nevezték azt a termőföldterületet, amely egy ember számára megteremti az élete fenntartásához szükséges javakat, illetve az "anyagcsere-végtermékek", magyarul hulladékok feldolgozásának lehetőségét. Mert lassan húsz éve már, hogy az emberiség egésze valójában több termőföldet igényel, mint amennyi maximálisan rendelkezésre áll. Vagyis ne szépítsük, húsz éve folyamatosan növekvő "létdeficitben" vagyunk, számszerűsíthető módon éljük fel a földi létezés alapvető ökológiai talapzatát.

Napjainkban, figyelmeztetnek az elemzések, minden egyes földlakó átlagosan csaknem másfélszer többet fogyaszt, mint amennyi ökológiailag – a gyorsuló lepusztulás veszélye nélkül – megengedhető lenne. Mondanunk sem kell, hogy ez csak a "makroátlag", amelyről az a vicc jut eszünkbe, hogy "a járvány szerencsére csillapulóban van, ma például csak én haltam meg". Mert hogy a szupergazdag olajsejkségekben egy fő átlagosan tíz-tizenkétszeresét is elfogyasztja annak, amit saját országa ökológiai teljesítménye lehetővé tenne. Arról nem is beszélve, hogy a világ leghatalmasabb gazdasága, az Egyesült Államok is csaknem tízszer annyit fogyaszt, mint amennyi ennek az egyébként hatalmas és természeti kapacitásokban bővelkedő országnak az ökológiai teljesítményéből adódna.

Mindez csak úgy lehetséges, hogy az emberiség legszegényebb harmada viszont a lehetőnél sokkal kevesebbet fogyaszt, vagyis termőföldjei a túlfogyasztó gazdagok számára termelik meg a javakat. Az olló tehát nemcsak – sőt nem is elsősorban – az emberiség egésze számára nyílik mind vészesebb gyorsasággal, hanem rohamosan fokozódnak az eddig is kirívó különbségek az eszelősen pazarló szupergazdagok és az elképzelhetetlen nyomorba süllyedők között.

És hogy tovább bonyolódjék a dolog, Kína, India, Indonézia és Brazília is szédítő gyorsasággal "nyugatiasodik", vagyis veszi át azokat a fogyasztási mintákat, amelyek eddig csak a nyugati ember privilégiumai voltak. Egy-két évtized, és ezek a hatalmas országok szintén a maximális természeti adottságaikon messze túlterjeszkedve akarják majd – mint mostanáig a Nyugat – mások potenciálját használni fogyasztásuk ökológiai talapzataként. Nem kell komolyabb képzelőerő azoknak a roppant méretű konfliktusoknak a végiggondolásához, amelyek ebből a vészterhes folyamatból adódnak majd. De talán a legsötétebb képzelőerő sem képes ma még ennek dimenzióit feltárni.

Kénytelenek vagyunk tehát feltenni a kérdést, miért és hogyan juthattunk ebbe a helyzetbe. Vagyis hogy miért pusztítjuk nyilvánvaló módon a földi élet évmilliárdok óta létező tartópilléreit? Ha egy iskolás gyerek is tudja, hogy három perc alatt meghalunk levegő nélkül, három nap alatt víz nélkül, és három hét alatt táplálék nélkül, akkor miért tesszük egyre lehetetlenebbé, hogy a jövő hét közepénél azért egy kicsit hosszabb ideig tiszta levegőhöz, ivóvízhez, és egészséges földön termett tápláló élelemhez jussunk? Ha ezt megválaszoljuk, meg kell tudni mondani azt is: hogyan keveredhetünk ki ebből a végzetes zsákutcából? További igen kényes kérdés, hogy mi van akkor, ha kiderül, hogy a szupergazdagok közvetlen érdekeinek nagyon is megfelel ez a helyzet, sőt?! És végül a legkényesebb kérdés: mi van akkor, ha a nyilvánvalóan vesztes többség sem érti már a végzetes lényeget, de nem is érdekli, és egykedvűen, vagy "önként és dalolva" rohan hanyatt-homlok a végzete felé. Fontoljuk meg alaposan a választ, mert annak minőségétől függ az egész emberiség, sőt talán az egész földi élet jövője. De nem árt igyekezni sem, hisz, amióta ezt a cikket írom, nagyjából egy Budapest területével egyenlő esőerdőt irtottak ki a világon, márpedig ezekben termelődik a földi élet alapját képező oxigén jelentős hányada, és egyelőre adósak vagyunk azzal a válasszal, hogy mi történik, ha ezzel a tempóval haladva az évszázad végére sikeresen kiirtjuk az utolsó maradványokat is.

A válaszok filozófiai lényege abban a szellemes szállóigében fogalmazható meg, amelyet Milton Friedman Nobel-díjas amerikai közgazdászprofesszornak tulajdonítanak, és amely úgy hangzik: "The business of the business is the business." Ennek a lefordíthatatlan szójátéknak az a lényege, hogy ha valamilyen üzlet rövid távon és üzemgazdasági szinten profitot hoz, akkor a tőke tulajdonosának nem kell, sőt nem is szabad azzal foglalkoznia, hogy esetleg tízszer-százszor akkora kárt okoz mindezzel a külső természetben (ökológiai rendszer), és/vagy a "belső" természetben (szociokulturális szövetrendszer). Már feltéve persze, hogy sikeresen tudja magától elhárítani, másokra pedig sikeresen áthárítani az öko-szocio-kulturális pusztítás "költségeit".

A közgazdaságtan előzékenyen a segítségére is siet a tőketulajdonosoknak azzal, hogy elegánsan "externális" (külső) költségeknek minősíti mindezt. Könnyű belátni, hogy ez egyértelmű biztatás arra, hogy igyekezzék mindenki minden üzleti tevékenységének valamennyi közvetett költségét másokkal megfizettetni, csakhogy a következő pillanatban már ő maga is a kiszolgáltatott "mások" csoportjába tartozhat, amikor más tőketulajdonosok például éppen rá akarják áthárítani a maguk "létdeficitjeit". Mert valójában erről van szó!

Ez a "negatív végösszegű játszma" ugyanis hosszú távon végzetesen "létfelélő" stratégia, ahol mindenki veszít, mindenki tudja is, hogy veszít, mégsem tud már kiszállni a létpusztító ámokfutásból. Pedig olyan könnyű lenne belátni nekünk, nap mint nap rutinosan "létbűnöző" Föld-lakóknak, hogy csak egy, azaz egy darab Földünk van!
( Megjelent a Magyar Hírlap július 20-i számában)

Szia, nők és férfiak egyenlő arányban konformisták; független a nemtől. Én annak örülök, hogy 1/3 ellenáll a tekintély nyomásának; ez biztató.