Idejekorán szeretnék számot vetni, elgondolkodtatni a közelgő ünnep kapcsán.
Fogadfjátok szeretettel, ha most nem is novella következik:
KI, MIT ÜNNEPEL?
Advent van. A világ készülődik karácsonyra. A gyerekek „csupán” várják (ez az ő „készülődésük”) a meglepetéseket, az ajándékokat, amiket az „angyalka”, a „télapó” vagy „Jézuska” hoz el számukra. Legalábbis így tudják, mert így mondták nekik. Jobbára a szüleik, nagyszüleik, a szomszédék, stb. Azután, ha a szülők valami „rajtakapása”, egyéb felvilágosítás révén megszűnne a ködbe vesző mese (felnőttesen misztérium), még egy ideig akkor is szeretné a gyermeki lélek „életben tartani” korábbi meggyőződését, ami mégiscsak szebb, édesebb, varázslatosabb, mint a puszta, és szimpla: „ANYU-APU VETTE A BOLTBAN” VALÓSÁG. Igen, a szép álomból nem szeret senki a rideg realitásra ébredni. Ez a világ szokásrendje régóta. Versengés és gond a megajándékozás kérdése. Kinek, mit, mennyiért? A rátartiság, hiúság, hogy meg ne szóljanak, még hitel- és kölcsönfelvétel elkövetésére is sarkall sokakat, mert hát „meg kell adni a módját!” Ez lett a karácsonyból. Már alig jut eszünkbe, alig találjuk meg a sokféle igyekezet, dolog, készülődés betemető kupacának alján Azt, akit elvileg ünnepelni szándékozott az emberiség karácsonykor. ( Most tekintsünk el annak megítélésétől, mennyire volt szerencsés, pontosabban Istennek tetsző az a döntése a római egyháznak, hogy a korábbi, hagyományos szaturnália ünnepet „megkeresztelve” a Világ Világosságát, Jézust ünnepeltette a decemberi nap-éj egyenlőség napján, mintegy az Ő születésére emlékezve! Évszakilag is bizonyosan tarthatatlan ez időpont…)
Különbözik-e a keresztyénség napjainkban ettől a mentalitástól, igyekezettől, ami a fentiekben a világ sajátja?
Advent Úr-jövetet jelent. Készülődést, várakozást. A korai keresztyének ebben a felfogásban éltek. Nem karácsonyt szerettek volna ünnepelni, nem a kis-Jézus születésére kívántak emlékezni, hiszen a Világ Megváltója, Krisztus Jézus azokban a korábbi években, évtizedekben támadt fel, és ült az Atya trónjára. Ők a parúziát, a második eljövetelt várták, amikor Menyasszonyát, az Egyházat, a Hozzá hűséges szenteket magával viszi. Ha ez, a világ egészére érvényes találkozás a mennyei Bíróval nem is valósult meg sem az ő idejükben, sem azóta, – a tekintetben mindenkire érvényes Jézus megállapítása: „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” (Tudniillik, hogy mikor kell számot adnunk földi sáfárkodásunkról, azaz, hogy mennyi időnk van még a személyes „adventünkben”). A hívő ember szabadsága abban is kifejeződik, hogy személyes istenkapcsolata, ünneplése nincs alárendelve, „hozzáigazítva” sem naptárilag, sem érzelmileg, de különösen nem valóságos tartalmában az egyházi előírásoknak, liturgikus szokásoknak. Mert mit tapasztalunk? A gyülekezeti életformában a négyhetes adventi időszak arra szolgál, hogy eljussunk a „lelki nagytakarítás” révén (is) arra a hangulati állapotra, ami karácsonykor kívánatos. A népegyházak betlehemes játékokkal, s egyéb szakrális csecsebecsével mintegy visszavetítik a lélek élményét abba az elképzelt (de inkább délibábos) miliőbe, ahol a jászol, három királyok, istálló-meleg, betlehemi csillag van – ja, meg a kisded Jézus. Már az is komoly „eredmény”, ahol nem jézuskáznak. (Jut eszembe; egyik kereskedelmi rádió reggeli műsorába néha be szokott telefonálni egy „média-személyiség”, aki a TV zenés vetélkedő műsorában gyakori zsűritag. Ő fennen és büszkén emlegeti katolikus teológusságát, amit nem fejezett be, s így pap sem lett. No, ő az, aki szaporán „jézuskázik”, s nem feltétlenül karácsonyhoz kapcsolódóan, hanem az Úr Jézus tanítására, példabeszédére hivatkozva. A hideglelés kerülget, s nagyot koppanva hallgatok el ilyenkor… /vö. Arany János: Családi kör/. Beszélhet, bizonykodhat az ilyen ember, az ilyen egyház, ahol „kisjézus” van, ott sosem lesz ÚR, Király, Immánuel, Krisztus, ki előtt minden térd meghajlik, aki az én személyes Uram és Istenem! Ott marad az évente ismételgetett, liturgikus mese-hangulat! Ha valamely „kötekedő lélek” azt vetné ez ellen, hogy „de, hát, hiszen a zsidók is mindahányszor családi liturgiát csinálnak a pészah ünnepléséből!”, az a válaszom, hogy tudomásom szerint a héber nyelv nem használ múlt időt, hanem folyamatos jelent. Valamint ez náluk nem egy „vallásos hangulat” kérdése, hanem tényleges átéléssel, mintegy maguk is ott vannak abban az isteni csoda-történésben, amikor őseikkel együtt, ők is „kivonulnak” az egyiptomi rabszolgaságból az Örökkévaló vezetésével.
A világ fiai, a vallásos emberek talán nem is értik, amit mondani szeretnék.
Sokkal egyszerűbb visszatérő módon, naptári időszámítás és programtervezés szerint néhány órára-napra korlátozni valamilyen alkalomnak az időszerűségét, semmint folyamatosan abban élni. Az üdvtörténet rajtunk kívül áll, nem vagyunk részese annak. Ha advent, karácsony, húsvét, stb. nem több mint két-két piros betűs nap hangulatának előkészítése, létrehozása – majd egy újabb év elteltével ugyanaz, s a többi, „szürke hétköznapoknak” semmi köze mindehhez – nos, akkor az egész csak máz. Hiszen tudottan vagy tudat alatt, de az az életformája, hogy az adott „ünnepek” időszakán kívül önmaga határozza meg az Istentől való függetlenedésének módját és mértékét. Persze, hogy mennyire létesül „kapcsolata” az ünnepekben is Istennel – az szerfelett kérdéses.
A valódi hívő számára az advent, húsvét, pünkösd, nagypéntek, karácsony (a sorrend tudatosan kevert!) történelmi múlt, de aktuálisan, megszakítás nélkül jelen van. Az jellemzi, hogy minden napja, perce egyre inkább harmonizál Jézus főpapi imájában mondott szavai: „Atyám…, én őbennük, és te énbennem, hogy tökéletesen egyek legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél.” (Jn 17,23). Ez határozza meg gondolkodását, szándékát, szavait, tetteit. Tudatában, sőt öntudatában van annak, hogy teljes és önkéntes az alávetettsége urának, az Úr Jézusnak terve és vezetése iránt, nincsenek „istenes ünnepei” és „istentelen hétköznapjai”, mert mindig és mindenütt az ÚR gyermeke, s ahhoz mért minden megnyilvánulása.
Minden nap vasárnap(?)
2008. december. 01. Mihálovics Zoltán
_________________ "Mindenekben hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Krisztus Jézusban tihozzátok"(1Thess 5,18 )
|