A történelmi feljegyzések szerint röviddel az Egyesült államok megalapítása után a Rotschild érdekeltségek máris megpróbáltak egy magántulajdonú központi jegybankot az országra erőltetni.

1902-ben Paul Warburg, Rotschildék munkatársa és az európai központi jegybankrendszer szakértője a hatalmas Kuhn, Loeb and Company partnereként érkezett az országba.

Warburgnak jutott a katalizátor szerepe a Rockefeller és Morgan bankérdekeltségekkel való társulásában, hogy létrehozzák az egyesült Államok központi jegybankját.

Mivel azonban legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy a Federal Reserve Rendszer a tagságot alkotó bankok kezében van, amelyek viszont a magántőkések tulajdonát képezik, tanulságos lehet utánanézni, kik fektettek be tőkét a Federal Reserve Board megalapításakor. Minthogy a New Yorki Federal Reserve Bank feladata volt a kamatlábak megszabása, és a nyíltpiaci műveletek irányítása, ez a bank jóval erősebb volt a többinél. Első igazgatója az a Benjamin Strong lett, aki a Morgan Bank elnöke és a Jekyll szigeti találkozó egyik résztvevője volt. Ő fűzte szorosra a Reserve rendszer és a Bank of England és a Bank of France kapcsolatának szálait.

http://origo.blogter.hu/cikk/20080926-globalis-penzpumpalason-dolgoznak-a-jegybankok

Ez döbbenetes....

A globális pénzhatalmak, akik az állam leépítésén dolgoztak - most az államra szorulnak....

Köszi Ex, utánanézek. Cikket tudsz említeni?

4. A globális uralmi rend.

Ebben a részben részletesebben megvizsgáljuk, milyen változások voltak jelentősek az elmúlt évtizedekben a nyugati világ uralmi rendjének átalakulásában, és milyen elméletek tudták ezeket legmélyebben megragadni.

4.1. A Nemzetállami társadalomszerveződés összeroppanása.

A nyugati civilizáció társadalmainak a második világháborút követő évtizedekben – mind Európában, mind Amerikában – nemzetállami szinten történt alapvetően működési keretük megszerveződése. (A zsákutcába jutott, és már eltűnt szovjet blokk társadalmi szerveződésétől most tekintsünk el.) Már akkor különbséget lehetett tenni – Michel Albert kifejezését használva – a „rajnai” kapitalizmus és az angol-amerikai „versengő” kapitalizmus szerveződési elvei között, de ezek a különbségek sokáig nem hangsúlyozódtak ki élesen. A „rajnai” modell lényege volt, hogy az állam és a kormányzat aktív iparosítási politikát folytatva segíteni igyekszik az adott társadalom ipari versenyképességét, a pénzpolitikát ehhez a kormány tartja kézben, és a határoknál szigorú ellenőrzés alá veszi a tőke mozgását, a külső pénztőke behatolási kísérleteit jogi eszközökkel blokkolni tudja; továbbá az erős, centralizált szakszervezeti csúcsszervekkel egyeztetve hozza meg a legfontosabb gazdasági és más állami döntéseit, és a társadalmi béke fenntartása érdekében egy széles jóléti hálót épít ki a szegényebb rétegek számára (Dahrendorf 1998). Mindez egy többé-kevésbé harmónikus társadalmi működést és egyensúlyt biztosított ezekben a társadalmakban, melyekhez a nyugat-európai kontinentális országok tartoztak elsősorban. Ezzel szemben az angol-amerikai „versengő” kapitalizmusban a piaci versengés teljesebben tudta meghatározni a termelést, de ezen kívül a többi funkcionális szektorban is teljesebben dominál a piaci működés, és a kormány kevésbé aktív, mind az iparpolitika és más szektorok szervezésében, mind a jóléti hálózatok kiépítésében és költségvetési fenntartásában; e mellett a munkavállalók millióit szervező nagy szakszervezetek és az állami döntéshozók között nincsenek meg az egyeztető kompromisszumos fórumok a nagy hatókörű állami döntések meghozatalakor. A tőkéscsoportok szintjén pedig, míg a „rajnai” kapitalizmusban az ipari-mezőgazdasági tőkéscsoportok erősebben meghatározók, addig az angol-amerikai „versengő” kapitalizmusban a banki-pénztőkés csoportok a dominálóbbak, sőt ők határozzák meg a legnagyobb angol és amerikai multinacionális szintű ipari és más vállalatokat is (lásd Hellyr, 1998)

E különbség ellenére az 1940-es évek második felétől kezdve a nemzetállami társadalomszervezés volt a meghatározó a nyugati világ egészében, és ez némileg a „rajnai” kapitalista modellnél leírt jellemzőket tette a középpontba minden nyugati társadalomban. E rendszer alapja az 1944-ben megkötött Bretton Woods-i egyezmény volt a nyugati világ államai között. Ennek lényege volt, hogy a nyugati államok valutái egymáshoz viszonyítva rögzített árfolyammal rendelkeztek, és ezen az árfolyamon az USA dollárján keresztül kapcsolódtak aranyfedezethez. Ez azt jelentette, hogy rögzített árfolyamon az Egyesült Államok központi bankja vállalta, hogy mindenkor aranyra váltja e valutákat. E rendszer alapján egyes kormányok a központi jegybankjaikat közvetlenül meghatározva ügyeltek az ország valutájának stabilizálására, és egyrészt kamatláb-, hitel-, és adópolitikával aktív ipar és gazdaságpolitikát folytattak egyes társadalmi célok elérésére (pl. a teljes foglalkoztatottság felé közelítés, egyes iparágak felfuttatása, szociálpolitikai hálók kiépítése stb. érdekében), másrészt az államhatárokon átlépő pénztőkét és vállalkozó tőkét szigorúan ellenőrzés alá vonták. Alapvetően tehát ebben a rendszerben az egyes társadalmak működése nemzetállami szinten volt megszervezve, és aktív kormányzati politikán keresztül történt meg a társadalom szerveződése, és ennek alávetve működött a piaci szerveződés, illetve országonként külön tartották a banki-pénzügyi tőkéscsoportok szerveződését.

Ez a rendszer omlott össze 1971-ben, amikor az Egyesült Államok elnöke felmondta az aranyra váltás kötelezettségét. Közvetlen indoka ugyan az USA belső gazdasági nehézségei voltak a megterhelő vietnámi háború következtében, de mélyebb okként az amerikai banki-pénzhatalmi körök törekvése is ott volt, melyek az előbbi rendszer miatt erősebben ki voltak rekesztve a nyugat-európai országokból, illetve ellenőrzés alá tudták őket vonni a kormányok.


Pokol Béla
Globális uralmi rend

Miután Bretton Woods alapja megroppant az aranyalaptól elszakítás miatt, az egyes nyugat-európai országok belső valutáris helyzete, és az egyes valuták által szervezett belső gazdaságok irányítása feszültté vált. A bizonytalanná vált valutaértékek és a bizonytalanná vált inflációs ráták miatt a beruházások volumenében csökkenések mutatkoztak, az inflálódó reáljövedelmek miatt a korábbi nyugodtabb munkavállalói rétegek sztrájkhullámai jöttek létre. A szellemi szférában pedig dominálóvá kezdett válni, hogy mindezek a gondok a túlzott állami beavatkozás és a kormányok jövedelem-újraelosztó tevékenysége miatt jöttek létre. Egyrészt a növekvő társadalmi nyugtalanságok miatt, másrészt a szellemi közvélemény átalakulása után az előbbi érvek tömegmédiában való sulykolása miatt, olyan politikai irányzatok, és pártok kerültek hatalomra, melyek az 1970-es évek közepétől – először Nagy-Britanniában, majd az Egyesült Államokban és innen átterjedve a kontinentális Európa nyugati részére – a rajnai kapitalizmus jellemzői helyett az angol-amerikai versengő kapitalizmus jellemzőit kezdték tisztán megvalósítani. Ez volt a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikai koncepció uralomra jutása az 1970-es évek végétől a nyugati társadalmakban. A neoliberális társadalomszervezés lényeges jellemzői poláris ellentétet jelentenek a Bretton Woods-i rendszernél leírtakhoz képest. Központi törekvés itt a piac erőinek a legteljesebb szabadon engedése, és ezzel együtt a banki-pénztőke mozgása elől minden korlát elhárítása. A korábbi, államhatárok közé szorított pénztőke helyére az országok között szabadon mozgó pénztőke lépett. Ezt a szabad mozgást tovább fokozták azok az információs technológiai újítások, melyek az 1980-as évektől kezdve az internet, az e-mail és egy sor további eszköz révén összekapcsolták a világ nagy tőzsdéit és pénzintézeteit, és akár másodpercek alatt dollárok milliárdjait lehet akárhová eljuttatni, illetve kivonni egy országból. E mellett a szélesebb tömegek is jobban bekapcsolódtak a tömeges használatot elért elektronikus információs utakon a kisebb megtakarított pénzeikkel a pénzügyi alapokba és részvénypiacokba, óriás módon kiszélesítve ezzel a banktőke kezelésében levő össztársadalmi tőke nagyságát. E technikai lehetőség, együtt a neoliberális korlátlebontásokkal, kiszabadította a banki-pénztőkét a nemzeti kormányok ellenőrzése alól, és a leghatalmasabb angol-amerikai bankok vezérletével egyre inkább egy összefonódó globális banktőkés csoportosulást hozott létre az 1990-es évek közepére.

A neoliberális társadalomszervezés további jellemzői közé tartozik az államilag fenntartott intézmények privatizációja, és a magántulajdonba került intézmények piaci szervezés és működtetés alá helyezése. Amíg a korábbi évtizedekben a mindenki számára elérhető és a jórészt államilag finanszírozott kórházak, iskolák, nyugdíjalapok, börtönszféra, katonai szféra stb. nagy állami szektorokat alakítottak ki – és ezektől távol tartották a banki-tőkés csoportokat -, addig most ezek egymás után privatizálásra kerülnek. Az új magántulajdonosok nagyon nagy részben a banki-pénzügyi tőkéscsoportok közül kerülnek ki, akik már korábban is meghatározó tulajdont szereztek a legnagyobb iparban és más vállalkozásokban, de most óriási módon megnő a magántulajdonukba került intézmények hatóköre. Különösen az angol és az amerikai banktőkés csoportok tudták és tudják a privatizáció során megszerezni a legtöbb országban a korábbi állami vagyonokat, hatalmukat és befolyásukat korábban elképzelhetetlen módon kitágítva, első sorban a Közép-Kelet-Európa, Latin-Amerika országaiban és más fejlődő országokban, de a nyugat európai országokban is erős pozíciót szereztek az itt is beinduló privatizációk során e bankárcsoportok.

A neoliberális társadalomszervezés terjedésének útjai annyiban eltértek Nyugat-Európa és a többi térség vonatkozásában, hogy míg az előbbiekben a már jelzett gondok miatt a plurális szellemi vitákban nagyobb amerikai szellemi és politikai nyomás nélkül kerültek domináló helyzetbe a neoliberális szervezés elvei – és az így kormányra került erők belülről valósították ezeket meg -, addig a többi térségben ehhez hozzájött egy tudatos eladósítási politika az angol-amerikai bankárkörök részéről az 1980-as évektől. Az eladósított országok aztán a pénzügyi összeomlás elkerülése érdekében mindenre rákényszerültek, amit e körök követeltek a belső társadalomszervezésük átalakítási irányát tekintve. Ezek mindig a már jelzett neoliberális átalakítási tervek voltak: privatizáció, a belső piacok teljes mértékű megnyitása a multinacionális vállalatok előtt, a pénzmozgások előtti korlátok teljes mértékű lebontása stb. E külső kényszer és a belső ellenállás hiánya miatt ezért a közép-kelet-európai térségben például oly mértékben megvalósultak a neoliberális szervezési elvek, ami a kontinentális nyugati országokban is csak részben ment végbe, de még a Latin-Amerikai országok esetében is csak részben tudta ezt elérni a globális pénzoligarchia. (Ez utóbbit azzal magyarázzák, hogy ott a közgazdasági tudás és előrelátás jobb helyzetben volt, mint a szovjet blokk erősebb ellenőrzése mellett létező közgazdászi köröknél a közép-európai országokban, és ezért a helyi közgazdászi ellenállás bizonyos fokig csökkentette a külső amerikai nyomásnak való engedelmeskedést a legtöbb latin-amerikai országban, lásd Pijl, 2001: 185-204). De hogy a nyugat-európai országok esetében is erős volt a nyomás a neoliberális szervezési formák irányában, azt mutatják 1981-ből a szocialista Francois Mitterand kormányra kerülése utáni események. Mitterand, programjának megfelelően, vissza akarta államosítani a legfontosabb szolgáltatási szektorokat, növelni akarta a szociálpolitikai hálót az alsóbb néprétegek számára, és ehhez tudatos iparfejlesztést és pénzpolitikát kívánt megvalósítani, többek között a teljes foglalkoztatás irányába lépés érdekében. Csak néhány rövid év telt el, de a világgazdasági nyomás és az összehangolt külső pénzügyi mozgások által keltett kényszerek révén mindent fel kellett adnia a programból, és vissza kellett térnie a neoliberális társadalomszervezési elvek mellé (lásd Ross, 1995).

Pokol Béla
Globális uralmi rend

Ebbe a globálissá váló uralmi rendbe és az angol-amerikai banki-pénzügyi tőkéscsoportok által uralt világba léptek be a szovjet birodalom felbomlása után a közép-kelet-európai országok, köztük a magyarok is. Noha ekkor még nem volt teljesen befejezett a globális pénzoligarchia és a neoliberális uralmi rend kiépülése, de fő vonalaiban ez már megvalósult az 1989-es rendszerváltás idejére. A volt állampárti uralmi rendszerek „felvételre jelentkezése” a kapitalizmus erőinél még egy harcot is kirobbantott rövid időre a rajnai kapitalizmus jellemzőit védő német tőkéscsoportok és a tiszta neoliberális rendet terjesztő angol-amerikai bankárcsoportok között. A Deutsche Bank nagyhatalmú elnöke, Harrenhausen és pénzügyi csoportjaik – oldalukon olyan erős ipari tőkéscsoporttal, mint a Mannesmann – a közép-kelet-európai országok vonatkozásában háttérbe igyekezett szorítani a neoliberális szervezést erőltető angol-amerikai bankárköröket a rendszerváltás körüli időszakban. Ezzel szemben az amerikai pénzügyi körök, alapítványaikon és az e térségben az 1990-es évek elején megszervezett szellemi-médiabázison keresztül, széleskörű privatizációt, visszaszorított állami szerepet, kormánytól független jegybankot stb. igyekeztek propagálni, illetve megszervezni erre a politikai és szellemi elit egyes részeit. A kétféle kapitalista modell erői közötti viaskodás rövid ideig tartott. Herrenhausen és még néhány vezető a „rajnai” modell erői közül hamarosan merénylet áldozatai lettek, de a globális amerikai banktőke erői amúgy is jobb helyzetben voltak e térségben a korábbi szellemi behatolásuk révén. Lengyelországban és Magyarországon az amerikai banktőke különösen a soros Alapítványon és a köré épült intézeti hálózaton keresztül már az 1980-as évek elején megjelent, és az 1990-es években a régió összes országában széleskörű szellemi (egyetemi, tömegmédiabeli, könyvterjesztői stb.) infrastruktúrát építettek ki. A rajnai kapitalizmus tőkéscsoportjai a szellemi-intézményi behatolás terén nagyságrendekkel kisebb bázist tudtak csak kiépíteni, és még a tömegmédiumok szférájába behatoló német tőke is sokszor az angol-amerikai szektort erősítette, és nem kíséreltek meg egy ellen-szellemi hatalmat kiépíteni velük szemben. (E német bankárkörök – szemben a Deutsche Bankkal és Herrenhausen csoportjával – a Dresdner Bank körül csoportosultak, lásd Pijl, 2001; 193-201)

A neoliberális uralmi rend kiépítésének terjedelme sokban attól is függött Közép-Kelet- Európában, mint ahogy a fejlődő ázsiai és a többi térségben is, hogy a privatizáció során milyen mértékben jutottak az adott országban az egyes szektorok intézményei az angol-amerikai vagy a tőlük függő más bankár és vállalkozói csoportok tulajdonába, és maradt így el az ország belső tőkéscsoportjainak kiépülése, vagy éppen ellenkezőleg, a privatizált intézmények nagyobb része az országon belüli tőkéscsoportokat erősítette tovább. Ebből a szempontból Csehország adja azt a mintát, ahol jelentős mértékben saját tőkéscsoportok is létrejöttek a privatizáció során, és így a szellemi szektorokban is hátteret tudnak adni a neoliberális renddel szembenálló csoportoknak. Magyarország és részben Lengyelország ezzel szemben azt a mintát jelenti, ahol a privatizáció során – mind a szűkebb termelés mind a tömegmédiumok és egyéb szellemi szférák terén – a legkevésbé épültek ki hazai tőkéscsoportok, és a legerősebben szerezték meg az amerikai és tőlük függő pénzügyi-vállalkozói körök a termelési és egyéb infrastruktúrát. A globális uralmi rend és a neoliberális társadalomszervezés erői így a régióban a legerősebben nálunk értek el hegemóniát.

Szia kedves Rosta!

Nekem elkalandozik a szemem és az eszem miközben olvasom.
De azért köszi, hogy begépelted, de nekem ennyi elég.

Gondolom majd nyilatkoznak a többiek is.

Üdv szeretettel cilla

Persze kedves Rosta.Tényleg minden elismerésem, hogy ilyen komoly gazdasági és politikai könyveket olvasol és megértesz.

Lehet, hogy én amit bemásolok pl. egy Móra vagy Fekete István, az sem hat meg különösebben senkit, de azért bemásolom.

Üdv szeretettel cilla :*: