Tom MacEnvoy az igazat megvallva utálta lányának, Trishának a macskáját. A kislány valahol az iskolaudvaron szedte fel az állatot, és rögtön beleszeretett. Hazavitte, és a következő szózatot intézte apjához, tette védelmében: Tudom, papa, hogy azok után, ami a hörcsöggel történt, látni sem birsz egyetlen háziállaotot sem, de nagyon kérlek, hadd tartsam meg mégis a cicát. Úgy megszerettem.
- De Trisha! - vetett ellen az apja. – Hiszen ez egy közönséges, öreg kóbor macska. Ha már macskát szeretnél, legalább hadd vegyek neked egy szép perzsa cicát.
- Nem, nekem senki más nem kell, csak ez! Amikor megláttam az udvaron, egyenesen odajött hozzám, a lábamhoz dörgölődzött, nyávogott, dorombolt. Minket egymásnak rendelt a sors, papa.
Tom MacEnvoy nem tudott ellenállni lánya szivhez szóló könyörgésének, de ahányszor csak a macskára esett a pillantása, mogorván összeráncolta a szemöldökét és elfordult.
Egyik reggel Tom siralmas állapotban találta az étkezőjüket: valaki - vagy valami - kiboritotta a szemetesvödröt, és a tartalmát szétszórta a padlón. Tom kapott az alkalmon, és kijelentette:
- Ebből elég volt! A macskának holnap mennie kell.
- Papa, kérlek! Hiszen még sosem csinált ilyesmit. Úgy látszik, valami történt vele, olyan furcsán viselkedik. Kérlek, adnjunk neki egy utolsó esélyt!
- Szó sem lehet semmiféle utolsó esélyről – orditott Tom. - Még ma keress neki egy másik gazdát, mert holnap repül innen.
Aznap éjjel Trisha hangos puffanásra riadt fel, a puffanást követően egy test repült át a szobán, és ez a test éppen az ő ágyában landolt.
- Hé, mi van veled? – dünnyögte álmosan a kislány, látva, hogy a macska felpúpositja a hátát, s minden szál szőre égnek áll.
A cica ebben az időben karikába gömbölyödve szokott aludni a kislány szobája sarkába leteritett perzsaszőnyegen. Vajon mit keres most az ágyában? És milyen különösen viselkedik, dühösen fúj és vadul jár körbe-körbe a takaróján.
- Lefelé innen! Szólt rá a kislány, gyengéden lesöpörve az állatot az ágyáról, és a fejére húzta a takaróját.
Néhány perc múlva azonban a cica újra felugrott az ágyra, most még hangosabban fújva, mint eddig.
- Mi az ördög történt veled? – kiáltott rá Trisha. Újra lesöpörte az ágyáról, és megpróbát újra elaludni. Amikor azonban a macska harmadszor is visszajött, a gyerek széttárta a karját és felkiáltott:
- Oké, megadom magam – mondta, és átmászott a nővére ágyába, amely a szoba másik végében állt.
Ebben a pillanatban a padló a jól ismert módon remegni és rázkódni kezdett. A könyvek lecsúsztak a polcról, a lámpa leszakadt és lezuhant a földre, a tárgyak lebukfenceztek a helyükről, s a bútorok ide-oda csúszkáltak a szobában. A fal mellett álló hatalmas fiókos szekrény pedig kizökkent megszokott helyzetéből, és végigzuhant azon az ágyon, amelyben néhány pillanattal előbb még Trisha aludt. Mindez a kaliforniai Northridgeben történt, 1994-ben, a nagy földrengés alkalmával. A közönséges öreg kóbormacska tehát megmentette Trisha életét. Mondanunk sem kell, hogy a cica azóta nagyra becsült lakója MacEnvoy-ék házának."
(Forrás: Yitta Halberstam, Judith Levental: Hétköznapi csodák)

A nyaklánc

Egy anyuka elment vásárolni 6 éves kislányával. Bejárták az egész bevásárlóközpontot, és amikor elindultak haza, útközben megálltak egy utcai árusnál. A kislány meglátott egy ragyogóan szép gyöngynyakláncot.
„Kérlek, anya! Megkaphatom? Légyszi, légyszi..."
Anyukája gyorsan megnézte, hogy mennyibe kerül. Csak 890 Ft volt.
„Kislányom, ha rendben tartod a szobádat egy hétig és rendesen a helyére pakolod a játékaidat, a következő héten megveszem neked, amikor erre járunk."
A kislány izgatottan várta a jövő hetet. A szobájában azelőtt soha nem látott rendet tartott, annyira vágyott arra a nyakláncra.
Végül eltelt egy hét, és eljött a nap, amikor ismételten vásárolni mentek. Az anyuka nagyon megdicsérte kislányát, hogy milyen szép rendet tartott egész héten, és megvette neki a nyakláncot.
Végtelen nagy öröm volt a kislány szívében. Nagyon szerette azt a nyakláncot. Mindig hordta, vasárnapi iskolában, óvodában, még lefekvés előtt sem vette le. Csak amikor muszáj volt fürdésnél, és amikor úszni ment az uszodába, amúgy mindig rajta volt.
A kislány édesapja nagyon szerette a lányát. Bármi egyéb dolga volt is, lefekvés előtt mindig felolvasott neki egy mesét.
Az egyik este, amint befejezte az egyik történetet, ezt kérdezte a lányától: „Kislányom szeretsz engem?"
„Ó, apa, tudod, hogy nagyon szeretlek!"
„Akkor kérlek, add nekem a nyakláncodat."
„Jaj, apa, azt ne! Inkább oda adom a kedvenc babámat, vagy az egyik lovacskát, amit tőled kaptam szülinapomra," – válaszolta a kislány.
„Értem, kicsim. Apa szeret téged. Jó éjszakát!" – és adott egy jó éjt puszit a homlokára.
Egy héttel később a mese után az édesapja ismét ezt kérdezte a kislányától: „Szeretsz engem? Akkor add nekem a nyakláncodat."
„Jaj, apa, azt ne. Inkább a babaházat vagy a kedvenc fésűmet," – kérlelve válaszolta a kislány.
„Rendben kicsim. Tudod, apa szeret téged." És gyengéden átölelte.
Pár nappal később este, amikor az apa ment felolvasni a mesét, és belépett a szobába látta, hogy kislánya pigyeregve ül az ágyán.
„Kislányom, mi a baj? Mi történt?" – kérdezte szelíd hangon.
Pár perc hallgatás után, remegő kézzel, odanyújtotta a nyakláncot édesapjának: „Tessék, apa, neked adom."
Az apuka elvette és utána elővett a jobb zsebéből egy kis dobozt.
„Ez a tied, egyetlenem."
A kislány megszeppenve vette el, és nyitotta ki a kis dobozt. Egy eredeti igazgyöngyökből álló nyaklánc volt benne, mely ezerszer szebb és gyönyörűbb volt, mint az előző. Minden este az apuka zsebében volt, aki arra várt, hogy kislánya odaadja neki a nyakláncot, hogy még jobbat, még szebbet ajándékozhasson neki.

Szólj hozzám...

"Istenem, kérlek, szólj hozzám!", suttogta az ember.
És a réti pipis énekelni kezdett.
De az ember nem hallotta meg.
Így az ember kiáltott: "Istenem, kérlek, szólj hozzám."
Mennydörgés rázta meg az eget, és villámlás hasította ketté.
De az ember nem hallotta meg.
Az ember körülnézett és azt mondta: "Istenem, engedd meg, hogy lássalak."
És felragyogott a nap az égen.
De az ember nem látta.
Erre az ember még hangosabban kiáltott: "Uram, tégy csodát!"
És új élet született a világra.
De az ember nem vette észre.
Így végső kétségbeesésében az ember így kiáltott: "Érints meg Istenem, hogy tudjam, valóban itt vagy."
Erre Isten lenyúlt az égből és megérintette az embert.
Az ember elhessegette a pillangót és tovasétált.

Figyelmetlenség


A karácsonyi bevásárlások utolsó rohamában egy asszony megvett egy doboz azonos üdvözlőkártyát. Anélkül, hogy elolvasta volna a szöveget, hirtelen aláírta, és egy kivételével mindegyiket megcímezte és elküldte. Néhány nap múlva kezébe került a megmaradt kártya, és amikor elolvasta, teljesen megrémült: „Ezt a kártyát csak azért küldöm, mert utána hamarosan egy kis ajándék érkezik hozzátok.”

Igazságszolgáltatás

Van egy történet egy emberről, akit tolvajláson kaptak és bíróság elé vittek, mert ellopott egy kenyeret. Amikor a bíró kikérdezte, megtudta, hogy a férfinak nem volt munkája, és a családja éhezett. Sikertelenül próbált elhelyezkedni, és végül, hogy táplálja családját, ellopott egy egész kenyeret. Jóllehet a bíró elismerte az enyhítő körülményeket, mégis ezt mondta: „Sajnálom, de a törvény előtt nem lehet kivétel. Ön lopott, és ezért meg kell büntetnem. Elrendelem, hogy tíz dollárt fizessen.” Aztán így folytatta: „De én magam kifizetem az ön bírságát.” Belenyúlt zsebébe, kihúzta a tízdolláros bankjegyet, és átadta a férfinak. Amikor a férfi átvette a pénzt, a bíró ezt mondta: „Most pedig ki akarom egyenlíteni a büntetést.” Vagyis az ember megtarthatja a pénzt. „Továbbá, kérem a törvényszolgát, hogy vigyen körül egy kalapot a bírósági teremben, és minden jelenlevőt megbírságolok ötven centre azért, mert egy olyan városban élnek, ahol valakinek lopnia kell azért, hogy legyen ennivaló kenyere.” A pénzt összegyűjtötték és átadták a vádlottnak. Ez kiváló példája az igazságszolgáltatásnak, amely szerint teljes kiegyenlítés történik, miközben ugyanakkor irgalmat és kegyelmet is gyakorolnak teljes mértékben.

Mert visszaüt

A kis Szabolcs jóformán akkora sem volt, mint három függőlegesen egymásra rakott tégla, amikor már ott bukdácsolt az építkezésen. Szigorúan mért végig mindenkit, mint az építésvezető, aki a munkát ellenőrzi.
Magasba emeltem.
- Hát azt meg tudod-e mondani, mi a neved?
- Szabolc – hangzott a válasz.
- Nekem három ekkora kislányom van, mint te! Neked is van testvéred?
- Igen, van. És kisebb, mint én!
- Ó, akkor biztosan nagyon szereted, ugye?
Gyorsan bólintott, de azután eszébe jutott valami, mert azt mondta:
- Nem!
- Nem? És miért nem szereted?
- Mert ha megütöm, mindig visszaüt!

Akkor derültünk ezen a kis párbeszéden, de azóta visszacseng bennem ebből a két szóból gyúrt mondattöredék: „mert visszaüt”. Nem szeretik azokat, akik visszaütnek. Azokat könnyű szeretni, akik soha nem ütnek vissza, akik tűrik inkább a bántást, szenvedik inkább a kárt, akik nem használnak éles szavakat, ha tudatosan vagy akár véletlenül megsértik őket. Akik életformának tekintik a Krisztustól tanult magatartást: soha, senkinek vissza nem ütni!
A kis Szabolcsok megnőnek, és észreveszik, hogy ha nem ütik meg a testvérüket, az sem üt vissza. De ha még jobban megnőnek, talán azt is belátják, hogy nem csak ütni – visszaütni sem érdemes! Két ember közötti békéért mind a kettő felelős.
– Vajon mi mekkorára nőttünk már?

Dobos Péter -

"Igy lett este és reggel!"
Mi rendszerint így soroljuk az időt: reggel és este. Vagy: reggeltől estig. Akár egy napról van szó, akár életünk reggeléről, deléről és alkonyáról - esetleg éjszakájáról.
Az örömhír éppen abban rejlik, hogy Isten az emberiség bölcsőjére egy más sorrendet íratott rá: És így lett este és reggel!
Nem kevesebbet jelent ez, mint azt: nem az estéé az utolsó szó, hanem a reggelé! Nem a halálé az utolsó szó, hanem az életé! Jézus más szóval így mondja ezt:
"Én világosságul jöttem a világra, hogy senki ne maradjon sötétségben, aki énbennem hisz."János 12,46
Amikor Jézus haldoklott a kereszten, azt jegyezte fel Márk evangélista, hogy kora délután - tehát kettő és három óra között elsötétült az ég, szinte éjszaka borult Jeruzsálemre. Ebben a sötétben lehelte ki Jézus a lelkét. De nem nagypéntek éjszakájáé az utolsó szó, hanem húsvét hajnaláé! És innen, a húsvéti öröm felől érthetjük meg igazán ennek a sorrendnek mély értelmét és jelentőségét: Igy lett este - és lett reggel: első nap!

Gyökössy Endre Őstörténet

/Márk evangélista szerint is hat és kilenc között volt a sötétség- az alapgondolaton nem változtat, csak a pontosság kedvéért jegyeztem meg, meg "nehogy már szó érje a ház elejét"/

... A felsőbb népiskolát átalakították polgári iskolává, és édesapám így lett polgári iskolai tanár. A reál tantárgyakat tanította: számtant, fizikát, természetrajzot. Szakszerű pedagógiai képzettsége nem volt, mert érettsági bizonyítvána és gazdatiszti okleve alapján minősítették át, de sokkal eredményesebb és kedveltebb tanár volt, mint bármelyik fiatal kollégája. Világosan, sőt élvezetesen magyarázott, jól kérdezett, a tanulókat ambicionálta, óráit érdekessé, derültté tette, a családiasság benyomását keltette, jól alkalmazott összefoglalásokkal és ismétlésekkel a megtanult ismeretanyagot nem engedte elillani.
Pedagógiai módszerére nézve elmondok egy esetet. Tudta, hogy nagy kísértésem az elbizakodottság, tudta, hogy az osztály egy része értékemen felül becsül, a másik ellenszenvvel néz. Egy fizikaóra előtt feláll Goldstein Dávid, egy vézna, vörösszemű, elhanyagolt fiú és jelenti:
- Tanár úr kérem, a Lacika azt mondta nekem: te csipás.
- Igaz-e?- kérdi apám.
- Igaz- mondtam dacos rátartással.
- Addig nem vagy méltó az osztályhoz és az én családomhoz, amíg ezért bocsánatot nem kérsz. Óráim alatt a padon kívül állsz, otthon nem ülsz az asztalomhoz. Állj ki!
Azt lesd, amíg én bocsánatot kérek tőled, te ilyen meg olyan zsidaja, dühöngtem magamban s mint forró gombócokat nyeltem a sírást.
Este már külön vacsoráltam.
Vacsora után apám megszólított:
- Fiam, ismered te Goldstein Dávidot?
- Ismerem hát.
- Mit tudsz róla?
- Azt, hogy csipás zsidó.
- Ez elég kevés, lásd, én többet tudok róla. Tudom, hogy árva fiú. A nyáron halt meg az apja. Tíz árva maradt utána. Dávid a legnagyobb. Az anyja súlyos beteg. Egy hónapban 2-3 hétig ágyban fekvő; vagy nem dolgozik, vagy ha igen, életveszéllyel teszi. A gyermekek egy részét magukhoz vették a rokonok, barátok, de 5 még otthon van, s azokat főképpen Dávid tartja el.
- Hogy-hogy?- képedtem el.
- Úgy, hogy reggel felkél 4 órakor. Vizet hoz, fát vág, tüzet rak, anyja utasítása szerint valami levest főz testvéreinek. Azután siet a zsinagógába. Zsidó istentiszteletet csak 12 férfi jelenlétében lehet tartani, de ennyi már nem akad. Hogyan segítenek magukon? Fogadnak 12 férfit pénzért. Nem is férfit, csak fiút s azok jelenléti pénzt kapnak. Ez a szokás már rég indirekt ösztöndíj, így segítik a nagyon szegény fiúkat, Dávidot is. Természetes, ha ő ott van az istentiszteleten, ott marad 6-7-ig a zsidó iskolában is. Mire te megjelensz reggel 8 órakor a te iskoládban, kipihenve, jó reggeli után, Goldstein már 4 órát dolgozott. Azután elvégzi nálunk a dolgát, 12kor siet haza. Ebédet ad, mosogat, az anyja keze alá dolgozik s utána 2-4-ig veletek tanul az iskolában. Fél 6 órakor sokszor láttad őt az állomas felé tartani, hóban, sárban, forróságban egy nagy kosárral, amelyik tele van kiflivel, zsemlyével. Felül a vonatra és Kolozsvárig árul szakadatlan. Este fél 9kor már az ellenvonaton cipeli haza a kosarát, míg 11kor az anyja kötényébe dönti a pénzt s beleroskad az apja ágyába, ott alvó két testvére mellé. Jó, ha 5 órát alszik és másnap kezdődik minden újra.
Látod, ezért beteg a szemhéja Goldtein Dávidnak, ezért sápadt, riadt, bizonytalan, rongyos és elhanyagolt. Kerestél-e te már életedben egyetlen forintot? Szolgáltál-e te már csak egy órát? Látod-e, hogy ez a „csipás” társad mennyivel különb, mint te. Hozzád képest igazi hős és én sokszor úgy érzem, mikor látom az utcán a nagy kosárral, hogy le kellenne vennem előtte a kalapomat. Fiam, te jószívű, becsületes és igazságszerető fiú vagy. Nagyon szeretném, ha már megint itt ülnél mellettem.
Másnap az első óránk számtan volt. Apám Goldsteinnel mondatta el a szokásos reggeli imádságot:
- „Atyánk add ránk áldásodat- hogy jól töltsük el napodat, hogy ne legyünk itt hiában, e szent célú iskolában. Add, hogy ami jőt tanultuk, otthon is meglássák rajtunk, jó szüleink örömére, nevednek dicsőségére. Amen.”
- Üljetek le!
Én azonban nem ültem le, hanem minden erőmet összeszedve, lángoló arccal Goldstein felé fordultam:
- Bocsáss meg. Nem akartam. Nem tudtam...
- Megbocsátok Lacika. Menjen ebédelni a tatájával.- az osztályában a légy zümmögése is hallatszott.
- Így van ez rendjén fiúk. És most lássunk a mai leckénkhez.
Apámnak mindig így rezgett a hangja, ahogyan most is, amikor a könnyeit nyelte le. Ismertem ezt a rezgést az öcsém halála óta.

.


-Köszönöm Erika, nagyon jó volt olvasni !!

Sok puszi
L.

Nekem is megható volt ez a történet!

én is a könnyeimet nyeltem...

köszi Erika

Móra Ferenc:Szeptemberi emlék részlet


Azon az éjszakán nekem már nagyon rossz álmaim voltak. Csirizes tálba ragadtam, dratvát kötöttek a lábam ujjára a csizmadia-inasok, és úgy húztak magukkal a kocsiúton a piacra. Mire fölébredtem, dagadt volt a szemem az álombéli könnyektől.
Akkorra az apám már kihurcolkodott a szőlőbe. Mindig oda bujdosott az olyan bajok elől, amiket se szétnevetni, se szétkáromkodni nem lehetett. (Ó, ha nekem maradt volna a birtokból csak annyi, mint egy kutyaól, de sokszor elbújnék oda én is!) Az anyám azonban az ölébe húzott, holott szégyenlős népek voltunk mink, és nem értünk rá az ilyen úri tempókra. Még azt is megpróbálta, hogy rendet csináljon a bozontomban a bontófésűvel.
- Ne félj, kisfiam, nem mégy még inasnak. Eszembe jutott az éccaka Agócs főtisztelendő úr. Jó ember az a szegényhez. De szépen kezet csókolj ám neki!
Agócs főtisztelendő úr igazán nagyon jó ember volt. Mindig ott sétált a templom körül, mint valami megelevenedett hatalmas, szép nagy bálvány, és asszonyt, gyereket el nem engedett maga mellett, anélkül, hogy csókra ne nyújtotta volna neki a kezét. Név szerint ismerte az egész várost, és anyámat is mindjárt nevén szólította, ahogy a gyűrűs, kövér kezét elénk tolta.
- Mindörökké, Móráné lelkem, mindörökké! No hodzs vannak, hodzs vannak a Daru uccában? Kerestölő less-e, vadzs haláleset?
Mosolygott a nagy tányérrózsa-képe, de mire az anyám a végére ért a jajveszékelésnek, akkorára lehervadt róla a mosoly. Szigorú lett a jóember, mint a kőbálvány.
- Hát ostán? Ezsért jajgat? Hát hun van azs megírva, hods mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekiből?
Adhassa inasnak is, nézzse. No, Isten hírivel!
De aki jó ember, az csak nem tudja megtagadni magát. Akárhogy megharagítottuk, búcsúzóba is csak megcsókoltatta velünk a jószagú kezét.
Most már azután csakugyan elszakadt minden kötél. Az anyám is azt kérdezte tőlem, hogy milyen inas szeretnék lenni? Istenem, hát mit mondhattam volna rá mást, mint azt, hogy "könyvkereskedő". Ezt elég könnyű szívvel mondtam, és erre az anyám is fölvidult egy kicsit. Tán arra gondolt, hogy milyen szép históriás könyveket olvasok én föl neki ezután vasárnaponként az árokparton.
Ranezay bácsi volt abban az időben a városunkban az egyetlen könyvkereskedő. Éppen kint is volt a kirakatában a tábla, hogy jó házból való gyereket fölvesz inasnak. Ettől egy kicsit felhődztem, mert a mi házunk bizony roskadt volt egy kicsit, meg a zsindely is lekéredzett itt-ott a tetejéről. De ebből nem lett semmi baj se. Ranezay bácsi megnézett gyalogszemmel is, pápaszemmel is, aztán kijelentette, hogy kitanít könyvkereskedőnek - és nem kíván érte többet, csak három pengőt havonta.
Sose felejtem el azt a délutánt, ami erre következett. Meleg volt akkor a fecskeváló hónap, az édesanyám kint mosott a kútnál, én meg ültem a lábánál a teknő alatt. Egyikünk se szólt egy szót se, csak sírtunk csöndesen mind a ketten. Az ő könnye a teknőbe hullt, az enyém pedig az ő lábára.
De az igazi kínszenvedésre csak másnap virradtam rá. Amikor az utcabeli pajtásaim reggel mentek a Veni Sancte-ra, és megzörgették a zsalugátert, a kisajtót, a kerítést, és bekiabáltak a kapu hasadékán:
- Ferkó! Ferkó!
Ezt Dante kifelejtette a poklából!
Bújtam én színbe, ólba, padlásra, de a boldogok zsibongása minden reggel rám talált. Nem is bírtam egy hétnél tovább. Ahogy elhaladtak a házunk előtt a pajtásaim: megvártam, míg a sarokra érnek, akkor én is utánuk eredtem. A piacon, a guggon ülő kofák közt ácsorogtam addig, míg oda hallatszott az iskolánkból a nyolcórai csengetés, mire betakarodott gyerek és tanár. Akkor aztán megkerültem az iskolát, először csak messziről, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett paradicsomból kicsukták. Ha van valaki a világon, aki próbálta az ő kínszenvedését, én vagyok az!
Csakhogy Ádámot a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől - azt ki lehetett bírni, abba bele lehetett nyugodni. Én már a negyedik nap belül voltam a kerítésen. Négykézláb csúsztam el az igazgatói szoba előtt, végig a hosszú, fehér folyosón, míg elértem a harmadik osztály nyitott ajtajáig. Ott aztán hallottam én mindent. Azt is, amit magyaráztak, azt is, amit feleltek, azt is, mikor az öreg pedellus odacsoszogott a csengőhöz. Akkor aztán usgye, szaladtam vissza az utcára, már amennyire négykézláb szaladni lehet.
Szeptember közepéig nem volt semmi baj. Lopva is lehet jóízűeket inni a tudomány kútjából, amitől szöges drótkerítéssel zártak el engem, szegény, kis kócos csürhét. Hanem akkor az történt, hogy Eyszrich tanár úr a latin nyelv szépségeit ragyogtatta a harmadik osztály előtt. Hogy milyen érccsengésű, hogy milyen erővel teli, hogy milyen tömör nyelv az, hogy annak semmi más nyelv a nyomába nem hághat.
- A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy lehetne ezt magyarul mondani?
Mély csönd.
- No, senki se meri megpróbálni? Nagy Mátyás?
Nagy Mátyás jeles diák volt, valami uradalmi inspektornak a fia, vetélytársam a másodikban. Meg is szólalt a provokálásra:
- Egy vagy Isten. - No, nem egészen. Micsoda szórend ez?
Nagy Mátyás észbekapott.
- Vagyis hogy: egy Isten vagy...
Megint a tanár úr hangját hallottam:
- Nem, nem. Nem érzitek, hogy a latinban valahogy több van?
Rémülten dobogott a szívem, de nem bírtam magammal. Be kellett kiáltanom:
- Egyedül te vagy az Isten...
Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert beleszédültem az izgalomba. Mit tettem, mi lesz ebből?
Az lett, hogy a latin tanár úr ölben vitt be az iskolába, és többet aztán sose kértek tandíjat Móra Márton földbirtokostól. Unus es Deus. Egyedül te vagy az Isten. Ha egy kicsit messze vagy is, ha sokszor nem érsz is rá a földre nézni...
De azért a szeptember nekem legszomorúbb hónapom marad erre az életre. És ha én a befelé síró fajtából való vagyok is, mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kisgyereket látok...

Fekete István:Jakab


Jakab - kivételesen - kutya volt és pumi, aki a hivatalos kutyológia szerint a pulinak tájfajtája; ezt azonban a pumi nem tudja. A pumi a pásztornak nemcsak jobb keze, de mindkét lába is, és rohan helyette naphosszat, amíg a pásztor kampósbotjára támaszkodva búsul, vagy a világ hiányos berendezésén gondolkodik. Ezenkívül Jakab a barátom is volt - bizonyos vándorlási időt leszámítva -, aki gazdáját tisztelte ugyan, ha látta, de engem folyamatosan szeretett.
Hát ilyen pumi volt Jakab, aki nevét a kisbíróról kapta, mert mindketten sántítottak. Jakab - a kutyajakab - lábára ugyanis rálépett egy tehén, amennyi esze egy ilyen tehénnek van . . . Később Jakab lába rendbe jött (ebcsont beheged . . .), de annyira megszokta már a sántaságot, hogy néha megfeledkezett róla, hogy sántán nehezebb járni, mint rendesen, s ilyenkor úgy ment, hogy szánalom volt nézni. Éppen ezért Jakab nem kapott állandó beosztást, csak mint kisegítő szerepelt, hol itt, hol ott, s ezért hozzászokott a különféle emberekhez, ami egy puminál főbenjáró bűn; de Jakab kivétel volt . . .
Azon a bizonyos napon is magánszorgalomból szegődött a falkához, amelyet anyja dirigált, de a faluvégen a pásztor rászólt, hogy:
- Eredj a házat őrizni, Jakab, ki hívott ide? . . . - és botját is felemelte, ami minden kétséget eloszlatott.
Jakab tehát bánatosan megfordult, s elindulván hazafelé, nagyokat sántított, mint mindig, ha bot került szóba, mert úgy érezte, hogy egy sánta kis kutyát bottal még megfenyegetni sem szabad.
Ekkor megszólalt valaki az árokpartról:
- Fáj a lábad, Jakab?
Jakabnak még a fájós lába is fennmaradt a levegőben a csodálkozástól. Idegen öregember ült a bokor mellett, és nevén szólította . . . ámbár szólíthatta a nevén, hiszen az előbb a juhásztól hallhatta. Jakab tehát bizonytalanul billentett kettőt suta farkával, ami tartózkodást jelentett, de nem visszautasítást.
Az öreg vándor ezután bicskát vett elő és szalonnát . . . Erre Jakab leült, mint akit érdekel a dolog, de azonnal vakarózni kezdett, jelezve, hogy éppen erre járt, s most csak vakarózik . . . de a szeme úgy szikrázott, hogy a szalonna majdnem olvadni kezdett.
- Itt van, Jakab - mondta az öreg, s még kenyeret is tett melléje -, egyél ... - és elfordult, mint akit sem Jakab, sem a szalonna sorsa nem érdekel.
De minek aprózzam? Jakab, az álnok, fél óra múlva hanyatt feküdt az öreg ölében, aki bolháit fogdosta össze, fülét vakarta, és fájós lábát simogatta.
- Jó kis kutya a Jakab . . . szép kis kutya a Jakab - duruzsolt az öreg -, ilyen szép kis kutyát ritkaság látni . . . - és Jakabnak, akinek eddig csak juhászokkal és tehenekkel volt dolga, mindez csodálatos gyönyörűség volt.
- Hát akkor menjünk, Jakab - intett az öreg.
És mentek. Esőben, hóban, télben, nyárban. Mentek, mentek. Elül Jakab, mögötte a vándor, aki kutyájával lassan mindent megbeszélt, mint ahogy magányos emberek csak úgy maguknak beszélnek. És Jakab szótára csodálatosan bővült.
- Nem pihennénk egyet? - és Jakab már le is ült alkalmas bokor alá.
- Enni kellene, Jakab . . . - s a kis pumi sűrű farkcsóválással jelezte, hogy: enni? Azt mindig!
A város végén azt mondta az öreg:
- Gyere, kis szolgám, megkötlek, mert sintér is van a világon . . . - és Jakab engedelmesen tartotta nyakát a madzagnak, de ellenszenvét ilyenkor erős sántítással jelezte.
- Itt várj, Jakab, vigyázz a holmira.
S Jakab azonnal morogni kezdett, mintha máris ellenséggel vitázna.
Jakab szívében nem volt más, mint tökéletes hűség, s az öregében csak Jakab és rozzant öreg rugók, vezetékek, miegymás, melyeket elrágott már az idő rozsdája. Ekkor már mind sűrűbben ült le Jakab holmi patikák előtt, míg bent az öreg elsárgult cédulákat szedett elő, és alkudozni próbált, ami rendesen sikerült is.
De a járás lassúdott, egyre-egyre, és ha az öreg sóhajtozva dörzsölte szívét, és panaszkodott, hogy mennyire fáj, Jakab nyüszített, és odafúrta fejét az öreg hóna alá.
Egyszer azután újra város felé fordultak, ami egyúttal patikát is jelentett, de ekkor már alig vánszorogtak. Jakab már madzagot sem kapott a nyakára,s ezért beosont a patikába is. A patikus leültette az öregembert, megsimogatta Jakab fejét, és azt mondta, hogy Jakabnak ugyan itt nincs helye, de most az egyszer nem baj.
- El tudna menni a kórházig? - kérdezte a patikus. - Majd telefonálok.
- El - suttogta az öreg, és lehajtotta fejét. - Csak arra kérem, ha valami történne velem, a kis kutyát vegye magához. Jakab a neve.
A kórházi portás ránézett az öregre, azután a kutyára.
- Tudok már magukról - mondta -, a kutyára majd vigyázok, amíg magát vizsgálják. Enni is adok neki.
- Hát akkor várjál, Jakab. Itt várjál.
És Jakab várt. Egy napot, két napot, három napot.
Három napig nézte az ajtó minden nyílását, amerre gazdája bement a nagy épületbe, de a negyedik nap hajnalán nyugtalan lett. Kaparta az ajtót, aztán felemelte fejét, és gyászosan vonítani kezdett, mint minden őse, ha az elszálló élet megérintette hűséges kutyaszívüket.
Ezután Jakab sóhajtott még egy nagyot, megevett másfél kiló mócsingos húst, s amíg a portás telefonált a patikusnak, hogy jöhet a kutyáért, Jakab kiosont az ajtón, átugrott a kerítésen, és csak a tejeskocsisok láttak egy kis szürke pumit, amint végigrohant a városon.
Júliusban járt már az idő, amikor különösen csendesek a reggelek, és a párás messzeség olyan közel jön, mint a simogatás. Jakab leült egy kicsit pihenni a város végén, s amikor kifújta magát, egyenest nekivágott délkeletnek, azaz a falu irányába, ahol született.
És négy nap alatt szerencsésen meg is érkezett, útközben mindössze egy beteg nyúlfiat és egy könnyelmű ürgét fogyasztva.
- Vakuljak meg, ha ez nem a Jakab - mondta a juhász. - Hun tekeregtél, te haszontalan?! Iszen, csak ne lennél sánta, majd ellátnám a bajodat . . .
Jakab azonban ezúttal is erősen sántított, de egyébként is tudta, hogy egy sánta kis kutyát egyáltalán nem illik bántani.

A legszebb könnycsepp


Sok szép mesére emlékszem gyerekkoromból. Legszebbnek tűnik mégis az a mese, amelyet nagyanyámtól hallottam. Leírom, hogy ti is gyönyörködjetek benne:

Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.

Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!

Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá. A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.

Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá:
- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.

Nagyanyám így fejezte be a meséjét, Isten a bűnösnek mindig kész megbocsátani. Ez már nem mese, hanem örömbeszéd: Ha vétkezel, szállj magadba és őszintén bándd meg bűneidet. Isten a megtérő embernek szabadító valóság.

Fekete István:A tölgyfa

A tölgyfa a rét szélén állt egyedül. Túl rajta rejtelmes vízmosás, melyet befutott a földiszeder és iszalag. A földiszeder a partokat takarta, míg az iszalag a nyár- és kökénybokrokat hálózta be, rejtve fészkeket és egyes nyolc-tíz éves csemetéket, akik száraz iszalagot szívtak cigaretta helyett a sötét sátorban.
A vízmosás agyagos partoldalán kis üregek voltak, ahol az élelmet és "italokat" tartogattuk, amikor már legeltetni lehetett, főleg pedig tüzet rakni, amelynek füstjéből és lobogásából ősi szabadság tüze csapott meg bennünket. A hazai szalonnának itt jött meg igazán az íze, és a nyárson sült kukorica édesebb volt, mint a cukros mogyoró, pedig
annyi kormot ettünk meg vele, amennyi az emberevők gyomrában lehetett egy kéményseprő elfogyasztása után.
Csodálatos hely volt az öreg tölgyfa környéke. Télen titokzatos nyomok vezettek el alatta; tavasszal ott nyílt ki az első ibolya, nyáron édes, illatos, meleg hentergett a vízmosásban, és ősszel a tölgy töredezett csonkjain pihentek meg az előkelő vándorok - sasok és sólymok - átutazóban.
Szerettem az öreg fát, néha - ha egyedül voltam vele - megsimogattam. Átfogni öt ember is alig tudta volna, és csak Berta Jancsi mondta, hogy ő egyszer megmászta, amire nem is válaszoltunk, mert Jancsi hazudós volt.
Télen, amikor a szél vonítva hordta a havat az utakon,és a falut hófúvások ágyazták körül, sokszor álmodtam a tölgyfával. Elképzeltem, hogy recsegve viaskodik a széllel,meg-megrázva fejét, mint egy bozontos óriás, és mindig győztes marad, mert nélküle üres lett volna a réti világ, és kihez mentem volna én tavasszal első tavaszi látogatásra, amikor a rengő levegő melegen nyalja a zsendülő füvet, és a fa alatt kinyitotta már csillagszemét az ibolya. Ilyenkor hátam durva kérgének támasztottam, és jó volt egyedüllenni az óriással, aki végeredményben - a barátom volt.
Egyik tavaszon aztán furcsa dolog történt. Már messziről láttam, hogy valaki ott van a fám alatt, ott ül a helyemen, ide hajol, oda hajol - szedi az ibolyámat.
- Na megállj!
Lány volt az illető. Hiszen piros réklije szemtelenül világított a tavasz lágy színei között, tehát haragom gátlás nélkül burjánozhatott, ami feltétlenül mérsékeltebb lett volna, ha például Berta Jancsi "lopja" virágaimat. Ez a barátom ugyanis nemcsak hazudós, de verekedős is volt.
Természetesen nem siettem, hiszen ellenségem el nem futhatott, de úgy látszik, nem is akart. Én pedig úgy mentem feléje, mintha csak éppen arra járnék, és jelentéktelen szoknyás személyét még észre sem vettem volna. Aztán megálltam előtte, és csípőre tettem kezem, ami szerintem férfias és előkelő mozdulat volt.
- Mit csinálsz itt?
A kislány rám nézett.
- Nem látod?
- Ez a mi fánk - dobbantottam -, s ami alatta van, az is a mienk.
- A virág is?
- Minden. Kösd össze azt az ibolyát, és add ide.
Ilona - akivel mellesleg egy osztályba jártam - szelíden megingatta kis kontyát.
- Nem adom.
Elkaptam csuklóját - olyan vékony volt, mint a veréb lába -, jól megszorítottam. A maszatos kis tenyér kinyílt,a kék virágok lehullottak a földre.
Ilona meg se mozdult, csak lehajtotta fejét. Arcát tenyerébe borította, és pihés tarkóján ragyogni kezdett a tavaszi nap, de a világ elködösödött előttem, s a szívemben ősz lett egyszerre.
Az öreg tölgy ágai közt sziszegni kezdett a tavalyi száraz levél, mohás, szép oldalán valami ronda hernyó mászott, mögöttem elhallgatott a réti pacsirtaszó, s előttem sírt az a kis piros rékli hangtalanul, mint maga a bánat.
Még fogtam a kezét, de ez a fogás olyan volt már,mint a bársony.
- Ne sírj - dadogtam -, hiszen csak tréfáltam. Vidd el a virágokat, majd összeszedem . . .
- Nem kell - suttogta -, és most elmegyek.
Felállt, lesimította kötényét, és könnyben úszó szemével a földet nézte.
- Elmegyek - mondta, de nem indult.
- Mondtam, hogy tréfáltam. Legalább addig várj, amíg összeszedem az ibolyáidat. Van szép madzagom is, piros, azzal kötjük össze.
Köténye sarkát sodorgatta.
Vállára tettem a kezem, és kicsit elmosolyodtunk.
- Itt a madzag, de üljünk le már . . .
Ilona kötözte a kis csokrot, a vén tölgy koronája zsongott, mint a távoli muzsikaszó, s a szívemben benne volt az egész tavaszi világ.
Aztán csak ültünk. A kislány játszadozott a csokorral, aztán félénken kezembe tette.
- Neked adom ...