|
Mindennapi kereszténység
Hívő keresztény vagy, de az egész rokonságod hitetlen. Vagy, ami még ettől is rosszabb, keresztényeknek vallják magukat, de az életük éppen az ellenkezőjét igazolja. Most már éppen ott tartasz, hogy végleg „leírjad” őket. Gondolkodtál-e már azon, hogy Jézus hány évig várt tereád, amíg mellette döntöttél? Ezentúl, ha hitetlen rokonaidra gondolsz, jusson eszedbe Jézus szavai: „Íme az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, o~ pedig énvelem.” (Jelenések könyve 3:20). Legyen türelmed várni. A Szentlélek majd megteszi, amit te nem tudsz.
Megtérésünk után feleségemmel együtt nagy buzgalommal igyekeztünk bizonyságot tenni hitünkről. Örömmel láthattuk környezetünkben, baráti körünkben munkánk gyümölcsét. Voltak természetesen kudarcok is, és persze mi is elkövettük a kezdő keresztények gyakori hibáját. Történetesen, ahogy mondani szokás: ajtóstól rontottunk be a házba: gyorsan szerettünk volna embereket megtéríteni. De ebből is tanulhattunk, okulhattunk.
Különösen kemény diónak számított egyik sógorom. Nemcsak, hogy nem érdekelte a kereszténység, de gyakran gúnyolódott is hitünkön, csípős megjegyzéseket tett, amikor gyülekezetbe mentünk. Egy alkalommal, amikor karácsonyra Bibliát ajándékoztunk neki, egy fura fintorral nyugtázta az egészet. Látszott az arcán, jobban örülne, ha nem kapott volna semmit.
Akkortájt kaptunk valakitől egy ún. falmondást (egy falemezen) a következő szöveggel: „És hívj segítségül engem a nyomorúság idején…” Zsolt 50,15. Sógorom ezt elolvasta, majd csípősen megjegyezte: Gyertek hozzám, segítsetek felásni a kertet, éppen az most az én nyomorúságom! Nem volt könnyű lenyelni a megjegyzést, de az Úr erőt adott hozzá. Azután újabb lendülettel fogtunk az imához.
A rokoni kapcsolatok egyébként rendben voltak. Gyakran összejártunk születésnapokra, családi és egyéb ünnepekre. Időnként kirándulásokra is kimentünk, de hitbeli dolgokról ajánlatos volt hallgatnunk. Amikor valamilyen alkalomra hozzájuk készülődtünk, indulás előtt így imádkoztunk: Uram, add, hogy szavak nélkül is bizonyságok tudjunk lenni.
A bibliai igét, hogy tegyünk bizonyságot alkalmas és alkalmatlan időben, mindenki értelmezze, ahogy akarja. Mi viszonylag rövid idő alatt rájöttünk arra, hogy a hallgatáshoz gyakran nagyobb bölcsességre van szükségünk, mint a beszédhez. Magyarán, az életünk legyen példa, és ne a nyelvünkkel akarjuk pótolni keresztény életünk hiányosságait.
Amikor évek múltán sem láthattuk imáink eredményét, egyre türelmetlenebbek lettünk. Nem gondoltunk arra, Isten mennyit várt miránk, illetve milyen hosszú ideig imádkoztak mások miértünk. Szégyenszemre meg kell vallanom, hogy sokszor már szinte számon kértem Istentől, miért nem hallgatja meg az imánkat. Végül már olyan álláspont alakult ki bennem, hogy ha az egész világ megtér is, a sógorom akkor sem fog!
Múltak az évek, mi több, megtérésünk második évtizedében jártunk már, amikor sógoromé úgy gondolták, hogy cseperedő (kisebbik) lányuknak nem ártana, ha keresztény tanítást is kapna. Elvitték tehát abba az egyházba, ahova papírforma szerint tartoznak, és hittanra járatták. Mivel a város szélén laknak, kislányukat kocsival kellett behozniuk a központba, ahol a templom van. Amíg a hittan tartott, a szülőknek akarva, akaratlanul be kellett ülniük az istentiszteletre. Isten igéje mondja: „A hit hallásból van…”És most nemcsak azt tapasztalhattuk meg, hogy ez igaz, hanem azt is, hogy Isten igéje kétélű kard is, ami csodákat tesz. Átformálja az embereket.
Hétről-hétre, hónapról-hónapra láthattuk, hogy változik meg lassan az életük. Eleinte csak a gúnyolódás szűnt meg, később már hitbeli dolgokról is elbeszélgettünk, sőt kérdéseket tettek fel.
Persze, feltehetné valaki a kérdést, mennyire fogadta be ő Jézust a szívébe, illetve egyáltalán meg van-e térve? Úgy érzem, nem az én dolgom eldönteni, hogy ő „milyen távolságra” van Istentől, még kevésbé van jogom elvitatni tőle az üdvösséget. Végül is mindannyian csak kegyelemből vagyunk azok, akik vagyunk! És persze továbbra is imádkozunk érte, hogy vezesse Isten az Ő útján a megszentelődés felé.
Amikor legutóbb meglátogatott bennünket, és eljött a vasárnap, vagyis az istentiszteleti alkalom ideje, elvből nem említettem neki semmit. Most viszont ő említette meg, szeretne velünk a gyülekezetbe menni. Nem kis meglepetés volt ez számunkra, de örömmel és Isten iránti hálával tettünk eleget kívánságának.
Ez év januárjában - névnapomra - én kaptam sógoromtól igés képeslapot. „Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd Ő teljesíti” Zsolt 37,5.
Mivel kiterjedt levelezést folytatok, gyakran kapok képeslapokat a világ minden tájáról. Képtelen vagyok valamennyit megőrizni. Ezt az egyet azonban becses emlékként a feleségem Bibliájába tettük könyvjelzőnek. Amikor reggeli áhítanunk alkalmával a kezünkbe kerül, hálát adunk az Úrnak kegyelméért.
A két zsoltár között kb. húsz év telt el imában, könyörgésben. De Isten hűséges, és az Ő igéje igaz! Gyakran próbára teszi türelmünket is, de annál nagyobb azután örömünk, amikor láthatjuk Isten ígéreteinek beteljesedését.
Örülnénk, ha mások is okulnának tapasztalatunkon. Soha ne adjuk fel a reményt, ne mondjunk le senkiről, akiért Jézus a vérét ontotta a keresztfán! Imáink előbb-utóbb meghozzák a gyümölcsüket. Mindig gondoljunk arra, hogy az Isten ideje nem a mi időnk, várjuk ki, amíg felel imáinkra. Megéri!
Arnold Ernő
|
