|
Kedves Loisz!
Ne haragudj, hogy itt mondom el, de annyira megdöbbentett ez a mondat, amikor újraolvastam a vasárnapi hozzászólásod: "Nem a szeretet, hanem az Ige hoz örök életet, kegyelmet s minden
mennyei kincset."
Ezt Luther mondja?
Az Ige és a Szeretet ugyanaz.
Az Ige (szerintem) Krisztusnak az az oldala, ami kapcsolódási pont elsőrendűen a még meg nem térthez: figyelmeztetés, óvás, intés. Talán mert a meg nem tért ember legtöbbször éppen Isten szeretetével altatja magát. Tudjuk: "Isten úgyis megbocsát, az a mestersége."
A Szeretet pedig a megtért számára elsőrendű parancs. Mert neki meg a törvényesség: "a csináld ezt, élj így, ne tedd azt" stb. a könnyebb, mint a krisztusi szeretetben (tudniillik a minden akadályt elsöprő szeretetben ) élni. Ne haragudj, hogy idehozom a reggeli válaszomat, de annyira idevág:
A bűnök ostorozása helyett magunkat átadni: olyan dolog ez, ami a kegyelmet kapott emberen belül történik.
De nagyon hasonló ahhoz, ha nem is ugyanaz, mint amikor ez az ember a másikban inkább a (minden bizonnyal meglévő) bűnt látja, és nem veszi (annyira) észre a rá is kiáradó isteni kegyelmet.
Augustinusnak ez volt Istentől kapott jelmondata: „Nem azt akarom, hogy megállapítsd, mekkora a sötétség. Azt akarom, hogy világíts.”
Olyan ez, mint amikor fókuszváltás történik fényképezés közben. Lehet a földiekre koncentrálni, s akkor a földieket látom élesen: a nyomorúságot, a bűnt, a sötétséget. És lehet az égiekre, és akkor ezek elhalványulnak, és élesebben látom Isten mindent elárasztó kegyelmét (kedvességét).
Ugyanúgy, ahogy az önátadás során a magam bűneit, nyomorúságát, tehetetlenségét nem látom többé elháríthatatlan, bénító akadálynak, itt is elismerem, hogy van Valaki, aki nagyobb a bűneinknél, adott esetben egy általam nem igazán kedvelt ember bűneinél is.
Ehhez tartozik az elhatárolódás kérdése is. Orbán Ottónak van egy nagyon szép verse a magyarságról, ami segített megérteni az elhatárolódás kérdését is. Tudniillik, hogy mi keresztyének, sokkal inkább, mint mások, össze vagyunk szerkesztve - a Krisztus testében. Senki hívő nem mondhatja magáról, hogy „én fa vagyok”, adott esetben én református vagyok, én hitgyülis, stb. Illetve mondhatja, de csak az után, hogy én a Krisztus-test része vagyok. Tudniillik ez a minősége az első, és ebben a minőségében vallja, hogy „hiszem a szentek közösségét”.
Az, hogy ki a szent, mi csak részben látjuk: a másik, illetve a magunk továbbra is vissza-visszatérő bűnei miatt. De látjuk, mert a bűnök mögül is kilátszik.
Annál szomorúbb dolgot, ami pedig létezik, hogy testvérek szeretete csak a felekezetek, politikai szekértáborok, ízlések, nemzeti közösségek stb. határáig terjed, el sem tudok képzelni.
Katolikus testvéreimmel kapcsolatban volt ilyen élményem, hogy igaz, hogy sok mindent másképp látnak, Máriához imádkoznak, meg ott van az a bizonyos pápa is, stb. De a LELKÜLET!!!
Valóban: "IGE NÉLKÜL PEDIG ÚGYSINCS EGYSÉG."
ÉS NINCS EGYSÉG SZERETET NÉLKÜL SEM.
A kettő ugyanis ugyanaz.
|
!
