barátom írta:
A kardinális gyermekei
Haladsz utadon, arra gondolsz, hogy ahogyan haladsz, bizonyos dolgoktól távolodsz és más dolgokhoz közelebb kerülsz. Valahogy megvan az emberben az az optimista meggyőződés, hogy a haladás minden esetben 'előre' haladást jelent. Haladni vágyunk előre, olyan tájakra, amiket még soha nem tekintettünk, nem érzékeltünk, nem hajtottunk uralmunk alá. Vannak akik félnek az ismeretlentől és csak lassan haladnak, vannak, akik félnek de haladnak és a kezdeti nehézségeket követően civilizáltan bánnak az 'új világgal'. Vannak, akik mit sem törődve a táj szépségével, a hegyek, völgyek, erdők és alföldek csodálatos világával csak rohannak valami elképzelt cél felé, amit úgy neveznek: kardinális.
A kardinális az a pont, amikor minden átbillen egy új dimenzióba. Amikor a tér és az idő egy új értelmet kap, vagy mások szerint egyszerűen értelmét veszti. A kardinális a rögeszméjük a haladó gondolkodóknak. Bizonyos szinten nem mások, mint megrögzött monomániások, akik a kardinális látásáért mindent képesek feláldozni a haladás oltárán, csakhogy céljukat, a kardinálist elérjék, megközelítsék, megérintsék.
Azt mondják a mellettük haladók rájuk, hogy ők azok, akiket a világegyetem minden pontján az ősi nyelven úgy neveznek: őrültek. A kardinális úgy ragyog előttük, mint nap ragyog a keleti horizonton párás, terhes őszi reggelen, amikor látható a fény, de nem vehető ki, hogy pontos kontúrjai milyenek, csak találgathatunk.
Őrültek vagyunk talán mindannyian. Van egy kardinálisod neked is testvér? Ott lebeg a szemünk előtt a végtelen távolságok végelláthatatlan újratermelődésében, és nem látjuk a véget, de a kardinális ott áll, rendíthetetlenül, de mégis maghatározhatatlan alakban, távolságban és minőségben. Monomániánkat leküzdendő talán néha meginog a bizonyosság bennünk, hogy amit látunk az tényleg a kardinális-e, de abban soha nem inogunk meg, hogy haladnunk kell előre, mert a kardinális képe bennünk van, belénk van építve. Ott a távolban láthatsz valamit, szerinted az a kardinális, az a cél, az a telos, ahová el kell jutnod. A kardinális benned lakik barátom! Te magad vagy a kardinális, hisz mindenkiben más kardinális lakik és mégis ugyanaz a kardinális.
Mi hát a kardinális? Törekvés. Egy olyan cél felé való szüntelen törekvés, amit nem tudunk megnevezni, nem tudjuk kifejezni, nem tudjuk behatárolni, nem lehet emberi, de bármilyen más nyelven kifejezően elmondani értelmét, lényegét, létezésének valóságát, mert akkor elvesztené mindenét, mert a kardinális egyetlen támasza, létének oszlopai a kimondhatatlanban vannak.
Vannak a haladás útján balgák, olyan utazók, akiknek nincsen kardinálisuk. Úgy bolyonganak ők a mindenség világában, mint eltévedt gyermek a mezőn, ahol akárhová néz csak a messzeséget látja. Nincsen cél, nincsen lehetőség, nincsen múlt és nincsen jövő. A kardinális nélkül létezőket szánja a mindenség. Őket mindenki sajnálja, mert arra gondolnak, hogy hogyan is lehet kardinális nélkül létezni? Hogyan lehet olyan valami nélkül létezni, ami egész létezésünk lényegét meghatározza? Hogyan lehet létezés nélkül létezni? Retteg a végtelen a kardinális nélküli emberektől, mert a végtelen tudja, hogy saját létét is veszélybe sodorhatja valaki, akinek nincsen léte semmihez sem kötve és mégis mindenhez kötve van.
Kardinális nélkül utaznak a világban a szabad lelkek. Azok az utazók, akiket talán úgy neveznek a XIX. század gondolkodója, hogy a 'felvilágosult'. Ők a kardinális nélküli lényeket nagykorúsodott lelkeknek neveznék, tudom. Ezek a lelkek azonban mégsem nagykorúak, hanem a mindenség törekvő energiáját magukba szippantva ők a haladás egyetlen letéteményesei a mindenségben. Retteg a végtelen ezektől a létezőktől, mert tudja, hogy az idő véges, és ezek a haladók, ezek az utazók azok, aki tovahajtják a lét szekerét, akik nem állnak meg a kardinális tisztelete előtt, hanem törekszenek. Nem érti a mindenség a kardinális megvetőit. A végtelen érti csak őket, az a végtelen, ami tudja, hogy végessége ebben a dimenzióban egészen bekövetkezik akkor, amikor a 'lázadók' elfoglalják a mindenséget.
Valaki van minden felett. A mindenhol jelenlévő kardinális. A Végtelen végesség és a véges végtelenség találkozásánál ott a kardinális. Az a pont, ahol a véges végtelen beletorkollik a végtelen végességbe. A létbe, amiben semmi nem ismétlődik, és mégsem változik semmi. Ahol minden utazó folyamatosan utazik, de soha nem ér el a kardinálishoz és mégis a kardinális bennük van, minden lépésüket benne teszik és mégis örökké ugyanoda jutnak, noha nincsen múlt és nincsen jövő.
A tér és az idő korlátai ledőlni látszanak azoknak a lábai nyomán, amiknek nincsen kardinálisuk. Ahol véges végtelen a végtelen végesbe ömlik, ott lakik a kardinális, de őt senki nem látja és mégis némelyek azt hiszik, hogy látják. A kardinális öröklői azok, akik nem látják, nem vélik látni, de érzik, de egy új utat járnak. Ők a kardinális megtalálói.
Nincsen út, nincsen cél, nincsen mindenség és nincsen semmi, mert minden annak a függvénye, hogy a kardinális megtaláltatott-e. Addig míg a kardinális felé haladók uralják a mindenséget, addig nincsen béke, mert örök háború dúl az égben azokért a lelkekért, akik a kardinális nemtudásából nyerik a vezetést. Ők a kardinális gyermekei.
A barát képességei iránti minden elismerésemmel együtt is kérdezem, nem szebb, egyszerűbb és közérthetőbb:
"Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen"?
Persze, mint tudjuk, nem értelem dolga.
Teszünk róla,
